Mi legyen Koldus Józsival - hozzászólások

HOZZÁSZÓLÁS (té)

Fordítsuk meg Tütő László vitaindítóját, és nézzük a történetet a történelmi hatékonyság nézőpontja helyett az egyének felől!

Mindenki, aki következetesen gondolkodik, eljuthat addig a meggyőződésig, hogy egy eszményi társadalomban nincsenek koldusok, nincs szegénység. (Pontosabban: nincs kényszerű szegénység, ami nem zárja ki az önként vállalt szegénységet.) Egy eszményi társadalom - egyebek mellett - abban is különbözik a reálisan létező társadalmaktól, hogy a valóságban nem létezik. De már régen megfigyelték (és a filozófiában, majd a pszichológiában kimutatták), hogy az egyén gyakran elrugaszkodik a realitásoktól, és a tiszta eszmények, az elméleti és elvi tisztaság stb. iránti igényekkel, szükségletekkel is rendelkezik. Ebben az eszmény-szükségletben, elv-szükségletben (a tökéletes, abszolút megoldások képzetében és vágyában) érzelmi, értelmi, illetve lelkiismereti igények egyaránt kifejeződnek.

A valóság lelki és gondolati helyesbítése, ellenpontozása, illetve kijavítása, tökéletesítése, jobbá tétele akkor is működhet célképzetként a vágyakban, ha megvalósításához hiányoznak a konkrét eszközök. Az eszközök hiánya az eszményeket - sőt a spekulatív elveket, tiszta elméleteket - nem száműzi teljesen az emberek gondolkodásából és cselekvéséből.

Ugyanakkor az egyének többnyire elsősorban a földön akarnak járni, nem pedig az eszmék, eszmények életidegen fellegeiben. Erős valóságigénnyel, realitás-szükséglettel is rendelkeznek. Eredményesség-szükséglettel, siker-szükséglettel.

Teljesen érthető lelkileg, ha egyének mindenáron ragaszkodni próbálnak az elvi álláspontjukhoz, meggyőződésükhöz és nem akarják magukat azzal büntetni, hogy eszményeik, elveik ellen cselekszenek.

Teljesen érthető lelkileg, ha egyének változtatni, hatni szeretnének és erőfeszítésük eredményét, visszaigazolódását meg is akarják tapasztalni. Ezért a nagyobb távlatú és bizonytalan kimenetelű küzdelmek helyett inkább a gyorsabb és biztosabb sikerek útját választják. Nem akarják magukat a sikerélmény elmaradásával büntetni, vagyis azzal, hogy kudarcot kudarcra halmoznak.

A vitaindító - egyebek mellett - az eszmény-szükséglet és a siker-szükséglet konfliktusára mutat rá. Arról is szól, hogy mit lehet tenni, ha a magatartásunk, viselkedésünk nem testesítheti meg egyidejűleg az eszményt és az eredményességet, mert az eszményi megoldás és konkrét lehetőség kizárja egymást, az elméleti cél és az adott eszközök kibékíthetetlenek egymással.

Ha az egyén nem elégítheti ki egyszerre két alapvető szükségletét, akkor egy „melyik ujjamat harapjam?” helyzetben kénytelen cselekedni. Választásra kényszerül a meggyőződése („jobbik énje”) és a sikerigénye (hatni akarása) között. Jobb híján megköti a maga egyéni kompromisszumát.

Kompromisszumot köt, ha nem tesz elvi engedményt, ezért visszahőköl a szerény lehetőségek között sikeres cselekvésektől.

Kompromisszumot köt, ha valamilyen elérhető eredmény vonzásában legyűri elméleti meggyőződését.

Kompromisszumot köt, ha egyszer az elvi szilárdságot, máskor a gyakorlati sikert részesíti előnyben.

És kompromisszumot köt akkor is, ha belsőleg meghasonlik, és tudatosan megkettőzi önmagát. Az elérhető, reális hatékonyság elvárásait követi, de lélekben nem adja fel meggyőződését, ezért nem tud azonosulni azzal, amit tesz (amit az eredményesség érdekében tennie kell).

Az ember lényegét meghatározták már a társadalmiságban, a gondolkodásban, a szerszámkészítésben stb. Az ember - a fenti összefüggésben - lényegileg kompromisszumot kötő lény.

HOZZÁSZÓLÁS (Fogler Tibor)

Az írás tiszta logikával veszi számba a logikailag lehetséges, belsőleg ellentmondásmentes, koherens megközelítési módokat.
Az anyag végén a szerző is "megengedi" a módszerek párhuzamos alkalmazását (bizonyos megkötésekkel).
Véleményem szerint a világ alaptulajdonsága a sokszínűség, a többszintű, egymással összefüggő, egymásnak gyakran ellentmondó folyamatok párhuzamos létezése (ha tetszik a "dialektikus jelleg"). Soha semmi nem egydimenziós, tisztán fekete vagy fehér.
Tehát az a természetes és a helyes, ha a kérdéseket egyszerre több síkon, "több fronton" próbáljuk meg kezelni, eleve elfogadva, hogy ezek a többszintű megoldási törekvések néha bizony egymással ellentétesek, egymást akadályozó hatásúak lesznek. Az élet már csak ilyen.
Durva egyszerűsítéssel: Ha bármelyik megoldási módszerből csak egyet valósítunk meg, akkor optimális esetben 100%-os sikert érhetünk el, ha néggyel próbálkozunk és mindegyik 30%-os eredményt hoz, akkor 4 x 30=120%-ost. (Azt persze ne kérdezzétek meg, hogy számszerűsítem, teszem összehasonlíthatóvá ebben az esetben az "eredményességet".)
Tehát az egyes megközelítések végén álló "elítélendő" meghatározásokkal nem értek egyet. Szerintem mindenkinek el kell fogadnia, hogy mások más úton próbálják meg a problémát kezelni. Szembehelyezkedni "harcolni" azokkal kell, akik a szegénység iránt közömbösek, a társadalom jelenlegi állapotát jónak tartják.

HOZZÁSZÓLÁS (heev)

Az alábbiakban összefoglalom, hogy miről szól szerintem TL eszmefuttatása, és milyen következtetések adódnak belőle a magam számára.

(Természetesen tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen tartalmi összefoglaló leegyszerűsíti és sarkítja a mondanivalót; a sarkítás a baráti vitában is provokál, de a provokáció nem sérteni akar, hanem továbbgondolásra késztetni. Továbbá, hogy minden szövegértelmezés annak torzítása is egyben. A torzítás azonban részben más dimenzióba helyezi a mondandót, mint amelyben a szerző gondolkodott. Ez lehet a mentsége, talán az értelme is.)

TL szövege az elvek és kompromisszumok viszonyát fejtegeti. Ezen belül azt vizsgálja, hogy az elvekhez való feltétlen ragaszkodásnak vagy pedig a bizonyos kompromisszumok vállalásának van-e nagyobb hozadéka. Mi a kisebbik rossz, illetve a nagyobbik jó?

Ennek átgondolásához korunk sok súlyos problémája közül a szegénységet választja.

I. Először a segítség nem megfelelő formáit veszi sorra. (Változatok a kisebbik rosszra, melyek ugyanakkor részleges vagy teljes megelégedettséget hozhatnak a cselekvő számára.)

Ezek mind olyanok, melyek csak időlegesen enyhítik, de nem számolják fel a szegénységet. Ezen belül három lehetőség van: a szegények koldulnak tőlünk, mi koldulunk a szegényeknek, kikényszerítjük az állami beavatkozást (politikai megoldás a jelen rendszeren belül).

II. Azok álláspontját elemzi, akik nem hisznek az adott rendszerben lehetséges megoldásban, nem csinálnak semmiféle kompromisszumot, csak rendszer megváltoztatásának elméleti-érzelmi előkészítésére koncentrálnak. Ez a nagyobbik jó választása, a belátható időn belüli siker esélye nélkül.

III. A harmadik csoport ugyanolyan rendszerellenes, mint az előző, de aktivizálni próbálja magukat a szegényeket, hogy megtalálják azokat a tevékenységi formákat, melyekkel a rendszerből kilépve a saját szegénységüket képesek felszámolni. (J. Robi idézetével: nem halat ad, hanem megtanít halászni.) Ez a nagyobbik jó választása, belátható időn belüli siker esélyével.

A gondolatmenet két implikált állítása:

1. Az elvi kompromisszumok nem vezetnek gyökeres megoldáshoz, csak időlegesen enyhítik a bajt.

2. Lehetséges olyan megoldás(oka)t találni, melyek nem teszik lehetetlenné az azonnali cselekvést, de nem járnak elvi kompromisszummal sem. Az eszmefuttatás azt sugallja, hogy ilyen megoldást kell találni. Ez a gondolatmenet szerint a harmadik út (III.), mert ez az egyetlen, amelyik a jelen körülmények között járható, de egyben nem árulja el a jövőt (vagyis a probléma gyökeres megoldásának lehetőségét) sem.

Ez lenne a tiszta gondolatmenet, amely megalkuvás nélkül vállalja önmagát. Ezt a gondolatmenetet „árnyalja” valamiféle ál-humanisztikus, sőt kicsit álszentnek tűnő „megértési” kísérletet a másfajta törekvések iránt. („Tiszteletre méltó az, ….” Engem ennek a formulának hangsúlyozott ismételgetése leginkább Sh. Julius Caesarjának híres Antonius-monológjára emlékeztet, melyben a „becsületes férfiak”-ról lassanként kiderül, hogy a beszélő szemében a legnagyobb gazemberek.)

A szöveg nem mondja ki világosan, hogy valójában a harmadik (esetleg még bizonyos fokig a második) csoportba tartozó tevékenységet tartja igazán elfogadhatónak, a többit pedig a probléma igazi megoldása szempontjából elhibázottnak vagy egyenesen károsnak véli, hanem sumákol körülötte: nem lehet egyértelműen elítélni azokat az embereket, akik ilyen törekvéseket szolgálnak, mert jószándékúak, és mert a tevékenység szubjektíve kielégülést hoz a résztvevőknek. Az is érthető, ha valaki – jobb híján - többféle csoportban vagy tevékenységben is részt vesz, bár meggyőződésével nem vág teljesen egybe a dolog. Ha ezt teszi, lényeg, hogy a csoporton belül ne agitáljon valamelyik másik elképzelés érdekében, ezzel zavart szítván ott belül, csak akadályozza a tevékenységet.

Ha a szöveg tényleg ezt állítja, ezzel nem tudok egyetérteni: az ember ugyanis ne vegyen részt olyan tevékenységben, melyet a végső cél szempontjából elhibázottnak vagy károsnak tart.

HOZZÁSZÓLÁS Tütő Lászlónak (Fekete György)

Köszönöm, hogy felhívtad figyelmemet a bal.hu honlapra. Tallóznom benne üdítő, még ha a szellemi felfrissülés meg a hazatalálás élménye nem kevés szomorú érzésemmel vegyül is. A továbbiakban a „Koldus Józsi” elnevezésű (röviden aposztrofálva) vitakeltő esszédhez fűzöm a magam egyszerűségeit. Sietek leszögezni azt is, hogy mindkét előttem volt reflektálás számomra szimpatikus: egyfelől az ember „kompromisszumlénysége” (amely mellé persze felsorakozik „konfliktuskészsége” is; ám ez legalább annyira lélektani, mint filozófiai-történeti problematika…), másfelől a vállalt személyesség.

Szegénység, faji gyűlölködés, politikai erőszak, terrorizmus, a természeti környezet pusztítása. Sok baj van a világon. Válasszuk ki most ezek közül módszertani elmélkedés tárgyának a szegénység kérdését. Az elmélkedés – szándék szerint – tisztán módszertani, gondolkodás-módszertani jellegéből adódik, hogy következtetései a többi említett problémára is alkalmazhatók.(Minden kurzívat tőled idézek.)

Pontosan ezért szólok hozzá. (No meg felbátorítottál egy némileg más konkrét tárgyú telefondisputánkkal.) Nagyon visszaköszönni érzékelem a szociáldemokrata pártok örök dilemmáját, „A végcél semmi, a mozgalom minden!” (Berstein). Segítsük-e a proletár munkaerőáru-tulajdonosként való boldogulását, ha ezzel óhatatlanul és kikerülhetetlenül a tulajdon társadalmát termeljük újra, holott célunk-eszményünk a társadalom tulajdona, illetve a tulajdon-nélküli társadalom? Ráadásul a mai itthoni körülmények között, amikor embertársaink túlnyomó zöme azonnal ellöki magától a proletárrá minősítést (legfeljebb, s ezt is csupán elenyésző kisebbségben, a bérmunkásként meghatározást fogadja el – ennyit a jelen magáért levő tudatáról). Nos, nem adnék annyira absztrakt választ, mint te. (Lásd tovább.)

A szegénység elleni következetes fellépés kizárja a szegények iránti jótékonykodás minden formáját, legyen az akár szociálpolitikai, akár magánjellegű. A szegények segélyezése valójában nem más, mint a szegénység konzerválása.

Az elvi egyetértésem nem hiányzik fenti tételed mellől. Mivel azonban írásod elején magad emeled ki, hogy szegénység-megközelítésed módszertani jellegű, ennélfogva mutatis mutandis értelmezendő, a gyakorlat fölsikolt bennem. Tudniillik, például, mi legyen azokkal a szegényemberekkel, akik már irreverzibilisen leépültek, tehát kizárólag jótékonykodással, palliatíve célozhatók meg?

A célkitűzésen nem változtat, ha hiányoznak a rendszer megdöntéséhez szükséges feltételek. Mivel az adott erőviszonyok mellett nincs esély a rendszer megdöntésére, a cselekvés a végső feladat elméleti-érzelmi tudatosítására, ezáltal gyakorlati megvalósításának előkészítésére tevődik át.

Ez, merem kocáztatni, a politikai élcsapat logikája. Attól persze lehet helytálló, ellenben nem kerülünk-e ismét ellentétbe (mi magunk is, elődeink nyomdokán haladva…) a valódi tásadalmasulás eszményével? A régi kétely tolakszik ide (Lukács 1918-ban, Jászi mindvégig, de Sinkó is stb.): Belzebubbal űzni ki Lucifert, társadalmasítással létrehozni – teremteni! – társadalmasulást?

Bármilyen kisebbik rosszra való hivatkozás elvtelen kompromisszum, amely valójában a legnagyobb rossz, mert eltereli a figyelmet a tényleges megoldás feladatáról.

Bármilyen kompromisszum a rendszerrel való együttműködés, ami az egész rendszer igazolásának látszatát kelti és a fennálló rendszer gyakorlati elfogadását jelenti. A fennálló rendszer részleges elfogadása magának a rendszer elfogadásának üzenetét hordozza.

Vannak, akiknek az a meggyőződése, hogy a szegénység felszámolása csak a fennálló rendszeren kívül valósítható meg. Ezért elutasítják a rendszer működtetésében, illetve az aktuálpolitikai csatározásokban való részvételt. De úgy ítélik meg, hogy a rendszer működtetéséből részlegesen kilépni már a fennálló rendszer keretei között is lehet. (Sőt, a fennálló rendszerből teljesen kilépni csak ilyen módon lehet!) … Akik így gondolkodnak, a szegényeken akarnak segíteni, de nem bármilyen áron. Akik így gondolkodnak, a szegénységet létrehozó rendszert akarják felszámolni, de a szegények aktuális gondjainak enyhítése révén. Szegényeknek és nem szegényeknek a rendszerből való fokozatos kiszervezése révén.

Csodaszép, kollektív anarchista gondolatok. Legfőképpen az idézett rész utolsó mondata: Szegényeknek és nem szegényeknek a rendszerből való fokozatos kiszervezése révén. A számomra – itt és most – alapprobléma viszont nyitva marad: miként dönthető/dől el, hogy valamely tett a rendszer elfogadásának üzenetét hordozza, avagy sem?

Mindazonáltal a részedről ösztönzött elmélkedés szükséges. Megnyugtató – és egyben alternatívaértékű – feleletem nekem nincs/sincs rá.

HOZZÁSZÓLÁS (Krausz)

Ott van a dologban az utópisztikus mozzanat, hogy egy bérmunkás két gyerekkel semmiképpen sem tud a rendszerből kiszakadni sem életmódbeli, sem szociális-politikai értelemben. Neki nap mint nap azonnal kell cselekednie, hogy a munkáját el ne veszítse! A marginális és radikális értelmiség pozícióját nem lehet társadalmi(-politikai) modellként a társadalom elé állítani, sokféle "közvetítésre" és "átmenetre" van szüksége. Ezért a következőre van szükség: a harc mindenfajta aspektusát egyesíteni kell az elméleti-érzelmi síktól a pártpolitikai harci formákig, de olyan szervezeti formát adni neki, amelyben van bizonyos "kulturális" egység. Tudomásul kell venni, hogy a társadalomból kivonulni remeteként nem vonzó az emberek számára, nem tudod őket átalakítani Krisztus, Marx vagy Lenin példájával. Azt kell kitalálni, hogyan lehet úgy részt venni a kapitalista politikában, hogy az alternatív hangod meghallják! Az anarchisták erőszakot produkálnak, de az kontraproduktív stb. Ez nincs kitalálva. Ahogy szokták mondani: „de addig mi lesz?". Tudomásul kell venni az elemzésben, hogy a rendszer integrál részben vagy egészben, objektíve. A krisnásokat is, a balosokat is, a magányos hősöket is, meg a világ szociális fórumát. Ugyanis a tőkés rendszeren belül nem létezik életképes szocialista csíra! Bonyolultabb a dolog, mint ahogyan a megjelölt verziók alapján tűnik.

HOZZÁSZÓLÁS Krausznak (TL)

A szöveg nem formációelméleti igényű, hanem részleges, de konkrét (Nem szól a kétgyerekes bérmunkásokról). Arra a kérdésre ad öt gyakorlatban létező választ, hogy "Mi legyen Koldus Józsival?" Nem említ 2 további választ. A klasszikus liberális válasz: pusztuljon. Egy másik klassszikus válasz: csináljon proletárforradalmat (ami esetleg jó válasz valahol Latin-Amerikában, de a mai Magyarországon nem életszerű). A kérdés az, hogy van-e 8., 9. konkrét válasz, ami kimaradt.

HOZZÁSZÓLÁS (Krausz)

Van. 1. A remete pozícióját kivéve a rendszer minden magatartásformát lényegében - a munkapiac és az árupiac létezése következtében - integrál. /A krisnás is kéreget és üzletel./ 2. Ezért a rendszert minden lehetséges fronton meg kell támadni úgy, hogy a szegénység támogatását, illetve megszüntetését elősegítsd.

A. Politikai síkon olyan pártot kell támogatni a parlamenti választásokon (nem forradalmi helyzetről van szó), amely a szervezkedés számára kedvezőbb feltételeket nyújt.

B. Szociális síkon az adományoktól, a koldusok utcai megsegítéséig sokféle forma ismert.

C. Elméletileg-ideológiailag olyan kiadványok, eszmék terjesztése, amelyek a tőkés rendszer strukturális átalakítását, megszüntetését célozza a tudomány és a propaganda korszerű eszközeivel. Leleplezni a rendszert nap mint nap.

D. Szervezetileg olyan egyesületek létrehozása, amelyek célja a közösségi társadalom létrehozása nemzetközileg és lokálisan, számba véve, hogy a mindenkori politikai erőviszonyok között gonosz és még gonoszabb alternatívák léteznek, az emberek száz- és százmillióira gondolva, akiknek nap mint nap el kell tartaniok a gyerekeiket, általában nem szabad elfogadni a minél rosszabb, annál jobb logikát. Az emberi élet egyszeri, ezért a kevésbé gonoszt előnyben kell részesíteni a gonoszabbal szemben, melynek választása során is mindig le kell leplezni a tőkés rendszert. A gyakorlati-politikai szervezkedés síkján mindenfajta ideológiai szektásság és dogmatikus szűkkeblűség csak tetézi a rendszert elutasító baloldal szervezeti szétesettségét.

HOZZÁSZÓLÁS a Tütő – Krausz disputához (Fekete György)

Óriási jelentőségét látom annak, hogy – ismét – legyen a bérmunkásság érdekeit kifejező/védő politikai szerveződéseknek (amelyek magától értetődően baloldaliak) saját, a tömegeket megcélzó oktatási-ismeretterjesztő rendszerük. Ezzel, követve a valamikori szociáldemokrata hagyományokat („A tudás hatalom!”), olyan műveltséget közvetítenének – már gyerekeknek, fiataloknak is! –, amely egyfajta, az anyagi javak mindenhatóságát, a fogyasztás istenítését tagadó életmód, életértékek, életethosz elültetését jelentené. Amelyben, például, méltatlannak számít a plázatekergés előnybe részesítése a kirándulással szemben, az akciófilm választása a könyvolvasás rovására, és sajnálatosnak a kóros informatikafüggés a célorientált és önkontroll alá helyezett számítógép-használat helyett. Vagyis: a kapitalizmus folyamatos leleplezése ne csupán direkt politikai jellegű legyen…

HOZZÁSZÓLÁS (A. France)

Bergeret úr így szólt leányához:

- Rossz cselekedetet követtem el: alamizsnát adtam. Amikor két sout adtam Bicegőnek, élveztem azt a szégyenletes gyönyörű­séget, hogy megalázom embertársamat, belenyugodtam abba a gyűlöletes egyezménybe, amely biztosítja az erősnek a maga hatalmát s a gyöngének a maga gyöngeségét; megpecsételtem az ősi méltatlanságot, hozzájárultam ahhoz, hogy ennek az embernek csak fél lelke legyen.

- Ennyi mindent követtél el, papa? - kérdezte hitetlenül.

- Majdnem - felelte Bergeret úr. - Hamisan mért testvéri­séget adtam el Bicegő testvéremnek. Megaláztam önmagamat is, amikor őt megaláztam. Mert az alamizsna egyaránt lealjasítja azt, aki kapja, és azt, aki adja. Rosszul cselekedtem.

- Nem hiszem - mondta Pauline.

- Nem hiszed - felelte Bergeret úr - mert nincs benned filozófia, és nem tudod egy ártatlannak látszó cselekvésből levonni azokat a végtelen következtetéseket, amiket magában hordoz. Ez a Bicegő alamizsna-adásra csábított engem. Nem tudtam ellenállni kellemetlen, panaszos hangjának. Megsajnáltam meztelen, sovány nyakát, a térdét, amit a végsőkig koptatott nadrág szomorúan ha­sonlatossá tesz a teve térdéhez, s lába hegyét, amely kibukkan kacsacsőr módjára kinyílt cipőjéből. Csábító! Ó, veszedelmes Bicegő! Gyönyörűséges Bicegő! Filléreim a te segítségeddel egy kis aljas­ságot, egy kis szégyent hoznak létre. A te segítségeddel egy-két fillér árán megteremtettem egy darab rosszaságot és rútságot. Ami­kor kezedbe adtam a gazdagságnak és a hatalomnak ezt a kis jel­képét, ironikusan kapitalistává tettelek s becstelenül meginvitál­talak a társadalom lakomájára, a civilizáció ünnepélyeire. És tüs­tént úgy éreztem, hogy hozzád képest a világ hatalmasai közé tar­tozom, gazdag vagyok melletted, szelíd Bicegő, nagyszerű koldus, hízelkedő! Örvendeztem, büszkélkedtem, tetszelegtem jólétemben és nagyságomban. Isten éltessen, ó Bicegő! A vagyon dicshimnusza az örök szegénység. Aljas szokás az alamizsnaosztogatás! Az alamizsnálkodás barbár könyörületesség! Ősi tévedése a polgárnak, aki odaad egy fillért, s azt hiszi, hogy jót cselekszik, meg­tette kötelességét minden testvérével szemben - a legnyomorul­tabb, legesetlenebb, legnevetségesebb, legostobább, legszegénye­sebb cselekedettel, amit csak végre lehet hajtani a javak helyesebb elosztása érdekében. Az alamizsnaosztogatás szokása ellenté­tes a jótékonysággal, s a könyörületesség elborzad tőle.

- Igaz ez? - kérdezte jóhiszeműen Pauline.

- Az alamizsna - folytatta Bergeret úr - éppoly kevéssé ha­sonlít a jótékonysághoz, mint egy majom fintorgása a Gioconda mosolyához. A jótékonyság éppoly leleményes, amily együgyű az alamizsna. A jótékonyság éber, és erőfeszítését a szükséghez méri. Éppen ez az, amit én elmulasztottam Bicegő testvéremmel szem­ben. A jótékonyság puszta neve is a legédesebb gondolatokat tá­masztotta az érzékeny lelkekben, a filozófusok századában... Megvallom, a jóté­konyság szóban nem tudom feltalálni eredeti szépségét; elrontották számomra a farizeusok, akik túlságos gyakran használták. Sok jótékony intézmény van társadalmunkban, zálogházak, közjóléti és kölcsönös biztosító intézetek... Némelyik hasznos és jó szolgála­tokat tesz. Közös bűnük, hogy abból a társadalmi méltatlanságból származnak, amelyet hivatva vannak megjavítani, s hogy megfer­tőzött orvosságok. Az általános jótékonyság az, hogy mindenki a maga munkájából éljen és ne a máséból. A cserén és a szolidaritáson kívül minden aljas, szégyenletes és terméketlen. Az emberi könyörületesség mindnyájunk közreműködése a termelésben s a termelés gyümölcseinek szétosztása. A könyörület: igazságosság és szeretet, s a szegények jobban értenek hozzá, mint a gazdagok. Melyik gazdag gyakorolta valaha is oly tökéletesen a könyörüle­tességet az emberi nemmel szemben, mint Epiktétos vagy Benoit Malon? Az igazi könyörület: ha mindenki munkáját odaadjuk mindenkinek. Az igazi könyörület a szép jóság, a lélek harmonikus gesztusa, amely mint egy drága balzsammal teli váza kicsordul és szétárasztja jótéteményeit; a maga boldog teljességében szétárasztott adomány, a pénz, amely a szeretettel és gondolattal összekeveredve folyik. Semmi egyéb tulajdonunk nincs, mint önmagunk. Az ember csak akkor ad igazán, ha munkáját, lelkét, szellemét adja. És egész énünknek e nagyszerű felajánlása mindenki számára éppen annyira gazda­gítja az adományozót, mint a közösséget.

- De hát - vetette közbe Pauline - mégsem adhattál szerete­tet és szépséget Bicegőnek. Azt adtad, ami legjobban kellett neki.

- Az igaz, hogy Bicegő elállatiasodott. Az embereket csábító javak közül csak az alkoholt élvezi. Azért gondolom, mert bűzlött a pálinkától, amikor odalépett hozzám. De így, ahogy van, a mi teremtményünk. Gőgünk volt az apja, igaztalanságunk az anyja. Bűneinknek romlott gyümölcse ő. Úgy kellene, hogy minden em­ber, aki a társadalomban él, adjon és kapjon. Ez bizonyára nem adott eleget, mert nem kapott eleget.

…

Azt hiszem, az erőszak uralma sokáig tart még, a népek sokáig marcan­golják még egymást léha okokból, s egyazon nemzetnek polgárai sokáig fogják dühösen kiragadni egymás kezéből az élethez szüksé­ges javakat, ahelyett, hogy méltányosan megosztoznának rajtuk. De hiszem azt is, hogy az emberek kevésbé kegyetlenek, ha kevésbé nyomorultak; hogy az ipar haladása végül is valamennyire enyhí­teni fogja az erkölcsöket - s egy botanikustól tudom, hogy a gala­gonya, ha száraz talajból televény földbe ültetik át, virággá változ­tatja a tüskéit.

…

- Bicegő, azt hiszem, nagyon szeret élni.

- Igaz, hogy vannak örömei. Nyilván gyönyörűséggel nyeli a kurtakocsmák vitriolját. Az utolsó lebujjal együtt tűnik majd el. Az én köztársaságomban nem lesznek kocsmárosok. Nem lesznek vásárlók és eladók. Nem lesz gazdag, nem lesz szegény. És min­denki élvezi majd munkájának gyümölcsét.

- Mindnyájan boldogok leszünk, apám.

- Nem. A szent szánalom, a lélek szépsége, elpusztulna a szen­vedéssel együtt. Ez nem lesz így. Az erkölcsi és fizikai bajok, amik ellen örökösen harcolunk, örökösen megosztják a földi hatalmat a boldogsággal és az örömmel, mint ahogy a napra éjszaka követke­zik. A rosszra szükség van. Mélységesen benne gyökeredzik a ter­mészetben, éppen mint a jó, s egyik nem sorvadhat el a másik nél­kül. Csak azért vagyunk boldogok, mert boldogtalanok vagyunk. A szenvedés testvére az örömnek, és iker-leheletük harmonikusan szólaltatja meg szívünk húrjait, amikor áthalad rajtuk. A puszta boldogság lehelete monoton, unalmas hangot adna, hasonlítana a némasághoz. De az elkerülhetetlen, egyszerre közönséges és felsé­ges bajokhoz, amelyek emberi mivoltunkból származnak, nem já­rulnak többé hozzá a társadalmi állapotból származó mesterséges bajok. Az embereket nem torzítja el többé a méltatlan munka, amelybe inkább belehalnak, mintsem megélnek belőle. A rabszolga kilép a taposómalomból, s a gyár nem falja fel többé milliószámra a testeket.

Ezt a felszabadítást magától a géptől várom. A gép, amely an­nyi embert zúzott össze, szelíden és nagylelkűen segítségére siet a gyönge emberi húsnak. Az egykor kegyetlen és kemény gép jó lesz, kedves és barátságos. Hogy miként változtatja meg a lelkét? Ide hallgass. A szikra, amely a leydeni palackból kipattan, az a finom kis csillag, amely a múlt században megmutatkozott a csodálkozó fizikus előtt, az hajtja végre ezt a csodát. Az Ismeretlen, amely legyőzni engedte magát, de megismerni nem, a titokzatos és foglyul ejtett erő, a kezünkkel megfogott megfoghatatlan, az engedel­mes villám, amelyet palackba zártak s legombolyítanak a meg­számlálhatatlan szállal, amelynek hálózata beborítja a földet - a villamosság elviszi erejét, segítségét mindenüvé, ahol szükség lesz rá, a házakba, a szobákba, a házi tűzhelyhez, ahol a szülőket és gyermekeket nem választják el többé egymástól. Nem álom ez. A vad gép, amely a gyárban testet-lelket összemorzsol, szelíd, meg­hitt háziállattá válik. De az mind nem számít semmit, ha a felvonó­csigák, fogaskerekek, hajtórudak, kormánykerekek, csúsztatók em­berségessé válnak is, amíg az ember vas-szíve meg nem változik.

Sóvárogva várunk és áhítunk egy még csudálatosabb változást. Elkövetkezik egy nap, amikor a munkaadó erkölcsi szépségben föl­emelkedve munkássá válik a felszabadult munkások között, s nem lesz többé munkabér, csak javak kicserélése. A nagyipar, akárcsak a régi nemesség, amelyet helyettesít és utánoz, megcsinálja a maga augusztus 4-i éjszakáját. Lemond vitatott nyereségeiről és fe­nyegetett kiváltságairól. Nagylelkű lesz, amikor megérzi, hogy itt az ideje a nagylelkűségnek. És mit mond ma a munkaadó? Hogy ő a lélek és a gondolat, s nélküle a munkások hada olyan lenne, mint az értelem nélkül szűkölködő test. Nos hát, ha ő a gondolat, érje be ezzel a tisztességgel, ezzel az örömmel. Azért, mert valaki gondolat és szellem, nem kell kincsekkel telezabálnia magát… Nem elég öröm az, ha értelmünkkel alkotni tudunk, s vajon fölmenti-e ez az előny a mestermunkást az alól, hogy a nyereséget megossza szerény mun­katársaival? De az én köztársaságomban nem lesz se nyereség, se munkabér, minden mindenkié lesz.

- Ez kollektivizmus, papa - mondta nyugodtan Pauline.

- A legértékesebb javak - válaszolta Bergeret úr - minden emberrel közösek, s azok voltak mindig. A levegő és a fény közös tulajdona mindenkinek és mindennek, aki és ami lélegzik és látja a napvilágot. Az önzés és fösvénység évszázados munkája után - noha az egyén erőszakos eszközökkel igyekezett a kincseket elkaparintani és megőrizni - az egyéni javak, amelyeket a leggazdagabbak élveznek, még mindig semmiségek azokhoz képest, amelyek minden ember osztatlan tulajdonai…

A pozitivisták, akik Auguste Comte házában hódolattal gyűlnek össze Pierre Laffitte körül, nem sietnek beállni szocialistának. De közülük származik valakitől az a kitűnő megjegyzés, hogy a tulaj­don társadalmi eredetű. Nagy igazság ez, hiszen minden tulajdon, amit egyéni erőfeszítéssel szereztek meg, csak az egész közösség együttműködésével születhetett és állhat fenn. Minthogy pedig a magántulajdon társadalmi eredetű, sem forrását nem ismerjük félre, sem lényegét nem hamisítjuk meg, ha kiterjesztjük a közös­ségre s rábízzuk az államra, amelytől szükségképpen függenie kell. És mi az állam?

Bergeret kisasszony sietve válaszolt erre a kérdésre:

- Az állam, apám, egy szánalmas és kellemetlen képű bácsi, aki egy rácsos pénztárablak mögött ül. Megérted, hogy az ember nem óhajtja kiforgatni a zsebét a kedvéért?

- Megértem - felelte mosolyogva Bergeret úr. - Mindig haj­lamos voltam a megértésre s értékes erőket vesztegettem rá. Ké­sőre fedeztem föl, milyen nagy erő az, ha az ember nem ért meg semmit. Néha a világot lehet így meghódítani. Ha Napóleon olyan értelmes lett volna, mint Spinoza, négy kötetet ír egy padlás­szobában. Megértem, amit mondtál. De arra a kellemetlen képű szánalmas bácsira, aki a pénztárablak mögött ül, rábízod a leveleidet, Pauline, amiket nem bíznál rá a Tricoche ügynökségre. Gaz­dálkodik a javaid egy részével, nem is a legkisebb, legkevésbé értékes részével. Úgy látod, hogy morcos a képe. De mihelyt min­den lesz, nem lesz már semmi. Vagyis inkább mi leszünk - ő. Annyira általános lesz, hogy megsemmisül, s nem fogjuk már úgy látni, hogy zaklat bennünket. Kislányom, az ember nem rossz többé, amikor, senki és semmi. Ma, az a kellemetlen benne, hogy lefarag az egyéni tulajdonból, kapar és reszel, keveset szed el a kövérektől és sokat a soványaktól. Ez elviselhetetlenné teszi. Kapzsi. Szükségletei vannak, Az én köztársaságomban vágytalan lesz, mint az istenek. Mindene meglesz és nem lesz semmije. Nem érezzük, mert egy lesz velünk, nem válik külön tőlünk. Olyan lesz, mintha nem is lenne. És ha azt hiszed, hogy én föláldozom a ma­gánembert az államnak, az életet egy elvont fogalomnak: ellenke­zőleg, éppen az elvont fogalmat rendelem alá a valóságnak, az ál­lamot, amit megszüntetek, amikor az egész társadalmi tevékenység­gel azonosítom…

Ki merné állítani, hogy a mai társadalomban a szervek meg­felelnek a funkcióknak, s hogy minden tagját az elvégzett hasznos munka arányában táplálják? Ki merné állítani, hogy a vagyon elosztása igazságos? És végül: ki hisz abban, hogy ez az igazságtalan­ság tartós lehet?