1989. június 30-án a "Baloldali Alternatíva" Egyesülés kerekasztal-beszélgetést rendezett az önkormányzás elméleti alternatíváiról és gyakorlati lehetőségeiről. A vitát Varjas András vezette. A mintegy hatvan fő jelenlétében lezajlott vitában felkért hozzászólók és meghívott érdeklődők kaptak szót. Az összejövetel eredményeként közzétették a sajtóban, hogy Társadalmi Önkormányzati Mozgalom néven mozgalom alakult a munkahelyi és lakóhelyi önszerveződések támogatására.
Az előzetesen szétküldött meghívólevél szövege a következő.
"Magyarország számára jelenleg talán a legfontosabb kérdés, hogy összekapcsolódhat-e gyakorlatilag a humanizmus a hatékony gazdálkodással, a szociális biztonság a gazdasági racionalitással. Megfér-e egymással az európai kultúra e két öröksége? A demokratikus hagyomány - felismerve az emberben, az emberek tömegeinek érdekeltségében, kezdeményező képességében, önszerveződésében rejlő gazdasági energiákat - mindig igennel válaszolt erre a kérdésre.
Magyarországon megkezdődött a politikai élet pluralizálódása, ami feltétlenül előrelépés a korábbi időszakhoz képest. A politikai hatalom újraelosztásáért folyó küzdelmek azonban jelentős mértékben elterelték a figyelmet egy másik - valószínűleg még döntőbb - kérdésről: arról, hogy minden politikai demokratizálási kísérlet ingatag talajra épül, ha nem tud a lakosság széles tömegeinek tevőleges érdeklődésére, gazdasági és társadalmi aktivitására, öntevékenységére támaszkodni. Ezért is fontos feladat lenne a munkahelyi és a lakóhelyi önkormányzat különböző lehetőségeinek elméleti felmutatása, a működőképes formák gyakorlati megtalálása és a már létező kísérletek támogatása.
A jelenlegi hatalmi harcok idején fennáll az a veszély, hogy a politikailag aktív társadalmi törekvések közül éppen azok szorulnak háttérbe, amelyek a legmélyebb átalakításokat szorgalmazzák: a humánum és a gazdasági hatékonyság összekapcsolásának, illetve a társadalmi önkormányzatnak a lehetőségeit kereső, és e lehetőségeket megvalósítani szándékozó csoportok elképzelései a perifériára kerülnek. Ilyen körülmények között kezdeményezünk - divatos kifejezéssel - egy kerekasztal-megbeszélést, amelyre olyan magánszemélyek kapnak meghívást, akik világnézettől és pártállástól függetlenül - ismereteink szerint - rokonszenveznek az önkormányzati megoldások valamilyen változatával. A kezdeményezés célja olyan fórumot teremteni, amelynek idővel feladata lehetne a legkülönbözőbb önigazgató, önszervező, önkormányzati kezdeményezéseknek és csoportoknak ötleteket, elméleti és politikai tanácsokat adni, illetve - ha erre mód nyílik - gyakorlati támogatásban részesíteni őket.
Felkérjük, hogy vegyen részt azon a vitán, amely június 30-án 13 órakor kezdődik a HNF V. kerületi helyiségében (Belgrád rkp. 24. fsz. Nagyterem). Részvételre a következőket kértük fel: Aggod József, Árva László, Bauer Tamás, Bilecz Endre, Bogár László, Bottyán Kis Mihály, Dávid János, Eörsi István, ifj. Fekete Gyula, Forgács Imre, Földesi József, Gidai Erzsébet, Harsányi Iván, Heiszler Vilmos, Juhász Pál, Kaszás Attila, Kökényessy József, Lengyel László, Páles György, Porosz Tibor, Rehák József, Simon Péter, Solt Otília, Szalai Erzsébet, Szalai Pál, Szegő Andrea, Szépkúti István, Takács András, Tálas László, Tömpe István, Varga Csaba, Vass Csaba.
Két témakör megbeszélését javasoljuk. 1. Munkahelyi önkormányzat és tulajdonreform. 2. Az önkormányzat és a pártok viszonya."
A szervezők nevében Krausz Tamás üdvözölte a megjelenteket. Az összejövetel célját abban határozta meg, hogy az önkormányzás perspektívájában gondolkodók párbeszédet folytassanak egymással és megpróbálják a társadalmi önkormányzás lehetőségeit a jelenlegi helyzetben felkutatni.
Tütő László felolvasta az alábbi Vitaindító tézisek a "Munkahelyi önkormányzat és tulajdonreform" témához című dokumentumot, amelyet a felkért hozzászólók előzetesen kézhez kaptak.
"Az utóbbi évek magyar gazdaságában a sok negatív jelenség mellett egy sikeres kísérlettel is találkozunk. A teljesítmény ugrásszerűen emelkedett olyan helyeken (autonóm munkacsoportok, belső vállalkozások stb.), ahol a dolgozók számára lehetővé tették, hogy munkájuk megszervezéséről - vállalva az ebből adódó kockázatokat - maguk döntsenek. A teljesítmények látványos javulásában két tényező játszik meghatározó szerepet: a közvetlen anyagi érdekeltség és - ami ennél is lényegesen fontosabb - az önálló akaratformálás, kezdeményezés, önszervezés lehetősége. Az említett példa fő tanulsága: ha dolgozói közösségek a munkahelyükön bármilyen csekély rendelkezési - és ebből fakadóan önszervezési - jogot kapnak, jelentősen oldódik az a munkafeladatokkal szembeni érdektelenségük, amely a kiszolgáltatott és passzivitásra ítélt bérmunkás-léttől lényegében elválaszthatatlan.
A bérmunkás-lét és bérmunkás tudat témaköréhez kapcsolódó fontos kérdés az állami tulajdon működtetésének gazdaságtalan volta. Az állami tulajdon a bérmunkásoktól elkülönült, elválasztott monopoltulajdonként, végső fokon egyfajta magántulajdonként létezik. Annyiban különbözik a hagyományos magántulajdontól, hogy személytelen: a használatáról rendelkezők nem valódi tulajdonosok, ezért nem közvetlenül érdekeltek a gyarapításában. Már régen megérett az idő a tulajdonreformra (az állami tulajdon radikális megreformálására). E reformnak biztosítania kellene a következőket.
1. A tulajdon monopolizált jellegének a megszüntetését.
2. A hosszú távú vagyonérdekeltséget (a felhalmozásban, a tulajdon gyarapításában való érdekeltséget).
3. A dolgozóknak a jövedelemérdekeltségből adódó teljesítményérdekeltségét.
4. A dolgozók nem pusztán bérmunkásokként való alkalmazását, vagyis a tulajdonosi érdekeltségükben (ezért a tulajdonosi tudatukban) rejlő termelési lehetőségek hasznosítását.
Az eddig felvetett javaslatok közül egyik sem biztosítja mind a négy követelmény érvényesülését. A felmerült javaslatoknak két alaptípusa határolható el egymástól: az állami tulajdon hatékonyságának javítását, illetve valamilyen csoporttulajdonná emelő átalakítását szorgalmazó javaslatoké. Vegyük sorra - a puszta felsorolás szintjén - a főbb elképzeléstípusokat.
I. Csoporttulajdon
1. Az állami tulajdon (földterület és üzem) helyi tanácsi tulajdonba adása. Az adott területen található vállalatok hasznosításáról - figyelembe véve a környezetvédelmi szempontokat - a helyi lakosság dönt.
2. Az állami vállalatok átadása az ott dolgozók tulajdonába.
3. A vállalati dolgozók pusztán bérmunkásokból részvénytulajdonosokká tétele.
II. Állami - nemzeti - társadalmi tulajdon
1. Az állami vállalatok bérbe adása a dolgozóknak, akik a nyereség egy részét - a hosszú távú vagyonérdekeltséget biztosítandó - személyre szóló vagyonjegy formájában kapják.
2. A vagyonkezelői és a munkavállalói funkció szétválasztása. Külön szervezet jön létre, amely a vagyon gyarapítására szakosodik, a munkavállalók pedig továbbra is bérmunkásokként dolgoznak.
Elsősorban az alábbi kérdéseken lenne érdemes elgondolkodni. Van-e gyakorlati lehetőség az említett négy szempont (dolgozói önszervezés, nem monopolizált tulajdon, jövedelemérdekeltség, vagyonérdekeltség) egyidejű érvényesítésére? Ahol erre nincs mód, ott melyek a dolgozók és a nemzetgazdaság eltérő törekvéseinek együttélése számára a legoptimálisabb megoldások?"
Első hozzászólóként Bottyán Kis Mihály, a Munkás c. újság szerkesztője a következőkre hívta fel a figyelmet. Aki a tulajdon fölött rendelkezik, azé a hatalom. Az állami tulajdon működtetését az üzemek vezetői határozzák meg. Ebből ered a társadalom szerkezetének meghatározása, az anyagi érdekek eloszlása, a munka elosztása. Minél távolabb vagyok a vezetéstől, annál kisebb lehetőségem van ezekbe beleszólni. A mai társadalom jogilag így van megszervezve. Ezért hiába jelentkezik a munkások önrendelkező szándéka. Hiába szeretnék irányítani - hogy jobban működjön - azt az üzemet, ahol dolgoznak. A jogrendszer ezt nem teszi lehetővé. Ebbe a problémába ütköztek pl. a balinkai bányászok, az ózdi, a herendi, a csepeli munkáscsoportok. Még az érdekvédelem is nullára csökkent. A külföldi tulajdonba került üzemeknél már nincs is szakszervezet, mert fölszámolták. Azzal kellene foglalkoznunk, hogy van-e lehetőség a mai tulajdonviszonyok megváltoztatására, a munkásemberek tulajdonossá tételére.
Tálas László felszólalása is a dolgozói tulajdon szükségességére koncentrált, és az alábbi fő gondolatokat tartalmazta. Az állami vállalatok átadása az ott dolgozók tulajdonába a legcélravezetőbb. Milyen formában? Részvény vagy vagyon? Mind a kettő jó, mert tulajdonosok lesznek, vagyis a lényeg megvalósul. Mi az egyiknek vagy a másiknak az előnye és a hátránya? A részvény nagyszerű, mert mobilizálható vele a tőke. Azonnal átcsoportosítható. De a vagyonjegynél óriási húzóerő, hogy el nem adható. Csak az ott dolgozók tulajdonában van, és mindaddig, ameddig az illető dolgozik. Ez a jövőnek az útja, mert ha most kiadnánk a tulajdonjogot részvény formájában, sokan azonnal elinnák. Kiknek a kezébe kerülne? Spekulánsok kezébe, akik potom pénzért fölvásárolnák. Vagy pedig idegenek kezébe, nem magyarok kezébe. És a magyar ipar nagy része el lenne kótyavetyélve.
Az állam el akarja adni a vállalatok negyedét. Ezt mindenképpen meg kell akadályozni. A munkásság folyamatosan el volt nyomva 1945 óta. Most kezdjük az igazságtételt azzal, hogy a tulajdonformát változtatjuk meg. És ezzel egy új korszakot alapozhatunk meg. Az 1848-as forradalom a jobbágyfelszabadítást csinálta meg, és ezzel megindította a polgári társadalmat. A 89-es átalakulás a munkásfelszabadítást csinálja meg a bérmunkás jelleg alól. És ezáltal beindít egy valóban szocialista, egy úgynevezett kizsákmányolástól mentes társadalmat. A munkásfelszabadítás 1956-nak a továbbfejlesztése. Ezzel a pártállami magántulajdon a magyar munkásság tulajdonába kerülne. Ez az egész országnak az érdeke.
A következő előadó, Kökényessy József nézeteiből érdemes hosszabban idézni. "Az előző hozzászólásban szó volt arról, hogy az önkormányzat és a szocializmus összefér-e. Én úgy gondolom, hogy a kettő nem egymást kizáró dolog. Tisztáznunk kell persze, hogy mit jelent az önkormányzat. Én kétféle alapvető önkormányzatot látok a történelemben. Az egyik a magántulajdonosoknak az önkormányzata, ahol a tulajdonosi részből következően valamifajta közösség jön létre, és ettől válik az önkormányzó szervezetté. A másik, amikor a közösséghez való tartozás ténye emeli tulajdonossá az egyént. Ez a fajta önkormányzás számomra az elfogadhatóbb: itt egy közösséghez való tartozás biztosít meghatározott tulajdoni tárgyakat a közösséghez tartozó minden egyénnek. Ez az egyetlen olyan tulajdonforma, amely garantálja, hogy az emberi alapszükségletek kielégítéséhez szükséges vagyontárgyak rendelkezésre álljanak valamennyi ember számára, illetve amely kizárja annak lehetőségét, hogy örökletes különbségek alakuljanak ki az adott társadalomban. Nagyon jó megközelítés a vitaindítóban az, hogy az úgynevezett profitérdekelt szférában a termelő területeken is keresik azokat az önkormányzó megoldásokat, amelyek a tulajdonosi létet, a tulajdonosi minőséget tudják biztosítani az eddigi bérmunkások számára.
Abban itt - azt hiszem - nincs vita közöttünk, hogy a létező szocializmusban mára olyan homogén állami tulajdon jött létre, amely valóságos tulajdonos nélküli, de valójában tőkés tulajdonosi forma, ahol egy adott közösség vezető garnitúrája, vezető hatalmi szervezetrendszere idegen munkát sajátít el. Az állami tulajdon ebben az értelemben magántulajdonként is működik. Következésképpen nem marad más lehetőség a munkás számára, mint hogy bérmunkásként viszonyuljon ehhez a tulajdonhoz. Ez a tulajdonosi forma szükségszerűen hoz létre egy végtelenül centralizált és ennek kapcsán bürokratikus államformát. Ha tehát egy demokratikusan működő államszervezetet akarok létrehozni, kevés meghirdetnem valamiféle demokratizálást. Ezt a tulajdonrendszert különböző módokon lehet lebontani a monopolisztikus centralizált formából. Az egyik lehetőség, hogy magántulajdonba vegyék, a másik, hogy valamifajta valódi közösségi tulajdonná, társadalmi tulajdonná bontsák le. Magántulajdonná történő lebontás esetén is létrejön egy demokratikus működési forma. Ez egy formális demokratikus működési forma lesz: a magántulajdonosok demokráciája. A másik lehetőség: nagyobb közösségi tulajdonokká történő lebontása ennek a mitikus állami tulajdonnak, ami lehetőséget teremthet arra, hogy ne halmozódjon föl magántulajdonként a most meglévő centralizált állami tulajdon.
A társadalmi tulajdonná való lebontás egyik formája a területi önkormányzati tulajdon. Az önkormányzat alanya - az én megítélésem szerint - a lakosság kell legyen, és nem valamilyen tőle elkülönült szervezet. Az önkormányzati jogokkal közvetlenül az egyes állampolgároknak kell rendelkezniük. És ha az önkormányzat tulajdonnal rendelkezik, akkor természetesen az önkormányzati tulajdonnal is az állampolgároknak kell rendelkezni. A közvetlen rendelkezési jogot az állampolgárok számára az adott településen belül a helyi népszavazás intézményében látom.
A mostani átalakulási törvényt a parlament egy szó vita nélkül szavazta meg, biztosra véve, hogy egy termelési mód átrendeződése kezdődik meg ezzel a törvénnyel. De annyit legalább sikerült elérnem, hogy állami vállalat csak úgy alakulhat társasággá, hogy a földterülete tanácsi bérlet maradjon. Nem a magántulajdon ellen vagyok, de bizonyos termelőeszközök, bizonyos tulajdoni tárgyak magántulajdonban történő felhalmozása bármilyen nemzetgazdaság számára katasztrofális."
Porosz Tibornak az önkormányzás témájáról adott hosszabb elméleti elemzését teljes egészében idézzük. "Néhány elvi kérdésre szeretném felhívni a figyelmet. Számomra komoly teoretikus problémát jelent az önkormányzás kérdése. Ha jól meggondoljuk, önkormányzás csak egységes rendszerként működik, hiszen máskülönben az önkormányzás külső beavatkozástól való mentességének elvét vagy egy központi államhatalom, vagy pedig egy a tőke törvényszerűségeit érvényesítő rendszer megsérti. Ebben az esetben azonban teljesen illuzórikus lenne önkormányzásról beszélni. Ugyanakkor a történelem nem ismer tiszta modelleket, sőt a homogenizálás a rendszerek halálához vezet. A kérdés ezek után az, hogy létezhet-e olyan társadalmi berendezkedés, amely a tőke és az állam törvényszerűségeit maga alá rendeli, vagy az lehetséges csupán, hogy a tőke és az állam törvényszerűségeinek alárendelve működik az "önkormányzás". Másként fogalmazva: az állam és a tőke nem fér össze az önkormányzással, elnyomják azt, miközben egymást nem zárják ki. Mindezek alapján úgy látom, az egyik fő probléma, hogy hogyan létezhet az önkormányzásnak alárendelve más forma.
A másik probléma az önkormányzás belső logikája. Megnézve, hogy milyen formái lehetnek, azt látjuk: létezhet területi önkormányzás és munkahelyi önkormányzás. Kérdés, hogy melyik alapján épüljön ki az önkormányzó rendszer. Ha a területi önkormányzás válik totális önkormányzó rendszerré, akkor gazdaság és politika egybemosódik, ami nem utolsó sorban a gazdaságosságnak is hátrányává válhat - tudniillik ekkor a területi önkormányzás tulajdona politikai döntéseknek lenne alárendelve, megsértve a munkahelyi önkormányzást is. Ha viszont a munkahelyi önkormányzás alapján épülne ki egy önkormányzó rendszer, akkor a közvetlen gazdasági részérdekek direkten politikai érdekekként jelennének meg. Ez viszont gazdaság és politika szétválasztatlanságát jelentené, megsértve a területi önkormányzást is. Ezen kívül nem kevés veszéllyel járna, éppen olyanokkal, amilyenek ellen 1848-ban a polgári demokráciák parlamentáris rendszere a politika és a gazdaság nyílt konfliktusainak elkerülése érdekében kiépült.
Tehát egyfelől önmagában is probléma az önkormányzás gondolata, másfelől az önkormányzás mindkét formája problematikus, mert egymásnak ellentmondanak. Kérdés ezek után, hogy feloldható-e ez az ellentmondás.
Úgy gondolom, hogy létezik egy olyan harmadik terület, amely képes összekötni a területi és a munkahelyi szerveződés elvét: egyesíti magában a "politikát" és a "gazdaságot", ezáltal egy új szerveződés alapjává is válhat. Ez a terület a mindennapi élet, konkrétabban a munkaerő újratermelésének területe, még pontosabban a kommunális, szociális, egészségügyi, oktatási, kulturális igények, illetve ezek kielégítése. Úgy gondolom, hogy ez lehet az önkormányzás kulcsterülete. Szerintem csak akkor létezhet tényleges önkormányzás, ha innen indul ki, és ez rendeli maga alá az önkormányzás egyéb formáit - elérve azt is, hogy az önkormányzás legyen az uralkodó mozzanat a tőke és az állam (a politika) törvényszerűségei felett. Például a mindennapi életben mindenki egész konkrétan naponta érzi, hogy milyen az egészségügyi, a szociális stb. ellátás. Felmerülhet az a lakossági igény, hogy ezek anyagi fedezetét ne a lakossági jövedelmek előzetes központi elvonásával biztosítsák, hanem közvetlenül a lakosok, a dolgozók döntése alapján kerüljön sor ezeknek a területeknek a támogatására. Ez egyfelől a munkahelyi önkormányzás igényét váltja ki, hiszen a munkahelyi önkormányzás dönthet a nyereség felhasználásáról. Másfelől a területi önkormányzás nem jelentene mást, mint az egészségügyi, szociális stb. igényeket kielégíthetőknek és a különböző egyéb lakossági érdekcsoportoknak az összejövetelét, együttlétét, megbeszéléseit, döntéseit. Ezzel a területi önkormányzás nem egy korábbi értelemben vett hatalmi szervezet lenne, így azt is el lehetne kerülni, hogy a területi önkormányzás - mint a közügyek, a politika intézménye - maga alá rendelje a munkahelyi önkormányzást, illetve a gazdálkodást.
Itt azután tovább lehet gondolkodni, hogyan alakulhat a helyzet országos szinten, a törvényhozásban. Legyen-e önkormányzói alsóház a parlamentben stb. A pártoknak csak a parlamentben látom szerepét, a helyi érdekképviseletben nem. Ahogy a munkahelyeken csak szakszervezeti érdekképviseletre van szükség, úgy a területi önkormányzásban is csak a lakossági érdekszervezetek és -csoportok részvétele lehet szerencsés.
A következő kérdés, hogy mindaz amit elmondtam, mennyiben valósítható meg akár Keleten, akár Nyugaton. Itt is, ott is körülnézve azt látjuk, hogy a tőke is és az állam is éppen a már említett területet, tehát a munkaerő újratermelésének területét igyekszik elhanyagolni, ha teheti, hiszen az nem kifizetődő a számára. Ezzel azonban egy hatalmi űr keletkezik, ami lehetőséget kínál az önkormányzó szerveződésre. Itt lehetne megtanulni az önkormányzó tevékenységet és egyúttal innen indulna ki az önkormányzó rendszer.
Újabb problémát jelent az, hogy Kelet-Európának, így Magyarországnak is a modernizáció végrehajtása a feladata. Kérdés, hogy megvalósítható-e ez önkormányzással, vagy nem. Én úgy látom, hogy a modernizációnak az egyik legfőbb kérdése (illetve hosszú távon mindenféle gazdasági növekedésnek a legfőbb biztosítéka) a munkaerő újratermelésének területén történő beruházások mennyisége és milyensége. Tehát ez a terület a modernizáció kulcsterülete. Figyelemre méltó, hogy az önkormányzás stratégiai pontja, kulcsterülete és a modernizáció stratégiai pontja, kulcsterülete egybeesik, azonos. Ezek alapján úgy gondolom, hogy meg lehetne kísérelni a kettő összekapcsolását.
Takács András az alábbiakat hangsúlyozta. Amikor munkásönkormányzatról beszélünk, akkor elsősorban emeljük ki az ellenőrzési jogot. Óriási jelentőségű kérdés, hogy a vállalatvezető kinek számol be a vállalat eredményességéről. Ha a felsőbb hatóságoknak számol be, akkor óhatatlanul a felsőbb hatóságok szája íze szerint fogja elmondani, és azok vajmi keveset fognak tudni a valóságról. Viszont amikor egy vállalati vezető az általa irányított munkásoknak kénytelen beszámolni az éves vagy bármilyen eredményekről, a munkások nagyon is fogják tudni, hogy a vállalat jól működik vagy nem.
Milyen formát tudnánk elképzelni a munkásönkormányzatnak? El tudjuk képzelni például 56-os mintára a munkástanácsokat, amelyek valójában irányítók voltak. De el tudjuk képzelni az üzemi bizottságot is, melyben többféle, a gyár területén lévő, társadalmi szervezet is képviseltetné magát. Az volna a leglényegesebb, hogy - akár munkástanács, akár üzemi bizottság - egyedül a vállalati kollektíva dönthessen abban, hogy kik lesznek azok a menedzserek, akik az üzemet vezetni fogják. Hogy meghatározhassa a vállalati kollektíva: a vállalat vezetése milyen jogosítványokkal fog rendelkezni, és milyen beszámolási kötelezettsége lesz.
Az állami tulajdonformában a munkástanácsnak és az üzemi bizottságnak van létjogosultsága. A szövetkezeteknél más a helyzet. A részvénytársaságoknál is teljesen más. El kellene végre felejteni azt, hogy itt egyféle struktúrát próbáljunk kigondolni. De minden tulajdonosi formában a munkásoknak az érdekképviselete legyen az elsődleges.
Földesi József hozzászólása nagy súlyt helyezett a történelmi tapasztalatokra. "Nem kell úgy tennünk, mintha az önigazgatás most kezdődne Magyarországon. Nemrég japán közgazdászoktól ismertetést olvastam a gazdasági csodákról. Többek között Magyarországot is említik 1945 és 1948 között. Fölsorolják az ismert dolgokat: kifizettük a megítélt jóvátételt, megkezdődött az újjáépítés, elértük a háború előtti színvonalat. Ez az önigazgatás körülményei és a többpártrendszer körülményei között jött létre. Szeretném felhívni a figyelmet az üzemi bizottságokra. Soha a magyar történelemben olyan jó viszony a munkásság és az értelmiség között nem volt, mint 1945-től 1947-ig és 1956-ban. Nagyon érdekes, hogy a tőkés vállalatoknál is. Ahol nem menekültek el a tőkés tulajdonosok és ott maradtak a gyárban, a legtöbb helyen ügyvezető igazgatók lettek. Csak egy példával érzékeltetem, hogy mekkora hatalma volt ezeknek az üzemi bizottságoknak. Csepelen 1948-ban Korbuly Jánost Rákosi Mátyás kivezettette az üzemből, és az üzemi bizottság visszavezettette, mondván, hogy nekik tökéletesen megfelel, mert jó szakembernek és jó vezetőnek tartják. Nem azt nézték, hogy 1945 előtt Weiss Mandfrédnek volt a főmérnöke. Példák sokaságát hozhatnám, hogy a munkás mennyire tud dönteni arról, hogy ki a jó mérnök, ki a jó vezető. Az első, amin változtatni kellene: elküldeni azokat a vezetőket, akik felelősek abban, hogy a magyar üzemek ide jutottak. Bizalmi szavazás elé kellene állítani az összes vezetőt az üzemekben. Ennek két következménye lehet. Az egyik, hogy leváltják az alkalmatlan vezetőket, és helyettük megfelelőeket választanak. De el tudom képzelni, hogy kiváló mérnököket, akár MSZMP-tagokat is megválasztanak. Mint ahogy 1945 után sem azt nézték, hogy milyen pártnak a tagja, hanem hogy milyen szakember, és az 56-os munkástanácsokban esetenként több volt a párttag, mint a mai vállalati tanácsokban.
Szerintem nem kötődik egyik vagy másik tulajdonosi formához, hogy a dolgozónak beleszólása legyen a gyári ügyekbe. 1945-ben az állami és a tőkés vállalatoknál ugyanúgy működtek az üzemi bizottságok. Az Európai Gazdasági Közösség egy szabályzata a következő ajánlást teszi: a tanácsoknak 50%-a legyen a dolgozók által közvetlenül választott ember, 25%-a menedzser, és 25%-a részvényes. Ezzel nem azt mondom, hogy másolni kellene meglevő formákat."
A Szegedről érkezett Szépkúti István abból indult ki, hogy a munkásmozgalom kétszáz éves történetében a tőkés magántulajdon melletti alternatívaként mindig létezett a munkásszövetkezeti tulajdon. Jelenleg Amerikában is nyolc millió olyan ember dolgozik, akik munkásrészvényesként birtokolják az amerikai tulajdon jelentős hányadát. Tehát nem egy álomképről, hanem ma is létező valóságról van szó. Létezik a magyar társadalomban is: kétszázötvenezer ember ipari szövetkezetekben dolgozik. Itt volt a legnehezebb - még a legvadabb sztálini időkben is - csorbítani a demokratikus jogokat. A szövetkezetekben a dolgozók viszonylag eredményesen tudtak védekezni. Nem tudtak a nyakukba ültetni olyan embereket, akik az ő számukra nem voltak megfelelők.
Ahhoz, hogy anyagi bázisa legyen a munkástulajdonosi létnek az államigazgatási tulajdon megszűnése után, valamennyi állami vállalatnál a dolgozó kollektíváknak létre kellene hozni a saját felhalmozásukból eredő saját vagyonrészt. Ezt egy nagyon egyszerű példával lehet megvilágítani. A vállalati vagyont valamennyi vállalati kollektíva naponta termeli újra a saját munkájával. Ezáltal tulajdonképpen jogot szerez a vállalati tulajdon meghatározott hányadára. Nem a vállalati tulajdon teljes nagyságára, mivel igen eltérő tőkeösszetételű vállalatok működnek. Nem lehet elképzelni azt, hogy egy dolgozóra a paksi atomerőműnél meg egy könnyűipari vállalatnál (ahol nyilvánvalóan kisebb a tőke összetétele) azonos tulajdonhányad jut. A tőke technikai összetételéből eredő egyenlőtlenségek folytán nem lehet teljesen szétosztani a dolgozók között a vagyont. De a kollektíva a munkájával jogot szerez a vállalati vagyon meghatározott hányadára. Ez adja meg a kollektívának a szuverenitását, a jogát arra, hogy tulajdonosként lépjen fel az államigazgatással szemben, és akár a tőkés magántulajdonossal szemben is. Mert amíg a kollektívának nincs valóságos tulajdonrésze, addig minden demokratikus vívmányt bármelyik pillanatban vissza lehet vonni. Tehát csak akkor tudja megvédeni magát a dolgozói kollektíva, ha valóságos tulajdonosi résszel rendelkezik, ha deklarálja, hogy a tulajdonosi funkciókat átveszi.
Milyen alapon adják el most a vállalatokat? Az ott dolgozók halmozták föl azt a gazdagságot. Az övék. Például egy illetőt elbocsátottak a porcelángyárból. Húsz évig ott dolgozott, és elbocsátották. Mi történik, ha erre úgy reagál, hogy követeli a gyárból a vagyonrészét? "Kérem, én elmegyek, adják ki a részem! Húsz évig gyarapítottam ennek a vállalatnak a vagyonát. Adják ki a részem!"
A modern vállalatoknál három tulajdonos képzelhető el. Az egyik egy állami vagyonkezelő szervezet. Befektetőtársaság, ha úgy tetszik. Ez bocsátja a kollektíva rendelkezésére az alapító vagyont. A másik tulajdonosi csoport a dolgozó kollektíva, amely a felhalmozott vagyon meghatározott hányadával korlátlanul rendelkezne. Tehát a kollektíva átvihetné a csoport vagyonát más vállalkozásba, ha akarja, vagy meghagyhatja a saját vállalkozásában. És lehet az ott dolgozóknak vagy akármilyen más magánszemélyeknek személyi tulajdonú részvénytulajdona is - amit a saját jövedelméből vásárolhat, ha akar. De a legerősebb tulajdonosi hányad a dolgozó kollektívának a csoporttulajdona kell legyen, amely a kollektív fölhalmozásból képződik. Ezt el kell ismernie bármilyen más kollektívának is, mint saját munkából, saját felhalmozásból eredő vagyonrészt. Ilyen egyenlőtlenségeket el kell fogadni. De ennél szélsőségesebb egyenlőtlenségre nincs szükség.
Krausz Tamás hozzászólásából az alábbiakat idézzük. "Három dolog keveredik már a vita eddigi fokán is. Az egyik: az elméleti problémák és a merőben filozófiai problémák összekavarodnak a gyakorlati politikai összefüggésekkel. A másik zavar: az abszolút filozófiai, elméleti problémák összekeverednek szakproblémákkal, tehát közgazdasági, jogi, üzemszervezési problémákkal. De a legnagyobb gond, amikor a napi taktikai dolgok az önkormányzás általános elméleti problémáival keverednek össze. A magam részéről ennek az egész kérdésnek a politikai oldalához szeretnék hozzászólni.
Az első kérdés: mi az, hogy önkormányzás? Beszéltek itt üzemi önkormányzatról, a bürokrácia önkormányzatáról, a tőke önkormányzatáról, és már szó volt munkásönkormányzatról, sőt, szó esett termelői önkormányzatról is. Tehát ilyen sok értelemben használatos ez a fogalom. A magam részéről, itt két értelemben szeretném használni. Az egyik, amikor az önkormányzat mint társadalom- és gazdaságszerveződés, mint rendszer működik. Ezt le kell tudni írni elméletileg, de ez húsz éven belül megyei vagy nemzeti keretek között valószínűleg nem fog létrejönni. Mondjuk így: egy középtávú elméleti kutatásban ennek nagyon nagy taktikai vagy politikai jelentősége lehet, de csak középtávon. Valójában egy ilyen rendszer kialakításához sok-sok lépcsőfok kell. De szükséges egy elméleti alap ahhoz, hogy különböző világnézetű vagy különböző hagyományú emberek egyetértsenek abban, hogy mi a végső cél.
Sokkal bonyolultabb probléma, hogy a mai Magyarországon milyen lépcsőfokokat lehet elképzelni egy ilyen szisztéma kialakítása felé. Nem kell a mai helyzetet részletesen elemezni - mindenki látja, hogy az összeomlás szélén van az ország. Kiderült a vita első felében is, hogy az alapprobléma a tulajdon kérdése. Azért jöttünk össze, hogy az önkormányzati problematikát összefüggésbe hozzuk a tulajdon kérdésével. A magam részéről, első nekifutásból egyetlen olyan politikai jelszót tudok megfogalmazni, amit tartalommal is meg tudok tölteni. Amit felelősségteljesen bármilyen fórumon az MSZMP KB-tól az SZDSZ KB-ig lehet vállalni és meg lehet védeni: termelői demokrácia, munkásellenőrzés. Hogy ez a szakszervetekből jön-e létre, vagy a munkások maguk hozzák létre a mérnökökkel a termelési vagy üzemi bizottságokat vagy munkástanácsokat, azt senki nem tudja megmondani. Lehet, hogy a néhány százezres munkanélküliség fogja meglökni a munkásokat, hogy "önszerveződjenek". Ekkor lesz érdekes probléma, hogy "fölülről" milyen irányban ösztönzik a munkásságot. Olyan szituációról beszélek, ami robbanás előtti, amikor a munkáscsoportok azt mondják: lépnünk kell.
Holdingok? Ezt a munkás nem valószínű, hogy érti. Részvénytársaságok? Ezt már jobban érti. És még jobban érti, amikor azt mondják, hogy az üzem egyenlő Angyal Ádámmal. Egy óbudai beszélgetésből kiderült, hogy a munkások és a mérnökök is nagyon pontosan értik, hogy aki eddig pártbürokrata volt, most tulajdonos is kíván lenni, és ellenőrizetlen módon (tehát a termelők ellenőrzésétől függetlenül) el kívánja adni azt az üzemet, ami eddig jogilag - ha nem is ténylegesen - a termelőké volt. Ezzel szemben egyetlen lehetőség van - de félnek ettől a lehetőségtől. Ez a lehetőség az lenne, hogy kiáll a munkás vagy a szakszervezet titkára, és azt mondja: az Alkotmányra hivatkozva deklaráljuk, hogy az üzemet átvesszük. Erre az Alkotmány szerint neki joga van. Az Alkotmány nyolcadik paragrafusának lényege: "Az állami tulajdon az egész nép vagyona". A kilencedik paragrafus szerint pedig: "Az állami vállalatok és gazdálkodó szervek a társadalom általános érdekeinek szolgálatában, a törvényben meghatározott módon és felelősséggel önállóan gazdálkodnak a rájuk bízott vagyonnal". Vagyis kezelői és haszonélvezeti részjoguk van.
A munkásellenőrzés nem több, mint hogy a szakszervezetek vagy mindegy hogy kik létrehoznak üzemenként olyan testületeket, amelyek deklarálják, hogy a tulajdonosi funkciókat - amelyeket most át akarnak adni az Angyal Ádámoknak - a termelők magunk veszik át. Ez még nem önkormányzás, ne keverjük össze az elméletet a gyakorlati taktikai politikával. Az önkormányzás - mint társadalom- és gazdaságszerveződés - egy teljes működő rendszer, de itt nem erről van szó. Itt arról van szó, hogy az adott szituációban egy bizonyos ponton el kell tudni indulni valamilyen irányba. Ha a mi nézőpontunkból az önkormányzás itt és most munkásellenőrzést, termelői ellenőrzést jelent, akkor létre kellene hozni olyan üzemi tanácsokat, amelyek a tulajdonosi funkciókat átveszik, deklaráltan átveszik. A munkás szeretné ellenőrizni, hogy mi lesz az üzemmel. Ha a munkástanács vagy az üzemi bizottság úgy dönt, hogy az üzemet el kell adni, még mindig jobb, ha õ adja el. Ha be kell csukni az üzemet, akkor maga csukja be. Rosszabb nem jöhet, mint ami most van. Mert például Berend T. Iván szerint ötszázezres vagy még nagyobb munkanélküliség is elképzelhető. Szóval a munkásság erre a szituációra kell, hogy készüljön."
Reich József annak a véleményének adott hangot, hogy nem lehet addig várni, amíg a munkások maguktól elkezdik az önszerveződést. Ha mindent alulról várunk, akkor közben bármi megtörténhet. Abban a versenyfutásban, amit fölülről privatizálással indítanak el, fölülről kell versenyt futni azzal, hogy megkeressük, sőt kikényszerítjük a jogi kereteket, lehetőségeket.
Mokri Pál Tatabányáról az elméleti tisztázás és a gyakorlati politizálás összefüggéséről beszélt. Kifejtette, hogy az elméleti tisztaságra való törekvésről nem szabad lemondani. Elméleti igényesség és folyamatos vita nélkül a politikai gyakorlat olyan lesz, mint eddig: zavaros és kacskaringós. Évtizedeken keresztül megszoktuk, hogy a gyakorlat más, mint az elmélet. Ezért is kell, hogy legyen egy világos elméleti gondolkodásmód és vele adekvát gyakorlati magatartás.
Ugyanakkor az élet egyelőre nem engedi meg, hogy olyan erővel végigvigyük az eredeti célkitűzést, a társadalmi önkormányzást, ahogy jó lenne. Most olyan politikai helyzet állt elő, hogy keddről szerdára lényeges dolgot kell tudni mondani, és állást kell foglalni. Így szükséges rövidebb távra szóló megnyilatkozásokat is kiadni. Tehát kénytelenek vagyunk napi politikai kérdésekre reagálni.
Érdemes odafigyelni a legkülönbözőbb új szerveződésekre. A pénzviszonyok sem úgy keletkeztek, hogy valaki kitalálta, hanem ezer és ezer gyakorlati mozgásból. Az önkormányzás meg a pénzkapcsolatokat meghaladó közvetlen közösségi viszonyok is számtalan ilyen gyakorlati próbálkozásból fognak kialakulni a mi életünkben, és már a tőkés világban is létrejönnek. Tehát erre a gyakorlatra ügyelni kell. Ezt a rengeteg most alakuló szövetséget, csoportosulást ne hagyjuk figyelmen kívül. Mindegyikben van az embert önmagát megvalósító elem, ha úgy tetszik, egy önszerveződési tényező. Mindegyiknek van egy általános, a mi törekvéseinkkel egy irányba menő mozzanata. Ezért ezzel a sokszínű tevékenységgel, sokféle egyesülettel érdemes - amennyire lehet - kapcsolatot tartani, munkájuknak a pozitív eredményeit beépíteni.
Szász Gábor arra hívta fel a figyelmet, hogy az önkormányzás nem csak totális rendszerként képzelhető el. Az önkormányzó társadalom alapjainak a fennálló rendszerekben, ellenséges viszonyok között kell kialakulniuk. Tehát nem elegendő csak az elosztás területén szövetkezni és önigazgatni, ténylegesen a termelés területére kell menni. Éppen azért, hogy kialakuljanak azok az önkormányzó csírák, amik nyugaton is alakulnak, tőkés viszonyok mellett. Jöjjenek létre itt is, hogy megkezdődhessen az, amiről azt mondják, hogy lehetetlen, mert a kapitalizmusban nem tudott kiteljesedni. Arra kell törekedni, hogy a jelen a következő társadalomnak a formáit megszülje a saját életében. Rá lehet bírni ezt a rendszert arra, még ilyen kevert, rossz szituációban is, hogy elkezdje szőni a következő társadalom formáit. Ezért sem szabad lemondani a stratégiai célokról. Azokon a területeken, ahol sem az állami tulajdon sem a tőkés tulajdon nem képes a piaci viszonyoknak megfelelően működni, ott könnyen gyökeret tud ereszteni ez az új forma. És nálunk a legnagyobb fellendítője a gazdaságnak éppen ez lehetne.
A Kecskemétről érkezett Prikkel József több - korábban felmerült - javaslatot konkretizált. Eszerint szorgalmazni kell, hogy a vállalati tanácsokat közvetlenül és titkosan válasszák. Tehát ne legyenek manipulálhatók a vállalati tanácsok. Rámutatott, hogy a manipuláció veszélye a vállalati vezetők bizalmi szavazáson való megerősítését is fenyegeti. Mert például hogyha egy tizenötezres vállalatnál a vezérigazgatót kell bizalmi szavazással megerősíteni, akkor azt manipulálni fogják. Ezért első lépcsőben azokat a vezetőket kell bizalmi szavazás elé állítani, akik száz főnél kevesebb beosztottat irányítanak, tehát a dolgozók be tudják látni, hogy az illető jó vagy nem jó vezető. Elkerülendőnek tartotta továbbá, hogy a lakóterületi önkormányzat a bürokrácia önkormányzata legyen. Ezt megakadályozandó, a lakóterületi vagyon, a pénzeszközök egy részét decentralizálni kell. Például Kecskemét tanácstagonként mintegy tizenöt millió forinttal gazdálkodik. Ha ennek a tíz százalékát odaadnák a tanácstagnak, aki egy kis önkormányzati közösségben ezzel gazdálkodhat, akkor ebből a másfél millió forintból nagyon sok mindent tudnak csinálni úgy, tényleg a lakosságra fordítják. Tehát a lakossági önkormányzásnak nem szabad megállni a tanácsi önkormányzatnál, hanem le kell menni a tanácstagi szintre, és ott is létre kell hozni az önkormányzatot.
Csillik Péter és Páles György, a Magyar Hitel Bank munkatársai azt hangsúlyozták, hogy ők a tulajdonreform reálpolitikai útját keresik, vagyis azt, hogy a társadalom milyen tulajdonreformot tud elfogadni. Megítélésük szerint az egyelőre hallgatag munkásság egy szélsőséges privatizálást nem tud elfogadni. Amikor az Óbudai Hajógyáréhoz hasonló eseményeknek el kell viselni a következményeit, akkor föl fog lázadni. Egy közvélemény-kutatás szerint egy ilyen privatizálást nem fogad el a lakosság hetven százaléka. Ez eleve egy korlát, egyszerű reálpolitikai tény. Ugyanakkor azt sem lehet megoldani, hogy egyenletesen vagy valamilyen elv szerint kiosztjuk a társadalmi tulajdont a nép között. Nincs olyan vagyonelosztási elv, amit elfogadna a társadalom. Teljesen szétszórt az elosztási értékrendünk. Nem tudunk egy új konszenzust teremteni. Például sokan nem tudják elfogadni, hogy az elit a politikai hatalmát átmentse gazdasági hatalomba. Ebből az következik, hogy a társadalom csak ellenőrzött tulajdonosokat tud elfogadni.
Az előadók szerint az állami tulajdon számára valóságos tulajdonost a következő eljárással lehet találni. A vállalatok végső tulajdonosa az ország valamennyi helyi önkormányzata legyen. Két okból azonban a vállalatok és a helyi önkormányzatok közé vagyonkezelő részvénytársaságokat kell iktatni. 1. A vállalatok országosan arányos tulajdonmegoszlása érdekében. 2. A vállalatok gazdaságilag szakszerű működtetése érdekében. Az ország valamennyi vállalatát besorolják a körülbelül egyforma nagyságú vagyonkezelői részvénytársaságokhoz. A helyi önkormányzatok a vagyonkezelő részvénytársaságok részvényeiből országosan arányosan részesednek, és a kapott osztalékokból tartják fenn magukat - így az állami támogatásuk megszűnhet. Az önkormányzatok gazdálkodnak a részvényeikkel. A helyi lakosság akarata szerint az önkormányzatok "megtehetik, hogy megszabadulnak a vagyonkezelő részvényektől, eladják, új vállalatot alapítanak vagy fölélik a rájuk bízott vagyont. Értékpapírt vesznek vagy uszodát építenek aszerint, ahogy a helyi önkormányzat dönt. Ugyanígy a vagyonkezelő részvénytársaságok is adják-veszik a részvényeket, és azt tesznek vele, amit akarnak. Egyetlen dolgot várnak el tőle a tanácsok: minél több osztalékot fizessenek nekik." Ebben az elképzelésben a tényleges gazdasági hatalmat a helyi önkormányzatok összlakossága képviseli.
A bankszakemberek javaslata nagy vitát kavart. Egyesek úgy ítélték meg, hogy az az állami vagyonnak csupán egyfajta decentralizálását eredményezné, de ugyanolyan bürokratikus maradna, mint eddig. Mások azt kifogásolták, hogy a gazdasági racionalitást abszolutizálja, és hiányzik belőle az ember mint szubjektum. A végszót Nagy Béla, fizikai munkás fogalmazta meg. "Itt úgy néz ki, hogy arra megy ki a játék, hogy létre szeretnének hozni egy vagyonkezelői bankot, ami a dolgozó népnek a vagyonát kezelné. Én azt mondom: legyen a nép a vagyonkezelő - a munkás réteg, a kollektíva. A közvetlen tulajdonos, a nép, aki dolgozik vele, az döntse el, hogy mibe fektetik be, hogyan kamatoztatják a vagyont. Lesz annyi esze, hogy nem fogja felélni!"