Mészáros István
A szocialista kritika célpontja nyilvánvalóan nem lehet maga a misztifikáló jogi forma. A célpont inkább az az objektív hatalom kell hogy legyen, amely megteremti és folyamatosan fenntartja az individualizált és bizonyos fő aspektusait tekintve egyszersmind formálisan intézményesült irányító tekintélyt.
Természetesen a posztkapitalista társadalmak előtt ebben a vonatkozásban álló nehézségek óriásiak. Mert elveszi ugyan a termelőeszközök kizárólagos birtoklására való - jogi törvények formájában intézményesített - jogcímet a "tőke megszemélyesítőitől". De a tőke valódi - a társadalmi anyagcsere materiális és nem pusztán jogi értelemben vett irányítójakénti - létezési módjának kérdését alapvetően megoldatlanul hagyja. Az öröklött társadalmi munkamegosztás felszámolását megakadályozó objektív kényszerek - olyan körülmények között, amikor a tőke "civil társadalomban" működő korábbi megszemélyesítőinek az állam segítségével való eltávolítása szükségessé válik - egyfajta űrt teremtenek, amelyet előbb-utóbb be kell tölteni valamilyen formában.
A történelem legkevésbé várt "iróniáinak" egyike, hogy az öröklött anyagi struktúrák továbbélése a posztkapitalista társadalmakban, párosulva az erőszakkal végrehajtott jogi és politikai változásokkal, a "szocialista megszemélyesülés" új és rendkívül problematikus formáit hívta életre. Ténylegesen a megszemélyesülés aspektusa sokkal inkább előtérbe kerül az összes eddig ismert posztkapitalista társadalom reprodukciós folyamataiban, mint a kapitalizmusban, ahol a szocioökonómiai kölcsönhatás szükséges szabályozó funkciói közül sokat személytelen piaci erők és a kapitalista eldologiasodás más elszemélytelenedett intézményei automatikusan (és megkérdőjelezhetetlenül) gyakorolnak. Hogy olyan élesen kidomborítsuk a kontrasztot, amennyire csak lehetséges, hadd emlékeztessünk rá, hogy miközben a kiteljesedett árutermelés viszonyai között még a legrosszabb ember által okozott katasztrófákra is mentséget lehet találni a "dolgok hatalmára" hivatkozva (amelyet a tőke szócsövei "irányításunkon kívül álló erőkként" írnak le), addig a posztkapitalista társadalomban a döntéshozatallal megbízott, megszemélyesült és állítólag mindenható hatalom nem csak az irányítása alatt álló emberek eredményeit tulajdonítja önmagának, hanem éppoly jogosan hibáztatható még természeti szerencsétlenségekért is.
A megszemélyesülésnek ezt az új jelenségét az ezzel a kérdéssel foglalkozó kritikusok gyakran - a "bürokratizálódás" címszó alatt - úgy intézik el, mint "politikai elfajulást" és ezért mint politikai eszközökkel korrigálható állapotot. Úgy tűnik, az ilyen diagnózis elsiklik két alapvető jelentőségű körülmény felett. Az első az, hogy a kapitalista fejlődést - távolról sem posztkapitalista jelenségként - a bürokratizmus masszív növekedése jellemzi. Ez a helyzet nem csak a jogi és politikai szférában, hanem az anyagi termelés és elosztás területén is, különösen a huszadik században, ahogyan ezt még az árutermelő társadalom legosztályöntudatosabb védelmezői is tudomásul venni kényszerülnek. A második pedig az, hogy amit sommásan "bürokratizmusként" írnak le, az a posztkapitalista társadalmakban lefedi úgy a hagyományos bürokratikus funkciókat, mint azokat, amelyeket a kapitalizmusban a gazdaságban a voltaképpeni termelési feladatok végrehajtása során a "tőke megszemélyesítői" végeznek el.
Az egy adott rendszerhez hozzátartozó anyagi szükségszerűségek, bármilyen nyomasztóak is, nem kényszeríthetik rá magukat a társadalomra emberi közvetítők beavatkozása nélkül. Objektív strukturális meghatározottságaik és anyagi hatásaik csak egy, a történelmileg kialakult társadalmi komplexuson belül dolgozó egyének és csoportok cselekvéseire gyakorolt meghatározott - többé-kevésbé élesen korrigáló - hatás gyakorlása révén érvényesülhetnek. Az emberek, akik a koordináció és irányítás feladatait végrehajtják, a fennálló intézményes és instrumentális keretek objektív jellemzőit úgy fogják fel, mint a megvalósítható termelési és elosztási tevékenység lehetséges mozgásterét, anticipálva bizonyos eredményeket és intézményesítve a szükséges módosításokat, amennyiben komolyabban ellenállásba ütköznek. Ezen a módon még a legvoluntarisztikusabb döntéshozatal is a megfelelő időben meghátrálni kényszerül a "körülmények hatalma" előtt, bár rendszerint csak hatalmas emberi ár kikényszerítése után, ahogyan ezt a sztálinista hibás gazdálkodás tragikus története tanúsítja. És ugyanezen a módon a fennálló kényszerűségeknek és a kívánt célokkal összhangban való megváltoztatásuk lehetőségeinek a helyes felmérése a cselekvés számára eredetileg rendelkezésre álló eredeti mozgásteret jelentősen megnövelheti.
Így tehát semmilyen társadalmi rendszer sem működhet a maga specifikus "megszemélyesülési" formája nélkül, amelynek révén a stratégiai anticipációk megfogalmazhatóak és a korrektív visszacsatolás működése révén gyakorlatilag is kipróbálhatók. A probléma azonban a posztkapitalista társadalmakban az, hogy bár a megszemélyesült döntéshozó tekintély névleges hatalma páratlanul kiterjedt, még távolról sem felelhet meg a nehezen kezelhető anyagi struktúrák fölötti valódi irányító hatalomra irányuló szükségletnek. Azt a légüres teret, amelyet a szükséges jogi beavatkozás teremtett - mely nem csak a termelőeszközök magántulajdonát szünteti meg, hanem egyidejűleg kivonja a forgalomból a tőkés piacot és a "láthatatlan kéz" korábban megkérdőjelezhetetlen tekintélyét is - a szükséges gazdasági feladat elvégzésére kevéssé alkalmas "látható kezek" politikai közreműködésével kell betölteni.
Ezen felül, mivel a kapitalista piacon működő "láthatatlan kéz" egyszersmind a fragmentált szerkezetű átfogó termelési és elosztási komplexum "láthatatlan totalizálója", egy új és ugyanilyen hatalmas totalizálót kell találni, hogy átvegye megszüntetett elődjének vitális koordináló és integráló funkcióit. Ugyanakkor a "szocialista felhalmozás" a posztkapitalista társadalmaknak hosszú ideig éppoly nyomasztó szükséglete marad, amilyen a korábbi rendszerben a tőkefelhalmozás volt, ha nem még erősebb. Következésképpen mindkét szempont miatt - azaz figyelembe véve úgy a "láthatatlan totalizáló" egy alternatívája megtalálásának szükségességét, mint egy olyan tekintélyre irányuló szükségletet, amely képes a termelőkre a "szocialista felhalmozás" erőltetett ütemét a fennálló "szükség- állapotra" hivatkozva rákényszeríteni. A posztkapitalista állam a fennálló történelmi körülmények között fel kell hogy vállalja egy centralizált politikai irányító hatalom szerepét. Ennek következtében új feszültségek keletkeznek a posztkapitalista állam objektív szerkezete valamint az elosztás és termelés mindennapos funkciói gazdasági irányításának feladata közötti strukturálisan hibás illeszkedés miatt. Hibát hibával tetézve az új anyagi és emberi feszültségekért (és a kudarcokért, amelyeket elsődlegesen az okoz, hogy az állam nem alkalmas arra, hogy ígéreteinek megfelelően sikeresen oldja meg a társadalmi-gazdasági újratermelés fejlesztésének feladatát) a felelősséget egy mitikus "belső ellenségre" hárítják. Ugyanakkor az az ördögi kör, amely abból jön létre, hogy a centralizált politikai irányítás gazdasági kudarcainak kompenzálása céljából még centralizáltabb irányítást intézményesítenek, tovább erősödik, elindítva az állami-bürokratikus fejlődés folyamatát, amelynek megvan a maga saját, önfenntartó logikája és tehetetlenségi ereje.
Nyilvánvalóan tehát a bürokratizálódás jelensége egészen kiemelkedő méreteket ölt a posztkapitalista társadalomban. De ugyanolyan nyilván- valóan a bürokratizálódás nem egyszerűen a politikai elfajulás következménye. Nem is hozható helyre még a legradikálisabb politikai eszközök alkalmazásával sem. Mert okai első helyen az öröklött anyagi struktúrából és a neki megfelelő társadalmi munkamegosztásból származnak, amelyhez a kapitalista magántulajdonnal szembeni elkerülhetetlen jogi beavatkozás még hozzáteszi a maga további komplikációit. Nincs rá mód, hogy elkerüljük a kemény gyakorlati dilemmát, amely egyfelől a lehető legerőteljesebb centralizált politikai beavatkozást kívánja meg (úgy a régi tulajdonrendszertől elválaszthatatlan kizsákmányoló társadalmi-gazdasági viszonyok megszüntetésének, mint az új jogi formának a belső és külső felforgatással szembeni megvédése céljából), másfelől ugyanakkor anticipálja a politikai centralizmus szükségszerû kudarcát a társadalmi reprodukció instrumentális és intézményes komplexumai a maguk teljességében való valódi decentralizálásának és mély átstruktúrálásának sokkal nehezebb feladatát illetően.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a kapitalista magántulajdon nem törölhető el egy centralizált politikai tekintély hatalma nélkül. Hiszen még a jólismert háború utáni "nacionalizálások" formájában végbement részleges (és teljességgel visszafordítható) megnyirbálása is a centralizált kapitalista állam beavatkozását igényelte. Ami azonban a spontán módon kikényszerített kapitalista döntéshozatali folyamatok és struktúrák személytelen jellege miatt kevésbé nyilvánvaló, az az, hogy kiteljesedett árutermelés rendszere velejéig autoritárius; és hogy egyáltalán nem is működhet anélkül, hogy autoritárius ne maradna a "civil társadalom" szintjén, ahol a társadalom anyagi újratermelési struktúráit kiegészíti egy ugyanilyen hierarchikus döntéshozatali hatalom, amelyből magukat a termelőket kategorikusan kizárják.
Ez az az anyagi újratermelési szerkezet, amelyet a posztkapitalista társadalom szükségképpen örököl. Az irányításra való jogcím jogi formájának a megváltoztatása nem változtatja meg ipso facto magának az anyagi cserefolyamat irányításának a materiálisan beágyazott struktúráját, amelynek a rendszer, ahogyan létezik, sikeresen alávethető. Mert abban a formában, amelyben a tőkés rendtől átveszik, a struktúra csak az autoritárius döntéshozatali módszerekkel van összhangban. Így tehát eme utóbbi szempont miatt is, a posztkapitalista állam nem kerülheti el, hogy autoritárius (és ennek megfelelően bürokratikus) legyen mindaddig, amíg magát az öröklött újratermelési szerkezetet valóságosan át nem strukturálják és mélyrehatóan nem demokratizálják olyan módon, amely a kapitalista piaci társadalom viszonyai között teljesen elképzelhetetlen. Semmilyen mértékű politikai jóakarat nem pótolhatja ezt. Így magának a "glasznoszty"-nak a sorsa bizonyosan a fenti értelemben vett "peresztrojka" sikeres végrehajtásán múlik, és nem egyszerűen az ország "gazdasági hatékonyságának" - bármennyire is szükséges - megjavításán.
A tőke társadalom fölötti uralma legzavarbaejtőbb aspektusainak egyike, hogy a tőke irányítási rendszerében a termelés működési feltételei a "puszta materialitás" fetisisztikus jellegét öltik magukra. Úgy fogják fel őket, mint pusztán a termelés eszközeit és anyagát, amelyekhez (ami racionális működésüket illeti) csak a technikai hatékonyságra vonatkozó - állítólag maguknak az anyagi tényezőknek a természetéből közvetlenül fakadó - racionálisan vitathatatlan megfontolásokat kell hozzátennünk.
A működési feltételeknek ez a hamis megjelenítése sikeresen elrejti azt a zsarnoki normativitást, amely bensőségesen hozzátartozik objektív szerkezetükhöz. Úgy is, mint a termelés anyagi lehetősége (és így a munkások életbenmaradása) előfeltételezi a termelőeszközöknek a valódi termelőktől való "alkotmányosan" biztosított és eredetét tekintve kifejezetten erőszakos elválasztását, és úgy is mint az egyes kapitalista vállalatok vezetésével megbízott despotikus irányító tekintély által mindennaposan érvényesített funkcionális működési szabályokat. Mégis, a felszínen úgy tűnik, mindent a "racionális eljárások" rendeznek és döntenek el, amelyekről azt állítják, hogy közvetlenül abból származnak, hogy az illetékesek a legmesszebbmenő objektivitással a "maximális hatékonyság" megvalósítására koncentrálnak - amelyből a rendszer levezetheti önigazolásának alapját. Ténylegesen a "racionalitásnak", "objektivitásnak" és "hatékonyságnak" ez a fetisisztikus látszata - amely elrejti a mögötte rejlő despotikus normativitást - olyan erős, hogy (a helyzet végső iróniájaként) még a "piaci szocialistákat" is rabul ejti.
Természetesen bármilyen termelési mód sikere, beleértve a szocialista termelési módot is, elképzelhetetlen a források kezelésének egy racionális és hatékony rendszere nélkül. A "gazdálkodás" szó elsődleges jelentése ténylegesen ez a megállapítás, egyetlen szóban összegezve. Azonban, amit úgy tűnik, mindazok elfelejtenek, akiket elbűvöl a piac által kikényszerített "hatékonyság" szirénjének éneke, az az, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődés messze legfontosabb erőforrása semmi más, mint maga az emberi lény.
Ez az oka annak, hogy miért nem jöhet szóba, hogy a szocialista termelés fejlesztésének modelljeként akárcsak részlegesen is elfogadjuk a kapitalista piaci társadalom módszereit és eljárásait. Ellenkezőleg, a két rendszer irányelveit összehasonlítva szembesülünk alapvető összeférhetetlenségükkel. Mert a tőkének éppúgy, mint minden mást, az emberi erőforrásokat is úgy kell kezelnie, mint ami a könyörtelen "racionalizáló hatékonyságának" alkalmazása révén a minimumra csökkentendő. És amennyire lehetséges - ahogyan ezt a "strukturális munkanélküliség" veszedelmes növekedése tanúsítja -, a munkafolyamatból ki kell szorítania a termelési költségeket, tekintet nélkül arra az emberi árra, amivel ez együtt jár. A tőke eldologiasodott hatalma csak ezzel a céllal gyakorolható.
A szocialista koncepciók és a különböző, "a politikai gazdaságtan álláspontját" reprezentáló ideológiák közötti demarkációs vonal ezzel az alapvető kérdéssel kapcsolatban élesen elválasztja egymástól a szembenálló két tábort. Mert amíg az előbbiek továbbra is ragaszkodnak a társadalmi egyének autonóm önmeghatározásának és cselekvésének egy új társadalmi rendben való objektív megvalósíthatóságához, addig az utóbbiak nem tehetnek mást, mint hogy olyan módon kezelik a termelőket, amely lealacsonyítja őket arra a szintre, ahol pusztán rendelkezésre álló "termelési költségekként" jelenhetnek meg a tőke látókörében.
Ezért a szembenálló társadalmi erők elkerülhetetlenül radikálisan különböző módokon fogják fel a tekintély szerepét, úgy a munkafolyamatot alkotó egységekben, mint a társadalomban általában. Az egyik oldalon - az uralkodó osztály érdekeit fejezve ki azzal, hogy azt hirdetik, nem lehetséges más rendszer, mint a fennálló "természetes rend" - kikötik, hogy a munka- folyamatot a tőke vasfegyelmének megfelelően kell irányítani, e szavakkal dicsőítve a mostanában hozott drákói szakszervezetellenes törvényeket: "Mrs. Thatcher kormányának legnagyobb, egyedülálló eredménye az volt, hogy megnyitotta az utat az ipari fegyelemhez való visszatérés felé." A tekintély szerepét a társadalomban általában úgy képzelik el, mint a kapitalizmus hierarchiát kikényszerítő hatalmának természetes kiterjedését, sajnálkozva: "Ahol valaha létezett egy természetes társadalmi rend, ott ehelyett kialakult a tekintély semmibevevése és az esztelen vágy arra, hogy fittyet hányjanak a szabályoknak és szembeszálljanak a törvénnyel és konvencióval egyaránt." A tekintély megkérdőjelezhetetlen elfogadásának elveszett aranykorát pedig ugyanebben a szellemben idealizálják: "A nagyszülőkből, nagynénikből és nagybácsikból, unokatestvérekből, fivérekből és nővérekből álló régi kiterjedt családok a társadalmi rend hatalmas szervezetei és bástyái voltak. A gyermekek megkapták a folyamatosság és a természetes rendben betöltött helyük tudatát. A családi hierarchiával és az idősebbek tiszteletével összhangban volt a sokféle hierarchia és a célszerűség és rend tudata másutt is - az iskolában, az egyházakban, a közéletben úgy helyi, mint országos szinten."
Nem meglepő módon ezért ugyanezek az ideológusok azt javasolják, hogy a régi rendet helyre kellene állítani, úgy az állami irányítás szervei által hozott represszív törvények erőteljes érvényesítése, mint a társadalom kulturális és ideológiai intézményeinek ugyanerre a feladatra való mozgósítása révén. Kinyilatkoztatják: "Az egyháznak abba kell hagynia a szűzi születés és a női papok körüli vitákat, és visszatérnie a társadalomba annak erkölcsi irányítójaként [értsd: "a természetes társadalmi rend bástyájaként"] betöltött természetes szerepéhez."1
Ezzel teljesen ellentétes módon a társadalmi vízválasztó másik oldalán a szocialisták úgy érvelnek, hogy az egyetlen tekintély, amely alkalmas arra a feladatra, hogy az emberi lényeket, mint a társadalmi és gazdasági előrehaladás alapvető erőforrásait irányítsa, a társult termelők önmagát konstituáló tekintélye. Az önigazgatást nemcsak gyakorlatilag megvalósíthatónak, hanem éppen annyira történelmileg szükségszerűnek is tekintik – figyelembe véve a kapitalista újratermelési rendszer növekvő ellentmondásait és a tekintély válságát, amelyet ma még annak legagresszívabb védelmezői is nyíltan beismernek.
A tekintély e két felfogása közötti szakadék áthidalhatatlan, ami jelzi, hogy meghatározó alapjuk az objektív antagonizmusok továbbélése a kapitalista társadalomban. Ezt - és az ezzel kapcsolatos kérdéseket - kell megtárgyalnunk a következő oldalakon.
Ami a szocialista törekvések számára parancsolóan szükségessé teszi, hogy célul magának a tőkének mint olyannak a fokozatos felszámolását tűzzék ki, az végső soron nem a tőke szigorúan gazdasági vagy technikai értelemben vett rugalmatlansága (amely, ahogyan a huszadik század fejleményei bőségesen bizonyítják, saját strukturális korlátain belül is figyelemre méltó mértékben megváltoztatható). Inkább arról van szó, hogy a tőke teljesen összeegyeztethetetlen a társadalmi egyének szükséges autonóm cselekvési módjával. Mert a tőke semmiféle elgondolható módon nem ruházhatja át a maga - elidegenedett, apriori meghatározott és természeténél fogva fékezhetetlenül totalizáló - irányítási módját emberi lényekre anélkül, hogy ezzel meg ne szüntetné önmagát.
A tőke egyetlen lehetséges társadalomirányítási módszere a maga legbelsőbb ontológiai meghatározottságából, abból folyik, hogy a tőke egy eldologiasodott, önkiterjesztő mechanizmus, amely a társadalmi reprodukció szférájában mindent önmaga alá kell hogy rendeljen. Ennek megfelelően a fennálló termelési rendszer partikuláris egységein belüli kapitalista irányítási módszereket, a társadalom egészét illetően olyan típusú társadalmi berendezkedés kell hogy kiegészítse, amely mindenütt biztosítja, hogy elősegíti a tőke megkérdőjelezhetetlen uralmát a termelők fölött, a társadalmi reprodukció ama egyetlen formájának fenntartása érdekében, amellyel a tőke - dinamikus, despotikus és eldologiasodott - társadalomirányítási módszere összeegyeztethető. Tehát a tőke fölötti társadalmi kontroll apriori lehetetlenség egy olyan társadalmi rendszerben, amely maga a tőke kontrollja alatt áll.
Valójában a kapitalista rendszer legnyíltabban elkötelezett ideológusai, mint Raymond Aron, nem is haboznak - az erő pozíciójából - kihívóan beismerni: "Minden modern cég tekintélyuralmi alapon szerveződik. Ami az ipar techno-bürokratikus értelemben vett irányítását illeti, ez jelenleg mindenfajta rendszerben inkább tekintélyuralmi, mint demokratikus."2 A kapitalista rendszer despotikus jellege itt automatikusan igazolást kap annak elfogadása révén, hogy 1. ez a "modern" termelésnek mint olyannak a "techno-bürokratikus" meghatározottságaiból következik; 2. az autoritarianizmus "mindenfajta rendszer" szükségszerű ismérve. Jellemző módon azonban több fontos kérdés nemcsak válasz nélkül marad, hanem fel sem vetődik. Így nem kapunk semmilyen magyarázatot arra, hogyan lehetséges egy társadalmi rendszer demokratikus igényeit fenntartani, amely reprodukcióját tekintve olyan termelési (és elosztási) módon nyugszik, amely elválaszthatatlan egy mélységesen antidemokratikus, tekintélyuralmi jellegű irányítási rendszertől. Sem pedig arra, hogy mi történik, ha komoly konfliktusok törnek ki magának az autoritárius irányítási struktúrának a legitimációjával és működőképességével kapcsolatban.
Az uralkodó rend ideológusainak szemében ez teljességgel elgondol- hatatlan. Mert az ő számukra a kapitalizmust - mint a leghatékonyabb modern "technobürokratikus" rendszert - létezésének történelmi korlátain túl is legitimálja nem-vitatott és vitathatatlan működőképessége. A rendszer szilárd - így szól az önbiztatást szolgáló mese - mert a "modern cég" "mindig növekvő bőségben" termeli a javakat. De mi történik, ha a kapitalista rendszer a "mindig növekvő bősége" mítoszának - amely az uralom és alárendeltség hierarchikus rendszerének állítólag magától értetődő legitimációs alapjaként erősen megkérdõjelezhető - nem felel meg még a legkiváltságosabb helyzetben lévő "centrum-országokban" sem? És mi a helyzet azzal a számtalan millió emberrel - a világ népességének csaknem 90 százalékával -, akik soha még csak nem is álmodhatnak az "állandóan növekvő bőség"-nek a tőke globális rendszerében oly igazságtalanul elosztott gyümölcseiről? (Ezek tényleges élvezéséről nem is beszélve!) Ami pedig talán a legzavaróbb az összes fel nem tett kérdés közül: hogyan tekinthetne valaki "egészségesnek" és "működőképesnek" egy olyan autoritárius gazdasági-társadalmi rendszert, amely saját állandósága problémátlan alapjaként posztulálja a kizsákmányolt 90 százalék folyamatos kizárását a társadalom növekvő gazdagságának áldásaiból?
Valójában a rendszer autoriter jellege nem racionálisan vitathatatlan és előnyös "techno-bürokratikus" követelmények eredménye, hanem azoknak az elsődlegesen társadalmi meghatározottságoknak a kifejeződése, amelyek révén a kapitalista társadalmi, gazdasági és politikai rendszer érvényesíti és védelmezi önmagát. Ahogy nem gondolhatunk arra, hogy alapvetően megváltoztassuk a tőke uralmát a társadalom egésze fölött anélkül, hogy egyidejűleg ne tűznénk ki célul a "despotikus munkahely" belső demokratizálását, úgy az is elképzelhetetlen, hogy ez utóbbit a termelők kezdeményezéseire és szükségleteire érzékennyé tegyük anélkül, hogy egyidejűleg fel ne számolnánk a társadalmi munkamegosztásnak a társadalom egészében uralkodó zűrzavarát és a piac zsarnokságát, amely vele együtt jár. Másképpen beállítani a kérdést, a "racionális hatékonyság" valamilyen hiposztazált szabályai és mechanizmusai nevében (bármilyen autoritáriusnak ismerik el ezeket) puszta misztifikáció.
A társadalmi komplexum egésze és részei közötti kölcsönös meghatározó viszony kapitalista típusú artikulálásán kívül - ahol a munkahelyen belüli zsarnokságot a társadalom egészében uralkodó zűrzavarnak a piac által meghatározott feloldása egészíti ki - elvben az egész és a részek közötti működőképes viszony megvalósításának még két útja lehetséges.
Az első esetben a társadalom munkafolyamatainak különböző egységein belül gyakorolt despotizmus beágyazódhat az átfogó társadalmi integráció egy olyan formájába, amely maga is nyíltan despotikus, ahogy ténylegesen ez a helyzet az olyan társadalmakban, amelyeknek reprodukciós módja a rabszolgák politikai értelemben korlátlan kizsákmányolásán nyugszik. Nyilvánvaló azonban (figyelembe véve azt a tényt, hogy a kapitalizmusban a termelők fogyasztókként is alapvető szerepet játszanak a reprodukció átfogó folyamatában), hogy amennyiben a rendszer a társadalom átfogó összetartó erejeként elfogadná a politikai despotizmus korlátok nélküli változatát, előnyben részesítve ezt a "láthatatlan kéz" jószolgálataival szemben, ez a fennálló struktúrák magjában hatalmas komplikációkat okozna. A kapitalista rendszer belső szükségleteinek kielégítésére sokkal megfelelőbb a "bér-rabszolgaság" rendszere, mint a korporatista politikai zsarnokság megkérdőjelezhetetlen, átfogó társadalomintegráló erőkénti igénybevétele, még ha nagy válságok idején az ez utóbbiról való álmodozás ijesztő formákban valósággá is válhat, ahogyan ezt a huszadik századi történelem - mindenekelőtt Hitler náci rendszere, amely a kapitalista uralomnak egy kirobbanó antagonizmusok által szétszaggatott társadalom feletti újramegszilárdítását szolgálta - világosan bebizonyította. Mindazonáltal normális körülmények között a tőke a maga "alkotmányos köztársaságait", legalábbis a "centrum-országokban", megfelelőbbnek tekinti Hitlereinél.
A munkahelyen uralkodó despotizmus és a társadalom egészében uralkodó piacorientált munkamegosztás anarchiája jelenlegi rendszerének a másik alternatívája még kevésbé egyeztethető össze a kapitalista társadalomirányítási móddal, mint az első. Mert ez az alternatíva a tőke teljes eltávolítását követelné meg úgy a mikrostruktúrákból, amelyeken belül végbemegy a társadalom termelési és elosztási gyakorlata, mint abból a mechanizmusból, amelynek révén ezek egységes egésszé kapcsolódnának össze. Enélkül lehetetlenné válna a társult termelők tudatosan tervezett öntevékenysége átfogó cserekapcsolataik szintjén, ami azután elkerülhetetlenül aláásná az autonóm önigazgatásnak az üzem termelőtevékenységén belüli intézményesítésére tett erőfeszítéseket is. Éppen a tőkének az önmagukat felszabadító egyének által véghezvitt radikális eltávolítása a társadalmi metabolizmus felett jelenleg gyakorolt uralmi pozíciójából az, amiről az egész szocialista elképzelés szól. Szemben azzal a móddal, ahogyan a tőke gyakorolja uralmát a társadalom felett, a szocialista koncepció - Marx szavaival - "a szabadon egyesült egyének együttes tervét" képzeli el, aminek alapja az, hogy felismerik: "a modern egyetemes érintkezés nem is sorolható másként be az egyének alá, csak úgy, hogy valamennyiük alá sorolják be". Ezt jelenti a munka javasolt "öntevékenységgé való átalakítása", amelynek anyagi előfeltétele, hogy az emberek visszanyerjék az uralmat a társadalmi munkamegosztás felett (ahelyett, hogy alá lennének vetve diktátumainak) és a termelőeszközöket valóságos és nem pusztán jogi értelemben "mindegyik egyes egyén alá, a tulajdont pedig valamennyiük alá besorolni".3
Bizonyos, hogy hatalmasak azok az akadályok, amelyek e vízió valóra váltásának útjában állnak. Mert az öröklött munkafolyamat és az hosszú ideje fennálló társadalmi munkamegosztás - úgy a munkahelyen, mint a társadalom egészét tekintve - magukon viselik a "despotizmus és anarchia" jegyeit, amelyek nem szüntethetőek meg semmiféle kormányzat rendeletével sem, bármilyen "csodálatraméltóan szocialista" legyen is, Rosa Luxemburg kifejezésével élve. A kérdés ugyanaz marad, ami korábban, hogy hogyan törjük szét a tőke láncait "ott, ahol a láncokat kovácsolják", pozitív értelemben felváltva őket olyan tudatosan elfogadott - kölcsönösen összekapcsoló és erősítő, éppúgy, mint kétoldalú jogokat és kötelezettségeket biztosító - kooperatív kötelékekkel, amelyek révén a társult termelők végrehajthatják a szükséges változásokat.
A problémák és nehézségek, melyekkel szembesülnünk kell, pontos terminusokban azonosíthatóak - a gyakorlati beavatkozás céljával - a történelmileg specifikus társadalmi-gazdasági fejlemények kontextusában. Ezzel szemben a transzcendentális ürességek, amelyeket azok ajánlanak nekünk, akik egy semmitmondó "procedurális utopianizmus" nevében tagadják a lényegi változtatások megvalósíthatóságát, csak elmoshatják a határvonalat az elnyomás és a felszabadítás között, eltérítve a kritikai tagadást a maga igazi célpontjaitól. Mert Marx számára az igazi kérdés - és ez marad a valódi kérdés ma is, inkább, mint valaha - a társadalom reprodukciós folyamatai feletti irányítás valóságos gyakorlásának kérdése volt, és nem egyszerűen az, hogy hogyan védjük ki a technikai fejlődés és a komplexitás negatív hatásait. Mert úgy a "technika", mint a "komplexitás" mindig társadalmilag beágyazott jelenségek, és ennek következtében csak történelmileg változó társadalmi hatásukra támaszkodva irányíthatóak. Ahogy Raniero Panzieri érvel, egy megérdemelten befolyásos cikkében: "Az iparosítás folyamata, ahogyan a technológiai haladás egyre fejlettebb szintjeit éri el, a kapitalista hatalmának folyamatos növekedésével jár együtt. Ahogy növekszik a munkással szembeállított termelőeszközök tömege, úgy válik a kapitalista számára egyre inkább szükségessé, hogy a munkafolyamat felett abszolút ellenőrzést gyakoroljon. A kapitalista terve az az eszmei forma, amelyben a bérmunkások 'az általuk végzett különböző munkák közötti kapcsolattal' szembesülnek, miközben a gyakorlatban 'a kapitalista hatalma úgy jelenik meg, mint egy rajtuk kívüli lény hatalmas akarata'. Tehát a kapitalista tervezés fejlődése szorosan kapcsolódik a gépek kapitalista felhasználásához. Az együttműködés társadalmi munkafolyamaton belüli fejlődésének megfelel - kapitalista irányítás mellett - a tervnek mint zsarnokságnak a fejlődése. A gyárban a tőke állandóan növekvő mértékben érvényesíti hatalmát 'mint egy magántörvényhozó'. Tervezése despotikus 'a munkafolyamat társadalmi szabályozásának kapitalista karikatúrája' (Marx). Nyilvánvaló ezért, hogy egyszerűen helyeselni a racionalizálási folyamatokat (értve ezek alatt a kapitalizmus keretein belül kifejlődött termelési technikák összességét) annyi, mint megfeledkezni arról, hogy éppen a kapitalista 'despotizmus' az, ami a technológiai racionalitás formáját ölti magára. Kapitalista felhasználásuk során nem csak a gépeket, de a 'módszereket', a szervezési technikákat stb. is bekebelezi a tőke, és ezek a munkásokkal tőkeként állnak szemben: úgy, mint egy hozzájuk képest külsődleges 'racionalitás'. A kapitalista 'tervezés' előfeltételezi az élőmunka tervezését, és minél inkább arra törekszik, hogy úgy mutassa be magát, mint zárt és tökéletesen racionális szabályrendszert, annál inkább absztrakt és parciális. Kizárólag hierarchikus típusú szervezeten belüli felhasználásra alkalmas. Nem 'racionalitás', hanem irányítás, nem technikai programok, hanem a társult termelők terve a hatalom gyakorlására biztosíthatja csak a világméretekben végbemenő technikai-gazdasági folyamatokhoz való megfelelő viszonyt."4
Figyelembe véve e tendenciákat és azok realisztikus felfogását Marx és követői, így Panzieri részéről, valóban megdöbbentő látni a "kritikai elmélet" némely teoretikusát, akik megpróbálják diszkreditálni a munkafolyamat valódi szocialista irányításának követelését azzal, hogy szembeállítják vele "világunk" társadalmi szempontból nem minősített "technikai feltételeit" - elvetve Marx úgynevezett "esztéticista" és "expresszivista" modelljét (amilyen modellje Marxnak soha nem volt). Kijelentik: "Egyre nehezebb elképzelni, hogy a jelenlegi technikai feltételek, vagy akár azok kisebb méretű üzemekkel és felszereléssel humanizált variánsai mellett valaha is bevezethetőek lennének olyan munkafolyamatok, amelyekkel együtt járna az a fajta emberi kiteljesedés, amelyet eredetileg az alkotó zseni mintájából vezettek le, aki alkotásaiban tárgyiasítja legbelső emberi természetét, és azután szemléli és újra elsajátítja azt, amit külsővé tett. Én egyszerűen nem gondolom, hogy a mi világunk a jövőben akár talpalatnyi helyet is hagyna egy ilyen elképzelésnek."5
Ez a gondolatmenet, amely Marxot úgy mutatja be, mint saját karikatúráját, nem csak az elutasított ellenfélről adott általános értékelését tekintve megkérdőjelezhető, hanem éppen úgy minden egyes konkrét lépésében is. Először is azért, mert az állítólagos "technikai feltételek" nem egyszerűen technikaiak, hanem ettől elválaszthatatlanul - és veszélyes módon - egyszersmind osztálymeghatározottak is abban az értelemben, hogy a tőke hierarchikus és despotikus hatalmi és társadalomszervezési struktúrájának keretein belül artikulálódnak. Másodszor azért, mert a "kisebb méret" retorikus-mechanisztikus azonosítása a "humanizálttal" (egy, az azonnali lepuffantás céljából kitalált képzeletbeli ellenfél) egyáltalán nem tartozik a tárgyhoz. Attól, hogy "kisebb méretűvé" válik, egy vállalat semmiképpen sem lesz ipso facto "humanizált". Mert egy "kisméretű" kapitalista vállalat (és természetesen egy nem-kapitalista is) éppoly zsarnokian uralkodhat a benne dolgozók életén, mint "nagyméretű" megfelelője. Harmadszor, mert egyetlen komoly szocialista sem - a legkevésbé maga Marx - képzelte soha azt, hogy a termelés egy ilyen idealizált, az "alkotó zseni" modelljén alapuló módjának a visszahozása a megoldásnak akárcsak végtelenül kis része lehetne. Negyedszer pedig, nemcsak a "mi világunk", hanem soha semmiféle világ sem tenné lehetővé a visszatérést ehhez a polemikus céllal hiposztazált fiktív archaikus állapothoz, ami a záró megállapítást a "jövőrõl" kifejezetten üressé teszi.
Mindazoknak, akik az emberi emancipáció ügyének elkötelezettjei, a "modern kor bonyolultságának elkerülhetetlenségével" - éppen úgy, mint az osztályuralom megalázó valóságával - nem mint testetlen ideáltipikus absztrakcióval, hanem a maga érzékelhető társadalomtörténeti specifikusságában kell szembenézniük. Ami a szocialisták számára kifogásolható, az a bonyolultság egy bizonyos, az autonóm cselekvés lehetőségét kizáró típusa, nem pedig a "komplexitás" mint olyan. A "komplexitás" weberi ihletésű és társadalmilag meghatározatlanul használt kategóriáját az autonóm cselekvés lehetősége elleni apriori érvként használni - ahogy ezt Habermas, Colletti és mások teszik - annyi, mint a fennálló rend ideológusait támogatni az annak "örökérvényűvé" tételét célzó erőfeszítéseikben.
A kapitalista rendszerben a "bonyolultság" alapvető jellemzője, amely magának a tőkének legbelsőbb természetéből folyik, a társadalmi kontroll kérdésével kapcsolatos. A "komplexitás" a kapitalista fejlődés során annak az alapvetõ célnak megfelelően artikulálódott, hogy a termelőket nemcsak a reprodukciós folyamat tényleges irányításából, de még ennek távoli lehetőségébõl is kizárja.
A kapitalista komplexitás társadalomtörténeti szempontból egyedülálló típusa a rendszernek egy rendkívül sajátos - belsőleg ellentmondásos - kettős működési problémájából ered. Egyfelől azoknak a belső strukturális meghatározottságoknak következtében, amelyek nélkül a tőke, mint a társadalom termelési és elosztási gyakorlatának valódi irányítója, nem lehetne működőképes, magukat a termelőket ki kell zárni a munkafolyamat egészét érintő döntéshozatalból, annak ellenére, hogy a nekik juttatott összes specifikus termelési funkció irányítására képesnek kell lenniük, bármilyen komplikáltak legyenek is ezek. Ugyanakkor viszont amiatt, hogy a termelők "szabad munkások", akik nem kényszeríthetőek politikai eszközökkel (azaz közvetlenül erőszakot alkalmazva, vagy ezzel fenyegetve) arra, hogy szolgálataikat a kapitalista expanzió rendelkezésére bocsássák, valamilyen módon - vagyis gazdasági kényszerrel - mégis rá kell őket bírni arra, hogy az adott munkahelyre jöjjenek dolgozni, és meg is kell őket ott folyamatosan tartani (ami a tőkés cégre kényszerítő gazdasági imperativusként nehezedik) - enélkül a rendszer elveszítené működőképességét. A kapitalista technikai-technológiai munkamegosztás további kibontakozása mindig alárendelődik ennek a kettős, a tőke reprodukciós rendszerének korlátain (és paradox "szabadságain") belül megvalósítható társadalmi kontroll alapkövetelményeire sajátosan jellemző problematikának. Érthető ezért, hogy a kiteljesedett árutermelés ilyen alapokra épülő önkiterjesztő reprodukciós és értékesülési rendszere nem kerülheti el a komplikált belső meghatározottságaiból és ellentmondásaiból növekvő mértékben származó legzavarbaejtőbb bonyolultságot. Mert a kapitalizmus tendenciájában globális terjeszkedésének és integrációjának minden egyes újabb lépése a meglehetősen ártalmas - hiszen nem egyszerűen a termelékenységre, hanem a társadalom feletti uralomra orientált - komplexitás egy egyre bonyolultabb szintjén kell hogy reprodukálja az eredeti bonyolultságot, új irányítási szinteket építve rá a kapitalista rendszer terjeszkedő épületére, amivel együtt jár a növekvõ számú irányító ellenőrzésének a mind jobban elbürokratizálódó rendszer működőképességének fenntartása érdekében elkerülhetetlen szükségessége.
E társadalmi premisszák (és strukturális imperativusok) mellett, melyek a tőkének mint az anyagi cserefolyamatok és a társadalmi kontroll egy egyedülálló módjának objektív meghatározottságából fakadnak, voltaképpen a tőke mint dinamikus és átfogóan újratermelődő rendszer történelmi megszilárdulásának kezdetétől fogva nem lehet szó semmilyen alternatíváról a valódi termelőknek az irányítás lehetőségéből való kizárásával szemben. Gyakorlatilag, kategorikusan meg kell tőlük tagadni a döntéshozatali hatalmat, még a kapitalista módon megszervezett termelési és elosztási egységek legegyszerűbb szintjén is: az osztályösszeférhetetlenség kritériuma, nem pedig az adott feladatok "bonyolultságának" a megragadására való állítólagos képtelenségük miatt. Ezért elméleti non sequitur (mint ahogy némileg őszintétlen álláspont is) a "növekvő bonyolultság" nevében a társult termelők autonóm termelési élettevékenységének lehetetlenségét hirdetni.
Akár egyszerű, akár bonyolult, az irányítás kérdésében a kapitalista társadalmi, gazdasági és politikai keretek között nem lehet szó kompromisszumról. A problémát nem oldja meg automatikusan a kapitalista termelési viszonyok politikai-jogi értelemben vett megszüntetése sem. Az autonóm termelési tevékenység akadályai mindaddig megmaradnak, amíg a tőke hatalma az öröklött reprodukciós struktúrákban és azok működésén keresztül tovább él.
A "bonyolultság" jelentős része a kapitalista rendszerben a rendszer ama szükségletének köszönhető, hogy el kell rejteni - nemcsak a rivális tőkések, de még sokkal parancsolóbb szükségességgel a társadalmi ellenfél, a munka elől, amely az így nyert információk minimális következményeként bizonyos elfogadhatatlan bérkövetelésekkel léphetne föl - azokat az információkat, amelyeket egy racionálisan megszervezett újratermelési rendszerben egyáltalán nem kellene titokban tartani. Ez a tény úgyszintén teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy az igazi kérdés az irányítás, nem pedig a társadalmilag meghatározatlan "bonyolultság".
Nyilvánvalóan számos olyan aspektusa van a "kapitalista bonyolultságnak" (nem a termeléshez szervesen hozzátartozó meghatározottságoknak, hanem az osztályuralom fennálló rendszere szükségleteinek köszönhetően), amelyeket viszonylag könnyen fel lehetne számolni, miközben a fennmaradókat sokkal hatékonyabb irányítás alá kellene vonni, mint ahogy a tőke képes megbirkózni a saját rendszerén belül kialakuló bonyolultsággal.
Valójában azok álláspontjának, akik a tőke védelmében a "bonyolultság" érvét használják, egyik legellentmondásosabb aspektusa, hogy nem hajlandóak észrevenni: a fennálló rendszer egyre kevésbé képes megbirkózni a növekvő komplexitás negatív hatásaival, még az emberiség fennmaradásának feltételeit érintő ökológiai szinten sem. Abban az időben, amikor Weber elsőként bevezette ezt az apologetikus érvelést, a kapitalista rendszer és bürokráciája (amelyet maga Weber helyesen hasonlított a "virtuózhoz"6) úgy tűnt, hogy képes választ adni a növekvő bonyolultság kihívására. Jellegzetes módon azonban már Weber saját érve - a maga kategorikusan állított, de sohasem bizonyított kijelentéseivel - sem a fennálló rend hosszú távon megkérdőjelezhető működőképességének objektív értékeléseként, hanem a ("nem-virtuóz" módon bürokratikus) szocialista fejlődés kilátásai elleni ideológiai fegyverként volt kifejtve. Ami a weberi gondolatmenet mai változatait még problematikusabbá teszi, hogy ezek a teoretikusok teljes lelki nyugalommal figyelmen kívül hagyják: Weber megnyugtató reflexióinak kora óta nagyot romlottak a dolgok ebben a vonatkozásban. Így a kapitalizmus működéséről adandó minden tartható magyarázatnak a komplexitás érvét pontosan az ellenkező módon kell használnia, mint ahogy az uralkodó rend ideológusai újból ajánlják. Mert a növekvő komplexitás, amelyet egy olyan rendszer termel ki, amely képtelen eredményesen kontrollálni az ebből származó eszkalálódó bonyodalmakat, a Weber ihlette rendszerelmélet (és annak különféle átültetései) különös logikája ellenére is komoly adósság, nem pedig pozitív tétel a tőke számláján.
A társult termelők kombinált erőforrásai elvileg sokkal alkalmasabbak a társadalmi reprodukciós folyamat - úgy egésze, mint részei - valóságos termelési követelményeinek megfelelő komplexitás kezelésére, mint a tőke relatíve kisszámú kiváltságos "megszemélyesítői", akiknek a fennálló rendszerben jut a döntéshozatali hatalom, legyenek ezek "az ipar urai" vagy állami bürokraták. Magától értetődő, hogy irányítási funkcióit nem szükséges átvinni egy elkülönült rendszerbe, és - ami még rosszabb - "ellenséges módon" elrejteni maguk a termelők elől, akik a szükséges termelési feladatok elvégzésére hivatottak. Ellenkezőleg: tág teret kínál a termelők tudatos részvételének és alkotó találékonyságának minden szinten. Lényegénél fogva kevésbé bonyolult, mint kapitalista alternatívája.
A haladás lehetősége ebben a vonatkozásban a termelők elszántságától és arra való képességüktől függ, hogy egészen drasztikus módon megváltoztassák a termelésnek és elosztásnak az uralkodó munkamegosztásban artikulálódó strukturális feltételeit. "Kezelni a bonyolultságot" így annyi, mint visszanyerni az irányítást a munkafolyamat egésze felett, azzal a végső céllal, hogy létrejöjjön a részek és az egész közötti "transzparencia" viszonya, mindenekelőtt az önmeghatározó egyének és a társadalom általuk autonóm módon konstituált, és változó szükségleteinek megfelelően tudatosan módosított átfogó termelési struktúrája közötti kapcsolat viszonylatában. A fetisisztikus látszatokkal ellentétben ez nem az "instrumentális racionalitás" kérdése, hanem az emberek közötti alapvetően megváltozott viszonyok rendszerének létrehozásáé, amelynek eredményeként az instrumentális és intézményes komplexumok elveszítik jelenlegi absztrakt és parciális jellegüket, amely "egyedül egy hierarchikus típusú szervezetben való felhasználásra" teszi őket alkalmassá. Ennek megfelelően az öröklött munkamegosztás és a neki megfelelő - a termelőktől a munkafolyamatban a döntéshozatal lehetőségét megtagadó - irányítási rendszer elleni támadás kudarca csak azt jelenthetné, hogy mind a létező feladatoknak, mind a termelőeszközök közötti formális szervezeti kapcsolatoknak a legalaposabb "technikai leegyszerűsítése" is megoldatlanul hagyná a komplexitás mögött rejlő lényegi problémákat.
Ez az igazi jelentése az átfogó szocialista stratégiának, amely - ahogy Marx megfogalmazta - arra törekszik, hogy megváltoztassa "az alapoktól a csúcsig az ipari és politikai lét feltételeit, következésképpen pedig a társult termelők egész létezési módját". Természetesen ennek megvalósítása csak olyan, történelmileg változó stratégiák alkalmazása révén lehetséges, amelyek az átstrukturálás folyamatához szükséges specifikus közvetítő lépésekre összpontosítanak. Ez az alapvető célkitűzések elutasításánál nem kevésbé azt is megkívánja, hogy realisztikusan tudomásul vegyük és a gyakorlatban rugalmasan kezeljük azokat az anyagi, politikai és kulturális-ideológiai korlátokat, amelyekkel szembekerülünk.
JEGYZETEK
1. Az idézetek forrása a Morals for majority (Erkölcs a többségnek) című aláíratlan szerkesztőségi cikk, amely Rupert Murdoch Sunday Timesának kollektív bölcsességét van hivatva reprezentálni.
2. Raymond Aron: The Industrial Society, 117-118. o.
3. K. Marx - F. Engels: A német ideológia. MEM 3. 67. és 72. o.
4. Raniero Panzieri: The capitalist use of machinery: Marx versus the "objektivista". In: Phil Slater (ed.), Cutlines of a Critique or Technology, Ink Links, London, 1980. 48. és 54-55. o.
5. J. Habermas: Autonomy and Solidarity, 214. o.
Ahogy egy olasz tudós - aki sok tekintetben szimpatizál a német kritikai elmélet álláspontjával - megfogalmazza, Habermas munkájának "szigorúan procedurális" és "nem-tartalmi" orientációról adott kritikájában: Ma a társadalmi azonosságnak legalább egy tartalmi elemet, vagy inkább egy lényegi finalitást kell magába foglalnia: az azonosság nem alapozható meg az emberiség és az azt alkotó egyének túlélésének garantálása nélkül. Az a tény, hogy ezeknek az egyéneknek - a világtársadalom civilizált tagjainak - az élete veszélyben van, a kommunikatív ész minden lehetőségét nem esetlegessé, hanem teljesen hiábavalóvá teszi. (Frio Cerutti: Political rationality and security in the nuclear age. In: Philosophy and Social Critism vol. 13., No. 1. 1987. 79. o.)
6. M. Weber - objektív társadalomtudományként bemutatott jellegzetes ideologikus hévvel - így érvel a rendszert "öröknek" tartó álláspontja mellett. "Az uralma alatt állók, a maguk részéről nem nélkülözhetik vagy helyettesíthetik a bürokratikus hatalmi apparátust, ha egyszer már létezik. Mert ez a bürokrácia a szakértői képzettségen alapszik, a maga funkcionális specializálódásán és egy, a különálló, mégis a módszereket tekintve integrált funkciók szokásszerű és virtuóz jellegű kezelésére beállt attitűdön. Ha a hivatalnok abbahagyja a munkát, vagy ha munkáját erőteljesen megzavarják, káosz keletkezik, és nehéz a kormányzottak közül hirtelen kiválogatni olyan helyettesítőit, akik alkalmasak rá, hogy ezt a zűrzavart kezeljék. Ez az állami adminisztrációra éppúgy vonatkozik, mint a magángazdasági igazgatásra. A tömegek anyagi sorsa egyre jobban és jobban a magánkapitalizmus növekvő mértékben bürokratikus szervezeteinek a szilárd és megfelelő működésétől függ. E szervezetek felszámolásának gondolata egyre inkább utópisztikussá válik." (Max Weber: Essays in Sociology, H. H. Gerth és C. Wright Mills kiadásában, 229. o.)