Kende János
Mindazok, akik ismerik a Tanácsköztársaság irodalmát, meg fogják erősíteni, hogy e témakör meghökkentően hiányzik a korszak történetének irodalmából, jóllehet, ha az ember a forrásokat megnézi, akkor 1919 munkásönkormányzati kísérleteinek dokumentumai szinte főbe kólintják a kutatót. A tudományos kutatás erről a kérdéskörről a hatvanas évek végéig, a hetvenes évek elejéig egyszerűen nem vett tudomást. Ezt nehéz megmagyarázni, néhány dolgot azonban itt mégis el kell mondani. Az egyik az, hogy a Tanácsköztársaság történetének lényegét nagyon sokáig - a legavatottabb kutatók is - a kommunista és a szociáldemokrata áramlat harcában, és az "orosz példa" követésében, illetve az attól való eltérésben látták. Az utóbbi hatást nagyon absztrakt módon fogták fel az iroda-lomban. Tulajdonképpen nem az egyidejű, természetes kölcsönösségeket vizsgálták, hanem egy később kialakult "normarendszert" vetítettek vissza az 1919-es viszonyokra, és ennek fényében elemezték a Tanácsköztársaság lépéseit. Méghozzá úgy, hogy az eltérések kvázi bűnként, vagy legalábbis súlyos hibaként jelentek meg, s megállapították: a - még akkor nem is létező - "szovjet modellhez" viszonyított különbségek buktatták meg az 1919-es magyarországi gyakorlatot.
Ha viszont az olvasó kezébe vesz egy olyan közismert szöveggyűjteményt, mint a Lenin Magyarországról, akkor meghökkenve láthatja (és ez már mai témánkhoz szorosabban kapcsolódik), hogy szerzőjük az egyidejű, 1919-es megnyilatkozásokban egyfelől nem ajánlja a szovjet gyakorlat másolását, másfelől olyan jegyeket tulajdonít a magyarországi tanácshatalomnak, amelyek az akkori Szovjet-Oroszországban különféle okok miatt nincsenek meg. Tehát ha például beleolvasunk az 1919 április eleji lenini megnyilatkozásokba, úgy feltűnik, hogy - Lenin szerint - Magyarországon fejlettebb társadalmi viszonyok vannak, feltűnik, hogy politikai konzekvenciái vannak a forradalom békés győzelmének. Megfogalmazódik továbbá egy sajátságos gondolat: Magyarországnak azzal, hogy másként éli meg a forradalmat, alkalma van megmutatni a világnak azt, ami Oroszország esetében nem volt világos, nevezetesen, hogy a szovjethatalom a munkásdemokráciával azonos. Ebben az okfejtésben az az egyik érdekes mozzanat, hogy Magyarországnak módja van ezt megmutatni, a másik pedig az, hogy itt nem az utókor állapítja meg, hogy Szovjet-Oroszország gyakorlatából ez nem volt világos. A munkásönkormányzás gondolata valójában áthatotta a magyarországi 133 napos kísérletet. A magyar kommün vezetői gyakran utaltak arra, hogy a Tanácsköztársaság sorsa a világforradalomhoz kapcsolódik, annak van alárendelve. Ezt a megállapítást általában csak egy vonatkozásban szokták értelmezni, a túlzó külpolitikai optimizmus összefüggésében, holott ennek a gondolatnak van egy nagyon érdekes belpolitikai vonzata is. A Magyarországi Tanácsköztársaság nem számíthatott arra, hogy ő lesz az az egyetlen ország, ahol a szocializmus felépül, és minthogy a világforradalmat várta, remélte, nem is kívánta - és értelmetlennek is találta volna -, hogy ostromlott várként rendezkedjék be. Ellenkezőleg, arra törekedett, hogy ezt a Szovjet-Oroszországhoz viszonyított másságot bizonyítsa: hogy a szovjethatalom (vagy annak közép-európai válfaja) igenis a munkásdemokráciával függ össze. Ezt mindjárt érthetővé teszi az a körülmény is, hogy ennek az első kommunista nemzedéknek a számára milyen lenini források álltak rendelkezésre. E kérdést a közelmúltban egy érdekes tanulmány vizsgálta. A szerző, Milei György szerint Kun Béláék nem ismerhették az 1905-ös forradalom idején megjelent írásokat, pedig ez szerencsésebbé tette volna 1919-es gyakorlatukat. Amik rendelkezésre álltak, amiket ismerhettek a szocialista hadi-foglyok, azok mindenekelőtt az Áprilisi tézisek, a Levelek a távolból, az Állam és forradalom. Ez az utóbbi mű oly mértékben volt ennek a generációnak - hogy úgy mondjam - a bibliája, hogy Szovjet-Oroszországban és Magyarországon is több magyar nyelvű kiadása jelent meg. Egy kis fényképen (ami természetesen csak a kort jellemzi, nem magát azt, akit ábrázol) a 14 éves József Attila is ezt a könyvet tartja a kezében. Annak a gondolatkörnek, ami az Állam és forradalomban kifejtésre kerül, a megvalósítására tesz kísérletet a Tanácsköztársaság 1919-ben. Erről vezetői annak ellenére sem mondanak le, hogy az első hetektől létezik a külső, majd ehhez társul a belső fenyegetettség is.
Mit jelentett a munkásdemokrácia az 1919-es gyakorlatban? Kun Béla 1919 áprilisában és májusában többször kifejti, hogy számára a proletárdiktatúra a szervezett munkásönkormányzat fogalmát fejezi ki, azzal azonos. Kun szerint ez az önkormányzati rendszer, a munkásdemokrácia elsősorban a tanácsokra, majd a pártra, illetve a szakszervezetekre támaszkodik. A Tanácsköztársaság 133 napja alatt a tanácsok és a párt szerepét több oknál fogva csak tendenciaként lehet megragadni. A tanácsok esetében elsősorban azért, mert Magyarországon a tanácsrendszer úgy épül ki, hogy a régi szakapparátus részben lojális a forradalomhoz - tehát nem kerül sor az államapparátusban olyan jellegű változásra, mint Szovjet-Oroszországban. Ott ugyanis az értelmiség szabotázsa miatt elkerülhetetlenné vált a régi államapparátus radikális szétzúzása. Nálunk a szakigazgatási szervek folyamatos működése miatt bizonyos tekintetben megkettőződés van: a tanácsok a 133 nap alatt inkább politikai ellenőrző szerepet töltenek be. A Tanácsköztársaság vezetői úgy képzelték, hogy ez a rendszer hasonlóan működik, mint Szovjet-Oroszországban a kezdeti időszakban, azaz rövid mandátumokkal kerülnek a megfelelő funkcionáriusok a tanácstestületbe, hogy minél többen tudjanak részt venni a tényleges munkában. A tanácsok az adott helyzetben a szakigazgatás mellett arra törekedtek, hogy a bürokratikus kinövéseket korlátozzák. Amikor a tanácsállam vezetői dolgozó testületekként jellemezték a tanácsokat, és megfogalmazták a gyakori rotáció elvét, tudatosan utaltak egy elidegenedett apparátus kialakulásának veszélyére, s ennek ellensúlyaként kezelték a tanácsi önkormányzás módszerét. Természetesen ehhez az is hozzátartozik, hogy - a Kommünhöz hasonlóan - úgy szabályozzák a tanács függetlenített apparátusának bérét, hogy az valóban ne haladja meg a szakmunkások illetményét.
Ami a pártot illeti, ugyancsak ismeretes dolog, hogy a pártegyesüléssel olyan nagy párt jött létre, amelynek a kezelhetetlenségét nemcsak a kommunisták, hanem a szociáldemokraták is vallották. Elkerülhetetlenek voltak a szervezeti változások, s az ezzel összefüggő viták, hisz egy olyan országban, ahol körülbelül nyolcmillióan élnek, mintegy másfélmillió volt a párttagok száma, ami nyilván-való képtelenség. 1919 március végétől elkezdődtek a viták arról, hogy miként működjék a tanácsrendszerben a párt. Érdekesek Kun Bélának a kérdésre utaló megnyilatkozásai. Kun gyakran hivatkozik a szovjet-orosz példára, de figyelemre méltó, hogy hogyan. Azt mondja: természetesen szükség van egy élcsapat jellegű zárt pártra, azonban ennek a pártnak (és ezt nagyon nyomatékosan hangsúlyozza) nem adminisztratív vezető, hanem kizárólag eszmei irányító szerepe van. Ennek a pártnak végcélra orientált mozgalomnak kell lennie, és ezért teljesen elképzelhető, hogy az állami politikával ne azonosuljon minden vonatkozásban. A pártfegyelemről szólva Kun - szintén az orosz példákra utalva - fontos gondolatokat fejt ki, t.i. azt, hogy a fegyelmezettségnek a párton belül a teljes platformszabadság a feltétele. Határozottan kimondja: ahhoz, hogy fegyelem legyen a pártban, mindenekelőtt pártközvéleményt kell teremteni. Enélkül nem lehet szó semmiféle pártfegyelemről, és nemcsak hogy elképzelhetőnek, de egyenesen normaként megfogalmazottnak tartja, hogy a párton belül a legteljesebb véleményszabadság nyilvánuljon meg.
A párt szerepének kérdése a 133 nap alatt tulajdonképpen csak a vitákban fogalmazódott meg - ezzel kapcsolatban nem történt semmi konkrét dolog. Ami viszont történt, és ami a leglényegesebb, az a szakszervezeteknek jutó szerep a Tanácsköztársaság államában. A Tanácsköztársaság vezetése (s ebben nem volt különbség a kommunisták és a szociáldemokraták között) egységes volt abban, hogy a gazdaság irányításában, vezetésében kulcsszerepet tulajdonítanak a szakszervezeteknek. Méghozzá nem olyan értelemben, hogy a szakszervezetek a politikai vezetés bizonyos direktíváit hajtják végre - ez akkor képtelenség is lett volna. Magyarországon a szakszervezeti mozgalom soha nem volt politikailag közömbös: nagyon szorosan kapcsolódott a politikai munkásmozgalomhoz, de nem volt alárendelve az utóbbinak. Autonóm volt, és ezt az autonómiáját természetesnek tudta és elismerte az a kommunista generáció, amelyik a régi munkásmozgalomban nőtt föl. Ez a kommunista nemzedék tehát nemcsak tagadója volt a szociáldemokrácia hagyományának, hanem bizonyos értelemben folytatója is. Ezt az autonómiát tudomásul véve, és erre építve kívánták a szakszervezeteket bevonni a gazdaság irányításába. Ez úgy indult, hogy 1919 március végén, amikor a szocializálás munkáját kellett elvégezni és a termelés munkásellenőrzésének a kereteit kellett kialakítani, s látható volt, hogy nincsenek megfelelő állami szervek erre a feladatra, a szakszervezetek meghatározott szervezetei, munkabizottságai látták el ezt a feladatot. A Vasas Szakszervezetben például, amelyben olyannyira összefonódott ez a munka, hogy a Szocializálási Népbiztosságnak az a része, amelyet Dovcsák Antal irányított (aki egyúttal a szakszervezet egyik vezetője is volt) nem is költözött be a Szocializálási Népbiztosságra, hanem a szövetség Thököly úti kis épületéből irányította a vas- és gépipar szocializálását. Az történt pontosan, hogy a Vasas Szakszervezet úgynevezett szabadszakszervezeti irodája, amely korábban a bérmozgalmakat szervezte, egyszerűen funkciót váltott. Hasonló jelenségeket lehet látni szinte mindenütt. A pedagógus szakszervezetben 1918 őszétől működött egy tanügyi reformbizottság. Az 1919 márciusi fordulat után ez az egész bizottság - úgy ahogy volt - bevonult a Közoktatásügyi Népbiztosságra, és a kezdetben szakszervezeti organizációt megbízták azzal, hogy valósítsák meg az elképzeléseiket. Ugyanígy történt ez a mérnökök szakszervezetében, a vegyipari munkások szövetségénél, de másutt is, ahol ugyancsak a szakszervezetek birkóztak a szocializálás és a termelés szervezésének feladatával. Ha a kutató végigtekint a Tanácsköztársaság gazdaságpolitikai kényszerintézkedésein, akkor láthatja, hogy a hadi helyzet, a blokád, a nyersanyaghiány miatt az alapok elosztása szigorúan centralizálva volt. Központokat hoztak létre, és ezek döntötték el, hogy milyen iparágak, üzemek kapnak a központi árualapból készleteket. Ezt nem egy külön apparátus csinálta, hanem a szakszervezetek delegálták a képviselőiket például a Cukor-, a Ruhahivatalba, és azok határoztak arról, hogy melyik üzem mit kap a központi keretekből. Ez nagyon fontos kérdés volt, mert ezen múlott, hogy tud-e az illető üzem dolgozni, vagy sem. Tehát a felelősséget is ezek az autonóm szervezetek vállalták. Ez a rendszer június elején kiteljesedik egy olyan struktúrában, amely összevonja a különböző gazdasági népbiztosságokat a Népgazdasági Tanács szervezetébe. Ennek a vezető testülete egyáltalán nem állami funkcionáriusokból áll, hanem döntéshozó választmányába a szakszervezetek közvetlenül delegálják küldötteiket. Számtalan olyan forrásunk van, amelyből látható: a szakszervezeti megbízottaknak kettős kötöttségük van. Egyrészt van egy úgynevezett állami funkciójuk. Másfelől a szakszervezetek vezető szervei időről időre beszámoltatják az állami testületekben dolgozó megbízottaikat, és amennyiben nem felelnek meg, visszahívják őket, és helyükre delegálnak valaki mást. A Népgazdasági Tanács választmányában minden országos jelentőségű gazdasági kérdést megvitatnak, s az összetétellel kapcsolatos jogát a szakszervezeteknek az Alkotmány is rögzítette. Így alakult ki az a struktúra, melynek értelmében az üzemi tanácsoktól az országos Népgazdasági Tanácsig a szakszervezeteknek felelős irányító funkciója lett. Ez a rendszer kiegészült további jogosítványokkal is. Így a bérpolitikát a kormány a Szaktanács illetékes munkabizottságára bízta. A munkaerő-gazdálkodást ugyancsak egy szakszervezeti testület irányította állami megbízatás alapján. Az a különös, hogy a Tanácsköztársaság megdöntése után ezek a szervezetek nem akartak elhalni. A forrásokból látható, hogy 1919 augusztusának első napjaiban még mindig funkcionáltak. A fejet levágták, a tanácskormány lemondott, a népbiztosok emigrációba mentek, ám ezeknek a testületeknek nem volt szívük abbahagyni a tevékenységüket.
A szakszervezetek munkásönkormányzati tevékenységének volt egy kizárólag a Magyarországi Tanácsköztársaság viszonyaira jellemző vonatkozása: a hadseregszervezés. A Kormányzótanács kezdetben - 1919 március végén - tulajdonképpen a polgári demokratikus kormány időszakában kialakult önkéntes szerveződés alapján próbálta a hadsereget megszervezni. Ez a hadsereg azonban összeomlott a tiszántúli harcokban, és ott állt az ellenség a Tisza partján, közel a fővároshoz. 1919. május 1-én a forradalom vezérkarában belső bizonytalanság támadt, és felmerült a kormány távozásának lehetősége. Ekkor nagyon éles vita zajlott le a Kormányzótanácsban. Körülbelül a népbiztosok fele (a kommunisták és néhány szociáldemokrata) az ellenállás mellett volt, míg a szociáldemokrata népbiztosok zöme a lemondás gondolatával foglalkozott. Erre a vitára meghívták a szakszervezetek képviselőit, akiknek az utókor számára is meghökkentő álláspontját a történészek általában elhallgatják. Ugyanis az történt, hogy a két kimondottan jobboldali hírében álló szakszervezeti vezető (Peyer Károly és Miákits Ferenc) a szociáldemokrata népbiztososok óriási döbbenetére a kommunista pozíciókat támogatta. Magatartásuk oka valószínűleg az volt, hogy felismerték: ha most mindenféle biztosíték nélkül kapitulálnak, az biztosan az ellenforradalom felülkerekedését, az ország teljes megszállását jelentené. Ezért az adott helyzetben az ellenállás mellett voksoltak. Ezek után a tanácskormány a szakszervezetekre bízta a hadseregszervezést. Egészen furcsa szituáció alakult ki. Napok alatt több tízezer embert kellett fegyverbe állítani, s bebizonyosodott: a szakszervezeteknek van gyakorlata abban, hogyan kell embereket - ilyen célra is - mozgósítani. Kialakult egy furcsa hadrend a Vörös Hadseregen belül: szakmák szerint tagozódó egységek jelentek meg. A világtörténelemben korábban nem volt olyan, hogy pincér zászlóalj, banktisztviselő zászlóalj, vasas hadosztály, vasutas ezred szerveződjék. Egy korabeli röpirat azt állítja, hogy a Vörös Hadsereg: szakszervezeti hadsereg. Ennek a formációnak a katonai értékéről lehet vitatkozni. Igaz, hogy ezen az alapon csak egyszer lehet mozgósítani, s ily módon - mivel a termelés folytonosságát is biztosítani kell - a hadsereg normális utánpótlása megoldhatatlan. Nem kívánok itt sem a hadseregszervezés e módjának további problémáival, sem a forradalom hadtörténetével foglalkozni - ez jórészt közismert. Vitathatatlan viszont, hogy 1919 május-júniusában ezek az üzemi, szakmai alapon szerveződő katonai egységek képesek voltak arra, hogy megfordítsák a katonai helyzetet. Igaz, a hadseregszervezés furcsa formája az önkormányzásnak, de a történelem úgy alakult, hogy ezt végül csak a szakszervezetekre lehetett rábízni. Volt ugyan 1919-ben egy "többmenetes" elvi vita arról, hogy legyen-e általános védkötelezettség, vagy sem. A vita azért volt merőben elvi jellegű, mert az az apparátus, amelynek segítségével ezt meg lehetett volna oldani, az Osztrák-Magyar Monarchiával együtt felbomlott, és a szükséges nyilvántartásokat tartalmazó katonai irattárak zöme a megszállt területeken maradt. Így a szakszervezeti mozgósítás volt az egyetlen kézenfekvő megoldás, s ez - ha nem is problémamentesen, de - funkcionált. Még hosszan lehetne arról beszélni, hogy milyen egyéb állami feladatokat láttak el 1919-ben a szakszervezetek. Ezekre nem kívánok bővebben utalni, csak megjegyzem, hogy természetesen a politikai, kulturális és szociálpolitikai tevékenységből is változatlanul kivették a részüket. Nem tekintették ezeket egyértelműen állami feladatnak, inkább természetesnek találtak e területeken is egy értelmes munkamegosztást.
Szeretnék az önigazgatás megnyilvánulásáról szólni a kulturális életben. A tanácskormány időszakában a tudományos és kulturális élet irányítása nem elkülönült bürokratikus apparátusok útján, hanem az önkormányzás rendszerében történt. A műszaki élet kiválóságainak közreműködésével a Szociális Termelés Népbiztossága, illetve a Népgazdasági Tanács mellett tudományos szaktanácsadó testületek működtek széles jogkörrel. A kultúra más területein pedig maguk az alkotók hozták létre irányító testületeiket, s az államnak legfeljebb annyi szerepe volt, hogy az adott körülmények közti szerény eszközöket az érintett szervezetek rendelkezésére bocsátotta. Ami e területen történt, azt még az ellenforradalmi rendszer is eléggé méltányolta. A bolsevizmus Magyarországon című 1920-ban megjelent kötetben kiváló polgári szaktekintélyek írtak a forradalom kultúrpolitikájáról, s legfeljebb annyi kritikai észrevételt tettek, hogy egy háborúban kivérzett országban az 1919-ben felmerült tervek talán nem voltak eléggé reálisak, de hogy itt valami elvetendő történt volna, azt még az ellenforradalom sem állíthatta. Az eredményes tevékenység kétségtelen oka az volt, hogy itt maguk az alkotók végezték az irányítást. Elég, ha a közismert összetételű írói és zenei direktórium mellett megemlítjük, hogy a filmügyek "diktátora" Korda Sándor volt. Csupa olyan alkotót láthatunk e testületekben, aki vitathatatlanul értette a dolgát, s képes volt ellátni feladatát bürokraták, cenzorok nélkül.
Annak ellenére, hogy az önkormányzás elemei jelen voltak a Tanácsköz-társaság életében, feltűnő, hogy a forradalom vezetői nagyon fontosnak tartották a küzdelmet az elidegenedő bürokratikus apparátusok ellen. Íme erre néhány jellegzetes példa. Kun Béla egy 1919 májusában tartott előadásában a következőket mondta. "A bürokrácia, elvtársak, hatalmi szervezet, melyet a szocializmus jövendője szempontjából mindenképpen le kell győznünk, le kell győznünk azért, mert mi a proletárdiktatúrából a szocializmusba való átmenetet békességes formában akarjuk. Ha már fölülkerekedett egy bürokrata osztály vagy réteg, akkor megint erőszakkal kéne kivennünk a kezéből a hatalmat." Ehhez hasonló gondolatokat fejt ki Lukács György 1919 július végén. Lukács a munkafegyelem megszilárdításáról értekezve kifejtette, hogy ezt kétféleképpen lehetne megvalósítani: vagy a munkásosztály belátása útján, vagy pedig egy apparátust kell létrehozni, amely a diktatúrát a proletárság egy részére alkalmazza. Amennyiben egy ilyen apparátus, illetve jogrend megvalósul, ennek megszűnését a fejlődés nem képes automatikusan biztosítani - ez azonban lényegesen veszélyezteti a végcél megvalósulását. Lukács ehhez hozzáteszi, hogy ez utóbbi esetben a szükségszerűségből a szabadság birodalmába vezető út kitérőkkel, esetleg véres kitérőkkel járhat.
Ezzel a fenyegető perspektívával 1919 vezetői csak az önkormányzás eszméjét tudták szembeállítani. Utólag az is pontosan látható, hogy ha nem tud megvalósulni ez az eszme, akkor súlyos veszélyek leselkednek a magát szocialistának minősítő gyakorlatra. Ennek fényében nagyon jól meg lehet érteni, hogy a Tanácsköztársaságnak az a nemzedéke, amelyik ezzel az elkötelezettséggel került ki Szovjet-Oroszországba - minden személyes fegyelmezettsége és párthűsége ellenére - nem igazán tudott azonosulni az ott tapasztalható viszonyokkal, amelyek egyre távolodnak 1919 eszményeitől. Ezért is érthető, hogy a Tanácsköztársaság történelmi utóélete és a résztvevők személyes utóélete miért fordul tragikusra a harmincas évek végén. A "létező szocializmus" logikájából következik, hogy az önkormányzás és a tanácshatalom kapcsolata mindeddig megmaradt a tudományos érdeklődés perifériáján.