Szigeti Péter
Előadásomat azzal szeretném kezdeni, hogy felolvasok egy idézetet egy amerikai szocialista szerzőtől, R. H. Tawneytól, aki 1931-ben Equality című munkáját a következő mondatokkal kezdte: "Az osztály megjelölésben oly kellemetlen mellékízek úszkálnak, hogy aki sokat él vele, azt előbb-utóbb elvetemült léleknek, elborult elmének tekintik." Remélem, hogy ebben a közegben nem kell attól tartani, hogy elborult elmének tekintsenek, azért, mert a marxi osztályfogalomról kívánok beszélni. Azt nem vállalhatom, hogy a téma minden aspektusát kifejtsem, ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal is, hogy a mai magyar szellemi életben 1989-ben az osztályprobléma megítélésében aligha jobb a helyzet, mint 1931-ben az USA-ban volt. Ennek ellenére sem a közönséget, sem magamat nem tartom elborult elméjűnek, így belevágok a kifejtésbe.
Bizonyos korlátozásokkal kell kezdenem. Először is a fogalommeghatározás hagyományos értelmében nem a marxi osztályfogalmat fejtem ki. A marxi tudományos módszertan elsősorban nem a definíciók útját járta, hanem mindig a dialektikus meghatározottságokon keresztül fejlesztette ki a mondanivalóját. Tehát nem csak és nem elsősorban fogalmakat definiált, hanem a kategóriák, az "egzisztenciameghatározások" dialektikus egymásba átcsapása, a "Bestimmungen" módszerével élt. Viszont ha az osztályfogalmat elkezdenénk ekként kifejteni, akkor természetesen az egész elmélet rekonstrukciójának a kihívásával kellene szembenézni. Eddig itt ma nem tudunk előrenyomulni. Amit teljesíteni szeretnék, az az, hogy rámutassak az osztályfogalom jelentőségére, és az e körül zajló viták egynémely fontos vonulatára.
Kiindulópontul A tőkének a III. kötet 52. fejezetét választom, ahol az Osztályok című fejezetet Marx elkezdte kifejteni.1 Tisztában vagyok azzal, hogy annak ellenére, hogy ez a rendszerező, kifejtő munka félbeszakadt, rendkívüli értéket jelent számunkra, mert segítségével a rekonstrukció valamilyen értelemben megoldható. Azért, mert ez a kézirat félbeszakadt, még nem kell az osztályelméletet torzónak tekintenünk. Mi a kiindulópont? Marx azt mondja itt, hogy a tulajdon értékesülési folyamata szempontjából a munkaerő-tulajdonosokat, a tőketulajdonosokat és a földtulajdonosokat kell megnéznünk. A munkaerőtulajdonosok a munkaerőpiacon munkabért kapnak bérmunkájuk nyomán. A tőketulajdonosok profitot kapnak a tőketulajdonuk jogcímén és forrásán, a földtulajdonosok pedig földjáradékot kapnak bérlőiktől. Arra a problémára nem térek ki, hogy a földjáradék - döntően a bérleti viszonyok megszűntével és az állami dotáció létével - hogyan szűnt meg. Az elv a lényeges, hogy a tulajdonhoz való viszonyból vezeti le a jövedelmek forrásai és jogcímei szerint a modern társadalom három nagy osztályát. Hozzáteszi azt is, hogy Anglia - a viktoriánus Anglia, amely a XIX. századi kapitalista fejlődésnek a klasszikus mintáját jelentette sem tisztán ezt az osztálystruktúrát mutatja fel a három nagy osztállyal, mert átmenetek és középformák mindenütt vannak az osztályok között. Felveti azt a problémát is, hogy a jövedelmek és a jövedelmek forrásai alkotta osztályokon túl mi van abban az esetben, ha például a földtulajdonon belül külön vesszük a szőlőbirtokost, a szántóföld birtokosát vagy az erdőbirtokost. Vajon nem alkotnak-e ezek különböző osztályokat az azonos jogcímen szerzett jövedelem mellett, ezen belül? Hiszen a társadalmi munkamegosztásnak majdhogynem a végtelenbe futó szétforgácsoltsága áll előttünk. Vagy ha meg kívánunk állni a társadalmi munkamegosztás foglalkoztatási struktúrában való megjelenésénél, akkor vajon nem jelenti-e ez azt, hogy a foglalkozási struktúra adja az osztályozás kritériumát? Itt félbeszakad a kézirat, és a megoldást rendszerezetten másutt sem adja meg. Azt gondolom, hogy Marx kifejtési vonala az - ami a más munkákkal való összevetés nyomán kiderülhet -, hogy az elemzésben két vonalon kell továbbmennünk. Az egyik feltétlenül az, hogy az egyedileg szétfutó és a különleges munkáknak a besorolásával és számbavételével kapcsolatban az a logikai ellenvetés tehető, hogy ebben a sokféleségben és végtelenségben a közös mozzanatokat kell kiemelni, tehát az állandó és közös mozzanatot a változásban és a változatosságban, és ez esetben a kiindulópont erősödik meg. Másfelől pedig az osztályfogalom szempontjából elég A szent családra utalni, az 1845-ös Marx és Engels által közösen írt munkára2, ahol teljesen világos, hogy az osztály fogalmilag, elméletileg egy reflexiós meghatározást jelent. Ez az, ami nélkül nincs osztály. Tehát a tőke és a munka, a tőkésosztály és a bérmunkás osztály egymást kölcsönösen feltételezik és kizárják, és ilyen értelemben egy pozitív és egy negatív pólusnak a viszonyáról, reflexiós meghatározásáról van szó. Az egyik csak annyiban létezik, amennyiben a másik is. Ha ebben a szellemben és ezen a vonalon rekonstruálom az osztályfogalmat, akkor azt kell, hogy mondjam, ez az osztályfogalom nincs hozzákötve a XIX. századi állapotokhoz. Ugyanis állandó és változó elemeket egyaránt tartalmaz. A marxi osztályfogalom állandó elemének tekinthetjük a termelőeszközökhöz való tulajdonviszonyt, a pozitív pólust, illetőleg ennek hiányát, a negatívat, a tulajdontól való megfosztottságot. Tehát állandó elem a tulajdonviszony, és ennek jelentőségét, elosztásbeli konzekvenciáját is ilyen állandó elemnek tekintjük, mert az anyagi életlehetőségek közösségét teremti meg az elsajátításban való részvétel módja, mértéke. A tulajdonviszony és az elosztási viszony mellett, melyeket történelmileg minden helyzetben jelen lévő meghatározottságként állandó elemnek nevezek, hangsúlyozottan kell rámutatni arra, hogy változó elemet is magába foglal a marxi osztályfogalom. Nevezetesen a munkamegosztás szakadatlan differenciálódása mellett beszélhetünk osztályokról, és ennek egyik kifejeződése a sok problémát okozó foglalkoztatottsági struktúra.
A termelőerők fejlődése a népességnek a foglalkoztatottságát állandóan átszervezi, és a munkamegosztás változásait hozza létre, mint ahogy maga a munkásosztály is meghatározott értelemben termelőerő. Tehát a munkafolyamat részműveletekre tagolódása, a specializáció az életre hívója egyidejűleg a koordinációnak és előidézi az irányítás szükségletét. Ebben az értelemben azt lehet mondani, hogy a XIX. századi termelőerőknek megfelelő munkamegosztás, vagy ha tetszik, az első ipari forradalomnak megfelelő munkamegosztás hozta létre a munkásnak azt a prototípusát, amit döntően a fizikai-kétkezi munka jelentett. (Az elméletalkotás kezdetének egyszeri epizódja Marxnál, hogy a Gazdasági-filozófiai kéziratokban 1844-ben még azonosította a proletariátust a fizikai munkájából élő népességgel - hogy ezt aztán többé soha ne tegye meg, s a munka általános felfogásához kösse a munkásosztály lényegi karakterisztikumait.) A XIX. századi munkásosztály megjelenítésében, képében természetesen azt a fajta történeti tapasztalati anyagot kell feldolgoznunk, amit az a kor adott. De ha ezt szembeállítják a XX. századi termelőerők fejlettségének megfelelő munkásosztály-képpel és tapasztalati anyaggal, amely a harmadik vagy negyedik ipari forradalom konzekvenciáiként áll elő, akkor nagyon egyszerűen adódik ebből az eljárásból, hogy rögtön a különbségeket vegyék elõ, és a különbségek alapján tagadják a munkásosztály fogalmát. Ezzel az eljárással könnyen eltüntethető a munkásosztály. Én azonban azt gondolom, hogy nem szabad ilyen egyoldalúan a változó elemet előtérbe állítani, azaz a munkamegosztásnak a szakadatlan fejlődését, és az ennek nyomán előálló munkás prototípusoknak a különbségét abszolutizálni, hanem tekintetbe kell venni az állandó kritériumok jelenlétét. A problémát úgy is fel lehet állítanunk, hogy az osztálynak a filozófiai fogalma zömében az állandó kritériumokra hivatkozik, míg a szociológia az élethelyzeteknek térhez és időhöz kötött változása nyomán e változó elemeket állítja előtérbe. Aki a proletarizálódás törvényét két pólusú társadalomstruktúraként értelmezi, azzal szemben könnyen előhozható, hogy nincs proletarizálódás, hiszen a társadalomban nem két, hanem három pólus létezik: a lent, a fent és a közép világa. Vagy a foglalkoztatási struktúra leírásával, figyelembe vételével könnyen eljuthatunk a proletarizálódással szemben a "középosztályosodás"-nak a fogalmához (ami jövedelmi, de nem osztálykategóriaként akár helyes is lehet), vagy éppígy egy nagyon sokpólusú struktúrához: munkás, vállalkozó, felső káder, középkáder, alsó káder, alkalmazott, mezőgazdasági dolgozó, szellemi szabadfoglalkozású stb. Ezek az eljárásmódok azonban önkényes manipulációk a marxi osztályfogalommal szemben. Akkor is, ha Eduard Bernstein, az e téren klasszikus szerző3, iskolát teremtett. Az természetes dolog, hogy a népesség nagyon különböző módon tagolódik, a legkülönbözőbb kritériumok szerint lehet osztályozni egy népességet a társadalomban. Akár az anyagi javak megoszlása szempontjából képezünk bizonyos kritériumokat, akár a hatalomból való részesedés szempontjából, akár a tudásnak a társadalmi megoszlását nézzük - szociológusok leggyakrabban ezt a három faktort és ennek a különféle kombinációit vizsgálják, mérik és kvantifikálják -, ez az eljárás bizonyos értelemben a társadalom tapasztalati valóságának a szociológiai eszközökkel való leképzését jelentheti. Ahogy a jelenségeket tetszőlegesen osztályozhatjuk, és az osztályozásunknak bizonyos összefüggésben van értelme és tartalma, azonképpen ezt meg lehet csinálni a népességmegoszlással. Osztályozni a jelenségeket, nem azonos azzal, hogy osztályelméletet alkotunk. Éppen ezt teszik a stratifikációs elméletek, amikor az említett tényezőket súlyozni és kvantifikálni próbálják. Tehát osztályozhatjuk a népességet a társadalomban, élethelyzetek, tapasztalati síkok szerint, s ezek különböző fejlettségű állapotokat, ágazati és területi proporcionális vagy ellenkezőleg, diszproporcionális viszonylatokat, különbségeket, nagyon is kifejezhetnek. Kifejezhetik a munkamegosztás változásait, de ez a módszertan nem alkalmas arra, hogy az osztályelméletet megdöntse. Azért nem, mert a marxi osztályelmélet figyelembe veszi az állandó kritériumokat is, arra a problémára keresve a megoldást, hogy a gazdaságnak milyen a társadalomszerkezete, és ez a tőke-bérmunka viszony fennmaradása mellett tapasztalati síkon sem tűnt el. Sőt, lesz a XXI. században is. Tehát azon az alapon, hogy különféle faktorokkal analizáljuk a népesség tagoltságát, ezen az alapon az osztályfogalom nem dönthető meg. Adott esetben tapasztalati síkon az is problematikussá tehető, hogy a munkásosztály osztályszerűen viselkedik-e, felölti-e az osztályszerű cselekvésformákat vagy sem. Ez azonban már nem a primer osztályfogalom kérdése. Az osztályszerű cselekvésformák, a proklamációk, manifesztációk, szolidaritási akciók, sztrájkok, egyesületek, pártok szerveződése stb. nem tűntek el. Tehát az osztályszerű cselekvés tapasztalati úton regisztrálható, és állást is lehet foglalni ebben a kérdésben X vagy Y esetben. Egyben közvetlenül mégsem azonos az osztályfogalommal, és átvezet ahhoz a problémához, amit az osztállyá szervezettség, a munkásosztály politizáltsági foka, ennek minősége jelent. A "magánvaló osztály" és a "magáértvaló osztály" szintje közötti közvetítő mozzanatról van szó. A "magáértvaló" szint természetesen nem örök és állandó, szemben azzal a mechanikus elképzeléssel, amit a hozzárendelt osztálytudat egyfajta megmerevített értelmezése jelenthet, ahol automatikusan, a társadalmi léthelyzethez hozzárendelnek egy osztálytudatot, például az örök forradalmiság feltételezett tudatát, és ezen az alapon aztán, egy ilyen messianisztikusan felfogott osztálytudat, természetesen nem létezik. Nem is létezhet forradalmi helyzet nélkül. A feladat ugyanis éppen az, hogy a társadalmi lét és a társadalmi tudat közötti közvetítést és viszonyt kell elemezni, ahol a léttől a tudat felé, és a tudattól a lét felé egyaránt determinációs folyamatok hatnak. Alulról fölfelé és felülről lefelé futó determinációs sorok. Ez azonban, ismétlem, primeren már nem az osztály fogalmának a problémája, hanem az osztállyá szervezettségnek, az osztály politikai cselekvőképességének a nagyon lényeges problémája. Ezen az alapon, ha valaki ezt kritizálja, akkor nem az osztályfogalmat kritizálja, és ezen az alapon, éppúgy mint a stratifikációs elmélet osztályozásaival, nem lehet búcsút inteni a proletariátusnak - ahogy mondjuk ezt André Gorz teszi meg Adieux au prolétariat című könyvében.4 Az ilyen könyveknek az intenciói persze eleve távol állnak attól, hogy a jelenségek immanens körét - mi az osztály fogalma a marxi elmélet alapján - vegyék számba. Módszer- tanilag először analitikus értelemben kell meghúzni a jelenség kiterjedését, a fogalmi elemzés szigorával, s csak ha ezt megoldotta valaki, akkor léphet át a szintézisalkotás problémái felé.
Az elméletkritika nézőpontjából nem mellőzhető, hogy nemcsak a munkamegosztást és nemcsak a tapasztalati-szociológiai értelemben vett társadalmi változásokat lehet az osztályfogalom ellen fordítani, hanem az általam állandó elemnek nevezett tulajdoni és elosztási viszonyokat is. Nevezetesen a népi kapitalizmus ideológiája az, amelyik éppen ezt teszi, azon az alapon, hogy a részvények és a részvénytársasági formának a megjelenésével eltűntek a különbségek a két osztály között.
Marx és későbbi marxisták (R. Hilferding, M. Dobb, N. Poulantzas stb.) jelentős fejleménynek tekintették és sokféleképpen elemezték a részvénytársaságot mint formát. Ennek éppen a tőkeakkumuláció szempontjából van rendkívüli jelentősége, mert összpontosítja, mozgásba hozza a felhasználatlan pénzt, értékcikktömeget. (Azzal, hogy tőketulajdon és tőkefunkció elválásával, a menedzseri réteg közbeiktatódásával mély változások lépnek fel, témánk szempontjából itt nem kell foglalkoznunk.) A népi kapitalizmus ideológiája azt mondja ki, hogy miután a munkás tulajdonossá válik, részvénytulajdonossá, s ezen a jogcímen jövedelemhez jut, ezek után már nem tekinthető többé érvényesnek az osztályfogalom, amelyik a munka és a tőke polarizált szembeállítására épített. A tőke a részvény formájában bemegy a munkába, s a munka részvényvásárlással tőkéssé emeli önmagát. Kevéssé veszik figyelembe, hogy bármennyire is reális az, hogy a részvényforma egyben a munkásság jövedelmi viszonyait módosítja, olyan értelemben semmiképp sem teszi a munkást tulajdonossá, mint amilyen értelemben a tőkés az. A dolgokban ugyanis mérték van. Mérték, ami a minőséget és a mennyiséget egymásra vonatkoztatja. A minőségből, a tulajdonosi jogcímen járó jövedelemforrásból csekély mennyiségben részesednek a dolgozó osztályok, mert kevés a részvényük, s hatalmas mennyiségben a tőkés vállalkozók, akik ráadásul a legjobb értékpapírokat vásárolják fel, mert tudják, milyen esélye lehet a részvénypiacon, szemben az ezzel foglalkozni nem tudó dolgozókkal. Általában a részvényekből csak törpe részvényekkel nagyon sokan rendelkeznek és mindig kialakul a főrészvényeseknek az a köre, amelyik a tulajdonnal ténylegesen rendelkezik, továbbá amelyik a tulajdon stratégiai döntései (befektetések, kinevezés-leváltás, menedzserei fizetésének megállapítása stb.) felett uralkodik. Ne feledjük, hogy a döntés- hozatal módja a részvénytársaságoknál betétarányos. Természetesen, ha mindenki tőkés lenne, és senki sem munkás, ha a társadalom alapszerkezete ideáig módosulna, a részvényeken keresztül, ez esetben már nem kapitalizmusról lenne szó (lévén megszűnne a munkaerőpiac), de hát ez a csoda mind ez ideig sehol nem következett be. Az összrészvényforgalom 10-20 %-a tekinthető dolgozói részvénynek, 80-90 %-a vállalkozói osztályok kezében forog a centrum országokban. Csak az következett be, hogy a részvények útján egyrészt a munkásság jövedelmi színvonala módosul és belső differenciálódásokat eredményez, ami nem az osztálytagoltságot, hanem az osztályon belüli réteg- és csoportpozíciókat érinti. Másfelől pedig azt is látni kell, hogy a mai szervezett kapitalizmusban a népi részvényeknek az elterjesztése - ami főleg a második világháború utáni fejlemény - egyfajta stabilitást és legitimitást biztosít a magántulajdonosi gazdaságnak, amennyiben a tulajdonosság illúzióját, érzetét és a jövedelmi viszonyoknak a kedvező változását, természetesen reálisan is kiváltotta ez a folyamat. Ismétlem azonban, a társadalom alapszerkezetét nem megdönti, hanem csak bizonyos összefüggésekben, a jövedelmi viszonyok összefüggésében és legitimációs szempontból módosítja. Az osztályfogalom állandó eleme szempontjából ezt kell mondanom a népi kapitalizmus értékeléseként. Az állandó elem persze történelmi, mint minden kategória, s a részvényforma kialakulása éppen ilyen változás az állandóságban. Tehát az állandóságban meglévő változás és a megjelenési formák változatossága történeti kategóriává teszi a munka-tőke szubsztanciális viszonyt is, viszont ezen alapviszony kategoriális szerepét nem szünteti meg az állandóságban lévő változás és változatosság. A szubsztanciális viszony csak akkor ér el saját határához, szünteti meg önmagát, mint egy bővülő reprodukciós formát, amikor megszűnik az eleven emberi munkának és a holt munkának a munkaerőpiaci és tőkepiaci közvetítése. Ez nem egyszerűen változás, hanem ugrás lenne, a társadalmi alakulat minőségi fordulata, mert a termelés személyi és tárgyi feltételeinek egyesítését új módon tételezné a kapitalizmus alapviszonyához képest.
Visszatérve az osztályfogalom állandó elemétől a változó elemre, a munkamegosztásra. Vannak-e olyan törvényei a modern munkamegosztásnak, amelyek a XIX. századi kapitalizmustól napjainkig összefoglalják a munkamegosztásnak a változásait, leírható-e ez a folyamat? Két átfogó tendenciatörvény az, amely a munkamegosztás változásainak lényeges irányultságát jellemezheti.5 Az egyik ilyen tendeciatörvény az, hogy egyre inkább a szellemi munka kerül előtérbe a fizikai munkával szemben (bár már itt megjegyzendő, hogy voltaképpen minden fizikai munkában van szellemi munka, mert az emberi nem antropológiai sajátján, a tevékenység teleologikus jellegén nem lehet túllépni). Ha amerikai példát hozhatok fel, akkor arról van szó, hogy amíg 1900-ban tíz keresőből három dolgozott a szolgáltató szférában, addig 1929-ben négy, 1956-ban öt, 1970-ben hat, 1980-ban tízből hét ember, tíz keresőből hét a szolgáltató szférában dolgozott. Mindenesetre legalábbis meglepő e jelenséget Marx ellen fordítani, hisz ő a saját korában észrevette már e tendenciát, amikor A tőke I. kötetében leírta, hogy a nagyipar területein rendkívülien megnövekedett termelőerő lehetővé teszi, hogy a munkásosztály mind nagyobb részét improduktívan alkalmazzák, és kialakuljon egy "szolgáló osztály".
Mit jelent ez a szolgáltató szféra? Azt jelenti, az a közös vonása a szolgáltatói tevékenységeknek, hogy közvetlenül nem állítanak elő anyagi javakat, és a tevékenység kifejtése egybeesik a felhasználással. Ezért a szolgáltatói kategória nagyon sok mindent jelent. A bordélyházi kéjnőtől a gépkocsi szervizben dolgozó munkásig és a takarítótól a technokrata menedzserig mindent magában foglalhat. Alá kell húzni tehát, hogy a foglalkoztatási struktúra szempontjából értelmes ez a más szempontból korántsem problémátlan kategória. De az osztály primer fogalma szempontjából nem zárja ki azt, hogy a munkásosztály ne növekedhetne attól, hogy a tercier ágazatokban dolgozik. Persze politikai magatartását befolyásolják munkavégzésének feltételei, de ez már nem az osztályfogalom kizárásának megállapítása szempontjából jön szóba. Adott esetben a javító munkát végző ember éppúgy munkás, még ha közvetlenül új értéket nem is hoz létre és a tevékenység elvégzése a felhasználással egybeesik. Ha viszont úgy járunk el, hogy a munkás fogalmát az anyagi termelő munkához vagy a kétkezi munkához kötnénk hozzá, a munka különös formáihoz és nem az általános munka fogalmához, akkor könnyen meg lehet "dönteni" a marxi elméletet. Csakhogy ennek munkásosztály-tételezése nem a különös munka formáin, hanem a munka általános fogalmán alapul. (Példának erejével szólva: ha valaki a tízes számrendszert alapul véve azt állítja, hogy kettőször kettő az négy, akkor igaza van, és ez az összefüggés nem dönthető meg azon az alapon, hogy egy másik számrendszert felvéve a szorzat nem ennyi.)
Azt a folyamatot, hogy a legdinamikusabban fejlődő ágazatok a fehérgalléros ágazatok, kifejezi a szolgáltató szféra túlsúlyra kerülése. Ilyen értelemben az oktatás, egészségügy, tudományos kutatás, közigazgatás, bankhitel, tömegkommunikáció dinamikusan fejlődő ágazatait állítja előtérbe. Ha tetszik, a "posztindusztriális" ágazatok foglalkoztatottjait, az építészt, aki bérmunkás alkalmazott egy nagy cégnél, ugyanúgy a kórházi orvost stb., akik nem vállalkozók, hanem alkalmazottak, szellemi bérmunkások. Ezt a folyamatot közös nevezővel szolgáltató szféraként jellemezhetjük, annak konzekvenciájaként, hogy a termelőerők fejlődésével a szellemi munka nyomul előtérbe a fizikai munkával szemben.
A másik nagy tendenciatörvény, amelyik a foglalkoztatási struktúrát alaposan átírja, hogy a munka kvalifikációs foka növekszik. Hozhatnék erre is adatokat, de a jelenlegi tendencia enélkül is kifejezhető fogalmilag. Az, hogy a segéd-, a betanított és a szakmunkások számában egyre inkább az utóbbiak felé tolódnak el az arányok, a súlypontok. Tehát kevesebb a segédmunkás mint a szakmunkás, illetőleg a diplomásoknak, értelmiségieknek, tisztségviselőknek a száma az összfoglalkoztatottságon belül abszolút értelemben is növekszik. A foglalkoztatottsági struktúrának a jelentős eltolódása, az ilyen dolgok statisztikai bizonyítása nagy vitákat válthat ki. Többféle pozíció is valószínűsíthető. Magam mindenesetre elfogadom ezt az interpretációt, amit itt bemutattam. Hozzá kell tennem, hogy akár azt nézzük, hogy a szolgáltató szféra, a tercier ágazat túlsúlyra kerül, akár a foglalkoztatási struktúrának ezt a fajta eltolódását, lényegében ez az ember hatalmának növekedését jelenti a természet felett és azt, hogy a munkája egyre termelékenyebb. Ez létrehívja a szellemi munkának a növekedését, az irányító-koordináló munkák térnyerését. Beilleszthető a termelőerők olyan fejlődési sorába, ahogy a munkamegosztás fejlődik az egyszerű kooperációtól a gépi nagyiparon keresztül a tudományos-technikai forradalomnak nevezett folyamatig. Látni kell azonban, hogy ezen az alapon nem tűnik el a munkás- osztály, mert a gazdaság társadalomstruktúrájának fogalmi érvénye ettől még érvényben marad. Attól, hogy a munkamegosztásban ezek a folyamatok lejátszódnak és a foglalkoztatási struktúra módosul, ez nem jelenti azt, hogy az állandó elemek eltűntek volna a szervezett kapitalista viszonyok között: azaz a tulajdonosi mivolt (vagy az ebből való kirekesztettség), az elsődleges elosztás jövedelemforrások szerinti (tőkepiaci, pénzpiaci, munkaerőpiaci) közössége és reflexiós viszonya negatív és pozitív pólus között.
Nem a munkásosztály tűnt el, hanem a XIX. századi munkamegosztás. A XIX. századi "kalapácsos-szerszámos munkás" munkásosztály-kép nem érvényes napjaink tapasztalatilag érzékelhető viszonyai között. Ugyanakkor a fizikai munka sem tűnik el abszolút mértékben. Csak a centrum-országok iparszerkezete - a negyedik ipari forradalom hatására - megváltozott, s az ezen váltás nyomán leértékelődött hagyományos ágazatokat kitelepítették a harmadik világba. A centrum-országok saját terminológiájával szólva "az olcsó munkaerő gazdaságába"6. Ne feledjük, egyenlőtlen és hierarchikus kapcsolatokra épülő, egységességében differenciált tőkés világgazdaságról van szó.
Túlmenően ezen átrendeződésnek a fizikai munka arányát a harmadik világba kitoló hatásán, még egy körülményre kell felhívni a figyelmet a centrum-országok tekintetében, amelyet rendszerint elfelejtenek figyelembe venni. Nevezetesen, hogy az "économie noire" (fekete gazdaság, árnyékgazdaság) léte eltakarta a statisztikai nyilvántartás előtt, hogy a gazdaság ezen szektorában (15-30 %-ra is becsülik az összgazdaságon belüli arányát) jelentős a fizikai munkások tevékenysége, csak éppen az átlag bérszínvonal alatt, adót és társadalombiztosítási járulékokat nem fizetve alkalmazzák őket a vállalkozók. Sokak szerint a centrum-országokban is bizonyos stabilizálódás van, persze a statisztikák többféle képet mutatnak országuk munkamegosztásának fejlettsége és az alkalmazott kritériumok változása szerint. Például a francia viszonyok jellemzésére Colette Audry azt az adatot hozta egy budapesti előadásában, hogy 1930-ban a népesség 32 %-a volt fizikai munkás, napjainkra ez kb. 30 %-nál megállapodott. Ha tetszik, itt se tűnt el a fizikai értelemben vett munkásság, hanem egyfajta relatív többség körül stabilizálódott. Az USA-ban mondjuk ez az arány biztos alacsonyabb. Summa summárum: a munka társadalmából nem fogyott ki a munka, s a fizikai munka jelentősége sem csökkent olyan drasztikusan, mint ahogy ezt beállítják a ténylegesen csökkenő tendencia túláltalánosításával. A népesség zöme ma is a munka társadalmának világát alkotja.
A két tendenciatörvény bemutatása után szólnom kell még arról az elméleti és gyakorlati problémáról, hogy az informatikai forradalom, mint ami a szellemi és kvalifikált munka eddigi mennyiségi növekedéséhez képest radikális kihívást jelent a marxi elmélettel szemben, mert ugrást, minőségi növekedést hozhat, gyökeresen átírja-e az osztályviszonyokat? Az "informatikai társadalom", posztindusztriális társadalom, "szellemi termelési mód" gyűjtőnevekkel jelölt problémákra gondolok. Mindezen változásokat vizsgáló munkákat reális kérdéseket érintő és nyitott kutatói magatartást igénylő problémáknak tekintem, melyek elméleti egybelátása, gondolati átvilágítása ez ideig nem kellően megoldott. A szellemi munka társadalomkutatóinak erőfeszítéseihez mit tudok hozzátenni a marxi elmélet alapján? Két olyan szempontot, amelyek elhanyagolásával szerintem lehetetlen helyesen megoldani a felvetett kérdéseket, inkább csak megkerülni lehet ezeket. Figyelembe kellene venni egyrészt azt, hogy a szellemi termék (a know-howtól az információ tárolás, közvetítés, feldolgozáson át a számítógépes program megalkotásáig) ez ideig a kapitalista termelési módban éppúgy áruformát ölt, mint minden más termék, s így alá van vetve a piacgazdasági törvényeknek. Másrészt a szellemi terméket előállító munkaerő még mindig áru, s így értékét nem más, mint újraelőállításának átlagos értelemben vett társadalmi költségei határozzák meg (nem pedig ezen sajátos áru elfogyasztása során keletkezett értéktöbblet).
Ezek után arra a kérdésre kell áttérnünk, hogy mi a jelentősége az osztályfogalomnak? Továbbá, miután bemutattuk, hogy az osztályfogalom állandó ás változó elemeket tartalmaz, a változó elemeknek a reális változásait nem az állandó elemekkel szemben kell kijátszani. Hiszen bizonyos összefüggésekben ez a változó elem, a munkamegosztás fejlődése és a tapasztalatilag mérhető módosulások, a népesség megoszlását tekintve a társadalom különféle strukturális mezőiben nemcsak divergál, hanem konvergál egymással. Szó sincs például arról, hogy tapasztalatilag ne érvényesülne a tőke-bérmunka polaritás a világgazdaság szintjén.7 Mindenesetre az osztályfogalomnak az a jelentése és a jelentősége, hogy kiemeli: az életlehetőségek közösségét a különböző individuumok között legátfogóbban a gazdaság társadalomszerkezete determinálja. Ezért az emberi társadalom társadalmiasult embere szabadságának az anyagi feltételei múlnak a dolgon. Anyagiakon nemcsak a materiálisakat, hanem az oktatási és kulturális javakat, az objektiválódott szellemi szükségleteket is értve. Épp ezért, azt gondolom, hogy nagyon igaza volt Tocqueville-nek és nagyon igaza volt Marxnak, amikor alapértéknek az emberi szabadságot tekintették, és a szabadság szempontjából vetették fel az egyenlőség kérdését. Más kérdés, hogy a liberális tradíció a szabadságot mindig a jogi-politikai oldaláról közelítette meg és negatív szabadságfogalommal dolgozott - sosem a materiális életfeltételek és a pozitív szabadságfogalom oldaláról. Szemben a marxista tradícióval, amelyik a szabadság problémájának mindig a társadalmi oldalát, az életfeltételek megoszlását állította az elemzés előterébe, és ebben mutatta ki a bérmunka-tőke viszony jelentőségét. Azért, hogy ne állítsa szembe a társadalmat és az egyént ("Kerülni kell, hogy az egyént és a társadalmat, mint elvonatkoztatást állítsuk szembe egymással"), hanem az individuum és a társadalom szintéziséből fogja fel a szabadság problémáját, ami egyik fontos meghatározottsága szerint az osztályegyenlőségnek a létén vagy a hiányán múlik (nem pedig az egyenlősdinek a szempontrendszerén).
Manapság sokan megkérdőjelezik ezt. Itt is szociológusok járnak az élen. Valószínűleg Kolosi Tamás volt az úttörő az 1989-es gödöllői konferencián, aki a szocialista elv cáfolataként azt állította, hogy az egyenlőség nem kizárólagos emberi érték. Természetesen nem az, és feltételezésével szemben a marxi elméletben sem. Ily módon álproblémát felállítva, az egyenlőséget könnyen lehet kijátszani az egyéb értékekkel szemben, mint a szabadság, az autonómia, a humanizmus, a szolidaritás vagy pedig a demokrácia, melyek - mint mondják - egyenértékűek, s nem hierarchikusak. Az én felfogásom szerint is a marxi szocializmus koncepcióban a szabadság az alapvető érték. Minden más emberi érték származékos ehhez képest, de a szabadságot az egyenlőséggel korrelációban lehet értelmesen felvetni. Az csak osztályozási trükk, amikor egy érték kánont szembeállítanak az egyenlőséggel, mint kitüntetettnek felmutatott értékkel. Önmagában azonban nem tekintem az egyenlőséget önértéknek, mert azt egyfelől a szabadság szempontjából kell felvetni, másfelől az egyenlőség és egyenlőtlenség egymást kölcsönösen feltételezik, tehát eleve szó sincs egyikről a másik nélkül. Ha viszont így állítjuk fel a problémát, rögtön az is kiderül, hogy értelmetlen egyenlőségről vagy egyenlőtlenségről úgy beszélni, hogy ennek nincs alapja és nincs mértéke. Az alapot a kapitalizmus, az osztályellentét jelenti, és a mértéket az, hogy az osztálytagozódás nem a társadalom csoport és rétegtagozódásával szemben érvényesül, hanem az osztályon belül vannak a csoportok és rétegek, melyek nem kizárják, hanem strukturálják az individuális képességek, készségek és teljesítmények meghatározott értelemben megszüntethetetlen versengését (amit nem is lenne kívánatos megszüntetni).
Fontos rámutatni arra, hogy a tapasztalati síkok szempontjából sokféle tendencia megerősíti, hogy a bérmunka-tőke ellentét a gazdaság társadalomszerkezetének a konzekvenciájaként tapasztalatilag is érvényre juttatja az osztálytagozódást. A XX. századi kapitalizmus jövedelmi viszonyait elemezve dolgozta ki empirikus megalapozottsággal - nem értéktöbblet-elméleti alapon - Michael Kalecki a saját osztály- és makroprofit elméletét.
Magyarországon nehéz lenne ilyen statisztikát elővenni, mert a jövedelmek formái szerint már rég nem készülnek ilyenek. A tőkejövedelmek megközelítése, mint ezt a Westergaard - Resler szerzőpár könyvéből megtudhatjuk, nyugaton is nehézségekbe ütközik - valószínűleg nem véletlenül. Persze tisztában kell lenni azzal, hogy könyvtárnyi irodalom, számtalan szociológiai munka szól az osztályelmélet ellen és mellett. Tehát nem irodalmi és tömegkommunikációs mennyiségeken és arányokon múlik a dolog. Így nem dönthető el a probléma. Viszont számtalan olyan szociológus van, akik a kritikai szociológia és a marxizmus szempontjából gondolják át a szociológiai kutatás módszerét, nem pedig ellentétes társadalomtudományi paradigmák szempontjából, s akik rendre-másra hoznak olyan adatokat, tendenciákat, amelyek éppen a gazdaság társadalomszerkezetének érvényét bizonyítják. Nézzünk most egy nem marxistát, egy marxizmussal semmiképp nem vádolható elemzést, egy amerikai kongresszusi jelentést.8 Ez az elmúlt két évtizedre nézve azt mutatta ki, hogy az USA-ban a népesség egytized részének hogyan gyarapodott a vagyona a kilenctized résszel szemben. Az egytized részt - amerikai osztályozásról van szó - három kategória alkotja. A szupergazdagok húsz év alatt 147 %-kal gyarapították magánvagyonukat, a nagyon gazdagok 64 százalékkal gyarapították, az egyszerű gazdagok 66 százalékkal. Tehát a népesség egytized része 64 százaléktól 147 százalékig gyarapította magánvagyonát. Ezzel szemben a népesség kilenctized részét kitevő lakosság magánvagyona húsz év alatti 34,9 százalékról 28 százalékra csökkent. Látható, hogy a jövedelemmegoszlás döntő tendenciái szempontjából a proletarizálódás az USA-ban nagyon is érvényesül. Mégpedig közel sem kísérőjelenségek nélkül. Egy ilyen országban nemcsak regények születnek a "gazdag ember, szegény ember" ellentétéről (Irvin Show), hanem kimutatják hogy az elmúlt évben megduplázódott az úgynevezett "biztonsági magánszemélyzet" foglalkoztatási kategória, az aktív népesség 2,6 %-át téve ki (1990-ben). Többen voltak, mint a hivatásos rendőrök.9
Az USA nemzetgazdasága után hadd utaljak most már néhány marxistára, így Wallernsteinre, aki a világgazdasági elemzés szintjén hasonlóképpen mutatta be a proletarizálódás marxi törvényének az érvényesülését.10
Számtalan érdekes kutatási problémát vet fel a tágabb értelemben vett osztályelmélet. Itt már túlmegyünk azon az előkérdésen, hogy a bérmunkából élő munkásság mitől osztály, s átlépünk arra a területre, melyet a "Klasse an sich" és a "Klasse für sich" dialektikus feszültsége jellemez. A magam részéről az osztállyá szerveződésnek és a politizálódási folyamatnak a törvényszerűségével, nemzeti sajátosságaival és egymáshoz való viszonyával több helyütt foglalkoztam.11 Ezúttal a szabadidő kapitalizálódásának a problémájára szeretném ráirányítani a figyelmet, amit a frankfurtiak, vagy Lukács György, vagy a belga marxista Mandel elemzett. Fontos rámutatni, hogy az új szükségletek megjelenése - pl. az autó és autógyártás - hogy kerül át az uralkodó osztály egyfajta osztályspecifikus szükségletéből a tömegfogyasztás körébe, majd a proletariátus tömegfogyasztásává, hogy aztán már az autóiparon belül menjen végbe a luxuskocsik, mint javak és státusszimbólumok differenciálódása.12 Mandel a következőképpen fogalmaz: "A proletariátusnak a modern munkásmozgalomban való megjelenése és harcai révén a korábban elért kulturális vívmányait, amelyeket a liberális korszakban és a klasszikus imperializmusban ért el, tehát azt, hogy ezeket önkéntesen és a kapitalista árutermeléstől és forgalomtól függetlenül hozza létre, könyveket, újságkiadást, kulturális önképzést, sportegyesületeket, ezeket egyre inkább fölváltja a késő kapitalizmusban a szabadidő irányított eltöltése, ahol kereskedelmi utazási irodák veszik birtokukba a munkásifjúságnak a szabad idejét, sport és kulturális szükségleteit. Lényegében a proletariátus által megszervezett kulturális szükségleteket ismét elnyeli a kapitalista árutermelés és forgalom, ezáltal végbemegy a munkaerő szabadidő-szférájának a messzemenő reprivatizálása. Hirtelen megszakad a közösségi és szolidaritási szféráknak a szabadversenyes kapitalizmusban és az imperializmusban létrejött bővülése."13 Egészében véve e kérdés úgy is megjelenik a marxistáknál, hogy miképpen lehetséges az, hogy a XX. századi tőkés mintaország, az USA, önmagára alapozódott, önfenntartó szocialista munkásmozgalmat egész története során nem hozott létre? A válasz az amerikai kapitalizmus specifikumaiban, illetőleg az előbb említett szabadidő szférának a kapitalista árutermelés alá kerülésében kereshető. Itt csak utalhattam arra, hogy az osztállyá szervezettség milyen alapvető kutatási problémákat vet fel, túlmenően jelenlegi előadásom problémáján, az osztály primer fogalmi keretének megragadásán.14
JEGYZETEK
1. MEM 25. 833. oldaltól, Kossuth 1974.
2. Marx-Engels: A szent család IV. fejezet, lásd különösen a 33-36. oldalak elemzéseit, ahol a gondolatmenet a következő.
A magántulajdon és a gazdaság ellentétek. Ez az ellentét, mint egész létezésének előfeltételeit önmagában hordja, s nem egyéb, mint a két oldal mozgása. A két oldal természetében van az egész létezésének, az egész viszony létezésének előfeltétele. A proletariátus és a gazdagság ellentétek. A kérdés az, melyik milyen helyet foglal el az ellentétben? A pozitív oldal a magántulajdon, mint gazdagság képtelen önmagát és ezzel ellentétét a proletariátust fenntartani. Az ellentét pozitív oldala az önmagában kielégült magántulajdon. A negatív oldal, a proletariátus kénytelen önmagát és ezzel ellentétét, a magántulajdont megszüntetni, mert pozitív és negatív oldal kölcsönösen feltételezi egymást - a negatív csak úgy szüntetheti meg saját negativitását, ha a viszonyt, amiben állnak megszünteti. (Így értelmezve a szöveget, erre is rámutatnék, hogy nem az ellentét, hanem az ellentmondás kategória használata lett volna indokoltabb és az adekvátabb, a szigorú terminológiahasználat szempontjából a szerzők részéről.) "A vagyonos osztály és a proletariátus osztálya ugyanazt az emberi önelidegenülést képviseli. De az első osztály ebben az önelidegenülésben jól érzi és igazolva látja magát, az elidegenülést saját hatalmának tudja és benne egy emberi létezés látszatát bírja; a második osztály megsemmisültnek érzi magát az elidegenülésben, tehetetlenségét és egy embertelen létezés valóságát látja benne. Ez az osztály, Hegel kifejezésével élve, a fellázadás a kitagadottságban a kitagadottság ellen, fellázadás, melybe ezt az osztályt szükségszerűen űzi emberi természetének ellentmondása élethelyzetével, amely e természetnek nyílt, határozott, átfogó tagadása. Az ellentéten belül tehát a magántulajdonos a konzervatív, a proletár a destruktív fél. Az előbbitől indul ki az ellentét fenntartására irányuló cselekvés, az utóbbitól a megsemmisítésére irányuló cselekvés." (MEM 2. 34-35. o. Kossuth 1971.)
Szándékosan illusztráljuk az osztályviszonyt, mint reflexiós viszonyt ezen szövegpasszusokkal. Világos ugyanis, hogy a marxi kritikai társadalomelmélet egyik centrális problémájából hogyan vezetnek át különböző szálak az elidegenedéselmélet felé, a hegeli úr-szolga viszony dialektikáját módszertanilag alkalmazó, majd azt az értéktöbblet-elmélettel ökonómiailag új alapra állító problémák felé, vagy az önfelszabadítás (benne az osztállyá szerveződés) s az emberi szabadság tárgyalása felé. Az elmélet egészét mozgásba lehetne hozni, akár a "Bestimmungen" módszerével. Ez az, amit most nem tehetünk meg, viszont azzal, hogy jelöljük ezeket, jobban behatároljuk egyúttal a strict osztályfogalom-probléma érvényességi körét.
3. A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai. Kossuth 1989. 259. o.
4. André Gorz: Adieux au prolétariat. Galilée, 1983. Paris.
5. Lásd. pl.: Szamuely László: A társadalmi fejlődés tendenciái a fejlett tőkés országokban. Valóság 1980/7.
6. Le Monde diplomatique (magyar kiadás), 1991. október 9. o. Nehogy a szegénység világméretűvé váljon (írta: Michel Chossudovsky). Az olcsó munkaerő gazdaságába integrálódás, szemben a fejlett technológia gazdaságával, a nemzeti munka leértékelődésével, s számtalan más negatív konzekvenciával jár. Egy példa a ruházati ágazatból: "1 dollár értékű termelés a harmadik világban 3 dollárral növeli a gazdag országok bruttó nemzeti termékét, mégpedig bármiféle többlettermelés nélkül."
7. Lásd például Michel Beaud munkáit. Pl. Histoire du capitalisme 1500-1980. Seuil 1981.
8. Az amerikai kongresszusi jelentést ismerteti: HVG 1986. 8. 16. Szintén nem marxista feldolgozás a mai Olaszországról, melyet a Banca d'Italia készített az olasz családok jövedelmi és vagyoni viszonyairól, melynek összértékelése: "A családi költségvetésekre vonatkozó adatok újból megerősítették, hogy Olaszországban nő a távolság gazdagok és szegények, alacsony és magas jövedelműek, északiak és déliek között. Egy adat a társadalom polarizációja szempontjából: Az olaszok legszegényebb 10 százalékának az összes jövedelemből mindössze 2,7 % jut, a legtehetősebb egytizednek viszont 25,2 %. Forrás: a Magyar Hírlap üzleti melléklete 1991. nov. 8., "A szegények szegényebbek, a gazdagok gazdagabbak" című cikk (1. o.)
9. Forrás: Le Monde diplomatique, a Magyar Hírlap melléklete, Jacques Decornoy cikke idézi R. B. Deich közgazdász munkájából. 1991 nov. 8. o.
10. Immanuel Wallerstein: Le capitalisme historique. La Découverte 1987. Paris 21-28. o.
11. A politizálódási folyamat jellemzése és jelentősége. Társadalomtudományi Közlemények 1988/2. 217-288. o.; Szervezett kapitalizmus. Mediant 1991. 207. o.
12. Ld. a fentebbi monográfia elemzését a 157. oldaltól.
13. E. Mandel: Der Spätkapitalismus 1972. 358. o.
14. Túlmenően egy analitikusan kidolgozott osztályfogalom koncepción, amelyre itt törekedtem, s amely alkalmas lehet arra, hogy elkerülje azokat a relációcsúsztatásokat és fogalmi pontatlanságokat, amelyek ellen kritikám irányult, felhívnám a figyelmet egy átfogó monográfiára, amely a tágabb problémákkal is foglalkozik: Westergaard - Resler: Osztály egy kapitalista társadalomban. Gondolat 1985. 534. o. Az osztályelmélet egészének alkalmazhatósága és történelmi modifikációi szempontjából a marxi elméletet érő legjelentősebb tudományos (s nem "ideologikus") kihívást szerintem a frankfurti iskola harmadik nemzedékét képviselő Claus Offe munkái jelentették, különösen a "Politische Herrschaft und Klassenstrukturen (1972) című munkájára, valamint a "Strukturprobleme des kapitalistischen Staates" (Suhrkamp 1977. 4. kiadás) tanulmánykötetére gondolok. Az ezekhez való elméleti viszonyom fő kontúrjait két tanulmányomban próbáltam meg ez ideig tisztázni: Szervezett kapitalizmus - későkapitalizmus elméletek. Tájékoztató 1987/1. 250-283. o.; Kapitalizmus - későkapitalizmus (Egy elemzés tapasztalatai). Eszmélet 4. szám (1990) 37-51. o.