Porosz Tibor
Szeretném leszögezni, hogy nem szaktörténészként fogok hozzászólni a témához. Inkább egy nézőpontot kínálok fel, illetve arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy létezik olyan hagyomány Magyarországon, amelyre egy önkormányzást célul kitűző mozgalom támaszkodhat. Ez a hagyomány sajátságos viszonyok között jött létre. Hasonlatként utalok egy közhelyre. Ha egy fizikus kísérletet akar elvégezni, akkor eltervezi, hogy milyen legyen ez a kísérlet, és megteremti a feltételeket. Így minden zavaró tényezőt ki tud küszöbölni, és végrehajthatja a kísérletet. A társadalommal ezt nemigen lehet megtenni, még akkor sem, ha olyan elzárkózó diktatórikus berendezkedésről van szó, mint például a sztálini vagy Ceausescu-féle. Annyira ugyanis nem tud elzárkózni, hogy tiszta modellként működhessen. Viszont a történelem néha produkál rövid időre olyan helyzeteket, amelyek ezeket a modelleket helyettesítik.
Ilyen helyzet volt Magyarországon az 1944-45 körüli időszak, amennyiben a szovjet csapatok előrenyomulásával egy hatalmi űr keletkezett. A hatalmi apparátus emberei elhagyták Magyarországot, vagy egyszerűen az apparátust. Tehát minden központi hatalom, államhatalom hiányzott. Az a kérdés, hogy mi történik ekkor. Az tapasztalható, hogy az anarchizmus elleni minden érv cáfolatául, nem valami zűrzavar keletkezik, hanem mindenféle központi, államhatalmi intézmény nélkül is működni kezd a társadalom: elkezdi önmagát megszervezni. Ennek első jelei közé tartoztak a népi, nemzeti bizottságok, amelyek ezt a hatalmi vákuumot igyekeztek kitölteni. Mivel szükség volt az életfeltételek újrateremtésére, az emberek nem vártak arra, hogy megalakuljon egy ideiglenes vagy nem ideiglenes kormány, hanem maguk vették kézbe a sorsuk irányítását, és teljes jogkörrel rendelkező szervezeteket hoztak létre a nemzeti bizottságokkal. Ható-körükbe tartozott az igazgatás, a termelés beindítása, a közegészségügy, az oktatás elindítása, sőt még a rendfenntartás is. Tehát mindazokat a funkciókat átvették, amelyeket az állam korábban kisajátított. Viszont ez - éppen ezért - igen veszélyesnek is mutatkozott az alakuló pártok, majd pedig az Ideiglenes Kormány számára. Ezek nagyon hamar felismerték a helyzet veszélyességét, és már 1945. január 5-én kiadtak egy rendeletet, amelyben a népi, nemzeti bizottságok önkormányzási jogkörét visszavonták. Vagyis megpróbálták őket megfosztani ettől a jogkörüktől. A gyakorlatban azonban a népi, nemzeti bizottságok erről nem vettek tudomást. Jórészt azért, mert el sem jutott hozzájuk a rendelet, de amennyiben eljutott, akkor is a korábbi módon folytatták tevékenységüket. Tehát továbbra is teljes jogkörrel. Ez konfliktust jelentett a kiépülőben lévő központi hatalommal, ezért áprilisban egy újabb törvényt kellett hozni, ami részletesebb szabályozást tartalmazott. A januári törvény - nem tudom, hogy meglepő vagy nem meglepő módon - a nemzeti bizottságok szerepét a régi közigazgatási formák újjászervezésére korlátozta. Tehát nem arról lett volna szó, hogy valami új népi hatalom jöjjön létre, hanem a szovjet hatóságok is (a nemzetközi viszonyokra hivatkozva) a régi hatalmi, régi kormányzati szervek újjászervezését szorgalmazták. Gyakorlatilag 1945 nyarára sikerült csak ezt a szerepet rákényszeríteni a nemzeti bizottságokra. Idézném egy - nem tudom, hogy mennyire kompetensnek tekinthető - úr korabeli, 1946-os véleményét. "Igaz, hogy a debreceni korszakban a különféle népi szervek révén a magyar parasztság és munkásság közvetlenebbül volt úr a saját portáján, mint ma. A Nemzeti Bizottságok például kétségkívül sajátos formái voltak egy új, népi hatalomnak, de ez az új, népi hatalom inkább községi, mint állami hatalom volt." Ezt mondta akkor Révai József. Szavait lehet úgy is értelmezni, hogy amint kiépült az állami hatalom, azzal meg is szűnt a népi hatalom közigazgatási szinten.
A közvetlen demokrácia másik jellegzetes intézménye eleve csak ideiglenesen állt fenn, mivel egy meghatározott funkció betöltését szánták neki. A földigénylő, földosztó bizottságokról van szó. Gyakorlatilag a nemzeti bizottságokéhoz hasonló a viszony a központi hatalom és ezek között. Szerepüket itt is korlátozott mértékben állapították meg. Jogkörük csak a földigények számbavételére vonatkozott, azonban valóságos tevékenységük a kisajátítás és a földosztás végrehajtása is volt. Mindenkor a helyi lakosok érdekeit kívánták előnyben részesíteni, így ahol nagyobb igény volt a nivellálási törekvések miatt, ott az általános rendelkezéseket helyi szinten korrigálták. Maguk az intézmények kifejezték a földigénylők érdekét, és a bizottsági tagok is azt képviselték. Ha nem volt módjuk ezt képviselni, akkor inkább lemondtak a földigénylő bizottsági pozícióról.
További sajátságos önszerveződési forma az üzemi bizottságok intézménye. Az elvonuló front mögött a gyárak, üzemek munkásai maguk kezdték el a romeltakarítást, az üzemek, a gyárak újjáépítését és a termelés beindítását. Ezen túl a tevékenységi körük az érdekvédelemre, majd a munkásellenőrzési funkciók betöltésére is kiterjedt. Ez megint a jogszabályokkal ellenkezően történt, amelyeket úgy értelmeztek, hogy a gyár a saját tulajdonuk; ahol pedig nem kergették el a tulajdonost, ott munkásellenőrzés funkcionál. Ezzel kapcsolatban hadd olvassak fel egy korabeli idézetet Szakasits Antaltól. "Megtörtént például, hogy nem engedték be az üzemek tulajdonosát az üzemek területére, még akkor sem, ha a tulajdonos ellen politikailag nem lehetett semmit felhozni. Azt mondták, hogy ha ők meg tudták indítani az üzemet, és tudták azt vezetni saját erejükből, akkor el tudják továbbra is vezetni a tulajdonos nélkül." Ezeknek az üzemi bizottságoknak végül az lett a sorsuk, hogy szerepüket érdekvédelmi funkciók betöltésére korlátozták, majd 49-ben a szakszervezetek "újjászervezésekor" azokba beolvasztották.
A következő törekvések is (nem igazán intézményekről lehet beszélni, talán inkább igényekről) az önkormányzó, az autonóm magatartás felé mutatnak, és ennek igényét fejezik ki. A művelődés kérdésénél - úgy gondolom - két kiemelt feladat volt akkoriban. Egyrészt a közművelődés, a munkások és parasztok műveltségi színvonalának emelése, másrészt a közülük kikerülő új értelmiség fölnevelése. A kettő elvileg nincs konfliktusban egymással, de gyakorlatilag az utóbbi azt jelentheti, hogy bizonyos számú úgynevezett tudatos ember, mintegy "kiválasztódva", mint értelmiségi a társadalom különböző területein (az oktatásban, a termelésben és egyéb területeken) átveszi a vezetést és az irányítást, ami egy fölülről irányított berendezkedés előzményének is tekinthető. Ezzel a koncepcióval állt szemben a szabadművelődés elképzelése. Eszerint az államnak az a törekvése, hogy beleszóljon a művelődési tevékenységbe, nem művelődéshez vezet, hanem a korábbi népművelést folytatja. "Nem művelésről kell tehát beszélnünk - fogalmazott például Gombos Ferenc -, hanem művelődésről. Nem felülről lefelé irányuló gyámkodásról, kegyes leereszkedésről, hanem lentről felfakadó igényekről. Nem olyan ténykedésről, melyet külső tényezők szabnak a társadalomra s hajtanak végre rajta, hanem olyan folyamatról, amelyben a társadalom saját igényekkel jelentkezik, és az igények kielégítésében aktív szerepet vállal."
Hasonló elgondolások voltak a később megszüntetett kulturális egyletekben, olvasókörökben, népfőiskolákban, népi kollégiumokban is. Ilyen igényeket vetett fel a nevelés terén például Mérei Ferenc, Wagner Lilla, vagy a tudomány-szervezés terén Szent-Györgyi Albert. Szent-Györgyi Albert szerint a tudomány szerve az Akadémia, a szakképzésé és a tudományos képzésé az egyetem, de a vezetés egyik esetben sem tartozhat a Minisztériumra. Az ő mondanivalója úgy fogalmazható meg, hogy "próbáljon meg mindenki maga gondolkozni". Ahogy mondja: "Az állami szerv, ahol kiadják a fizetéseket, megnyalják a bélyegeket, ez mind szükséges, de nem szabad, nem becsületes dolog onnan szellemi iniciatívát várni. A Minisztériumot ki kell iktatni, mint nem a szellemi megújhodás szervét. Az első nagy reform az, hogy mindenki gondolkozzék maga, és gondolatait abban a társaságban fejezze ki, amely hivatva van annak kifejezésére." Más, részben rokon nézeteket fogalmazott meg Kemény Gábor, aki szerint az oktatásban a legfontosabb kérdés az irányítás és a spontaneitás viszonya, e kettő feszültsége, ahol "nem a spontaneitás elnyomásáról, hanem annak alkalmazásáról van szó".
Külön kell szólni a népi kollégiumokról, mert ezek ugyan önkormányzati formát valósítottak meg és képviseltek, azonban erősen átpolitizáltak voltak, és belső, önkormányzó demokráciájuk intézményesen nem volt garantálva. Így e kettős arculatuk hosszabb távon - a demokráciát illetően - alternatív lehetőséget kínált.
Végezetül hadd mondjak el néhány következtetést az elhangzottakkal kapcsolatban. Mindenekelőtt feltűnő, hogy a közvetlen demokrácia minden esetben szorosan összefügg a tulajdonlás kérdésével is, tehát azzal, hogy kié a központi hatalom, kié a föld, a gyár. A másik figyelemre méltó mozzanat, hogy a népi, önkormányzási törekvések az újjáépülő államhatalmi szervek, illetve a pártok céljaival abban megegyeznek, hogy a gazdaság, a kultúra, a politika terén támadják a korábbi centralizált hatalmi szerkezetet. Viszont érdekeik, sőt a puszta létük is ellenkezett azzal, hogy egy újfajta centralizált hatalom épüljön ki. Mindamellett az államhatalommal és a pártok érdekeivel való közös érdekük (tehát a korábbi hatalmi rendszer elleni támadás) ezeket a népi szerveződéseket politikai szempontoknak rendelte alá, ami azonban végső soron egy intézményesült formában fölülről szervezett társadalom képét mutatja. Tehát egy olyan állapotot, amely ellen éppen ezek a népi szervek is felléptek. Ugyanakkor a politika elsődlegessége, a központi intézkedések megnövekedett szerepe akkor került előtérbe, amikor a közigazgatás, a termelés és a kulturális felemelkedés központi biztosítása hiányzott - ami azt jelenti, hogy a helyi személyi és tudati feltételek szerepe megnőtt ezeken a területeken, és a szubjektív tényező megnövekedett szerepe alternatívát kínált. Egy nem strukturált helyzetről van ekkor szó. Tehát lehetséges az, hogy ezek a szervezetek önkormányzók legyenek, de lehetséges az is, amire már történt utalás, hogy bizonyos "kevés tudatos ember" befolyása alá vonja ezeknek a szervezeteknek a működését.
A továbbiakban még néhány tanulság levonására vállalkoznék. Az egyik, hogy az önkormányzási formák nem azért buktak el, mert nem voltak képesek szubjektíve, illetve szervezetileg olyan formában felállni, amellyel meg tudták volna oldani saját maguk irányítását, hanem azért, mert létrejött egy fölöttük álló, de valójában velük szembenálló centralizált hatalmi szisztéma, ami beleszólt a belső életükbe is. Tehát belső önállóságuk sem érvényesülhetett teljes körűen. Negatív példaként említem Jugoszláviát, amely tulajdonképpen lejáratta az önigazgatás fogalmát, mert ott a különböző termelőegységek vezetése (ugyanúgy, mint más kelet-európai országokban) politikai funkciót lát el, vagyis egy külsődleges központi hatalmi tényező érdekeit képviseli. Annak ellenére van ez így, hogy Jugoszláviában nem ágazati alapon történik ez - mint nálunk -, hanem területi alapon. A másik, amit tanulságként említenék, hogy önmagában mind a termelői, mind a területi önkormányzás életképtelen - a kettő csak együtt tudna működni valamiféle módon összekapcsolódva. A probléma, hogy 1945 után a kettő nem tudott összekapcsolódni. Hosszabb távon a területi szerveződés vált dominánssá, és így - mint politikai tényező - elnyomta a termelési önkormányzás kezdeményezéseit. Szerintem az önkormányzás nem területi vagy munkahelyi formaként életképes, hanem csak az egész társadalomra vonatkozó teljes rendszerként tud tartósan működni. Felmerül a kérdés, hogy manapság milyen feltételek között lenne ez lehetséges. Ilyen feltételnek tekintem a megfelelő gazdasági, politikai és társadalompolitikai környezet kialakulását. A gazdaságiak között lehet említeni a juttatások és elvonások rendszerét, tehát a dotációkat, szubvenciókat, az adórendszert, a különböző szabályozókat, illetve mindezek leépítését. Politikai környezetként lehet említeni a gazdaság és politika szétválasztását, ami országos szinten jelentheti az úgynevezett jogállam kialakulását. Ennek a szétválasztásnak azonban meg kell történnie üzemi, vállalati szinten is. Tehát pontosan azt kell elérni, amit Jugoszlávia kapcsán mondtam: az üzemek, vállalatok vezetői ne politikai pozíciót töltsenek be. Megjegyzendő, hogy pusztán azáltal is azt töltenek be, hogy ágazati érdekeket képviselnek. A harmadik, amit kiemelnék, a politikai körülmények, feltételek közül: a területi, munkahelyi önkormányzásnak és az egyéneknek a kapcsolata. Ez a kapcsolat - szerintem - lakossági érdekképviseletek formájában valósítható meg. Illetve egészen tágan értelmezve a társadalmi, a politikai szféra segítségével, amin érthető az érdekvédelmi szervezetek rendszere, a szakszervezetek, vagy egyéb gazdasági, szociális és kommunális érdekeket képviselő lakossági érdekcsoportok sokasága, egy szociális védőhálórendszer, illetve az információ szabadságát biztosító rendszer. Ez utóbbi alatt nem pusztán a sajtószabadság értendő, hanem az is, hogy ha például valamelyik tanács valamiről dönt, akkor erről az információ előzetesen mindenkinek a rendelkezésére kell hogy álljon. Így az érintetteknek módjuk van a döntést befolyásolni, elérve azt, hogy a döntési folyamat nyitott legyen.
Úgy vélem, hogy az önkormányzás lehetősége a mindennapi élet területén ragadható meg. Hogy úgy mondjam, ez a stratégiai pont. Arra gondolok, hogy a történelem során különböző forradalmak (vagy mindegy, hogy milyen kifejezést használok, átalakítási szándékok) beindultak elszigetelten a termelés területén, és kudarcot vallottak. Beindultak önállóan a politika terén, és szintén kudarcot vallottak. Léteztek kulturális forradalmak, amik az önkormányzás szempontjából ugyancsak sikertelennek bizonyultak. Megoldást valamilyen szintézis adhatna. Szintézist az jelenthet, ha nem a szűk értelemben vett kultúra, nem a politika, nem a gazdaság területéről indul ki az önkormányzási, önigazgatási törekvés, hanem a mindennapi élet kultúrájának önszervezésén alapul.
Utalni szeretnék arra, hogy az önkormányzás nem egy múlt századi preindusztriális viszonyok között esetleg megvalósítható, de napjainkban már időszerűtlen gondolat, hanem éppen a kultúra szervező erejére támaszkodó (kultúrán széles értelemben az emberi képességeket értem), tehát az emberi képességek szervezőerejére bízott társadalmi szerveződés. Ez nemcsak a technikai fejlettséget, a gazdasági fejlettséget feltételezi, hanem azt is, ami magától értetődő velejárója: a tudományos technikai forradalmat, a szubjektív tényező, azaz a tudomány, a kultúra termelőerővé válását. Az önkormányzás mint társadalmi életforma akkor valósulhat meg, amikor a kultúra társadalmi szervezőerővé válik. Úgy vélem, hogy léteznek olyan tendenciák a nemzetközi viszonyokban, amelyek legalábbis felkínálják annak a lehetőségét, hogy egy modern értelemben vett, tehát posztindusztriális önkormányzási forma létrejöjjön.