Krausz Tamás
A 70-es és 80-as évek konzervatív tekintélyuralmi berendezkedése - amely magát a szocializmus ideológiájával legitimálta - pozitív energiáit kimerítette. Az új, önmagát most meghatározó legbefolyásosabb irányzat a párton belül és kívül is a képviseleti demokrácia ideológiájával legitimálja magát. Ennyiben ideológiailag elkülöníthetetlenek egymástól a párton belüli úgynevezett reformszárny és a párton kívüli úgynevezett alternatívok. A politikai mozgalmak és pártok saját történeti legitimációjukat nyilván már készítik, most kezdik meghatározni: miképpen is lesz a múlt. Az átalakulások időszaka mindig kedvezett a dilettantizmusnak, ez ma sincs másként. Éppen ezért egy olyan - nemrégiben egy tekintélyes költő által kiűzetésre ítélt - szocialista munkásszerveződésre szeretném felhívni a figyelmet, amely mély meggyőződésem szerint a történelemben nemhogy a végszót, de igazán még az előszót sem mondta el. A szocialista munkástanácsokra, munkás- és munkavállalói szerveződésekre gondolok.
A XIX. század szociáldemokráciája a demokrácia iskoláját a polgárságtól kapta, bár a demokrácia eme iskolájába többszöri jelentkezés után kapta csak meg a felvételt. Sőt, Kelet-Európában sohasem vették fel a parlamenti demokrácia iskolájába, mivel e térségben ilyen iskola komoly formában sohasem létezett. Nem véletlen, hogy éppen abban az országban öltött testet a munkásönkormányzás a Párizsi Kommün után először, és eresztett - bár vékony - gyökeret, amely ország egyáltalán nem ismerte a képviseleti demokráciát: Oroszországban.
Az első orosz forradalom idején 1905-7-ben megjelentek a szovjetek, a munkástanácsok, s a zömében írástudatlan munkások kísérletet tettek szerte az országban, hogy ellenőrzésük alá vegyék saját üzemeiket, egyúttal megpróbáltak egymással is kapcsolatba lépve, alulról felfelé centralizálódni.
Miután a cári abszolutizmus felülkerekedett, leszűrte az alapvető tapasztalatot. A minden elkülönült hatalmat elsöprő szovjetekkel szemben a burzsoáziával és a liberális értelmiséggel lépett kompromisszumra. A cár hajlott a képviseleti demokrácia bizonyos elemeinek nagyon korlátozott átvételére is. A történelmileg tehetetlen nyárspolgár, az orosz burzsoázia tehát szívesen feküdt le a cárnak. Inkább megelégedett a politikai hatalom morzsáival, csak hogy ne kelljen a hatalmat valamilyen formában megosztania a munkássággal. A munkásság is tanult ebből a fejlődésből, és 1917-ben nem a burzsoáziával és a liberális értelmiséggel lépett kompromisszumra. Tudta már, hogy mit remélhet tőlük. Ez volt az az alapvető probléma az osztályerőviszonyok oroszországi alakulásában, amelyet a bolsevikok pártja világosan megértett.
A képviseleti, parlamenti demokráciák, amelyek képesek voltak egy vagy más módon megfékezni a világháború alatti és utáni munkásmozgalmat, mindenekelőtt - a nacionalista ideológiai befolyásolástól és manipulációtól kísérve - a háborús haszonból, az extraprofitból egyes országokban magasabb életszínvonalat finanszíroztak. A vesztes Németország erre nem volt képes, ott a fasizmus hozta meg a megoldást.
Oroszországban egy ideig úgy látszott, hogy a munkásönkormányzás - a proletárforradalom keretein belül - életben marad. Már 1917 februárjában gomba módra jöttek létre a munkásszervezetek: sztrájkbizottságok, gyári-üzemi bizottságok, szakszervezetek, szovjetek. A helyi hatalmat sok helyütt ezek a szervezetek már 1917 október előtt átvették, a bolsevikok voltak az egyetlen párt, amely ezekben a szervezetekben észrevette a szocialista hatalom intézményeit, struktúráit. A kommunista párt hatalma tehát a kezdeti fázisban a munkásönkormányzás szerveire épült, amelyeket csak 1927-től, az "államszocializmus" időszakában államosítottak véglegesen. Akik "a magyar nép tudatából ki akarják irtani" (Csoóri Sándor) a szocializmust, jó, ha ismerik az alapvető tényeket. De azoknak is figyelmébe kell ajánlani a kommunizmus gyakorlati eredetét, akik az elkülönült bürokratikus apparátusok menedzselése céljából ezt a hagyományt meghamisítva sajátították ki. Ugyanis magának a sztálinizmusnak az egyik legkarakteresebb vonása éppen az volt, hogy a munkásönkormányzás szerveződéseit megsemmisítette, és helyükbe egy elkülönült bürokratikus apparátust állított. Míg a szociáldemokrácia - a forradalmat elkerülendő - Németországban a hatalmát egy szociálisan gyenge alapokon álló parlament segítségével próbálta megszilárdítani, addig a bolsevik párt a sajátos történelmi előfeltételek következtében fokozatosan elveszítette mozgalmi jellegét, és hivatalnoki párttá alakult át, még ha tömegbázisát jó ideig a munkások és parasztok milliói alkották is.
Az apparátusi elkülönültség a sztálini diktatúrában olyan fokra emelkedett, hogy maga a párt tulajdonképpen a belügyi szervek alárendeltségébe került. Egyfajta sajátos személyi, pontosabban "titkári diktatúra" alakult ki, amely ha névlegesen nem is szüntette meg az alulról létrejött munkásszervezeteket, gyakorlatilag a lakosság fölé emelkedő hivatalokká alakította azokat. E folyamatok okainak vizsgálatára itt nem nyílik mód, de annyit láttatni kell, hogy a munkásönkormányzás gyökerei az ázsiai veretű despotizmus igencsak szikes talajába ereszkedtek. A civil társadalom szinte sem-milyen hagyománnyal nem bírt a XIX. századi Oroszországban. Szimbolikus jelentésű, hogy Lenin Állam és forradalom című munkája, amely közvetlenül az októberi forradalom előtt készült, nem tartalmazza a civil társadalom külön analízisét. A civil társadalom nyugat-európai formájának jellegzetessége, hogy a parlamentáris demokrácia többpártrendszeres formájában a társadalom bürokratizálódott, amit a munkásforradalom győzelme esetén Lenin lemásolhatatlannak tekintett. Ezért nem zárta ki az átmeneti korszakban a társadalom politikai megszerveződését, akár többpártrendszeres formában is, de a fejlődés főútját a munkásönkormányzás szervezeteinek részéről történő demokratikus ellenőrzésben gondolta el, mert csak így látta biztosítva a szovjethatalom megőrzését, mármint munkáshatalom formájában való megőrzését. Később a hadikommunizmus tapasztalatainak tükrében úgy látta, hogy a többpártrendszer visszaállítása magában hordozza a polgárháborús konfliktusok kiéleződését. A munkásönkormányzás széleskörű működésének előfeltételei viszont hiányoztak, ami a bürokratikus degeneráció lehetőségeit egyengette. Lenin ezzel lényegében tisztában volt, jóllehet, ő sem és senki sem látta előre a sztálini pusztítások szörnyű méreteit.
A munkásönkormányzás szerveinek mint az új típusú társadalom- és gazdaságszerveződés alapegységeinek történelmi szerepe igazából mind a mai napig feltáratlan terület a szovjet történetírásban is. Néhány szovjet munka, amely e fejlődés történetével foglalkozik, csupán a kolhozok vagy a bürokratikusan centralizált gyárak előfutárait látja bennük, de némely értékes mű alapján el lehet indulni egy új kutatási irányba. Bár az önkormányzó termelés ezen korai sejtjei a kulturális, civilizatórikus előfeltételek hiányán elbuktak, mégis a húszas évek folyamán néhány érdekes, napjainkban sem teljesen megkerülhetetlen kísérletre került sor. A felületes elemzés is nyilvánvalóvá teszi, hogy már a húszas években a valóságos társadalmi tulajdon és az állami tulajdon között csaknem akkora különbség volt, mint a tőkés magántulajdon és a szocialistának deklarált állami tulajdon között.
Az első szovjet-oroszországi mezőgazdasági kommunákat még a petrográdi cipőgyár munkásai hozták létre Szibéria szabad földterületein, mindenféle állami beavatkozás nélkül 1918 januárjában. Lenin, aki maga az új gazdaság- és társadalomszerveződés első csiráit látta e jelenségekben, megpróbálta állami eszközökkel is támogatni, de azután később kiderült, hogy erre sem pénz, sem anyagi javak nem állnak rendelkezésre. Úgyhogy az első kommunárok saját felelősségre és saját kockázatra vállalkoztak. A polgárháború éveiben is folyt a munkások és parasztok önkéntes társulásainak szerveződése. Mindenekelőtt természetesen a legszegényebb rétegek körében volt ez népszerű. Nem csupán a magángazdálkodásnál termeltek termelékenyebben, de egy ideig versenytársai voltak az állami szektornak is. Bár a szerény állami támogatás kezdeti lépéseiket nem nagyon könnyítette meg, ugyanakkor mentesültek az elkülönült állami apparátus eltartásának költségeitől.
Hogy mi lett volna ezekkel az új társadalmi és gazdaságszerveződési csírákkal, nem tudhatjuk. Egy mindenesetre bizonyos: ezeket az önkormányzó formákat a sztálini politikacsinálási metódus, mint a kispolgári egyenlősdi maradványát, eltaposta, bár e pusztítás valóságos történelmi okai mélyebben keresendők. A kommunák olyan területét képezték a gazdasági és társadalmi életnek, amely kívül állt a közvetlen állami ellenőrzésen, fenntartotta az egyén és a termelői közösség autonóm kapcsolatát. Olyan gazdasági szektor csírája volt tehát, amely az állami és a magánszektor mellett létezett, megőrizve a gazdaság és politika egységét mindaddig, amíg meg nem kezdődött visszaállamosítása.
Hogy mennyiben támaszkodhat a jövő társadalomszervezése erre a tapasztalatra, az attól függ, hogy sikerül-e a sztálinista állami bürokráciának vagy egy magánkapitalista restaurációnak kiszorítania az önkormányzó társadalom lehetőségét. A magam részéről csak olyan reformfolyamatot tartok sikeresnek, amelyben az állami szektor, az állami tulajdon részleges transzformálása nemcsak a kapitalista magántulajdon irányába tart, hanem lehetőséget nyit annak társadalmi, önkormányzó visszavételére is.