Vagyim Belocerkovszkij
Aldous Huxley Tudomány, szabadság, béke (Science, Liberty and Peace, 1946.) c. tanulmányában helyesen állapítja meg: a világon minden rossz abból ered, hogy az emberek, akiknek nincs kenyéradó tulajdonuk, abszolút függésbe kerülnek a munkaadójuktól és főnöküktől - s mindkét csoport gyorsuló ütemben demoralizálódik. Azonban a kistulajdonhoz, az "egyszemélyi termeléshez" visszatérni lehetetlen, írja Huxley, úgyhogy az egyetlen kiút: a csoporttulajdon. S ami ettől elválaszthatatlan - az önkormányzás. Ily módon a szabadságot és a hatalmat kiegészíthetjük a létfeltételeket biztosító tulajdonnal. De ebben a hármas egységben a hatalom marad a legfontosabb. Hatalom híján nem lehet megtartani sem a szabadságot, sem a tulajdont.
Valamennyi régi forradalomban - kezdve a Nagy Francia Forradalomtól - a szolgasorban lévő "tömegek" nem annyira valamely "izmus" ellen és nem annyira egy másik mellett harcolva fogtak fegyvert, ahogy ezt a szovjet történelemkönyvek tanítják, mint inkább - meglehet, nem is tudatosan - megpróbáltak ilyen vagy olyan formában önkormányzó társadalmat létrehozni, s mindegy, hogy szekciónak, kommunának, küldöttek szovjetjeinek vagy munkástanácsoknak nevezték annak hatalmi szervét.
Aki nem szabad ember, annak nincs egyéb választása, mivel csakis az önkormányzás segítségével tehető szabaddá minden egyes rabszolga - csakis ily módon juthat döntő szavazati joghoz minden őt érintő ügyben, vagyis ezen az úton nyerheti el a hatalmat és a szabadságot.
De a "tömegek" elkerülhetetlenül vereséget szenvedtek, hiszen az önkormányzás nem egyszerű dolog. Elkerülhetetlen az államgépezet és a gazdaság teljes átalakítása. Feltétlenül szükséges, hogy precízen illeszkedjenek egymáshoz. S természetesen úgy a termelőeszközök, mint az általános képzettség és kultúra megfelelő színvonala is szükséges.
Mindezek az előfeltételek mostanában értek be csaknem vagy teljesen (a fejlett országokban), és velük együtt érik az emberek többségének életbevágóan fontos érdekeltsége önkormányzó társadalom létrehozásában.
Az önkormányzás, az önkormányzó közösségek - nézetem szerint - az emberek integrációjának felsőfokát képviselik, azt, amely leginkább megfelel az ember természetének. Ezek a közösségek emberek önkéntes társulásai saját céljaik megvalósítása érdekében, amelyek lehetőséget nyújtanak az embereknek az EGYSÉGRE (ami a szabad társulás lényege) s egyidejűleg ÖNMEGVALÓSÍTÁSRA, vagyis feloldják az ember két alapvető törekvése között ősidők óta létező ellentmondást. (Épp így oldódik fel a hatalom és a szabadság közötti ellentmondás is.)
Az emberiség története önkormányzással kezdődött. Négykézlábról, a majomperspektívából - az őskommunizmus kialakulásakor - nemcsak a munka, de a szabad társulás és az önkormányzó csoportok (családok, törzsek) is elősegítették a kiegyenesedést. Az ember ezekben a csoportokban szerezte meg első morális tapasztalatait. Az önkormányzó közösségekben az emberek számára előnyös és szükséges fejleszteni és betartani az erkölcsi normákat, az emberi együttélés szabályait.
Elmondhatjuk, hogy erkölcsi értelemben az ember csakis a szabad társulásban nyilvánul meg emberként - kezdve a családalapítástól. Akinek volt alkalma látni, az tudja hogyan egyenesednek ki és ragyognak föl az emberek az akár a legföldhözragadtabb, legutilitáriusabb célból, de szabad akaratukból létrehozott társulásokban.
Azok számára, akik nem láttak ilyesmit, és logikai képzelőerejük csekély, szeretném hangsúlyozni, hogy az önkormányzó közösség százszázalékosan felelős cselekedeteiért, a kaszárnyalakó közösség viszont egyáltalán nem - minőségi szakadék választja el őket egymástól. Az első közösségben az emberek lelkiismeretesebbé, türelmesebbé válnak, új képességeket fedeznek fel önmagukban, megszabadulnak komplexusaiktól stb. Az ő számukra - ismétlem - ez alapvető szükségletté válik ahhoz, hogy sikerrel versengjenek más közösségekkel. S csakis az ilyen közösségekben válnak "első emberré" a valóban legjobbak, legeszesebbek. Hiszen az emberek hamar belátják, hogy előnyös az okosabbak tanácsát követni, lévén, hogy minden tévedés gyorsan és érezhetően árt mindenkinek, épp úgy, ahogy a siker mindenki hasznára van. És azok a vezetők, akiknek nincs abszolút hatalmuk alárendeltjeik felett, nem válnak morális és intellektuális halottá.
Az önkormányzó, csoporttulajdonon alapuló rendszer abban tér el minden korábbi és jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszertől, hogy egyidejűleg támaszkodik az emberi lélek idealisztikus és merkantilista komponenseire (feloldva ezt az ellentmondást is), s végre lehetővé teszi, hogy az emberek egyidejűleg dolgozzanak "mindenkiért és önmagukért".
Az önkormányzó rendszert definiálhatjuk úgy is, mint a demokrácia fejlődésének új korszakát. A demokrácia belép a vállalatok és hivatalok belső életébe, azokon belül hoz létre demokratikus intézményeket és mechanizmusokat: választásokat, népszavazásokat, törvényhozó (munkástanácsi) és végrehajtó (direktóriumi) hatalmat stb.
Úgy látszik, az a rendszer a progresszívebb, amelyik több szabadságot biztosít az embereknek társulásra és önkormányzásra. Alighanem ez a progresszió legtartalmasabb kritériuma. E kritérium szerint az államkapitalizmus az emberiség történetének legregresszívebb rendszere, mivel a végletekig megfosztja az embert a szabad társulás és az önkormányzás lehetőségétõl, és ily módon a társadalom valamennyi rétegét morális és intellektuális halálra kárhoztatja. (Ez az állapot azokban a társadalmi rétegekben a leggyakoribb, amelyekben az emberek leginkább elszigeteltek: a hivatalnokok, a humán értelmiség és a szolgáltató szférában dolgozók rétegeiben.)
Az olvasóban felmerülhet a kérdés: vajon egy önkormányzó vállalat (hivatal) sok egyszerű tagjának lesz-e igénye arra, hogy részt vegyen a közösség ügyeinek intézésében? Hiszen vezetőik úgyis szakemberek lesznek. A válasz egyértelmű: nagyon sokaknak lesz erre igénye.
Először is gondoljunk az ellenőrző funkciókra: a legfelső szintű irányítók és az egyes részlegek irányítói felett gyakorolt ellenőrzésre. Ez fontos és bonyolult ügy, amit a közösség és annak képviseleti szervei szinte csakis speciálisan erre a célra alkalmazott szakértő tanácsadók segítségével tudnak ellátni.
Egy megjegyzés. A Szovjetunióban a reformok hívei állandóan a népgazdaság irányításának decentralizálásáról, és a vállalati önállóság, vagyis a vállalatvezetők önállóságának szükségességéről beszélnek.
Ez az igény már közhellyé lett. Közben úgy a demokrácia alapelvei, mint az emberi psziché struktúrája azt igénylik, hogy a vezetői önállóság növelésekor annak párt- és állami kontrollját másvalami váltsa fel. A tőkés országokban ezt a kontrollt a tulajdonosok, a részvényesek felügyelő tanácsai, a részvényesek közgyűlései gyakorolják. Az önkormányzó társadalomban a munkástanácsok és a munkásgyűlések bírnak felügyeleti joggal - vagyis az ellenőrzés ott is tulajdonosi jog.
Veszélyes a vállalatvezetők önállóságát követelni anélkül, hogy ellenőrzésükre gondolnának, vagy - másként mondva - figyelmen kívül hagyni a hatalom megosztásának elvét. Enélkül rablógazdálkodás, korrupció és önkény uralkodik el a vezetésben, egyidejűleg pedig csökken a vezetés hatékonysága - vagyis a tekintélyuralom minden negatívuma kivirul. Ezt mindenki (vagy legalábbis a demokrácia összes híve) belátja, amikor egy ország egészéről van szó - de minden egyes közösség is azon törvényeknek veti alá magát, amelyek a társadalom egészében érvényesülnek. Jó példa erre a jugoszláviai helyzet, ahol a vállalatvezetés párt- és állami ellenőrzését meggyengítették, ám a munkástanácsoknak és a dolgozói kollektíváknak nem adtak valódi tulajdonosi jogokat.
De menjünk tovább. Az önkormányzó szerveknek és közösségeknek lesznek törvényalkotói funkcióik, például egy vállalat általános termelési politikájának meghatározása, a bevétel elosztásának elve, szociális és káderpolitika stb. Egy vállalat (hivatal) belső élete mindig rengeteg problémát és teendőt termel: a munka javításának kérdéseitől a munkafeltételek, a munkások és feletteseik közötti viszony kérdéséig stb. Úgyhogy az önkormányzás avagy belső demokrácia nagyonis reális dolog. (Konkrétabb elképzelést nyújt az önkormányzás szerveinek hatalmáról a lengyel Szolidaritás törvénytervezete az önkormányzásról.) Mellesleg: mindazok az ellenérvek, amelyeket az önkormányzással kapcsolatban hallottam vagy olvastam, lényegében az állami szinten jelenleg létező demokrácia elleni jól ismert érvek.
Foglaljuk össze: szabadság, hatalom és tulajdon - ez az önkormányzó társadalom tömör képlete. Mi is valójában az önkormányzó társadalom? A jog által szabályozott szabadság. Az élet menete fölötti hatalom. A termelőeszközök tulajdona. S mindez a társadalom minden egyes tagjának birtoka. Csakis ezen a "bázison", csakis e három "leviatánon" nyugodva látszik megvalósíthatónak az a struktúra, amely minden ember számára lehetővé teszi, hogy saját ideáljai, az erkölcsi tökéletesedés és a harmonikus fejlődés irányába haladjon. Mozgalom a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség felé.
Önkormányzással kezdődött az emberiség történelme, és a fejlődési spirál egy magasabb fokán az embernek oda rendeltetett visszatérnie - amennyiben el akarja kerülni a katasztrófát. Ahhoz, hogy az önkormányzás sikeresen működjék, legjobb tulajdonságai bontakozzanak ki és ne okozzon károkat a társadalomnak, a következő gazdasági és politikai elemek megfelelése látszik szükségesnek a társadalom struktúrájában.
A termelőeszközök és a munka termékének közösségi, csoporttulajdona garantálja az ember gazdasági függetlenségét az államhatalomtól és a munkaadóktól; egyidejűleg védi a társadalmat az egyes közösségek tévedéseitől vagy visszaéléseitől (mert azokért az adott közösségen kívülállók egyikének sem kell felelnie); és persze fontos feltétel az ember maximális érdekeltsége a jó minőségű munkavégzésben.
A közösségi vállalkozásokat az államnak nem szabad dotálnia. A fizetésnek teljes egészében a termék (vagy szolgáltatás) eladásának bevételétől kell függnie, és a közösség tagjai képzettségük vagy jártasságuk mértéke szerint osztják azt fel egymás között. A munkabért, annak mértékét és minden egyéb (pl. a különböző alapokon történő) elosztást a közösség dönti el.
Itt jegyezzük meg, hogy a csoport- vagy közösségi tulajdon nem azonos a szövetkezettel. Az utóbbi befektetések révén jön létre, s csakis a befektetők részesülnek a nyereség elosztásában befektetésük nagyságának aránya szerint. Ehhez nem szükséges, hogy a befektető maga is dolgozzon a szövetkezetben, hanem széles körben alkalmazhat bérmunkásokat (A részvénytársasági tulajdontól a szövetkezeti tulajdon annyiban különbözik, hogy nincsenek szabadon eladható részvények.) A csoporttulajdon viszont feltételezi a nyereségnek kizárólag a vállalati dolgozók közötti elosztását: bérmunka - átmeneti célfeladatokra kötött szerződésektől eltekintve - nem létezik. Bármelyik munkás, akit állandó munkára vettek fel, meghatározott próbaidő leteltével a vállalat és nyeresége teljesjogú résztulajdonosává lesz.
Az önkormányzás értelmetlen verseny, vagyis az áruk és szolgáltatások szabad piaca (mint az irántuk létező igény egyetlen hatékony értékmérője) nélkül. Mindkét elv szükséges az államosított gazdaság legfőbb ellentmondása leküzdéséhez, ahol az ember mint termelő odaadja az államnak a termékét, amit később mint fogyasztó megvásárol tőle. A termelőeszközök és a termékek csoporttulajdonán alapuló önkormányzó társadalomban a termelő adja el a termékét (szabadpiaci áron). Ráadásul a vállalat valamennyi munkása és alkalmazottja eladóként szerepel (a nyereségből mindenki részesül!), s nem csupán a tulajdonosok és az adminisztráció, mint a tőkés vállalatoknál. Ez is fokozza a munka minőségének javulását. Ezt igazolja a Nyugaton működő önkormányzó vállalatok tapasztalata.
Az önkormányzás feltételezi az agresszív konkurencia (a tőkefelhalmozó konkurencia) likvidálását. Ez a konkurencia nem fér össze az önkormányzással. De ezt nem is kell bánnunk, hiszen a kapitalizmus minden negatív sajátossága az agresszív konkurenciából ered.
A szovjet marxisták, akárcsak a kapitalizmus apologétái, nem akarják elismerni, hogy kétféle gazdasági konkurencia van. Vagy tőkés konkurencia vagy államosított termelés - vallják. De itt is létezik egy harmadik út, a szintézis útja.
Agresszív konkurencia akkor keletkezik, amikor minden önálló vállalat számára - függetlenül attól, hogy közösségi, magán- vagy szövetkezeti tulajdonban van-e - mód nyílik a bővített újratermelésre (a termelés extenzív bővítésére, tőkefelhalmozásra). Ebben az esetben az önkormányzó közösségek - éppúgy mint a magánvállalatok - olyan módon kezdenek terjeszkedni, hogy az új munka-helyekre bérmunkásokat, vagyis kizsákmányolandókat vesznek föl, akiktől elveszik az értéktöbbletet, és közösségi zsebükbe dugják. Még pontosabban: annak nagyobb részét újra halmozni kezdik, hogy még tovább terjeszkedhessenek. Hiszen aki nem terjeszkedik, azt előbb-utóbb tönkreteszik vagy felfalják: kizsákmányolandóvá lesz más közösségek számára. Az agresszív konkurencia döntő tényezője a tőke nagysága. Ily módon az agresszív konkurencia elkerülhetetlenül az önkormányzó közösségi vállalatok csökkenéséhez, likvidálásához, kapitalizmushoz, mégpedig anarchikus kapitalizmushoz vezet, ami a bérmunkások kíméletlen kizsákmányolását jelenti. Úgy terjeszkedni, hogy az új munkahelyek új munkásaitól ne vegyék el az értéktöbbletet, egyenértékű azzal, mintha saját vagyonukból és saját kezükkel teremtenének konkurenciát. Önként senki nem lesz ennyire idealista. Viszont az is nyilvánvaló, hogy a terjeszkedést sem a magán-, sem a közösségi tulajdonban lévő vállalatoknak nem lehet megtiltani. Tiltások, erőszakos beavatkozások nem szolgálhatnak egészséges gazdasághoz alapul. Itt is csak egyetlen erőszakmentes eszközt látok: a bővített újratermelést állami feladattá kell tenni, és az újonnan létesült vállalatokat ingyen kell átadni az állam segítségével létrehozott új közösségeknek. Akkor az, akinek lehetősége nyílik, hogy "gazdaként" dolgozzék egy ilyen új vállalatnál, aligha kíván bérmunkás lenni a már létező közösségi vagy magántulajdonban lévő munkahelyeken, ha azok terjeszkedni akarnak. Az effajta terjeszkedés lehetetlenné válna.
A bővített újratermelést az állam a vállalatok nyereségéből elvont adókból finanszírozhatja. Az idősebb munkásnemzedék fogja mintegy előlegképp, közösen biztosítani a fiatalabbak munkalehetőségét. Az állami bővítés a piackutatásnak és a valamennyi közösség képviselői által jóváhagyott fejlesztési tervnek megfelelően történhet. Egy-egy ágazat közösségeinek egoisztikus érdekét (amely épp nem érdekelt a fejlesztésben, mert magasan akarja tartani piaci árait) mindig leszavazzák majd más ágazatok közösségének képviselői, akiknek természetes érdekük az általuk fogyasztott áru alacsony ára. Ha az állam a szabad piac objektív jelzéseit figyelembe véve alapít új vállalatokat, a hibalehetőség igen kicsi. Magánszemélyek kezdeményezése alapján is elképzelhető új önkormányzó vállalkozások állami alapítása. Kezdeményezésük jutalma lehet a vezetői pozíció az adott vállalatnál, a beosztásnak megfelelő fizetéssel. (Már amennyiben a közösség elégedett lesz vezetői tevékenységükkel.)
Láthatjuk tehát, hogy a bővített újratermelés az önkormányzó társadalom központi gazdasági problémája.
Ha az agresszív konkurencia lehetetlenné válik, vagyis a termelés extenzív fejlesztésére nincs mód, akkor a közösségek közötti verseny az intenzív fejlesztés területére tevődik át. Vagyis műszaki, technológiai fejlesztésre, az áru (vagy szolgáltatás) minőségének javítására, választékbővítésre, az önköltség és az árak csökkentésére. Az intenzív fejlődés pedig mindig és mindenütt (legyen az akár egy vállalat akár egy ország fejlődése) egészségesebb, mint az extenzív fejlődés, mert nem vezet a szabadpiac monopolizálásához és letöréséhez.
Az önkormányzó társadalomban a termelés céljává a közösség tagjainak személyes jóléte, a munkaidő csökkentése, a munkavégzés megkönnyítése és intellektualizálása válik. A vezetőknek módjuk nyílik az önmegvalósításra vállalatuk jó eredményei és a piacon folytatott "játék" révén.
A termelés végre ezt a képletet követi majd: áru - pénz - áru. Az ember megszűnik a felhalmozás eszköze lenni: a pénz nem lesz cél, mint a pénz - áru - pénz ciklusban, ami a magán- és államkapitalizmus sajátja. Eltűnik az ezt kísérő lidérc, az infláció is.
Az állam kezében az önkormányzó (valamint magán- és szövetkezeti) vállalatok részvételével végbemenő bővített újratermelés lehetőséget teremt a rég áhított szintézisre a szabad piacon a társadalom érdekeit szem előtt tartó megtervezett gazdasági fejlődés valamint a termelők és fogyasztók érdekeit követő szabad gazdasági tevékenység között.
Feltétlenül szükséges megjegyeznünk azt is, hogy az ipar egy részének valószínűleg állami tulajdonban kell maradnia. Azokra az ágazatokra gondolok, amelyekben a termék minőségi konkurenciája lehetetlen s ahol a centralizáció fontosabb a versenynél (amilyen például az energetika, a közlekedés, bizonyos teherfuvarozások) vagy ahol a gazdasági konkurencia kártékony (tudomány, iskolák, egészségügy, igazságszolgáltatás). Ami az igazságszolgáltatást illeti, elképzelhető a kétszeres fizetés: állami minimum és a szolgáltatást igénybe vevők (vagy a biztosítók) anyagi hozzájárulása kötött tarifa szerint egyenesen a szolgáltató kezébe, aki ebből meghatározott százalékot fizet be az egészségügyi vagy jogászközösség pénztárába, hogy a közösségnek módjában álljon jó szakembereket alkalmazni.
Az is valószínű, hogy az állam bizonyos új, kísérleti termékeket előállító vállalatok tulajdonjogát nem adja át a közösségeknek, míg a termékek szükségessége be nem bizonyosodott. Az állam azért vállalhatja ezt a kockázatot, mert megszabadulva a lyukak betömésének terhétől (ami a totálisan államosított gazdaság sajátja) elegendő pénze lesz.
A földnek és a föld kincseinek nyilván szintén állami tulajdonban kell maradniuk, vagyis ez az egész társadalom közös kincse. A földművesek ebben az esetben bérlőként jelennek meg. Így könnyebb nagyobb földterületet hasznosítani, és könnyebb a környezetvédelem is. De alighanem elképzelhetőek vegyes formációk is: a föld egy része az államé, egy része pedig magán- vagy közösségi tulajdon.
A kereskedelemben, szolgáltatóiparban, kézműves és kisméretű könnyűipari vállalkozásokban természetesen lehetséges (sőt hasznos is) a magán- és a szövetkezeti tulajdonforma versenye a közösségi vállalkozásokkal.
Végezetül fontos megjegyezni, hogy az önkormányzó szektor állami bővített újratermelése az egész rendszert nyitottá teszi mindenfajta evolúció számára. Példának okáért: ha a magán- vagy szövetkezeti vállalatok annyira sikeresek lesznek, hogy tőkéjüket is növelni tudják (vagyis képesek önálló bővített újratermelésre) és többet fizetnek bérmunkásaiknak, mint az önkormányzó vállalatok, akkor lehetséges, hogy a munkaerő elkezd átáramlani a magánszektorba, és ez elkezdi lehagyni fejlődésben a közösségi szektort. Eközben a kapitalizmus elég lassan és elég simán fejlődik ahhoz, hogy ne keletkezzék anarchia; a fiatal kapitalizmus egyéb negatív jelenségeiről nem is beszélve. Más kérdés, hogy minderre aligha kerül sor. A Nyugaton már sok éve létező önkormányzó, csoporttulajdonú vállalatok tapasztalata azt mutatja, hogy a munkások ezekben a vállalatokban többet keresnek, jobb feltételek között dolgoznak, és az önkormányzó szektor terjeszkedik.
Fontos kérdés: létezik-e valahol a fent leírt mechanizmus mintája? Létezik, mégpedig az önálló leányvállalatokra osztott tőkés vállalatokban. Tyerescsenko, a korábban amerikai, de azóta a Szovjetunióba hazatért közgazdász könyvében olvastam a Ford birodalom átalakulásának tanulságos történetét. A "birodalom" egy bizonyos időtől kezdődően érthetetlen okokból kezdett veszteségessé válni, és ezen semmiféle intézkedés sem segített. Végül az iparvállalatok munkájának szervezésével és vezetésével foglalkozó szakemberektől kértek vizsgálatot. Ezek a szakértők a "birodalom" tanulmányozása után arra a következtetésre jutottak, hogy a nyereségcsökkenés egyedüli oka a méretekben keresendő, amelyek megnehezítik a "visszakapcsolást" és a "helyi" kezdeményezéseket. Azt javasolták, osszák fel a céget egy sor önálló leányvállalatra, úgy, hogy azok versenghessenek is egymással, és a központi vezetés lényegében csak a bővített újratermelés és a "külkereskedelem" kérdéseivel foglalkozzon. Ford megvalósította a javaslatot, és ez megmentette a tönkremenéstől. Más szavakkal: lehetővé tette leányvállalatainak piaci versenyét. Ez a példa világosan megmutatja, hogy mi a különbség az agresszív és a piaci konkurencia között. A leányvállalatok minden téren versenyezhetnek egymással, kivéve az önálló terjeszkedést, a tőkefelhalmozást - tehát nem falhatják fel egymást. A külvilággal Ford tőkéjének összessége folytat agresszív konkurenciát. Ha ezt a modellt kiterjesztjük a társadalom egészére, az lényegében megegyezik az önkormányzó gazdaság struktúrájával.
Egyébként pontosabb szűkítést mondani, hiszen a nagy társaságok nemzetközi méretekben működnek. Az agresszív konkurencia kényszeríti őket arra, hogy világszerte keressenek helyet a tőkebefektetésekre. Ahhoz, hogy a tőkebefektetésről dönthessenek, tanulmányozniuk kell a világpiaci konkurenciát. De (ha nem is tévedhetetlenül) a számítógépek és a gazdasági matematika modern mód-szereit alkalmazva megbirkóznak ezzel.
Az önkormányzó társadalomban a tőkebefektetésről (bővített újratermelésről) döntő állami szervek feladatai egyszerűbbek, mivel működési területük egyetlen ország belsejére korlátozódik. Ezenkívül az önkormányzó társadalomban adottnak vehető a helyi önkormányzás erőteljes fejlődése és ennek megfelelően a regionális, a helyi szükségleteket figyelembe vevő tőkebefektető szervek létezése.
Az állami bővített újratermelés alternatívája csakis a kapitalista fejlődés lehet. S ebben az esetben a rendszer nem lesz nyitott a különböző gazdasági tulajdonformák (közösségi, tőkés, állami) versenyére, mivel a fiatal nemzedéknek nem lesz más választása, mint hogy bérmunkás legyen az önálló, extenzíven működő vállalatok alkalmazásában, legyenek azok akár közösségi, akár magántulajdonban. Paradox helyzet áll elő: az idősebb nemzedék tagjai önkormányzó vállalatokban dolgoznak, élvezik a belső demokrácia minden előnyét, az ifjabb nemzedék, tulajdon gyermekeik pedig minderre nem formálhatnak jogot. Későn születettek! Az önkormányzó demokrácia feltételei között viszont ezt el lehet kerülni.
Menjünk tovább az önkormányzó társadalom struktúrájának és konstruálásának vizsgálatában.
1. Bizalmon alapuló centralizálás
Az államszocializmus vezetőinek módszere a "népgazdaság" területén a "demokratikus centralizmus". Ezt pontosabb lenne "fegyelmező centralizmusnak" nevezni, hiszen a "fentről", a központból jövő utasítás az alkalmazott számára - törvény. (Fontosabb az állam törvényeinél!) Az önkormányzó közösségek társadalmában ilyen centralizálás nyilván csak az állami szektorban maradhat meg (közlekedés, energetika stb.), de természetesen a törvényhozó és a bírói szervek ellenőrzése alatt. Ami pedig az állam (a kormány) és az önkormányzó szektor viszonyát illeti, a fegyelmező centralizmust itt olyan centralizmusnak kell felváltania, amelyet koordinálónak, bizalmon alapulónak nevezhetünk.
A piackutatás és az optimális termelési egyensúly érdekeinek alapján (valamint az egész társadalom egyéb szükségleteit is figyelembe véve) az állam tanácsokat ad a közösségi vállalatoknak, a kívánt termékválaszték és mennyiség kérdésében. És a közösségeknek minden okuk meg lesz arra, hogy bízzanak az állam tanácsaiban, mivel az állami költségvetés a közösségek munkájának eredményességétől függ. Minél nagyobb a közösség bevétele, annál több jövedelemadót fizet az államnak.
2. Politikai struktúra
Itt az együttműködés új feltétele jelenik meg: az államnak tárgyilagos közvetítőként kell működnie, vagyis a közösség többségének akaratát érvényesítve egyidejűleg bíró és végrehajtó. Következésképp az ellenőrző és törvényalkotó szervekbe termelői, falun pedig területi elv alapján kell végrehajtani a választásokat. Ez a szerv olyan képviselői tanács, amely a különböző, nemcsak termelői, hanem a tudományos, konstruktőri, humán értelmiségi, diák, szakszervezeti csoportok, valamint a magán- és a szövetkezeti szektor érdekeit is kifejezi.
A hivatásos parlamenti képviselők intézményét nyilván megszüntetik. A közösségek és társulások képviselőit csak egy ciklusra választhatják be a törvényhozó szervekbe. Az állandó, hivatásos "képviselőket" csak idézőjelben nevezhetjük képviselőknek. Idővel óhatatlanul veszítenek választóik érdekeinek érzékeléséből, kasztérdekek képviselői lesznek, és ezeket az érdekeket a társadalom és az őket megválasztó közösségek érdekei fölé helyezik. Döntéshozó szemléletük sematikussá válik, és nincs az a munkásfizetéssel egyenlő "lenini bér", ami megmentené őket ettől a folyamattól.
Az egyetlen ciklusra korlátozott részvétel a törvényhozásban erőteljesen bővíti annak potenciális megvalósulását, hogy minél több ember vegyen részt ebben a munkában. Vegyük figyelembe, hogy jelentősen nő a regionális törvényhozó gyűlések súlya is. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az önkormányzó közösségek társadalmában a képviselői, parlamenti tevékenység nagyszámú ember életében mindennapi rutin, hiszen - hogy így mondjam - már az anyatejjel magukba szívják a közszereplés technikáját, mert a dolgozói közösségek önkormányzó munkájában való részvételnek ez állandó velejárója.
A hivatásos politikusok munkájára az állam végrehajtó szerveiben lesz szükség (szakértőként a vállalatok és intézmények igazgatóságaiban). De valószínűleg itt is korlátozni kell tisztségviselési idejüket. A káderek vertikális cseréje - szemben a tekintélyuralmi rendszerekben működő horizontális cserével - túlsúlyba kerül. A végrehajtó szervek tagjait alighanem területi elven alapuló választásokon kell megválasztani, a jelöltek pedig a politikai pártok által választott személyek lesznek.
A végrehajtó hatalom elbürokratizálódása és tekintélyuralmi tendenciái ellen további biztosíték lehet az államgépezetnek három független szekcióra történő vertikális felosztása: három állam az államban, amelyek mindegyike rendelkezik törvényhozó és végrehajtó szervekkel, s mindegyiknek elkülönített költségvetése van. E szekciók a következők:
- "politikai" szekció, amelynek hatásköre a közrend, a határok, a természet védelme, a külkapcsolatok felügyelete;
- gazdasági szekció, amelynek hatásköre a bővített újratermelés, adók, hitelnyújtások, állami vállalatok és hivatalok stb. felügyelete;
- tudományos és kulturális szekció, amelynek hatásköre a tudomány, közművelõdés, tömegkommunikáció, irodalom, művészetek.
3. A pártok problémája
Az önkormányzó társadalomban a törvényalkotó hatalom jellege szerint elkerülhetetlenül pártsemlegessé válik. A törvényhozó gyűlések küldöttei természetesen bármely párt tagjai lehetnek, de a szabad önkormányzó közösségek soha nem fogják megengedni, hogy képviselőik az őket megválasztó közösség érdekein kívül bárki más érdekeit védelmezzék. A párthovatartozás csekély szerepet fog játszani (ha játszik egyáltalán) a törvényalkotó szervek választásakor. Annak is kicsi lesz a valószínűsége, hogy valamely párt tagjai túlsúlyba kerülnek - akár véletlenül -, hiszen a küldöttek csak egyetlen cikluson át dolgozhatnak ezekben a szervekben.
Pártalapon csakis a hatalom végrehajtó szervei formálódhatnak, mivel azok élére szakemberek, hivatásos politikusok kellenek. Ezért a végrehajtó hatalomba a pártok megválasztott jelöltjei kerülnek. Más módon ugyanis roppant nehéz a végrehajtó hatalom feladatainak ellátására alkalmas személyeket találni.
Az önkormányzó közösségek társadalmának életében a pártok szerepe, mint látjuk, jelentősen csökken. A jövőben elgondolható a pártok teljes "elhalása" is, úgy, hogy helyüket tudósok csoportjai (klubok) vagy intézetek veszik át. Ezek javasolhatják az országnak vagy a parlamentnek (az önkormányzó közösségek képviselői tanácsának) programjaikat és módszereiket a felmerülő problémák megoldására, és ők választhatnak jelölteket a választásokon a kormányba, hogy programjukat realizálják.