Harsányi Iván
A megjelölt időszak nyugat-európai munkásönkormányzása egyéves szakszeminárium témája volna, amelyen belül fogalmi tisztázással kellene kezdenünk, hogy t.i. mit tekintünk munkásönkormányzásnak, milyen jelenségeket vonunk be ebbe a körbe. Azt gondolom, a téma szerteágazósága miatt külön kell választani az elméleti és a gyakorlati vonatkozásokat. Elméleti vonatkozásai roppant szélesek, mivel a megvalósításra csak igen korlátozott módon és mértékben volt lehetőség Nyugat-Európában a tárgyalt időszakban. Az önigazgatás elemei éltek szinte a baloldal minden áramlatának eszmevilágában. A nagy különbség az volt köztük, hogy a hatalomra-jutás vagy a kapitalizmus megdöntése esetére azonnali feladatnak fogták fel, részleges (egyebek mellett alkalmazandó) megoldásnak, vagy a társadalom általános rendező elvének. Ez utóbbi álláspontot az anarchista szervezetek vallották, amelyek ebben az időben Európa több országában a munkásmozgalom jelentős ágazatát képezték; nem egyszerűen valamilyen, a maihoz hasonló, akár terrorista, akár elméleti csoportokból álltak, hanem jól strukturált munkásszerveződésekben tömörültek. A gyakorlat is sokféle volt. Ha azt gondoljuk, hogy ide tartozik pl. a torinói gyárfoglalások alkalmával alakult üzemi tanácsoknak a problémája, Gramsci, Togliatti, Terracini alkotó munkája, akkor más oldalról ide kell sorolni a Vörös Bécsnek, a városi szociáldemokrata önkormányzatnak a próbálkozásait is. És egészen biztosan itt kell megemlékeznünk azokról a községtanácsokról, városi tanácsokról is, amelyek Európa számos országában imitt-amott, akár kommunista, akár szociáldemokrata igazgatással próbáltak kiépíteni baloldali szociális szigeteket a kapitalista társadalomban.
Most, nem egyszerűen azért, mert kevés az idő, hanem mert a tömeges gyakorlati megvalósítás szempontjából elsősorban ez jöhet számításba, a spanyolországi polgárháború időszakának az önkormányzó, önigazgató próbálkozásairól akarok beszélni. Ezt ismerem a legjobban, bár lehetne sok minden egyébről is beszélni. Ez megfogható, elemezhető, erről van egy kis irodalom is. Hozzá kell tennem, hogy az önkormányzó, önigazgató egységeknek a spanyolországi tevékenységéről jóval kevesebb irodalom áll rendelkezésre, mint a spanyol polgárháború katonai vagy politikai összefüggéseiről. Ennek több oka van. Az egyik oka az, hogy ezt az irányt a spanyol polgárháborúban elsősorban a szélsőbalnak a szervezetei képviselték, amelyek a kommunista történetírásban proskribáltak voltak, tehát eleve mint nem szalonképes erő jelentek meg. Másrészt tény, hogy egy bizonyos össze-függésrendszerben, amelyben a spanyol polgárháború folyt, amely korántsem kizárólag belpolitikai összefüggésrendszer volt, tényleg néha furcsán állott a spanyol köztársaság testén az önkormányzás, az önigazgatás, amikor óriási külső nyomás elleni védekezésről volt szó. A polgári irodalom ezt eleve valamiféle őrültségnek tekintette. A kommunista irodalom pedig onnan közelítette meg, hogy a korabeli kommunista mozgalomnak egy erősen centralizált, fölülről lefelé épített állam- és gazdaságelképzelése volt. Ehhez képest pedig az anarchista és baloldali szocialista önkormányzó elképzelések nem pusztán a közvetlen háborús környezet miatt, hanem eleve, doktrinális okokból is mint szentségsértés jelentek meg.
A szituáció a következő: a július 18-i lázadás után először polgári kormány működik október 4-ig. Azután megalakul Largo Caballero népfrontkormánya. November 4-én az anarchisták négy miniszterrel belépnek ebbe a népfrontkormányba. Tehát a helyzet nagyon delikát, mert az anarchisták minden elvükkel ellentétben belépnek egy kormányba. Négy miniszterük elkezdi az ipart felülről szervezni, miközben a társaik alulról szervezik az önigazgatást. Peiró, López, García Oliver és Federica Montseny a miniszteri székekben komoly munkát, miniszteri munkát végeznek. Hivatali apparátusban dolgoznak, részt vesznek a katalán kormányban, miközben az országban gyakorlatilag egészen az év végéig folyik egy hatalmas, spontán, megállíthatatlan forradalmi folyamat. Ez önigazgató közösségeket eredményez városokban, községekben, mezőgazdaságban, iparban, méghozzá kisiparban és nagyiparban egyaránt. Ezek nem úgy jönnek létre, hogy az önigazgatást szervező anarchisták elsöprik a polgári kormányt. A polgári kormány a barátjuk, védekezik a fasizmus ellen. Csakhogy ez a polgári kormány tökéletesen megbénult kormány. Nem tudja fölülről irányítani őket, hiszen a hadserege szétesett, az államapparátusa szétbomlóban van, és nincs is olyan erő országos szinten, amelyik ezt valamiképpen pótolni tudná. Tehát az önigazgatás vákuumot tölt be. Nem rendszert megdöntő szerepe van, hanem egy baloldali kormányzatnak a hátországa. Ugyanakkor mérges radikális verbalizmussal támadja is ezt a polgári kormányt, és azt mondja, hogy ha legyőzzük a fasizmust, meg kell szabadulni tőle. Mert az igazi mégiscsak a "libertárius kommunizmus". Ezt itt most - mondják - csak helyi szinten lehet megvalósítani; az egymás közti háborúkat majd elintézzük, ha legyőztük a fasizmust. Ez az anarchista ideológiája a kornak.
Az önkormányzó törekvések először katonai vákuumot töltöttek be, miután a lázadókat a legtöbb helyen a fölkelt munkások, parasztok, értelmiségiek verték le, és létrejöttek a milíciák a hadsereg romjain, mert a szárazföldi hadsereg 85%-a átállt a felkelőkhöz. Beolvasztják a hadsereg híven maradt csoportjait az antifasiszta munkás-paraszt milíciába. Az ország azon részében pedig, ahol túlnyomórészt anarchista mozgalom van, tehát Katalóniában, Aragónban, Valenciában, ott elsősorban anarchista milíciák alakulnak. Erős külső nyomást gyakorolnak még az általuk elismert republikánus kormányzati szervekre is, ahol egyáltalán vannak ilyenek. Katalóniában pl. vannak, sokhelyütt nemigen. A központi kormány csak ül fönn, de nincsenek csápjai. A katonai vákuum mellett kitöltenek egy gazdasági vákuumot is, mert a kapitalisták vagy elszaladtak, vagy átálltak a felkelőkhöz, vagy elzavarták őket, vagy agyonlőtték őket - vagy fölkérték őket, hogy vezessék tovább az üzemet az anarchista bizottságok ellenőrzésével. Ez a legkülönbözőbb módon ment végbe, nem mindig aszerint, hogy a kapitalista kicsoda volt, hanem aszerint is, hogy a helyi anarchista vezetés milyen volt.
Még egy sajátsága a folyamatnak, hogy van politikai, igazgatási vákuum is. Ezért a községi, helyi szervek alulról nőnek ki, azonnal jól strukturálják magukat, demokratikus szervezetet hoznak létre, igazgatnak.
Átveszik a nagyüzemeket is. Ez tökéletes kudarc volt. Mert erre nem volt semmiféle infrastruktúrájuk, meg tudásuk sem. De mégis van egy kísérlet, és az egész le van öntve szakszervezeti mártással. Tudniillik az anarchizmusnak ab ovo nincsen politikai pártja. Van viszont az Országos Munka-konföderáció (CNT), a kétmilliós anarchista szakszervezet, s mellette a szocialisták kétmilliós szakszervezete, az Általános Munkásszövetség (UGT). Mind a kettő hatalmas erő. Ehhez képest még a nagyra nőtt kommunista párt - amely magasan a köztársaság legnépesebb politikai pártja - is törpe. A kommunista párt az 1936 márciusi harmincezer tagról 1937 tavaszára felnő háromszázhuszonötezer tagra. De hol van még ez is a milliós szakszervezetektől? Tehát a szakszervezetek nyomják rá a bélyegüket a folyamatra, mégpedig Katalónia, Valencia, Aragón, bizonyos mértékig még Kasztilia egy-egy területén is, ahol az anarchisták többségben vannak. Itt vagy csak ők vannak az igazgatásban, vagy ők döntik el, hogy kiket vonnak be. Helyenként bevonják még a polgári republikánusokat is. Imitt-amott Katalóniában a Katalán Egyesült Szocialista Pártot (PSUC), tehát a négy munkáspártból egyesült kommunista pártot, amely nem is olyan kicsi, hatvanezer tagja volt; és az itt erős trockistákat. Bevonják a szocialista szakszervezeteket is. Együttműködnek és veszekszenek a központi kormánnyal.
Az egészet nagyon kellemetlenül befolyásolják azok a kommunista hegemóniatörekvések, amelyek ebben az időben a köztársaságban tapasztalhatók. Ezeknek van egy racionális magva. Tudniillik a kommunisták vették először észre azt, hogy a háború modern háborúvá válik, nem lehet zsebből viselni, sem milíciákkal, sem gerillákkal, ehhez komoly hadsereg kell. Ők voltak az elsők, akik föloszlatták a saját milíciájukat, és kiadták a nemzeti-forradalmi háború jelszavát. Most nem az a cél - mondták -, hogy bosszantsuk a polgárokat, akik itt állnak mellettünk, hanem hogy legyőzzük azokat a másféle polgárokat, akik kitűzték a fasiszta jelvényt, szemben állnak velünk és idehozzák a németeket és az olaszokat. De a kommunista párt vissza is él ezzel a katonai hatalmával, amely abból is ered, hogy a saját milíciájából adódik az új hadsereg első tisztikara, mert ő oszlatta fel a magáét először. Az anarchisták akkor nem oszlatták fel a milíciájukat. Később jöttek rá, hogy jobban járnak, ha föloszlatják, bemennek, és nekik is lesznek hadtestjeik és hadosztályaik. 1939-ben azután döntővé válik, hogy vannak ilyen anarchista hadtestek Madrid körül. Azoknak is szakszervezeti vezetők állnak az élén, pl. Cipriano Mera, aki egész életében építőmunkás volt, sztrájkokat szervezett. A polgárháborúban hadvezér lett, és 1939-ben lecsap a kommunistákra Madridban. De ez későbbi történet - és nem is szorosan a mai előadás tárgya.
Az irodalomból kibontakozik egy kérdés. Erről most nem mélyreszántó elméleti előadást akarok tartani, hanem nagyon röviden elmondani, hogyan nézett ki egy tipikus községben az önkormányzás. Ez a tipikus község, Alcorisa, Aragónban van. Négyezer lakosú, jó földű, elegendő vízzel rendelkező község. Ez az elegendő víz fontos; aki járt Spanyolországban, az tudja, hogy ez mit jelent. Ez az életet jelenti ebben az országban, ahol időnként hónapokig nem esik az eső és Duna-szélességű folyam is teljesen kiszárad a nyári hónapokban. Nagybirtok is van és sok kistulajdonos is van. Az egész lakosságnak csak 5%-a dolgozik az iparban. Van egy olajütő, egy malom, egy kis szappanfőző és egy szódavízgyár. Főleg anarchista szakszervezetek működnek, a földmunkások és az ipari munkások között. A felkelés után nyolc napig a község a lázadóké. Nyolc nap múlva az ócska mordályokkal, vadászpuskákkal és pisztolyokkal felszerelt antifasiszta milícia kiveri a fasisztákat a községből és átveszi a hatalmat az alcorisai körzetben, nemcsak magában a faluban, hanem az egész körzetben. (Előzőleg a hegyekbe vonultak.)
Első dolguk a faluban két bizottságot alakítani. Alakul egy védelmi bizottság, mert nem tudják, hogy három vagy négy nap múlva nem jön-e a következő fasiszta katonai alakulat, s azt valahogy vissza kell verni. De ebben tíz anarchista CNT-s van. Van benne két baloldali köztársasági polgár, két úgynevezett "baloldali uniós" polgár és két FAI-s. A FAI (Ibériai Anarchista Föderáció) az anarchisták szűkebb szervezete, káderszervezet a CNT-n belül, de rajta kívül is. Ugyanebben az elosztásban létrehozták az intéző bizottságot, ahogyan ők nevezték: Alcorisa központi igazgató bizottságát.
Egységes szakszervezetet hoznak létre. Ezt persze úgy kell elképzelni, hogy van ezer valahány anarchista szakszervezeti tag és van húsz vagy harminc szocialista. Az egységes szakszervezetben természetesen az anarchisták vannak túlsúlyban. Az első ülés tárgya az alcorisai helyi tanácsban, hogy maradjon-e a magántulajdon, különösen a magánkereskedelem, a kisparaszti magánbirtok és a nagybirtok, vagy pedig vegyenek át mindent és teremtsenek központi irányítást, hiszen valahogyan mindent irányítani kell.
Nehéz dolog ám önkormányzatot csinálni anarchista fejjel. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy egy ilyen anarchista önkormányzat tényleges hatalomhoz jut, kénytelen maga is bizonyos struktúrákat létrehozni, és az "alulról fölfelé" mellett létrejön a "fölülről lefelé". Ez borzasztó probléma volt. Ráadásul, amíg antifasiszta háború is folyik, ez még katonai alakulatokat, meg erőszakot is feltételez. Ez természetesen az egész polgárháború alatt lelkiismereti tudathasadás az anarchisták számára.
Közben itt van az aratás. Vetettek azok, akik vetettek, de most valahogy csak le kell aratni. Eldől a kérdés a magántulajdon eltörlése irányában. Létrehozzák Alcorisa község kommunáját, amelyben minden mozgatható dolog is a kommuna tulajdona. Kialakul egy roppant kifinomult szervezet, amely működőképes és demokratikus is; a hatalommal való visszaélést formálisan teljesen és gyakorlatilag is jelentős részben kiküszöböli.
Elkobozták a gépeket és a kezelésükre hozzáértő dolgozókból brigádokat alakítottak az aratáshoz. A falu határát felosztották. Minden részét egy-egy csoportra bízták. Minden ilyen csoport küldhetett egy-egy delegátust. Amikor mindezek a delegátusok összejöttek, ők osztották ki az aznapi, vagy a heti munkákra vonatkozó feladatokat.
A szakszervezeti tagok felvételi eljárás nélkül léphettek be ebbe a közösségbe. Hozzá kell tennem, hogy közben a katalán központi kormány - az anarchisták és más baloldaliak nyomására - kollektivizálási törvényt is hozott, tehát megpróbálta mederbe terelni ezt a folyamatot. Persze abszolúte reménytelenül, mert ez sodró, alulról jövő folyamat volt, és minden faluban megvoltak a sajátságai. Legfeljebb arra volt jó ez a törvény, hogy törvénye-sítette a kollektivizálást, magát a tényt. Ám azt kevéssé tudta befolyásolni, hogy hogyan csinálják. Szakszervezeten kívülieket a közgyűlés vehetett fel. Minden belépőnek azonnal számot kellett adnia a vagyoni helyzetéről, és a politikai múltjáról. Kérem szépen, az anarchisták "kádereztek". A kilépés lehetséges volt, de a közgyűlésnek joga volt eldönteni, hogy az illető elégséges indokkal akar-e kilépni, avagy sem. Ha úgy vélték, hogy nem elégséges indokkal, akkor nem vihette el a vagyonát, amit bevitt, bár ő elmehetett. Akit viszont kizártak valamilyen okból, tehát nem saját elhatározásból távozott, annak visszaadták a vagyontárgyait. Azt kirekesztették vagyonnal együtt.
Öttagú intézőbizottságuk volt: egy ellátási, egy mezőgazdasági, egy munkaügyi, egy oktatási megbízott volt, és egy főtitkár. Kérem, ahol központi bizottság van, ott főtitkár is kell. A közgyűlés jelölte ki ezeket, kizárólag a szakszervezeti tagokból. Kivételesen, szakszervezeti jóváhagyással, a helyi CNT-vezetők jóváhagyásával be lehetett venni nem szakszervezeti tagot. De ilyen nem fordult elő.
A közgyűlés havonta ülésezett; ez volt egyben a helyi néphatalom szerve is. Egyszerű többséggel döntött. Rendkívüli üléseket az intézőbizottság hívhatott össze. Két haladó republikánus polgári ügyvéd készítette a szakszerű szabályzatot, az anarchisták fölkérésére.
Az ellátáshoz családi élelmiszerkönyvet vezettek be, meghatározott életkori, és munkakör szerinti normákkal. Itt azonban csak a nehéz testi és a nem nehéz testi munkákat különböztették meg, pontrendszerrel és választási lehetőséggel. Tehát mindenki annyit vehetett igénybe a rendelkezésre álló dolgokból, ahány pontja volt, de hogy az mi legyen, azt megválaszthatta. Egy liter bor járt minden családnak naponta (ez jó bortermő körzet).
A pénz mint olyan, megszűnt. Bonok helyettesítették, tehát pénz nélküli termékcsere keletkezett, munkát termékre cseréltek. Több baj volt az ipar-cikkekkel, mert azokat nem tudták helyben előállítani. Amit be tudtak szerezni, meg a helyi boltokban volt, azt gyerekes családoknak és rászorultaknak, nyomorultaknak osztották ki, általában igazságosan. Állandóan tájékoztatták a falut a kollektíva anyagi, gazdasági helyzetéről. Tehát nem történt meg, hogy egyik nap hiába álltak sorba csicseriborsóért (ez volt az egyik legszélesebb körben elterjedt élelmezési cikk), mert már előző nap bemondták (hangszórós autóval járták körül a falut), hogy - mondjuk - Valenciában jártunk, de nem kaptunk csicseriborsót, úgyhogy holnap ne gyertek. Tehát nem csinálták azt, amit a mi kormánypártunk időnként csinál, hogy tagjait döbbenetig meglepi hirtelen lépéseivel. Ezt ők kiküszöbölték azáltal, hogy ezt az autót körbeszaladgáltatták. És valami írásos bulletinjük is volt, habár ez nem maradt fönn, de a visszaemlékezők írják.
Ezeket a dolgokat egyébként a történészek nem nagyon régen kaparták össze. Van egy öreg harcos, Juan Zafón Bayo, aki tagja volt az Aragóniai Szovjetnek. Ez az aragóniai önigazgató szervezetek fölső szerve volt. Miután ő élve maradt, összekaparta az emlékeket, és gondosan leírta, hogy melyik községben mi volt. Nem volt szaktörténész, de jelentős értékei miatt kiadták a munkáit. Egy német történész is volt ott évekig, Walther S. Bernecker, aki végigjárta az összes falut és vastag könyvet írt a spanyolországi kollektívákról.
Az egyházi javakat elkobozták. A templomból lett a mozi; fennmaradt, hogy pl. a Csapajevet és a Patyomkin páncélost adták. Egy kisebb kolostorból iskolát csináltak. Az egyháznak volt egy garázsa, abból cipőüzemet alakítottak ki, a régi kis cipész vezetésével, aki ott volt a faluban azelőtt is. Új dolgokat is csináltak: kolbászgyártóműhelyt, amely az egész körzetet ellátta; szállodát is létesítettek, de nem pénzzel fizettek a szállásért. A személyzet pontot kapott érte, és azt élelmiszerre, vagy valami másra beválthatta. Kibővítették a szakszervezeti házat is, társadalmi munkában.
Az előbb említettem az Aragóniai Szovjetet. Ez az egyik leghíresebb anarchista vezér, régi terrorista, Joaquín Ascaso vezetésével alakult meg. De hát ezeket az akkori anarchista terroristákat sem úgy kell felfogni, mint egy mai terroristát, majdnem mind doktriner anarchisták voltak. Ascaso fejében készen állt egy anarchista regionális közösség terve. Azért nem mondok államot, mert az anarchisták irtóznak ettől a kifejezéstől. De valójában nem helyi, hanem egész tartományi közösségre gondoltak. 1936. október 6-án az Országos Munkakonföderáció aragóniai regionális tanácsának az ülésén létrehozták az Aragóniai Szovjetet. A Szovjetuniónak - perek ide, perek oda - akkor még óriási a tekintélye az anarchisták körében is. Az Aragóniai Szovjet egyik első ténykedése, hogy delegációt küld Moszkvába, ahol - ez sem akármi - nagy gaudiummal fogadják. Egyébként spanyol anarchisták a Komintern VII. kongresszusán is jelen voltak, mint vendégek; ezek ott éltek a Szovjetunióban, mert az 1934-es asztúriai felkelés után menekülniük kellett. Eleinte semmi baj nincs a kommunisták és az Aragóniai Tanács között sem, amely tartományi - ha az állam szót megint nem félnék használni - "különállam" a spanyol köztársaságban.
Egy másik helyen, Bujalaroz községben például a mezőgazdasági brigádoknál - azért mondom, mert szögesen ellentmond mai felfogásunknak -, a mezőgazdasági brigádok között úgy osztották el a munkát, hogy egy hétnél tovább egy adott területen nem dolgozhattak. Akkor cserélték őket, nehogy a jobb föld miatt, vagy valami más okból valaki privilégiumhoz vagy előnyhöz jusson.
A városi kommunák általában akadoztak. Megmondom, mi volt a probléma. Ahol már ipari üzemek voltak, ott heteken belül felvetődött a bérfinanszírozás, a hitelek, a piac és a nyersanyagellátás kérdése. Ez nem olyasmi volt, ami járási vagy megyei méretben megoldható probléma, vagy amit alulról felépülő közösségek helyileg meg tudtak volna oldani. Október 4-étől, amikor Juan Negrín, a későbbi miniszterelnök lett a pénzügy-miniszter, ez a híres biológus-fiziológus-orvos, akinek soha az életében pénzügyekhez a gyakorlatban semmi köze nem volt, pillanatok alatt kiismerte magát a pénzügyekben. Egyik fő feladatát abban látta, hogy finanszírozza a szakszervezeti és egyéb közösségi igazgatás alá vett üzemeket, hogy azok tudjanak bért fizetni, nyersanyagot rendelni. Összeszedte őket, megmagyarázta nekik, hogy megy ez; nem úgy van, hogy emelni a béreket és kész, hanem valamit tenni kell a termelés érdekében. Ennek ellenére a városi kommunák sohasem voltak annyira öntörvényűek, alulról jövők, mint a falusiak. Bonyolultabb társadalmi közegben roppant bonyolult dolog egy ilyen kommunát működtetni, mivel itt már országos méretű együttműködésre van szükség, finomabb munkamegosztásra.
A történet vége szomorú. Ez egyrészt összefüggött a hadigazdaság kérdésével. Összefüggött azzal, hogy a kormány - s ebbe akkor az anarchista miniszterek is beleegyeztek - kénytelen volt országosan kézbevenni minden olyan gyártást, aminek a hadviseléshez valami köze volt. Ezt összehangoltan próbálta irányítani, hogy azt gyártsák, ami kell a hadseregnek. Hogy fogadni tudják a szovjet szállításokat, összeszerelni a szétszedve hozott tankokat és repülőket. Mert az európai országok a légtéren nem engedték őket át, nem volt közbülső leszállóhely, hajón hozták, szétszedve. Az összeszereléshez üzemeket kellett létesíteni és mélyen bele kellett nyúlni az önigazgató ipari közösségek ügyeibe.
S ehhez még hozzá kell tennünk, hogy mind a szocialista pártban, mind a republikánusok körében elég mély megnemértés volt nemcsak a nemzetiségi, de a regionális önállósulási törekvésekkel szemben is. Ezt egyszerűen akadálynak tekintették a gördülékeny hadviselés útjában. Hogyhogy ott lenn bele akarnak szólni? Nekünk most sürgősen kell intézkednünk, nem érünk erre rá. Ez előbb-utóbb szükségképpen összeütközésre vezetett. Ez a nagy összeütközés 1937. május 3-án robbant ki Barcelonában, egy véletlen incidens nyomán, ahol az egyik oldalon az anarchista milíciák, a másik oldalon a katalán köztársaságiak és a kommunisták fegyveres egységei ütköztek össze. Négy napig dúlt a harc Barcelonában, kis polgárháború a nagy polgárháborún belül. Ezt az anarchisták elleni kemény megtorlás követte, amelyben a "mi" Pedrónknak, alias Gerő Ernőnek jelentős negatív szerepe volt. Az anarchisták persze megtették a magukét ennek az ügynek a kapcsán, nem akarom őket mentegetni, mert a provokáció kirobbantása nagyrészt az ő hibájuk. 1937 augusztusában a köztársasági kormány elrendeli az Aragóniai Tanács feloszlatását. A spanyol köztársasági hadsereg egységei bevonulnak Fragába, az Aragóniai Tanács székhelyére, békésen, puskalövés nélkül föloszlatják a tanácsot, és végül is többé-kevésbé fölszámolják az önigazgatást.
A barcelonai puccs után alakult kormány sokkal hatékonyabb, mint az előző, de az önigazgatás iránt a legkisebb érzéke sincsen. Mégis, egészen a polgárháború végéig működnek mezőgazdasági termelőszövetkezetek, alulról létrejött, hol jól, hol rosszul működő szabályzással. Megmaradnak tehát, ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy 1938 tavaszától inkább csak vegetálnak ezek a helyi közösségek, és egyre inkább átadják a helyüket központilag szervezett, különféle szervezetek által dirigált bizottságoknak és hivataloknak.
Mit vonhatunk le mindebből? Azt hiszem, a legfontosabb, hogy az önigazgatás és az önkormányzás nem vonatkoztatható el azoktól a konkrét helyszínektől és korszakoktól, amelyekben megvalósítják. Még egyazon időben is a különböző környezetekben különbözők az esélyeik. A szervezők doktrinális különbségei persze kiszűrhetetlenek, hiszen egész idő alatt arról volt szó, hogy az anarchisták kicsit vállalták azt, hogy legyen központi irányítás, amíg háború van, de végig irtóztak tőle. A kommunisták meg azt gondolták, minél inkább létrejön a központi irányítás, annál inkább lépünk már a háború alatt a szocializmus felé. Tehát ezek komoly, ezek doktrinális ellentétek. De ennél is súlyosabb, hogy az 1937-38-as időszakban a háború könyörtelen törvényei ezt az önigazgatást nagymértékben hatástalanítják; egyszerűen a rendkívüli helyzet nem viselte el. Tehát nem lehet az önkormányzó kommunáknak - sem a városiaknak, sem a helyieknek, sem a termelésieknek - a tevékenységét önmagában negatívan megítélni azért, mert ennek a gyilkos háborúnak a körülményei között nem szuperáltak. Ezt azért hangsúlyozom, mert amit elmondtam, abban volt egy kis irónia, ezt a történetírók is - a leganarchistábbak is - így kezelték. Ám ez nem az önkormányzás ab ovo csődje volt. Egy olyan konfliktusos korszakban, amilyenben ez lezajlott, az emberi közösségek egyszerű összetartó erején alapuló önkormányzó modell nem tudott megállni. Ez a konkrét megítélésem.