Tálas Péter
Közismert, hogy az ún. létező szocializmus több mint negyven éves lengyelországi története során a lengyel munkásság többször is kísérletet tett a monocentrikus politikai és gazdasági hatalom korlátainak áttörésére (1956, 1970, 1975 és 1980-1981). Kevésbé ismert, hogy a Szolidaritás mozgalmat megelőzően már két alkalommal is tényleges kísérletet tett arra, hogy saját kezébe vegye sorsának irányítását, hogy létrehozza az autentikus munkás- önkormányzást. Felszólalásomban elsősorban e két korszakról szeretnék röviden szólni, de néhány megjegyzés erejéig kitérek majd a Szolidaritás mozgalom problematikájára is.
Mindenekelőtt hadd hívjam fel a figyelmet - az időkorlátokra való tekintettel minden részletesebb kifejtés nélkül - négy olyan jellegzetességre, melyek véleményem szerint az általános kelet-közép-európai fejlődésben sajátosan lengyel jelenségek, s melyek bizonyos "lengyelséget" kölcsönöznek a munkásönkormányzás kérdésének is.
1. A társadalmi önszerveződésnek Lengyelországban igen mély történelmi tradíciói, és - ami talán ennél is fontosabb - különösen kifejlett technikái vannak. Citálhatnánk a történelmi példák sorát a nemesi köztársaság "liberum vetó"-jától a felosztott és szétdarabolt Lengyelország "nemzeti intézményein" keresztül a II. világháború "földalatti Lengyelországáig" arra, hogy milyen történelmi tragédiák és tapasztalatok kényszerítették rá a mindenkori lengyel társadalmat az önszerveződés intézményeinek és technikáinak megteremtésére, illetve az (általában idegen) államhatalommal szembeni aktivitásra. De itt és most elégedjünk meg csak e tény regisztrálásával.
2. Itt és most ugyancsak nem részletezhető történelmi és társadalmi okokra vezethető vissza a lengyel társadalomnak Kelet-Közép-Európában egyedülálló tagoltsága, s az ezzel együttjáró partikularitása, amelyet legtöbbször - talán csak tévesen, de valószínűbb, hogy célzatosan - hajlamos a hivatalos politika anarchiaként aposztrofálni; holott, véleményem szerint, ez teljesen normális jelenség.
3. A társadalmi önkormányzás híveinek Lengyelországban ugyancsak történetileg determinált és állandósult dilemmákkal kellett és kell szembe- néznie, amelyek közül a legfontosabb az erős államnak s az önkormányzás jogának egyidejű társadalmi igénye. A probléma Bibó István híres tanulmánya óta Magyarországon is ismert, ha még nem is közismert.
4. Végezetül feltétlenül említést érdemel a társadalmi önszerveződés történelmi tradícióira és az 1945 utáni lengyel válságok tapasztalataira épülő politikai kultúra, amely Kelet-Közép-Európában egyedülállóan fejlett.
De térjünk vissza a címben jelzett tárgyhoz.
A lengyel munkásönkormányzás említett két korszaka közül az első 1944 és 1947. január 16-a, a második pedig 1956 és 1958. december 20-a közé esik. Mindkét időszak egyik legfőbb jellegzetessége a munkásönkormányzatokért való harc kezdeti spontaneitása. A harc e spontán szakaszát mind- kétszer a munkásönkormányzatok intézményesülése zárta le, vagyis az első esetben a munkástanácsokról szóló 1944. december 28-i, valamint az üzemi tanácsokról szóló 1945. február 6-i dekrétum, a másodikban pedig a munkástanácsokról szóló 1956. november 19-i törvény. (A "forgatókönyv" egyébként 1980-81-ben is hasonló volt, gondoljunk csak az állami vállalatokról, illetve az állami vállalatok önkormányzatáról szóló 1981. szeptember 25-i szejm által elfogadott törvényre.) Ugyancsak hasonlóságok mutatkoznak az "önkormányzati korszakok" lezárulásában, hiszen ez általában egy a hatalom által meghozott újabb törvénnyel jelölhető meg: a üzemi tanácsokról szóló 1947. január 16-i, illetve a "munkásönkormányzati konferenciákról" szóló 1958. december 20-i törvénnyel. (1980-81-et pedig a hadiállapot 1981. december 13-i bevezetése zárta le.) Az említett dekrétumok és törvények kezdet- és végpontjai azoknak a jóval hosszabb korszakoknak is, amikor a lengyel munkásság mindenféle önkormányzatot nélkülözött (1947-56), illetve csak formális vagy fiktív önkormányzattal rendelkezett (1958-80, 1982-89).
A munkástanácsok üzemek, gyárak, vállalatok életébe való (ilyen vagy olyan mértékű) jövőbeni beleszólásának lehetősége szinte minden, a második világháborús német megszállás alatt tevékenykedő lengyel párt programjában szerepelt, a legnagyobb hangsúlyt azonban a londoni emigráns kormányhoz tartozó Lengyel Szocialista Párt - Szabadság, Egyenlőség, Függetlenség (PPS-WRN) programtervében kapta. A PPS-WRN védte ugyanis a leghatározottabban a legfontosabb gazdasági ágak "társadalmasításának" (uspolecznenia) - nota bene: nem "államosításának" (upanstwowienia) - gondolatkörét, s ismerte el a munkástanácsok széles jogait a társadalmasított tulajdon igazgatására.
Ma már nehéz megmondani, hogy a pártok programjai milyen hatással voltak azokra a lengyel munkásokra, akik közvetlenül a háború után (ill. részben még az alatt) kezdték meg tevékenységüket. Legalább olyan nehéz, mint azt megállapítani, hogy a gyárak leszerelésének és elhurcolásának megakadályozásában, illetve a termelés újraindításában alapvetően milyen érdekek motiválták a spontánul megmozduló lengyel munkásságot: közgazdaságiak (a munkahely és a munkaeszközök biztosítása); a hazaszeretet (a nemzeti vagyon védelme); vagy a társadalmi változtatás igénye? A korbeli pártok és a mai történészek ugyanis - ideológiájuknak és politikai orientációjuknak megfelelően - mást és mást állítottak, ill. állítanak ezzel kapcsolatban.
Tény azonban, hogy a munkástanácsokról 1944. december 28-án, az üzemi bizottságokról pedig 1945. február 6-án elfogadott dekrétumokban a Lengyel Munkáspárt (PPR) vezette Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság (PKWN), illetve az ideiglenes kormány (RTRP) igen széles jogokkal ruházta fel e bizottságokat a gyárak, üzemek irányítása terén. Így lehetőséget kaptak a munka-, a norma- és a fizetési szabályok meghatározására, felügyeleti jogot gyakoroltak az üzem berendezései és a munkafeltételek fölött, ellenőrzési jogot a munkások ellátása felett, döntési jogot a munkásfelvétel és az elbocsátás kérdéseiben, s lehetőséget kaptak arra, hogy negyedéven-ként jelentéstételre kötelezzék az igazgatóságot. Ha pedig mindehhez hozzátesszük, hogy a bizottságok képviselőt küldhettek a gyár, illetve üzem háromfős kollektív igazgatóságába - látható, hogy a bizottságoknak az üzem egészének működésébe betekintése volt.
A történészek véleménye megoszlik arról, hogy az említett dekrétumok a kommunisták vezette központi hatalom által követett doktrínából fakadtak-e, vagy a központi hatalom csak kénytelen volt elismerni a munkások spontán megmozdulásának eredményeit. A kutatók egy része azt hangsúlyozza, hogy a Lengyel Munkáspártnak határozatlan és ambivalens (tehát nem egyértelműen elutasító) volt a viszonya a munkásönkormányzás kérdéséhez, s ennek volt köszönhető, hogy a párt olykor támogatta, máskor viszont harcolt az autentikus munkásönkormányzás szervezeteivel. Mások azt hangsúlyozzák, hogy a W. Gomulka vezette Lengyel Munkáspárt csak taktikailag támogatta a munkásönkormányzást, ill. az üzemi bizottságok rendszerét; olyankor, amikor hatalmának stabilizálásához a munkásság aktív támogatására volt szüksége. S végül van olyan vélemény is, mely szerint a kommunisták csak kényszerűségből engedtek a munkásaktivitásnak.
Kétségtelen tény, hogy a Lengyel Munkáspárt 1943 novemberében született Miért harcolunk c. programnyilatkozatában ígéretet tett arra, hogy "az államosított vállalatok termelésének ellenőrzését a gyári bizottságokra bízza". Ugyanakkor az is igaz, hogy a párt, amely 1944 decemberében s 1945 februárjában áldását adta az üzemi bizottságokról szóló törvényekre, már az 1945-ös májusi pártplénumon éles támadást indított a munkásönkormányzás rendszere ellen. A Lengyel Munkáspárt gyors vélemény- változásának alapvetően két oka lehetett. Egyrészt, hogy a párton belül ekkoriban még erősen megoszlottak a vélemények a lengyel kommunisták "hazai" (pl. W. Gomulka, M. Spychalski), illetve a "moszkvai" (H. Minc, J. Berman) csoportjának képviselői között a Lengyelországban felépítendő szocializmus típusa kapcsán (ti. szovjet vagy lengyel legyen-e), s ami talán ennél fontosabb: e véleménykülönbségek ekkor még meg is jelenhettek a (párt)közvélemény előtt. Másrészt viszont a üzemi bizottságok tevékenysége, a termelés, a munkakörülmények, az ellátás, az üzemek vezetése feletti kontrollja több tekintetben is segítette a pártot. Hiszen igaz ugyan, hogy a lengyel gyári bizottságok, üzemi tanácsok - eltérően az orosz munkás- küldöttek tanácsaitól - nem vállaltak semmiféle szerepet a kommunista hatalomátvételben, de azzal, hogy az állami adminisztráció kiépüléséig megszervezték és biztosították a termelést, a gazdaság területén megkönnyítették a Lengyel Munkáspárt hatalomátvételét. Emellett nem elhanyagolható az sem, hogy ha az 1944 és 1947 között fennálló munkástanácsok és üzemi bizottságok expressis verbis nem is voltak hívei a Lengyel Munkáspártnak, de igen élesen szembenálltak a két világháború közti antidemokratikus társadalmi-politikai berendezkedéssel, és fő törekvésük a munkásság helyzetének radikális megváltoztatása volt. S ilyen értelemben a pártnak - legalábbis a központi apparátus kiépüléséig - érdekében állt a gyári bizottságok és az üzemi tanácsok rendszerének támogatása.
A monopolisztikus hatalom és centralizált gazdaságirányítás kiépülésével párhuzamosan azonban a munkásönkormányzás korábbiakban támogatott rendszere egyre inkább feleslegessé, sőt igen komoly konfliktusforrássá vált. Az 1945 második és 1946 első felében kirobbant lengyelországi sztrájkok dokumentumaiból ugyanis kiderül, hogy a szociális motívumok (ellátási problémák) mellett a munkástanácsok jogainak központi hatalom általi csorbítása, ill. a sztrájkokkal szembeni fegyveres fellépések (pl. Czestohowa 1946 június; Gdansk 1946 augusztus) is komoly felháborodást váltottak ki a munkások körében, jóllehet a rendőrség és a biztonsági szolgálat fellépései csak az 1947 április és 1948 december közötti sztrájkhullám idején váltak elterjedtté.
Az 1947-1948-as sztrájkok azonban a munkásönkormányzatok szempontjából már csak utóvédharcnak voltak tekinthetők, az üzemi tanácsokról szóló 1947. január 16-i dekrétum ugyanis a Szakszervezetek Központi Tanácsának (KCZZ) javaslatára az időközben már centralizált szakszervezetekhez kapcsolta az üzemi bizottságokat, az utóbbiakat tekintve a szakszervezetek üzemi szintű szerveinek.
A lengyel munkásönkormányzás második korszakával kapcsolatban elöljáróban két dolgot fontos jelezni: 1. az 1956 nyarán spontánul megalakuló munkástanácsokat már nem a világháború előtti viszonyok kritikája, hanem a hatéves terv (1949-55) "hibái és torzulásai" hívták életre; 2. a munkásönkormányzatokról 1956 és 1958 között (sőt, tulajdonképpen egészen 1980-ig) folyó viták elsősorban a gazdasági reformok, pontosabban a gazdaságirányítás mechanizmusának problematikájához kapcsolódtak; bár nyíltan talán nem esett szó "önkormányzásról", a megfogalmazott koncepciók egy része a munkástanácsoknak igen fontos szerepet szánt.
Ha hihetünk a korabeli forrásoknak, az 1956 nyarán-őszén megalakuló munkástanácsokat a lengyel munkásság fogyasztói, termelői és állampolgári elégedetlensége hívta életre. Külön hangsúlyoznunk kell, hogy mindhárom szempontból éles kritika alá vetették a korábbi rendszert. Mint fogyasztók elégedetlenek voltak alacsony életszínvonalukkal és a piaci ellátással; mint termelők szenvedtek az ésszerűtlen munkaszervezéstől és munkájuk rend- kívül alacsony hatásfokától; mint állampolgárok pedig egyrészt érzékelték azt az óriási szakadékot, mely a társadalmi hierarchiában elfoglalt tényleges és a hivatalos politika által hirdetett helyük között feszült, másrészt sértette patriotizmusukat Lengyelország erősen lehatárolt szuverenitása. (Ez utóbbi kapcsán talán elég emlékeztetnünk arra, hogy 1956 októberében, amikor szovjet intervenció fenyegette a hatalomra kerülő új politikai vezetést, épp a varsói munkások álltak ki leghatározottabban a Gomulka-vezetés mellett.) De elégedetlenséget szült az is, hogy a szakszervezetek nem védték a munkásságot mint fogyasztót, hogy az állami bürokrácia képtelen volt megszervezni a termelést stb. Mindezek elleni tiltakozásként jöttek tehát létre a munkástanácsok, amelyek a valódi demokratikus fejlődésnek három feltételét fogalmazták meg: a pártvezetés átalakítását, a munkástanácsok legalizálását és a gazdasági reformot.
1956 őszén úgy tűnt, hogy mindhárom megvalósul: a kormány 704-es számú rendelete bizonyos mértékig decentralizálta a gazdasági döntéseket és a korábbinál nagyobb önállóságot biztosított a vállalatoknak; a vállalati alapokról szóló törvény - a gazdálkodástól függően - lehetővé tette a munka- bérek korlátozott növelését s bizonyos fejlesztések önfinanszírozását; a munkástanácsokról szóló november 19-i törvény pedig viszonylag széles jogkörrel ruházta fel a munkásönkormányzatokat. Ennek értelmében például a munkástanácsok jogot kaptak a vállalat gazdasági stratégiájának, terveinek, szervezeti struktúrájának meghatározására, termelésének, gazdálkodásának értékelésére, a fizetések, a prémiumok és a vállalati alap felosztásának meghatározására. De javaslatot tehettek a vállalat vezetőinek kinevezésére és visszahívására is.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a munkásönkormányzatokról a tényleges vita lényegében csak e törvény megszületésével egyidőben vette kezdetét, így sokak számára nyilvánvaló volt, hogy a szabályozás csak átmeneti. A vitára egyébként 1956 és 1958 között került sor, amikor gyakorlatilag három nagy koncepció fogalmazódott meg a munkástanácsok szerepével kapcsolatban.
1. Az ún. szindikalista, illetve anarchoszindikalista. Ezek képviselői a leglényegesebb vállalati hatalmi funkciókat s a munkástanácsok felettes szerveinek kialakítását a spontánul megalakuló munkástanácsokra kívánták bízni. Ezzel tulajdonképpen egy, a bürokratikus centralizáció visszarendeződését megakadályozó új tervezési modell kialakítását tűzték ki célul, s erre a legalkalmasabbnak az tűnt számukra, ha a munkástanácsok kezébe adják az üzemek irányítását, amelyek az általuk választott igazgatóval közösen biztosítják a vállalati önállóságot. Ez természetesen a tervezők szerepét is jelentősen megváltoztatta, mivel ez utóbbiakra azt a feladatot kívánták áthárítani, hogy a piacszerű kihívások nyomán kialakuló vállalati tervet koordinálják.
2. Az ún. technokratikus irányítás hívei munkástanácson egy, az igazgatóság mellett működő, a "kollektív vezetést" megtestesítő, szakértői tanácsot értettek. Elsősorban tehát a "szakemberek" és nem a munkások jelenlétét tartották fontosnak a munkástanácsokban. Jóllehet a vállalatot hierarchikus és autokrata szervezetként kezelték, de - a szindikalistákkal együtt - messzemenő decentralizálást követeltek. A központi tervezés teljes feladása ugyan- akkor igen távol állt tőlük.
3. Végezetül - elsősorban a kormány és a LEMP hivatalos vonalaként - megjelent az "együttes vezetés" koncepciója. Híveinek elképzelése szerint a munkástanácsoknak és az igazgatóságnak együtt kellett volna irányítania a központi tervezés alá vetett vállalatokat. Ehhez azonban - elképzeléseik szerint - a tervezést meg kellett volna szabadítani a bürokratikus torzulásoktól (pl. tervmutató csökkentés). A koncepció hívei a fokozatos decentralizáció és a fokozatos demokratizálás elvét hirdették. A decentralizáció számukra elsősorban azt jelentette, hogy megnő a munkástanácsok szerepe a tervfeladatok megfogalmazásában. Mivel azonban a tervmutatók megőrizték volna prioritásukat, ez gyakorlatilag azt jelentette - és ezzel vitatkoztak leginkább a szindikalisták -, hogy a munkástanácsok csak véleményezési, de nem döntési jogot kapnak. A fokozatos demokratizálást pedig úgy képzelték, hogy a fenti jogokat olyan tanácsok gyakorolhatják, amelyekben 2/3-os munkástöbbség van; s ezek majd fokozatosan megtanulják képviselni a saját érdekeiken túlmutató általános érdekeket is.
A három koncepcióból gyakorlatilag egyik sem valósult meg. A szindikalista elképzelés túl piacosnak és tervgazdaság-ellenesnek minősült. Emellett kényes problémát jelentett az is, hogy a szindikalista logikában benne rejlett a munkástanácsok politikai-hatalmi szervként való elismerése is. Ezt akkoriban az érdekeik partikularitására való hivatkozással torpedózta meg a pártvezetés, hangsúlyozva: a munkásság érdekeit egyedül és kizárólag a párt, illetve az ennek utasításait követő államapparátus képes integrálni és realizálni.
A korabeli pártvezetés szerint a technokraták szintén túllőttek a decentralizálás lehetséges határain, ráadásul az igazgatási és a tulajdonosi funkció általuk szorgalmazott szétválasztása a párt szerint összeegyeztethetetlen volt a szocializmus építésével. De megbukott az együttes irányítás koncepciója is, mindenekelőtt azért, mert nem sikerült egységgé tenni sem jogi-gazdasági, sem pedig hatalmi-szervezeti tekintetben. Így hát győztek az ún. megőrző koncepció hívei, és a Munkásönkormányzati Konferenciákról szóló 1958. december 20-i törvénnyel (mely szerint a munkástanácsok, az üzemi szakszervezeti tanácsok, valamint az üzemi pártszervek képviselői immár együttesen gyakorolták az 1956. november 19-i törvényben biztosított jogokat) a munkástanácsokat és a munkásönkormányzás rendszerét éppúgy maga alá gyűrte a bürokratikus centralizmus, miként a gazdasági reformkísérletet. Az 1958 őszén működő 7800 munkástanácsból 1978-ra alig tízegynéhány maradt fenn.
Végezetül négy rövid megjegyzés a Szolidaritás mozgalomról, amely ugyan 1980-81-ben mint független önkormányzó szakszervezet jött létre, de alig néhány hónap alatt tízmilliós tömegmozgalommá nőtte ki magát.
1. 1980-81 leginkább attól vált fordulóponttá a II. világháború utáni lengyel fejlődésben, hogy a lengyel társadalom először mondta ki igen határozottan: elegünk volt a párt által ígért reformokból és reformkísérletekből. Az 1945 utáni fejlődés ugyanis számukra bebizonyította, hogy a párttól induló reformkísérletek csakis bürokratikus centralista vagy technokrata módon valósulhatnak meg.
2. Ekkor fogalmazódik meg először tömegméretekben az a felismerés, hogy nincs és nem is lehetséges gazdasági reform politikai reformok nélkül. Éppen ezért lesz a mozgalom egyik legfontosabb követelése, hogy a Szolidaritást mint független és önkormányzó szakszervezetet ismerje el a hatalom - olyan politikai tényezőként, amelynek megvannak a politikai eszközei is a reform kikényszerítésére.
3. Úgy vélem, hogy annak a harcnak a kimenetele, amely 1988-ban ismét kiújult s napjainkban is folyik, már 1980-81-ben eldőlt. Eldőlt ugyanis az, hogy a lengyel társadalom a továbbiakban nem támogatja a LEMP reform- kísérleteit, márpedig - miként azt az 1982 és 1988 közötti lengyel tapasztalatok mutatják - a társadalmi támogatás nélküli reform halálra van ítélve.
4. Ami napjaink lengyel eseményeit illeti, annyi bizonyosan állítható, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon megszületett szakszervezeti pluralizmus jóvoltából a jövőben minden lengyel kormánynak egy igen erős szakszervezeti mozgalommal kell számolnia. Ugyanakkor az is világosan látható, hogy napjaink Szolidaritása már nem a 1980-81-es Szolidaritás. Ez ugyanis már nem mozgalom, csak szakszervezet; még akkor is, ha a kerekasztal-tárgyalásokon résztvevő Szolidaritás-vezetők - valószínűleg egy új politikai elit leendő tagjai - ma is a mozgalom nevében nyilatkoznak.