Alekszandr Subin
Az üzemi demokrácia és önkormányzás fejlődésének lehetőségeivel és módszereivel kapcsolatos kérdések már az első világháború idején élesen merültek föl Oroszországban. A gazdasági válság megkövetelte a különböző társadalmi érdekek összeegyeztetését célzó hatékony mechanizmusok kialakítását. A gazdasági tényezőktõl való függetlenségük következtében a bürokratikus intézmények képtelenek voltak e feladat ellátására. A Duma és a területi önkormányzatok szerény tapasztalatai szintén arra mutattak, hogy a parlamenti mechanizmusok sem képesek biztosítani az állandó kapcsolatot a különböző társadalmi rétegek és a felsőbb hatalmi tényezők között. Ugyanerről tanúskodtak az európai parlamentizmus tapasztalatai is.
Miben rejlenek az alapvetően új típusú demokratikus rendszerek kialakítását napirendjükre tűző parlamentáris rendszerek negatív tulajdonságai? A parlamentarizmus föltételezi, hogy az adott választási körzet valamennyi választópolgára egy időpontban szavaz valamely politikai csoportosulás jelöltjére minden hatalmi szerv vonatkozásában. Ily módon a képviselő csupán közvetlenül a választásokat megelőző időszakban függ a választóktól, egyébként tetszése szerinti politikát folytathat. Ugyanakkor ez a függőség - csakúgy, mint a képviselő önállósága - viszonylagos. A választók tömegei nagyobbrészt nem ismerhetik annak a jelöltnek a politikusi tulajdonságait, akit a választási kampányt szervező csoport ajánl a figyelmükbe. A konkurens párt természetesen teljesebbé teheti a képet, azonban a társadalom egyes tagjai nem rendelkeznek megfelelő lehetőségekkel ahhoz, hogy ellenőrizzék a különböző pártok ellenőrzése alatt álló tömegkommunikációs eszközöket. Az is nyilvánvaló, hogy egy személy egyedül, mindennemű támogatás nélkül képtelen hatékony választási kampány lebonyolítására. Ennek megfelelően a hatalmi szerveket nem annyira a lakosság, mint inkább a különböző irányzatú pártbürokráciák alakítják ki. Ez utóbbiak társadalmi érdekei különbözhetnek a választópolgár érdekeitől.
A parlamentáris hatalmi rendszereken belüli csoportérdekek létrejötte oda vezetett, hogy a XIX. század második felének szocialista gondolkodói az úgynevezett közvetlen választások elvének megfelelő képviseleti rendszerrel szemben kidolgozták a tanácsi (más néven közvetlen) demokrácia alternatíváját. A megbízatásnak ez a rendszere föltételezi, hogy a felsőbb szervek az alsóbbak képviselőiből állnak össze, megőrizve a mindenkori küldöttek bármikori visszahívásának lehetőségét a delegáló szervek által.
A választások többlépcsős rendje megteremti annak reális lehetőségét, hogy a képviselőt lentről visszahívják (a parlamentarizmus körülményei között ez nem lehetséges, mivel valamennyi választó összehívására csak valamely, megfelelő hatáskörrel rendelkező felsőbb szerv jogosult). Egy ilyen kezdeményezéshez elegendő az érintett küldött visszahívása kérdésének fölvetése (a hasonlóképpen létrehozott) alsóbb szerv által. Ez biztosítja a képviselő függését az őt delegáló társadalmi csoporttól (hivatalos megbízás), amely elvben eléggé kompakt ahhoz, hogy valóban működőképes szerv legyen, s elégséges mértékben kompetens és tájékozott ahhoz, hogy a küldött felsőbb szervben végzett tevékenységét érdemi módon megítélje.
A képviseleti rendszer eszményi működéséhez szervesen hozzátartozik a felső szervek alsók általi értékelésének lehetősége. Ennek eredményeképpen az ilyen rendszer nem csupán arra nyújt lehetőséget, hogy a vezető szerv csoportérdekeit "földarabolják" és helyettesítsék a különböző társadalmi csoportok érdekeinek kompromisszumával, hanem egyben arra is, hogy a kisebbség jogait szavatolja. Ez azonban csak az eszményi modell esetében van így. A valóságban a mindenkori megbízatások sorsa ennél összetettebben alakult.
Az 1917-es februári forradalom megteremtette az alapokat a társadalom szerveződése újabb formáinak - a tanácsok és az üzemi bizottságok rendszerének - kialakulásához. Az általuk koordinált csoportokhoz szorosan kapcsolódó hatalmi szervek létrehozásának szükségessége a parlamenti választások elve mellett új küldöttrendszert is teremtett. Az új elv azonnal beleütközött a mensevik és az eszer párt ellenállásába, mivel ezek a tanácsokat a zemsztvo mintájára kívánták átalakítani, hogy biztosíthassák bennük saját uralmukat. A mensevikek csak akkor kezdtek hozzá a választások előkészítéséhez, amikor az üzemek már meg is választották küldötteiket a petrográdi tanácsba. E tanács ideiglenes végrehajtó bizottsága február 27-én elutasította a közvetlen tanácsi választások előkészítését, s a tömegek nyomására elfogadta, hogy az alsóbb szintű szervezetek képviselőit delegálják a tanácsba: "Valamennyi, a nép mellé átállt csapattest haladéktalanul válasszon meg századonként egy-egy küldöttet. Az üzemek minden ezer dolgozóra válasszanak képviselőt. Az ezer főnél kevesebbet foglalkoztató üzemek egy-egy küldöttet válasszanak."
Láthatjuk, hogy az ideiglenes végrehajtó bizottság rendelkezése konzerválta az egyes társadalmi csoportok képviseletének egyenlőtlenségeit. A későbbiek során ez a gyakorlat a szovjethatalom rendszerének súlyos torzulásaihoz vezetett.
A tanácsokban meglévő befolyásukra támaszkodva és kihasználva, hogy az új hatalmi szervezet még csak kialakulóban van, a mensevikek és az eszerek megkísérelték megbénítani a Petroszovjet küldötteinek megválasztását, hogy ezáltal is csökkentsék függőségüket a munkásságtól.
Ennek érdekében olyan módszereket alkalmaztak, mint a katonai szektor jelentőségének növelése a munkásokéval szemben, a végrehajtó bizottság tagjainak pártlisták alapján történő megválasztása, valamint a vb hatás-körének pótlólagos kibővítése. Az a kísérlet, hogy a tanácsok helyébe a végrehajtó bizottságok diktatúrája lépjen, lefékezte ugyan a képviseleti rendszer kialakulását, de a folyamatot nem állította le. Egyrészt, a munkások egyre intenzívebben alkalmazták a küldöttek visszahívásának módszerét, ami meggyorsította a tanácsok bolsevizálódását, másrészt a tanácsokkal párhuzamosan kialakult az üzemi bizottságok rendszere, amely szintén szorosan kapcsolódott a választásokhoz.
Az üzemi bizottságok kialakulása közvetlenül a februári forradalom után kezdődött el és - a tanácsokéhoz hasonlóan - eltérő módokon ment végbe. Kezdetben az a tendencia uralkodott, hogy minden kérdést a munkások közgyűlései döntsenek el. De az ilyen "gyűlésezés" akadályozta a munkát. Gyakran egyenesen ezeken a nagygyűléseken hozták létre az üb-k ügyviteli szerveit. A közvetlen választások azonban nem mindenütt váltak uralkodóvá. Számos üb az "üzemvezetők tanácsain" alapult, az egyes üzemek képviselőiből jött létre. (Az üb-k és az "üzemvezetők tanácsai" közötti lényegi azonosság miatt a továbbiakban ezeket egységesen üb-ként említjük, kivéve azokat az eseteket, amelyekben különös jelentősége van a kiválasztás elvének.)
Az üb-k harca a termelésirányításban való részvétel jogáért, valamint az egyre növekvő piaci válság szükségessé tette az üzemek közötti koordináció szerveinek létrehozását. Ezek lettek az üb-k kerületi tanácsai és különböző konferenciái lettek. A kerületi tanács funkcióit a szerv vezető testületében, Petrográd moszkvai kerületében például a következőképpen határozták meg:
1. a kerületi tanács tudta vagy felhívása nélkül semmiféle akció nem szervezhető;
2. a politikai és gazdasági élet minden kérdése a kerületi tanács hatáskörébe tartozik;
3. bármely szervezetbe vagy intézménybe való küldöttállítás csak a kerületi tanácsokon keresztül lehetséges;
4. bármely, az üzemi közgyűléseken hozott határozat a kerületi tanács elé terjesztendő végrehajtás, illetve a megfelelő intézményekhez és szervezetekhez való továbbítás végett;
5. bármely, az üzemi bizottságok által meg nem oldott konfliktus a kerületi tanácsokhoz továbbítandó végleges megoldás vagy a megfelelő intézményekhez és szervezetekhez való továbbítás végett.
Világos tehát, hogy a kerületi tanácsok nem a konfliktusokat erősítő szervekként jöttek létre, hanem az alulról kiinduló kezdeményezések csatornáiként, a gazdaságot szétziláló ellentmondások feloldása érdekében. Ilyen körülmények között a küldöttállítás elve teljes mértékben nélkülözhetetlenné vált - a kerületi tanácsok az "üzemvezetők tanácsai" alapján működő üb-k képviselőiből tevődtek össze.
A februári forradalom után azonnal megkezdődnek az üb-k konferenciái is. Március 13-án összeül a Központi Tüzérségi Osztály üb-konferenciája, amely átalakul az üzemközi koordináció állandó testületévé, s nem csupán a minimálbérek ügyével és a testületi vezetés kerületek szerinti döntéseivel, hanem tervezési feladatokkal is foglalkozik. Március 18-án összeül a Tengerészeti Hatóság üb-inek tanácskozása, április közepén a kincstári üzemek üb-inek konferenciája, május 30-a és június 3-a között a petrográdi üb-k konferenciája, április 8-a és 9-e között a Moszkvai Kormányzóság üb-inek kongresszusa. Más városokban és iparvidékeken is sor kerül üb-konferenciákra.
Az állandó testületekké át nem alakult konferenciák ágazati és más típusú koordinációs szerveket hoztak létre: a Kincstári Üzemek Főbizottságát, a Kincstári Üzemek üb-inek Központi Tanácsát, a Moszkva Kormányzósági Irodát stb. Ebben az időszakban megfigyelhető a küldöttállítás szembetűnő következetlensége - a küldött-testületek túlságosan nagy létszámúak lesznek ahhoz, hogy valódi munkacsoportokként működhessenek, ezért kénytelenek létrehozni végrehajtó bizottságaikat, amelyek képesek elszakadni az alsóbb szervek szűk érdekeitől. 1917-ben ugyanakkor nehézségekbe ütközött a csoportérdekek kibontakoztatása. A felsőbb bizottságok és tanácsok politikájára jelentős hatást gyakoroltak a középszintű koordinációs központok, a kerületi üb-tanácsok és a legnagyobb üb-k. Kialakul az üb-küldöttségek kiválasztásának rendszere is. Például a petrográdi csőgyárban március végétől megszilárdul a küldöttválasztás "üzemvezetők tanácsára" támaszkodó rendje. A pártlisták alapján lebonyolított szavazástól eltérően egyéni jelöltekre szavaznak Petrográd legtöbb kincstári üzemében, a "Triugolnyik" nevű nagyvállalatnál és a pétervári textilüzemekben is. A pártok természetesen tovább is hatnak a választások kimenetelére, de már nem küldötteket delegáló csoportokként, hanem agitációs központok formájában.
Az üb-k tevékenysége a bolsevikokon és az eszerek balszárnyán kívül gyakorlatilag minden párt részéről ellenállásba ütközött. A küldöttrendszer ellenfelei egész sor ellenérvet sorakoztattak fel. (A későbbiek során ezeket az ellenérveket a szocialista gondolkodás olyan képviselő is hangoztatták, mint Kautsky, Csernov, és hasonló érveléssel néha még napjainkban is találkozunk.)
A küldöttrendszer ellenfeleinek véleménye szerint a választások többlépcsős gyakorlata és a küldöttek kijelölésének részlegekre támaszkodó jellege lehetővé teszi azok manipulálását. A tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy a választások manipulálása csak ott vált lehetségessé, ahol a képviselt szervek nagy létszámú gyűlésekké, afféle parlamentekké alakultak át. Ez a küldöttek kiválasztási rendjének következetlensége miatt vált lehetségessé, ami abban mutatkozott meg, hogy a képviseletet nem a közvetlenül alárendelt szervezetek biztosították, hanem a különböző fokozatokon keresztül valósult meg. (Ennek eredményeképpen a küldöttek száma oly mértékben megnövekedett, hogy a valóságos hatalmat át kellett adni a végrehajtó bizottságoknak, míg a küldötti testület tevékenysége az általános vezetésre és ellenőrzésre korlátozódott.) Bármely akaratnak egy állandó jellegű s ennélfogva kompetens szervre való ráerőltetése - amennyiben az mindenekelőtt az alsóbb szervezetek többségétől függ - kizárólag meggyőzés útján lehetséges.
A küldöttrendszer második problémájának a kisebbségi jogok hiányát tekintették. A küldöttállító szervek a kérdéseket a szavazatok többségével döntik el, kirekesztve ezáltal a kisebbség véleményét. Ez a kifogás szintén az alapelv érvényesítésének következetlenségére támaszkodik. Az elv maga a kompetencia alulról történő meghatározását föltételezi: az egyesülő kisebbségek maguk határozzák meg, hogy milyen célból szükségesek a felsőbb szervek és melyek azok a kérdések, amelyeket önállóan is eldönthetnek. A sokrétű formák pedig - mai nyelven szólva - a szocialista pluralizmust jelentik. A képviseleti rendszerek kialakulásának folyamata eleinte pontosan ennek megfelelően fejlődött (tanácsok, üb-k, szakszervezetek, szövetkezetek, társadalmi szövetségek stb.), a későbbiek során azonban - az általános politikai helyzet megváltozásával összefüggésben megkezdődött az egységesülés folyamata és bekövetkezett a kompetencia fölülről történő kikezdése.
A harmadik alapvető ellenérv az úgynevezett "tömegek kultuszához" kapcsolódik. A küldöttrendszer, meglehetősen szigorúan, a dolgozók széles tömegeinek uralma alá rendeli a felsőbb szerveket. Ilyen körülmények között az "élcsapat" gyakran képtelennek bizonyult olyan távlati programjainak keresztülvitelére, amelyek csupán nagyobb időszakok alatt képesek meghozni pozitív eredményeiket. Fölmerült viszont a kérdés: mit ér egy olyan "élcsapat", amely képtelen meggyőzni a választókat egyik vagy másik hosszú távú programjának szükségességéről, amely igazi törekvéseit véka alá rejti a mindenkori választási kampány idején, azzal számolva, hogy majd a választási győzelem után nyújtja át "meglepetését" a dolgozó tömegeknek. A következetes delegálási és visszahívási rendszer körülményei között az ilyen kalandorság eleve kudarcra ítélt.
Létezik azonban más veszélyforrás is: a hatalomra jutott csoportok valamely oknál fogva elfordulhatnak eredetileg meghirdetett programjuktól, kihasználhatják a küldöttállítás rendszerének következetlenségeit és meg is béníthatják annak folyamatát. Hasonló hadműveletet végrehajthat az igazi céljait kezdetben eltitkoló "élcsapat" is.
Az "élcsapat" híveinek érvei az irányítás feladatához nem értő széles dolgozói tömegek iránti általános bizalmatlanságból táplálkoznak. Ez a bizalmatlanság pedig a társadalomnak irányítókra és irányítottakra való felosztásából fakad. És ez a társadalmi "munkamegosztás" mindaddig megingathatatlan marad, amíg a munkás biztos abban, hogy az ő véleményétől semmi sem függ. A küldöttállítási rendszer a dolgozók többsége számára lehetővé teszi, hogy fokozatosan egyre elsajátíthassa a vezetés tudományát.
Az üb-k működési tapasztalata azt mutatja, hogy a dolgozók a vezetésben való részvételükkel sem "falták fel" a termelést, sőt mindent megtettek annak szinten tartásáért az 1917-es év gazdasági nehézségei közepette is. Ennek legfőbb oka abban rejlett, hogy ebben az időben a piac rendkívül kemény föltételek elé állította az üzemeket, akkoriban az államiakat is. Az üb-k legelőször az élelmezési és munkaerő-felvételi kérdéseket vonták ellenőrzésük alá az egyes üzemekben. Ebben az időszakban csupán szerkezetüket tekintve különböztek a szakszervezetektől. A vállalatvezetés és a munkaerő-felvétel szétválasztása megakadályozta a vezetés önkényeskedését és gyöngítette a dolgozók termelőeszközöktől való - a kapitalizmusra oly jellemző - elidegenedésének tendenciáját. A munkásellenőrzés első sikerei a termelőüzemek szintjén alapokat szolgáltattak az üb-k befolyásának kiszélesítéséhez. Ez annál inkább szükségszerűvé vált, mivel a vállalkozók képtelenek voltak és gyakran nem is akartak kiutat keresni a válságos gazdasági helyzetből.
Májustól számos üb áttér a fűtőanyag-felhasználás ellenőrzésére, a műszaki - gazdasági normák felügyeletére és az értékesítés megszervezésére. A munkások vezetésbe való beavatkozása még az ilyen ellenőrzési kategóriákban is élénk ellenkezést váltott ki. Ennek az ellentmondásnak a feloldása kétféle úton haladt: egyrészt az adminisztráció kiszorításával a jogkörök bizonyos területeiről, másrészt a korábbi adminisztrációnak az üzemekből való eltávolítása révén. A második változat 1917 májusától kezd érvényesülni, válaszul a tömeges elbocsátásokra és a szabotázs legszembetűnőbb megnyilvánulásaira. Jellemző azonban, hogy az adminisztráció elbocsátására nagyon ritkán, mintegy végső megoldásként került csak sor. Az adminisztráció személyi állományának lecserélése nem oldotta meg a vállalatvezetési problémákat, amelyekkel még azok a tőkés vállalatok is szembe-kerültek, amelyek vezetői nem vettek tevékenyen részt a szabotázsakciókban, viszont gyakran megfosztotta az érintett üzemeket tapasztalt kádereiktől. Októberig mindössze 59 esetben tudunk az adminisztráció teljes elbocsátásáról, s ráadásul a vezetés nem is mindig ment át az üb-k kezébe: inkább vegyes testületeket hoztak létre a mérnöki-műszaki szakemberek részvételével.
Az üb-k "hadjárata" az adminisztráció jogkörei ellen fokozatosan, a megszerzett tapasztalatok mértékében bontakozott ki. Eközben az üzemek vezetésének elsajátítása alapvetően a következő módon ment végbe: a munkaerő alkalmazásának szabályozása; a belső rend kialakítása a munkások számára; a munkafegyelem megerősítése. Belső átszervezések; műszaki ellenőrzés; a nyersanyagellátás megszervezése; az értékesítés biztosítása (gyakran közvetlen cserekereskedelem útján). Fontos szerepet játszott a munkásellenőrzés átalakítása munkásirányítássá. Jellemző, hogy a termelési-műszaki és a kereskedelmi ellenőrzés - a legnagyobb pétervári üzemekből származó adatok szerint - az ismert esetek 59,6 százalékában létezett. Ehhez közeli arányok figyelhetők meg a munkásellenőrzés alatt álló élenjáró üzemekben is.
A Pétervári Lőszergyár üb szeptemberi jegyzőkönyveinek (ez a hónap politikai vonatkozásban viszonylag nyugodt volt) adatelemzése kimutatja, hogy az ülések alkalmával napirenden szereplő 15 kérdés közül 5 foglalkozott az üzem szerkezeti átalakításával, külgazdasági kapcsolataival, az üzem vagyonának kezelésével, bérszabályozási problémákkal (e 10 kérdésben végleges döntés született); volt egy átszervezési kérelem (valószínűleg olyan területen, amely nem tartozott az üb hatáskörébe); és 4 téma szólt a politikai küzdelem problémáiról.
L. SZ. Gaponyenko bemutatja az üb-k egyik lehetséges fölépítési típusát: az üb vezető szerve a közgyűlés, a mindennapi tevékenység ellátására elnökséget hoznak létre, amelynek tagjai az elnök, a titkár és a bizottságok elnökei. A konkrétan vizsgált esetben mindössze két bizottság volt: a munkaellenőrzési és a munkaszervezési. A munkaellenőrzési bizottságnak két tagja volt, az egyik a termelés-, a másik az anyagellátás kérdéseivel foglalkozott. A bizottságok tagjai bevonták a munkásokat a megfelelő irodák tevékenységébe az adminisztratív-pénzügyi ellenőrzés, valamint a műszaki-termelési ellenőrzés területén, továbbá a nyersanyagellátás és fűtőanyag-ellátás kérdéseiben. A munkaszervezési bizottság tagjai közvetlenül a munka megszervezésével és a proletárkultúra terjesztésével foglalkoztak, ahol jelen volt az üb egy tagja is, akinek feladata a termelési normák meghatározása, míg egy másiké a dolgozók felvételének, illetve elbocsátásának elbírálása volt. A proletárkultúra irodája a munkavédelemmel, valamint a kulturális-ismeretterjesztő tevékenységgel foglalkozó üb-tag segítségével végezte munkáját. Mint az üb-jegyzőkönyvekből egyértelműen kiderül: az egyes bizottságok csak a komoly kérdésekkel kapcsolatos anyagok előkészítésével foglalkoztak. A végleges döntés megmaradt az üb mint testület kezében.
Az októberi forradalom ezeket a képviseleti szerveket átalakította a hatalomra csupán igényt tartó rendszerből valóságos hatalmi struktúrává. Ez ugyanakkor egész sor veszélyt rejtett magában, mindenekelőtt a hatalmi rendszer egységesítésének tendenciáját. 1918 januárjában az üb-k összeolvadtak a szakszervezetekkel, amelyek szintén a küldöttállítás alapján szerveződtek. Úgy tűnt, hogy maguk a szakszervezetek alakulnak át üzemi bizottságokká, vagyis az irányítás és önkormányzás szerveivé. A szakszervezetek érdekvédelmi funkciója ilyen körülmények között értelmetlennek tűnt (lehetséges gyakorlati átadását az "egyszemélyi vezetők" kezébe tulajdonképpen időleges jelenségnek tekintették).
A párt 1919-es programja le is szögezte: "A szakmai szövetségeknek el kell érniök, hogy gyakorlatilag saját kezükben összpontosítsák a népgazdaság egészének, mint egységes gazdasági rendszernek a teljes vezetését." A hatalom egységesítése a küldötti szerveket számos lehetőségüktől megfosztotta és korlátozta a mindenkori kisebbség érdekeinek kifejeződését is.
A legsúlyosabb veszély azonban azokban az érdekekben rejlett, amelyeket maga a hatalomhoz való tartozás hívott életre. A karrierista elemek törekvése a hatalmi szerveken belüli megmaradásra és a hatalom talaján keletkező előjogaik megerősítésére lényegi ellentétben állt a küldöttrendszerrel. A bürokratikus elemeknek (vagyis a hivatalnok rétegeknek, amelyek igyekeztek megszabadulni a közvetlen termelők részéről megnyilvánuló ellenőrzéstől) az volt a legfontosabb, hogy megbénítsák a küldöttrendszert és azt új vezérlőelvvel, a kooptálással váltsák föl, ami tulajdonképpen a káderek felülről való kiválogatását jelentette. Ezt elősegítette a küldöttállítás mechanizmusának következetlensége a forradalom és a polgárháborús időszak súlyos körülményei között.
Még a küldöttállítási gyakorlat legmagasabb pontját jelentő első szovjet alkotmányban is megfigyelhető ez a következetlenség. Az alkotmány úgy rendelkezett, hogy a járási tanácsok kongresszusai a községi küldöttekből állnak, a kerületiek szintén a községiekből és nem a járásiakból, a kormányzóságiak a járásiakból és városiakból, nem pedig a kerületiekből, a megyeiek viszont a kerületiekből. Az ily módon összehívott kongresszusokról kiderült, hogy túlságosan népesek ahhoz, hogysem valóságos munkavégző szervekként működhessenek. Ezek csupán közvetítették fölfelé a dolgozók akaratát és bizonyos hatást gyakoroltak a végrehajtó hatalmi szervek kialakulására, mely utóbbiak viszont egyre nagyobb mértékben saját hatáskörükben összpontosították az információkat és a tényleges végrehajtó hatalmat.
Az alkotmány megerősítette az egyenlőtlenséget a munkások és parasztok képviseleti normái között, ami nem járult hozzá a dolgozók két legnagyobb osztálya közötti párbeszéd kialakulásához és végső soron elvezetett a polgárháború kirobbanásához.
Az alkotmány azonban mégis megerősítette a legalapvetőbb elveket, amelyek erre az időre már kialakultak a küldöttállítás gyakorlatában: a tanácsi kongresszusok automatikus összehívásának mechanizmusát; a küldöttválasztások már létező gyakorlatát stb. Erre az időre már a városi tanácsok létrehozásában is a küldöttállítás gyakorlata uralkodott. "Mindenfelé érvényesült egy sajátosság: a munkások mindenütt a termelési egységek és nem a területi elv alapján választották meg képviselőiket, lényegében a gazdasági és szakmai szervezetek alapján" - írja E. G. Gimpelson, szovjet kutató. Ez azonban nem pusztán valamiféle sajátosság volt, hanem a városokban a szervezett demokrácia megvalósításának elengedhetetlen feltétele, hiszen itt a proletariátus valóban a termelési egységekben szerveződött tömbökké, és a termelési valamint szakszervezeti egységekben megválasztott képviselőit delegálhatta a tanácsokba.
A mezőgazdasági vidékeken a küldöttállítás a területi elv alapján ment végbe, vagyis a parasztság számára hagyományos közösségi önkormányzás keretein belül. A járási tanácsok a falvak küldötteiből tevődtek össze, illetve a küldöttek gyűlésein választották meg őket, amennyiben az utóbbiakból túlságosan sok volt.
Ugyanakkor a polgárháború kiéleződése és mértékének elhatalmasodása egyre erőteljesebb hatással volt a szovjethatalom szerkezetének alakulására: fokozatosan lerombolta a küldöttállítás mechanizmusát és megerősítette a kooptáción alapuló (vagyis felülről való káderkiválasztásra épülő) szerveket. Az adminisztratív szervek rendkívüli hatalomra tesznek szert, önhatalmúlag beavatkoznak a tanácsi szerveknek, valamint a termelési önkormányzás egységeinek a kompetenciájába. Mindezt elősegítette a "hadikommunizmus" politikája, amely egyre jelentősebb tényleges hatalmat ruházott a központi végrehajtó szervekre. "Az egyes népbiztosságok rendelkezései életbeléptetésének megakadályozása csak kivételes esetekben engedhető meg" - hangzik a tanácsok VIII. kongresszusának rendelkezése. Mindemellett az állam-apparátus csupán szélsőséges hozzánemértésről, magatehetetlenségről, sőt, a szovjethatalommal szembeni ellenségességről tesz tanúbizonyságot.
Álljon itt egyetlen bizonyíték erről a "Pravda" 1919. március 1-i számából: "A szamarai, szimbirszki és szaratovi kormányzósági szervezetek tájékoztatása szerint azok a felvásárlók, akik nem normatívák szerinti termékeket vásárolnak, fagyos burgonyát és különféle romlott zöldségeket szállítanak. Ugyanakkor a Szamara-Zlatouszt és a Volga-Bugulminszk vasútvonalak állomásain rengeteg gabona áll fölhalmozva, több mint tízmillió pud mennyiségben, amit mozdonyok és vagonok híján az élelmezési szervek képtelenek elszállítani a fölhasználás helyére, és ami máris romlásnak indul." Ez csupán egyetlen példája annak, hogy az adminisztratív szervek megerősítése nemhogy nem enyhítette, hanem még inkább elmélyítette a gazdasági válságot.
Az újabb jogokkal és kötelezettségekkel felruházott adminisztratív rendszer elburjánzott és önmagát gyarapította. Mindemellett a hivatalnokok általában nem az ügy érdekében munkálkodtak, hanem saját önös érdekeiket tartották szem előtt, mivel alulról történő ellenőrzésük ebben az időszakban rendkívül bonyolult lett volna. A kinevezési gyakorlatra - kooptálásra - épülő rendszer egyre nagyobb számú előjogra tett szert, "minden intézmény magától értetődően hajlamos saját hivatalnokainak megvédelmezésére" ("Pravda" 1919. március 1.). Emellett a maga számára kívánja biztosítani a parasztoktól származó terméktöbblet jelentős részét, miközben sorait nem a legtekintélyesebb emberekkel tölti fel, mint tenné a küldöttállítási rendszer következetes alkalmazása mellett, hanem a "régi" értelmiség és a pártkáderek leginkább karrierista elemeivel: "A vidék elnéptelenedett. Megfigyelhető az a jelenség, hogy vidékről már-már félnek a központba küldeni az embereket, mivel, amint az adott elvtársat odairányítják, az illető nyomban a KB-hoz fordul, és fölsorakoztatja érveit amellett, hogy neki célszerű lenne a központban maradnia, amit lehetővé is tesznek neki" - panaszkodott az OK(b)P X. kongresszusa alkalmával egy Szkvorcov nevű küldött.
Az adminisztratív-bürokratikus rendszer és annak szociális hordozója, maga a bürokrácia még attól sem riadt vissza, hogy néhol egyenesen feloszlassa a tanácsokat egyes szegényparaszti bizottságok szélsőséges elemeinek felhasználásával, méghozzá közvetlenül a választások alkalmával történő jelöltállítás előtt.
A proletariátus és a parasztság érdekeinek egyeztetésével kapcsolatos alkotmányos mechanizmusok megzavarása lett a bekövetkező igen súlyos hatalmi válság egyik tényezője. Lenin például a következőket írta: "1921-ben, azután, hogy túljutottunk a polgárháború legfontosabb szakaszán, méghozzá győzelmesen, szembekerültünk egy nagy, véleményem szerint Szovjet-Oroszország legnagyobb belső politikai válságával. Ez a belső válság felszínre hozta nem csupán a parasztság jelentős tömegeinek, hanem a munkásság egy részének elégedetlenségét is." A parasztság széles tömegeinek és a munkásság egy részének harca a NEP-ért, valamint az OK(b)P X. kongresszusa részéről megnyilvánuló politikai bölcsesség tette lehetővé, hogy a lehető legcsekélyebb veszteséggel vészeljük át ezt a súlyos válságot.
A gazdálkodás piaci mechanizmusainak fölélesztése megkövetelte a termelési önkormányzás helyreállítását is, amely a "hadikommunizmus" időszakának végére tetszhalotti állapotba süllyedt. Az OK(b)P X. kongresszusának határozatai levették a napirendről az ipar szakszervezeti irányításának gondolatát. A munkások, akik a piaci verseny körülményei között egyre nagyobb felelősséget viseltek a gazdasági kockázatok terén, az egyszemélyi vezetés feltételei mellett nem gyakorolhattak befolyást a döntések meghozatalára. 1921-től kezdve azonban már igyekeztek beavatkozni a termelés irányításába, felhasználva erre a trösztök vezetőivel való találkozásokat és a termelési propaganda eszközeit. A munkások kezdeményezőképes csoportjai, amelyek a termelés ésszerűsítésére törekedtek, fokozatosan termelési tanácskozásokká alakulnak át - ez utóbbiakat 1924-ben hivatalosan is elismerték.
A termelési tanácskozások gyakran az üzemi küldöttértekezletek mintájára keletkeztek, a velük párhuzamosan működő küldöttgyűlések informális apparátusaiként is tevékenykedtek. A termelési tanácskozások kénytelenek voltak harcba szállni az adminisztratív vezetéssel a küldöttgyűlések határozatainak megvalósítása érdekében. Ebben a küzdelemben a munkások támaszkodtak az üzemeken kívüli közvéleményre is. A mozgalom további fejlődése - a termelési tanácskozások rendszeres nyomása az igazgatóságokra, (alkalmasint teljesíthető) követeléseik a termelési előirányzatok és tervek jóváhagyására, a dolgozók fölvételére és elbocsátására, az adminisztratív munkakörökben dolgozók kiválogatására vonatkozóan - kiváltotta a felsőbb, elsősorban szakszervezeti szervek aggodalmát. 1926 augusztusában az Összszövetségi Központi Szakszervezeti Tanács határozatot fogad el, amely a termelési tanácskozásokat egyrészt a szakszervezeti bizottság által kijelölt állandó bizottság felügyelete alá helyezi, másrészt módosítja azok belső szerkezetét: a tanácskozások mellett állandó ellenőrző csoportok szerveződnek az információk összegyűjtése céljából. A termelési tanácskozások tevékenységének hatékonysága nem tette lehetővé megbénításukat a NEP körülményei között.
Az önkormányzás újabb formáit azonban lehetetlenné tették a "hadi-kommunizmus" és a NEP időszakában megerősödött, nagy létszámú bürokratikus struktúrák. Még a NEP korszakának kezdetén maga Lenin így írt az államapparátusról: "Ezt lényegében a cári rezsimtől örököltük, mivel átalakítása ilyen rövid idő alatt, különösen a háború, az éhínségek stb. körülményei között teljességgel lehetetlen lett volna". A lényeg e téren természetesen nem a "régi" szakemberek alkalmazásában, hanem - a korábbiakhoz hasonlóan - a kooptálás módszerén alapuló apparátus szerkezetében rejlik.
Az 1929-ben elkezdődött bürokratikus offenzíva a termelési önkormányzás rendszerére is súlyos csapást mért. Az önkormányzás megbénítása lényegében a termelési tanácskozások felülvizsgálatának leple alatt ment végbe: miközben a kezdeményező csoportok kénytelenek voltak soraikat 80-100 százalékban munkáskáderekkel feltölteni, a tanácskozásokat szigorúan alárendelték az őket felügyelő igazgatóhelyettesnek, aki maga határozta meg még az áttekintendő kérdések körét is. A bürokratikus reakció a harmincas években mérte az utolsó csapást az országos méretű küldöttállítási rendszer maradványaira: a párttal és a lakossággal szembeni elnyomó intézkedéseket közvetlenül megelőzően a "sztálini alkotmány" a tanácsi kongresszusok rendszerét is fölszámolta.
Az önkormányzás és a termelési demokrácia (üzemi demokrácia) szovjet-unióbeli történelme számos következtetés levonását teszi lehetővé:
- a forradalom egyik legjelentősebb vívmánya a közvetlen demokrácia elve, a küldöttállítás gyakorlata, ami alapvetően különbözik attól a parlamentarizmustól, amely a felsőbb szerveknek az alsóbbak képviselőiből való kialakításán alapul;
- az önkormányzás rendszerének fejlődése megmutatta, hogy a közvetlen termelők képesek kezdettől fogva részt vállalni a vezetésben, ellenőrizni azt és megosztani az adminisztratív vezetéssel a "befolyási szférákat";
- a küldöttállítás lebonyolításának következetlensége lehetővé tette az adminisztratív struktúrák számára, hogy megbénítsák a demokratikus mechanizmusokat a káderek előzetes, felülről történő kiválogatásával és a képviseleti szervek valós hatalomtól történő megfosztása által.