Catherine Samary
Az ember, a szabadság, a piac. Ez volt a címe annak az előterjesztésnek, amelyet Sz. Sz. Satalin akadémikus, a reform "ötszáz napjáról" készített és a legfontosabb szovjet lapokban megjelentetett. A cikk úgy mutatta be a privatizációt, mint a korábbi szenvedésekért járó kárpótlást, amelyet a bürokratikus vezetés által kifosztott és eltékozolt kollektív vagyon újrafelosztásával juttatnak. Az kell, hogy mindenki ("az ember") szabadon és jobban élhessen.
Lehetséges-e általános szabadság és jólét a "privatizáció" és a piac révén?
A Szovjetunióban néha azt mondják, hogy privatizációnak köszönhetően minden egyes ember saját munkájának a tulajdonosa (eredményének az "ura") lehetne. Így a privatizáció voltaképpen társadalmi igazságszolgáltatás lenne, egyúttal jó esélyekkel arra, hogy gazdaságilag hatékonynak bizonyul, hiszen az ellenőrzés és az egyéni felelősség követelménye szükségképpen nem individualizmus. Először is vita tárgyává kell tenni a bürokrácia "kollektív" harácsolásának névtelenségét és az egyének elfojtását, amit az álszocialista értékek, a "kollektív" értékek nevében végeztek (feltételezhetően a meglévő szociális intézkedések szemléltetik ezt a "szocializmust"). Ez a "hivatalos marxizmus" megfeledkezett a Kommunista Kiáltvány egyik mondatáról, amely szerint "minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele". Ami a társadalmi tulajdont illeti, Marx szerint azt "a termelők szabad társulásának" kell igazgatni. Az egyének (illetve a nemzeti közösségek) szabadsága és felelőssége a társulásukban ténylegesen erkölcsi (politikai) és gazdasági szükségszerűség. (Satalin cikke egyébként ragaszkodik ahhoz, hogy a privatizációnak szabadon elhatározott cselekedetnek kell lennie, nem pedig erőszakos dekollektivizálásnak.)
Az is kell, hogy választási lehetőségek, vagyis alternatívák legyenek. A liberális offenzívának egyik jellemzője a választási lehetőségek megszüntetése, pontosabban leszűkítése a magántulajdon különböző változataira (egyéni és szövetkezeti tulajdon, részvénytársaságok); közös szempontjuk az, hogy a tulajdonos hatalmát ahhoz a pénzhez (a tőkéhez) kössék, amellyel rendelkezik. Ez kizárja az arra való törekvést, hogy "az államosítás leépítését" a tulajdon "társadalmasításával" valósítsák meg. Ez utóbbi azt célozná, hogy az alkotmányos jogot - ingyen - és az igazgatás jogkörét a "társult termelőkre", kialakítandó intézményes formák között a "társadalomra" ruházzák át. De az állampolgár és az egyén liberális felfogása ellentétes ezzel az önkormányzó és szolidáris logikával.
Piac az önkormányzás érdekében?
Ez szakítást jelent a korábbi tervekkel. A 60-as és a 70-es években (Jugoszláviában, Lengyelországban a Szolidaritás létrejöttekor, valamint Magyar-országon más-más formák között) a kelet-európai reformok még azt célozták, hogy a piacot összeegyeztessék a "kollektív tulajdonnal". A peresztrojka kezdeti tervei még ragaszkodtak ahhoz, amit annak idején "piaci szocializmusnak" neveztek (az 1987-es vállalati törvény, amelyet 1990 júniusában érvénytelenítettek, önkormányzói jogokat biztosított a dolgozók kollektíváinak).
Ezek a reformok sehol nem módosították az igazgatás központi koordinációs hatalmát a tulajdonosi jogok tekintetében, amelyek továbbra is "mindenkié és senkié" maradtak - mindazonáltal inkább a bürokratáké, mint másoké! Ezeknek a reformoknak nem volt sem (demokratikus) politikai tartalmuk, sem gazdasági összetartó erejük, így hát önigazgatási-önkormányzási szempontból kudarcot vallottak. Kudarcot vallottak a kereskedelmi szabályozás szempontjából is, mert álkonkurenciáról volt szó: a konkurencia csak a nyereség irányában funkcionált, a veszteség irányában nem. A jó piaci helyzetben lévő ágazatok és vállalatok fejlődtek, a többi azonban soha nem jelentett be csődöt. A foglalkoztatás védelme, amelyet a rendszer szociálpolitikája tett lehetővé, arra késztette a hatóságokat, hogy fedezzék ezeket a veszteségeket ("piaccal" vagy anélkül). A tékozlás fokozódott, a kereskedelem decentralizálása azt jelentette, hogy elégtelen volt a munka-alkalmat teremtő beruházás, (vagyis munkanélküliséget jelentett), az infláció, valamint az ágazatok és a régiók közötti egyenlőtlenségek és egyen-súlyhiányok megnövekedtek; a behozatal egy ideig késleltette a válságot, a 80-as évek elején azonban a külső adósság okozta megrázkódtatás alatt minden összeomlott.
Piac az önkormányzás ellen?
Egyszerű az a következtetés, amelyet a liberalizmus teoretikusai levonnak (ebben a tekintetben csatlakoznak azokhoz az előrejelzésekhez, amelyeket korábban a liberális iskola vezéralakja, Hayek adott közre): a piac csak akkor lehet olyan szabályozó, amely orientálja a beruházásokat és bezárásra kényszeríti a nem rentábilis vállalatokat, ha általánosan kiterjedt. Ehhez az kell, hogy a munkaerő és a termelőeszközök maradéktalanul áruk legyenek, hogy létezzen munkaerőpiac (olyan munkavállalók alkalmazása és elbocsátása, akik alávetettek a kereskedelmi profit kritériumainak, tehát azoknak a társadalmi erőknek, amelyek képesek kierőszakolni ezt az alávetettséget) és tőkepiac; a piacnak kell lennie az egyetlen köteléknek a valóban "magánjellegű" (tehát felelősségteljes) döntések között. Egyszóval az államnak "meg kell szabadulnia kötelezettségeitől", a köztulajdonban lévő vállalatokat privatizálni kell, meg kell szüntetni a munkásönkormányzás jogait és a szubvenciókat, mert ezek a hatékonysággal ellentétes védőhálókat fejlesztenek ki. A program ennélfogva egyértelmű.
A liberális érvelés lényege az, hogy a pénzszerzés és a költségekkel arányos pénzkiadás motivációja nélkül általánossá válik a tékozlás és a nemtörődömség. Tágabb értelemben a nyereség hajtóerejének megfelelően és a piaci versenyhez alkalmazkodva igazgatott kapitalista magántulajdon meg-szüntetésével - érvelnek a liberálisok - megszüntették azt a kényszerítő erőt, amely a magánvállalkozót arra ösztönzi, hogy minimálisra csökkentse a költségeket (nevezetesen a béreket) és alkalmazkodjék a kereslethez, ami arra kényszeríti a dolgozót, hogy alávesse magát a kapitalista követelményeknek, nehogy elbocsássák őt.
Piac a feudalizmus ellen?
Kelet-Európa most folyamatban lévő átalakulását egyesek a kapitalizmus előtti, szinte feudális viszonyok ellen irányuló polgári forradalomhoz hasonlítják. És az igaz is, hogy ezt a rendszert mindinkább olyan helyi hűbérúrfélék uralták, akiknek a lekötelezettségek és személyes összeköttetések hálózatán alapuló hatalmuk a beruházásokat és a védőhálókat sokkal inkább meghatározta, mint a piac. Jugoszlávia "feudális" tagozódása az évek során fokozódott, és Magyarországon ma azt mondják, hogy nem a "tervről a piacra" térnek át, hanem a "tervről a lobbizásra". A liberális kereskedelmi programok egyszerre szeretnék helyreállítani a magántulajdont és megtörni - a piac egyesítő szerepe révén - mindezeket a tagozódásokat valamint a személyes összeköttetések hálózatát. A kapitalizmus kialakulásával való párhuzam tehát nem helytálló, tovább kell mélyíteni az összehasonlítást.
A tőke voltaképpen olymódon erőszakolta ki hatalmát, hogy a személyes (nem-kereskedelmi) alárendeltség viszonyait és a rabszolgasággal vagy a jobbágysággal együtt járó védőhálókat egyidejűleg irtotta ki a feudális társadalomból. Ennek során a jobbágyokból vagy rabszolgákból, de a kisárutermelőkből is (ha azok nem tudtak ellenállni a manufaktúrák konkurenciájának) létrehozta a proletariátust, amely kénytelen munkaerejét eladni, meghajolva a pénz és a kereskedelmi konkurencia uralma előtt. Ez volt a termelékenység kolosszális növekedésének a forrása. A liberális kapitalizmus legbuzgóbb hívei azt remélik, hogy hasonlóképpen meg lehet törni a bürokratikus világ "támogatott" szolgáinak a mentalitását és magatartását is.
A tőkének alávetett bérmunka a rabszolgáéhoz képest intenzívebbé, tehát produktívabbá válik, írja Marx. A rabszolga a félelemtől hajtva dolgozik, nem az életéért, hiszen az nem az övé, mindazonáltal garantálva van a számára. A szabad bérmunkást ellenben szükségletei hajtják. A személyével való szabad rendelkezés és a szabadság tudata (vagy inkább a képzete) folytán ez utóbbi sokkal jobb munkás, mint az előbbi. Ehhez járul a felelősség érzete (tudata), mert mint minden viszonteladó, a munkás felelős annak az árunak a minőségéért, amelyet szolgáltat és szolgáltatnia kell, vállalva, hogy kiszorítja őt a többi ugyanolyan fajta viszonteladó. Marx hozzáteszi, hogy ez a proletarizálódás felszabadulásként vagy "előléptetésként" fogható fel a jobbágy vagy a rabszolga számára, de lealacsonyításként a kézműves számára, aki saját munkájának és termelőeszközeinek a tulajdonosa volt. Mindent egybevéve: a termelékenység növekedésének aligha volt más forrása, mint ez a burzsoá forradalom.
Ma azonban melyek azok a társadalmi erők, amelyeket "meg kell szabadítani" a feudális-bürokratikus viszonyoktól? És "előléptetésről" vagy társadalmi visszafejlődésről van-e szó?
A parasztokat kell "felszabadítani"? Parasztok jóformán már nem léteznek (a Szovjetunióban és Kelet-Európában a munkaképes lakosok 15-30 százalékát alkotják), és jelentősen átalakultak. Csak Lengyelországban és Jugoszláviában vannak többségben a kistulajdonosok. A liberális elvek őket azonban éppenséggel fenyegetik (hiszen kétféle mértékkel mér ez a liberalizmus: itt meg akarja szüntetni a szubvenciókat, de az Egyesült Államokban, Japánban és az Európai Közösségben széleskörűen fenn akarja tartani). A lengyel parasztok zsémbes hangulata sokatmondó. Ami pedig a többi legjelentősebb esetet illeti: a liberálisok várakozásaival ellentétben a kollektivizált "vidék" nem szavaz nagy arányban a privatizálásra. Sőt, inkább szavaz "kommunistaként", mint a városok (leegyszerűsítés lenne ebben csupán az elnyomó apparátus erősebb ellenőrzését vagy a bürokratikus rezsimhez való konzervatív ragaszkodást látni). A régi parasztok eltűntek. Az erőszakos kollektivizálás bűnei még mindig nyomasztóan hatnak. De főként arról van szó, hogy Csehszlovákiában, Magyarországon, a Szovjetunióban és másutt a mai dolgozó parasztok új nemzedékei meg szeretnék őrizni a kolhozokban szerzett védőhálót (és háztáji gazdaságaikat, amelyek bizonyos fokú önellátást biztosítanak az élelmiszerek tekintetében). Az "előjogok térítés nélküli megszüntetése", amelyet valamikor a fellázadt parasztok követeltek, olyan (bürokráciaellenes) jelszó lehet, amelynek más a jelentése, mint a privatizációnak a dolgozó parasztok számára. Ha mindezt felismerve a parasztok a valóban szabad szövetkezeti társulás követelésével állnának elő egy igazi, "alulról jövő forradalom" révén újra meghatározva a helyi és a regionális tanácsok hatalmát, akkor lehetőség nyílna a városok és a falvak dolgozóinak a szövetségére, egy "posztkapitalista" dinamika jegyében.
Létrejött ugyanis azoknak a nagy tömege is, akiknek ma a magánszektor bérmunkásaivá való átalakulásáról van szó: a valóban létező proletariátus, amelyet kizsákmányol az ő nevében rajta uralkodó bürokrácia, egy olyan tulajdont igazgatva, amely nem az övé. A Szovjetunióban olyan proletariátusról van szó, amelynek a gorbacsovi retorika egészen 1990-ig azt ismételte, hogy "a maga urának" kell lennie (ez ismét egy "posztkapitalista" jog), és amely annyira tudatában van ennek a jognak, hogy valamennyi áramlat élni akar vele valamilyen formában (a konzervatívok arra törekszenek, hogy szövetséget hozzanak létre az igazgatók és a dolgozók kollektívái között az "önigazgatás" alapján: a liberálisok pedig azt javasolják, hogy a munkások legyenek részvényesek). Létezik az a proletariátus, amely ma a munkaképes lakosság többségét alkotja mindazokban az országokban, amelyeket érint ez a "forradalom". S ez azt jelenti, hogy központi fontosságú tét megnyerni ezeket a dolgozókat a változás perspektívájának. Az úgynevezett szocialista országokban a piac mindeddig sehol nem tudott jelentősen kiszélesedni a munkások jogainak növelése nélkül. Az esetleges munkásrészvényességgel járó kereskedelmi privatizáció csak akkor találhat a dolgozók jelentős részének a támogatására, ha a dolgozóknak (okkal vagy ok nélkül) az az érzésük, hogy ebből nyerhetnek valamit, és éppen ennek a reményével kecsegtettek a német kapitalista erők és az ígéreteik. De mi a valóság?
Kapitalista regresszió
Keserű csalódás érte a lakosságot még Kelet-Németország területén is (ahova nem özönlik a magántőke), és holtpontra jutott a lengyel strukturális átalakulás. Ezen feltétlenül el kell gondolkodni, éppúgy, mint a thatcherizmus kudarcain. A latin-amerikai kontinens abszolút regressziója a 80-as évek liberális offenzívájának a tüzében szintén jelzi valamennyire, hogy milyen jövő vár Kelet-Európára: nem Svédország (a 70-es évek Svéd-országa), hanem Bolívia (és inkább a kábítószerek szabadkereskedelme, mint azok szükségleteinek a kielégítése, akiknek nem lesz elegendő valuta a zsebükben ahhoz, hogy a piacon érvényesülni tudjanak). A társadalmi robbanásokat általában nem olyan erő fogja kiegyensúlyozni, mint az NSZK államának gazdasági és pénzügyi hatalma (mert az államnak kell majd megmentenie a rendszert). Mérlegelni kell a javasolt "programot": arról van szó, hogy az iparvállalatok nagy többségét, a vállalatok ezreit, amelyek a dolgozók millióit alkalmazzák, az ipari termelésnek mintegy 70 százalékát vagy még nagyobb részét kell "tervetleníteni" a magánvásárlások reményében (nem 10-12 céget, amennyit Thatcher asszony privatizált néhány százezer dolgozó átcsoportosításával). Az egész világra kiterjedő kapitalizmussal és a rendkívüli mértékben összpontosult gazdasággal kell majd (a szubvenciók megszüntetése után) szembekerülniük: a világkereskedelem kétötöde az "Északhoz", a fejlett kapitalizmushoz tartozó multinacionális cégek közötti tranzakciókból áll. Ezek a cégek éppen annyira akarnak szabadkereskedelmet a világ többi részével, mint amennyire a kacsa szabad kapcsolatokat akar a tyúkokkal. S Kelet-Európa és a Szovjetunió társadalmainak bürokratikus "szárnyasjószága" nem veti latba súlyát, hogy ellenálljon nekik. Hason-ló okokból szerte kell foszlania annak a reménynek is, hogy az új középrétegektől és az árnyékgazdaságból származó igazi vállalkozóktól "organikus" növekedés várható. A privatizálandó javak 15-20 százalékára becsülik a vállalatok megvásárlásához rendelkezésre álló belső megtakarítást (s ez nem jelenti még a vásárlás készségét).
Ilyen körülmények között a "burzsoá forradalom", amely a kapitalista világba akarja visszavezetni ezeket a társadalmakat, csupán "bürokratikus", önkényuralmi és kifelé forduló lehet, amelyen a külföldi tőke uralkodik, amennyiben befektetésre kerül.
Valamennyi társadalmi kategóriában biztosan lesznek nyertesek és vesztesek (főleg a fiatalok és a szakképzettek fognak nyerni). De összességében véve nagyarányú munkanélküliség lesz, és megnövekednek a különbségek, annak bármiféle garanciája nélkül, hogy a lakosságnak többet és jobbat tudnának nyújtani. A kereskedelmi privatizálás hatására ezekben az országokban az ipar elsorvadása széleskörű lesz, egyenes arányban azzal, amilyen a foglalkoztatottság biztonsága volt: nemcsak a bürokrácia eredménytelenségét kell visszafizetni. A mérleghez szorosan hozzátartoznak azok a szociális-gazdasági előnyök is, amelyek törvényesítették a bürokrácia hatalmát, és amelyeket a bürokrácia többé már nem képes szavatolni. Ha valaki azt mondja, hogy ez a hatalom csak a diktatúra alapján állt fenn, az figyelmen kívül hagyja mindazt, ami a kapitalista restauráció nyomán el fog veszni: a nem-kereskedelmi logika, az anyagilag erősen támogatott kultúra, oktatás, lakás és közlekedés, valamint a jogok területén (amelyeket megcsúfoltak vagy eltorzítottak, de amelyek nem redukálhatók le papírrongyra). Ide tartozik a garantált foglalkoztatás joga, a tanuláshoz való jog, akkor is, amikor valaki munkás vagy paraszt származású, úgyszintén a munkának mint értékalkotónak az elismerése (még ha formális is). Nincs olyan nyugati "modell", amely mindezt elfogadhatja és egyidejűleg "hatékony" a kapitalista kritériumok szerint. Éppen ezért fog csalatkozni reményében az a nép, amely árukkal teli üzleteket és szabadságjogokat, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi elismerést szeretne, s azt reméli, hogy ebben határozható meg a "piacgazdaság".
Az önkormányzás szükségessége
Hatalmas emberi, kulturális és ipari potenciál létezik (létezett) az NDK-ban. Nincs más alternatíva, mint a harmadik út keresése: az egyéni és kollektív felelősség és szabadságjogok alapján kell meghatározni a tulajdon legjobb formáit a szükségleteknek megfelelően. Nagyon úgy tűnik, hogy az önkormányzás az egyedüli "reális" kiút a válságból, még akkor is, ha sehol nincs olyan modellje, amelyre építkezni lehet. Modell nincs, de kísérleti és elméleti támpontok vannak. Az önkormányzást oly módon kell "feltalálni", hogy le kell gombolyítani a megállapított motivációk fonalát - valamennyi motivációét, nem csupán azokét, amelyek a liberális válaszokban szerepelnek. A hatékony és jogos strukturális átalakulás célja végső fokon: megtalálni annak a módját, hogyan lehetne elkerülni a nehéz éveket, pótolni az elvesztett időt, csökkenteni a költségeket, és elérni, hogy a szükségletek ki legyenek elégítve. De mindez egyrészt a szükségletek nagyon nagy komplexumára vonatkozik. (Vajon kielégíthető-e ugyanazon a módon a hatékonyság ugyanolyan kritériumai szerint és ugyanolyan tulajdonformák mellett a torta vagy a ruhák utáni vágy, a mentőállomások vagy a magán-gépkocsik szükséglete, a szociális és kulturális infrastruktúrák vagy a burgonyatermelés szükségessége, a friss levegő és a szabadidő szükséglete, a szakképzettségé és a munkaalkalomé?) Másrészt pedig attól függ, hogy ki ítéli meg ezeket a szükségleteket és ezeket a költségeket. Teljesen nyilvánvaló, hogy a dolgozók vagy/és a fogyasztók (férfiak és nők) kollektívái ezekre az "egyszerű" kérdésekre (Mi jelenti a hasznos időtöltést és az eltékozolt időt? Más szóval: itt kell-e termelni vagy ott? Milyen igazgatási jogokkal? Milyen védőhálókkal?) más válaszokat fognak adni, mint mondjuk egy kapitalista vállalkozó.
Vajon a dolgozókat "dolgokként" kell kezelni, akiknek éppúgy van "költségük", mint a gépeknek, és vajon ezeket a költségeket vissza kell-e szorítani a konkurencia "játékával" (a félelmetes nemzetközi cégekkel) a nyereség érdekében? Ez a mechanizmusa, sőt a kritériuma a "hatékonyságnak"? Ez a néhány központi tét rejtőzik a "piacgazdaság" mögött. A demokráciának azt kellene jelentenie, hogy ezeket a kérdéseket nyilvánvalóvá teszik.
A demokrácia mint termelési tényező
A liberális szemlélet egyik jellemzője azonban éppen az, hogy a gazdaságból ki akarják űzni a politikát (tehát a demokráciát). Az érvelés népszerű magva világos: az úgynevezett "szocialista" rezsimeket ért leggyakoribb bírálatok egyike éppen az, hogy "átpolitizálta" a gazdaságot. Ily módon azonban több, nagyon különböző aspektust zavarnak össze. Egyrészt van mindaz, ami a bürokratikus önkényességre és szakértelemhiányra, a gazda-sági kalkuláció hiányára, valamint a presztízs és az előjogok hajszolásán alapuló politikai voluntarizmusra, végül pedig az elnyomó gazdasági intézkedésekre utal; másrészt van mindaz, ami az egyetlen párt monopóliumából következik a választási lehetőségek tekintetében, és végezetül ott van bizonyos számú gazdasági választási lehetőség tág értelemben vett "politikai" jellege.
Amennyire azonban radikálisan vissza kell utasítani az első két aspektust, ugyanúgy kifejezésre kell juttatni, vagyis meg kell erősíteni a harmadikat az álgazdasági döntések képmutatásával szemben. Az etikai és a társadalmi választási lehetőségek legmagasabb szintjének kell tekinteni a közösségek közötti kapcsolatokat (az egyesülés különböző formáit, a kisebbségek jogait, a nők jogait és így tovább), a környezetvédelmi választási lehetőségeket, a regionális és a szociális fejlesztés prioritásait, a jövedelemelosztás igazságosságának a kritériumait és a társadalombiztosítás formáit, a dolgozók tulajdonosi jogait, az oktatásra, a szolgáltatásokra és a hadseregre fordított nemzeti erőforrások részarányát. Ezek mind olyan lehetőségek, amelyek alternatív, egymással összefüggő és különböző eszközöket mozgósító megoldások tárgyát alkothatják: a társadalom és a szó nemes, pozitív értelmében vett "politika" választási lehetőségei.
Az úgynevezett "piacgazdaság" országaiban bizonyos mértékben nap mint nap meghozzák ezeket a döntéseket: Reagan elnök idején az amerikai költségvetési deficit évente 100 milliárd dollárral növekedett, elfedve az "állami kötelezettségek leépítését" a szociális kiadások tekintetében, de nem a fegyverkezési költségeket illetően. Más szóval: a katonai hatalom túl fontos volt ahhoz, hogy a piacra és egyedül a magánérdekekre bízzák, a szociális kiadások tekintetében azonban Reagan szemszögéből a dolog egészen másként állt. (A 80-as években a gyermekhalandóság a szegénység növekedésének arányában nőtt, ami azt jelenti, hogy a lakosság növekvő része számára lehetetlenség magánorvosokhoz fordulni.)
Ezek mind olyan döntések, amelyeket nem volna szabad sem a politikusokra sem a közgazdászokra bízni (és még kevésbé a piac és az adminisztratív terv mögött rejtőző névtelen bírákra). Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kell politikai pártokra, intézményekre és tudományos kutatókra, valamint a piac és a tervek kombinálására támaszkodni.
Nem azt kell az egypártrendszer szemére vetni, hogy ebből a szempontból politizálta a gazdaságot, hanem azt, hogy a "társadalom" helyett hozott döntéseket. (A jugoszláv decentralizált önigazgatási rendszer esetében is azt kell az egyetlen párt szemére vetni, hogy megakadályozta olyan koherens alternatív választási lehetőségek kialakulását, amelyek lehetővé teszik az önigazgatás számára, hogy jobban mérlegelje saját döntéseinek a következményeit. Azt kell a szemére vetni, hogy megőrizte az összes döntés monopóliumát, minthogy csak decentralizált igazgatási jogokat biztosított - fenntartva egy korlátozott önigazgatási horizontot az összetartó erő nélkül. Szemére kell vetni, hogy az egymást követő "elhajlások" elfojtásával tönkretette a szolidaritási kapcsolatokat, és mindenkit az eredménytelenséghez vezető befelé fordulásra ösztönzött.)
A demokráciának nincs "modellje". A demokráciát nagyrészt fel kell találni, a tapasztalatok számításba vételével át kell alakítani; és feltétlenül bonyolultabb dolog megvalósítani, mint ahogy azt általában gondolják, ám egy forradalom megvédelmezése szempontjából lényegesebb, mint a bolsevikok hitték. Intézkedéseik egy része elősegítette Sztálin győzelmét, és amint azt Rosa Luxemburg előre látta, ellentmondásba került egyenjogúsítási tervükkel. De ha megőrizzük ez utóbbi álláspont humanista és radikálisan Sztálin-ellenes jelentőségét, akkor a demokrácia feltétlenül a gazdasági és a kulturális haladás legfontosabb tényezője lesz. A demokráciának be kell hatolnia a mindennapi élet valamennyi területére, és ha ez már megtörtént, tudatosan kell keresni az optimális eszközöket ahhoz, hogy a demokrácia hatékony legyen.
A demokrácia egyik-másik formájának vagy intézményének torz, negatív hatásait kritikai vizsgálat tárgyává lehet és kell tenni. Ez részben már megkezdődött. Közismertek a "politikai piacok" csapdái, a manipulált többségi szavazások, az álnépszavazások és az olyan választások, amelyeken demagóg módon mindent megígérnek. Némely döntést többségileg lehet és kell hozni (például arról, hogy mik a prioritások és milyen összegeket kell közpénzből rájuk fordítani). Ami azonban a kisebbségi választási lehetőségeket illeti, nélkülözhetetlen, hogy azokat is ki tudják fejezni, meg tudják védeni és ki tudják elégíteni a prioritásoktól eltérő módokon (feltéve, hogy nem ássák alá a prioritások megvalósulását). Az esetek egész sorában a közmegegyezés alapján kell tevékenykedni, mert a többségi szavazás elnyomó jellegű (lásd a nemzetiségi kérdéseket), a közmegegyezés viszont csak az egyenlőtlenségek csökkenése esetében életképes. Nem lehetséges és szerencsére nem is szükséges, hogy mindenki döntsön mindenről, az ellenben szükséges, hogy az emberek befolyásolni tudják azt, ami őket érinti.
Az önkormányzási program helytállóságát nem az a naiv hipotézis alapozza meg, hogy az ilyen demokrácia könnyű lesz; hanem az a meggyőződés, hogy az olyan döntésnek, amelyet azok hoztak és ellenőriztek, akiket az végső soron a legközvetlenebbül érint, több esélye van arra, hogy hatékony és megfelelő legyen, mint a kikényszerített döntésnek.
A privatizáció hívei is elismerik némiképp, hogy a felelősség és az ellenőrzés kulcsszerepet játszik a gazdasági döntés hatékonyságában. De ezt a döntési és ellenőrzési képességet ("a reá való alkalmasságot") a tőke és a magánkézben lévő termelőeszközök tulajdonosaira korlátozzák. A demokráciát tehát megintcsak kidobják a gazdaságból, vagyis a demokrácia a mindennapi életet érintő kérdések óriási többségén kívül került. Továbbá ez a felfogás jelentősen leszűkíti magának a tulajdonosi felelősségnek az alkalmazási területét, és ez a tulajdon mindazok ellen fordul, akiknek nincs belőle. Kizárja őket a döntésből, ezáltal a gazdaságnak és annak a társadalomnak az ellenőrzéséből, amelyben élnek. (A népi részvényesség egyáltalán nem csökkentette ezt. Egyrészt bebizonyosodott: a részvények elaprózódása elősegíti, hogy az ellenőrzést összpontosult és erős kisebbség gyakorolja; másrészt világos, hogy a népi részvényesség - és általában a részvényesség - motivációja a nyerés reménye, mint a lottó esetében, nem pedig az igazgatás gondja, és hogy semmi köze nincs a munka viselkedéséhez. Röviden, nem ruház fel semmiféle felelősségvállalási jogkörrel.)
A magántulajdon híveinek a legfőbb érve természetesen a "reálisan létező szocializmus"; és az az állítás, amely szerint a "társadalmi tulajdon" csak bürokratikus és eredménytelen lehet. Ám itt csak egy új intellektuális terrorizmusról, egy olyan új áltudományos ideológiáról van szó, mint amilyen a tegnapi "hivatalos marxizmus" volt. Megvan a tekintélye ahhoz, hogy annak a bikkfanyelvnek a fordítottját használja, amely tegnap uralkodott. Kivéve egy pontot: a pártállamhoz hasonlóan úgy véli, hogy a bürokratikus igazgatás egyenlő a "szocializmussal".
A "társadalomnak", a kollektív tulajdonosnak azonban sehol nem volt lehetősége arra, hogy megszerezze az ellenőrzés és a döntés eszközeit, és ennek oka nem önmaga a "tervezés", hanem a bürokratikus diktatúra: a szocializmus nem több, mint hatékony tervezés, ami szerencsére nem azt jelenti, hogy mindent előre kell látni és mindent el kell osztani, egészen a legapróbb szögig, megszüntetve a kezdeményezést és a piacot. A "központi" tervezésnek csak a nagy kérdésekben szabad döntenie, azokban, amelyeket meg lehet vitatni, és amikor alternatívákat lehet előterjeszteni. (Hogyan osszák szét a többletet? Mik az elosztás kritériumai és melyek a prioritások?) A "központi" tervezésnek társulnia kell egymás között összehangolt vállalati, közösségi és regionális tervekkel. A hatékonyság érdekében szüksége van arra, hogy olyan szerződéses módozatokra támaszkodjék, amelyek lehetővé teszik az egyének és a termelési egységek felelősségvállalását; szüksége van olyan kereskedelmi mechanizmusokra, amelyeknek köszönhetően ellenőrizhető annak a hasznos jellege, amit megterveztek; valamint szüksége van a választási lehetőségek pluralitásának a megőrzésére, hogy azt hasznosíthassa. Minden szinten, ahol kidolgozzák és alkalmazzák, organikus szüksége van tehát felelősségvállalásra, pluralizmusra és önkormányzó demokráciára. De vajon hol kísérleteznek olyan általános és demokratikus önkormányzással, amely ellenőrzi a piacot és a tervet vagy a terveket? Ahhoz, hogy létezzen, nem arra lett volna szükség, hogy a pártállam saját hatalmának meghosszabbítására, hanem egy másik, a politikai és szociális demokrácián alapuló egységes rendszerre dolgozzon ki reformokat.
Az önkormányzás saját tér-ideje és kritériumai
A "hatékonyság" szempontjából az egyik megoldásra váró lényeges kérdés az, hogy (földrajzilag) milyen szinten és optimálisan mennyi idő alatt kell egyik-másik igazgatási döntést meghozni. Most még inkább, mint bármikor, hangsúlyozni kell, hogy helyi szinten és rövid távon a hatékonyságot célzó intézkedésnek megvannak a maga határai, sőt könnyen lehet, hogy az ilyen döntés nem is helyénvaló. Ez fokozottan vonatkozik egyébként az egyén szintjére (ebből ered a marginális termelékenységtől függő bérezés liberális kritériumainak növekvő abszurditása). A megtakarításokat és az időnyerést, valamint a minőség javulását a társadalmi munka valamennyi láncszeme közötti kölcsönös függőségekben lehet keresni, a szellemi munka és az anyagi termelés integrációjában, minden egyes választás "külső hatásainak" gazdasági elemzésében, más szóval az adott döntéssel járó kereskedelmi és nem kereskedelmi haszon és költség összességének az értékelésében, mindazokon a szinteken - helyi, regionális és nemzetközi szinten -, ahol ez a döntés következményekkel jár.
Amikor felmerül, hogy "rentábilis-e" vagy sem tovább működtetni egy bizonyos bányát, vagy pedig más energiaforrást kell importálni, akkor igazságtalanság és a hatékonysággal ellentétes lenne hagyni, hogy ennek a bányának a dolgozói egyedül döntsék ezt el, vagy pedig azt a látszatot kelteni, hogy szabadon dönthetne, miközben alávetik őket a világpiac követelményeinek. Szabadságuk azzal a veszéllyel jár, hogy az önálló döntés következtében saját magukat bocsátják el, vagy pedig mindenáron fenntartják a bányát, hogy megvédjék munkalehetőségüket, de ezzel együtt talán az eredménytelen termelést is. Miben áll az ésszerű választás? Ez attól függ. Ahhoz azonban, hogy az érintett dolgozók vagy állampolgárok szempontjából meg tudjuk ítélni ezt a kérdést, szükséges, de nem elegendő a szén helyi termelési költségének és az importált energia árának az egybevetése a tekintetbe vett idő pillanatában. A "tér és idő" tényezőjét szélesebb körű és gazdagabb kritériumok szerint kell számításba venni. Milyen kockázatokkal járnak a világpiaci árak változásai? Milyen kapacitásokért kell fizetni valutával? Melyek az importálás alternatív választási lehetőségei? A bánya bezárása milyen társadalmi költségekkel jár a dolgozók, azok családja és a térség számára? Milyen hatása van ennek a termelésnek a környezetre? Milyen a szóban forgó szén minősége és hasznossága? Javíthatók-e a termelési feltételek valamilyen eljárással és mennyi idő alatt? És így tovább. Az érintett dolgozók véleménye és javaslatai lényegesek. De csapdába esnek, ha a bánya bezárása katasztrófát jelent a számukra. Az eredményességnek (annak a képességnek, hogy a döntések közül bármelyiket meghozhassák, amelyet a legjobbnak ítélnek), és a társadalmi igazságosságnak a szempontjából lényeges tehát, hogy e döntés (káros következménye) ne háruljon vissza az elsősorban érdekeltekre, és meglegyen a bizonyossága annak, hogy a megítélés a következmények tekintetében szolidáris. A szolidaritásnak annak bizonyosságából kell állnia, hogy van lehetőség más munkára, esetleg szakmai átképzésre, bérveszteség nélkül, a dolgozók és családjuk életkörülményeinek romlása nélkül.
Ez kapitalista szempontból - a rövid távú nyereség szempontjából - költséges. De hasznos a szükségletek önkormányzó kielégítésének a szempontjából. És valamennyi szükségletről van szó. Arról, hogy optimális módon meg kell határozni: melyik a jó döntés az energiát illetően; meg kell védeni a munkához való jogot és a dolgozók, valamint családjuk életkörülményeinek a javulásához való jogot; szó van a regionális fejlesztés és a környezetvédelem követelményeiről, és így tovább. Ez a feltétele a munkás-önkormányzásnak, vagyis annak, hogy valóságosan mozgósítsák a szakértelem, a képzelőerő és a munkakörülmények strukturális átalakulására vonatkozó javaslatok potenciálját. Ahhoz azonban, hogy mindezt meghatározhassák, az kell, hogy az önkormányzó döntéshozatalban részt vehessen az összes érintett személy és mindazok az intézmények, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy tudományos tanulmányok és alternatívák alapján választ-hassanak a lehetőségek között. Részt vehessen továbbá a meghozott döntés által érintett valamennyi szövetség (pl. a környezetvédők) és mindazok a szintek, ahol a dolgozók vagy az állampolgárok szolidaritása segíthet megoldani a felvetődött kérdéseket (helyi és regionális tanácsok, ágazati és területi önkormányzás intézményei). Lehetővé kell válnia, hogy bármilyen egység szakértőkhöz és ellenszakértőkhöz folyamodhassék.
Ami igaz egy bánya esetében, az valamennyi vállalat és szolgáltatás esetében is igaz. A felelősségteljességnek, valamint az eredmények mennyiségi és minőségi elemzésének és értékelésének a kialakítása (egy csoport, egy ágazat, egy térség szintjén) olyan előnyökkel jár, amelyeket minden önkormányzó egység hasznosíthat. (Feltéve persze, ha nem olyan helyi vagy csoport-önigazgatásról van szó, amely kizárólag kereskedelmi és rövid távú követelményeket vesz figyelembe.)
Mindent összevéve: ha az igazgatás hatékonyságát ahhoz mérik, hogy ugyanannak a termelési szintnek a fenntartása mellett intenzívebben kell dolgozni és a lehető legtöbb dolgozót el kell bocsátani, akkor ez a logika úgy érvényesíthető a legkönnyebben, ha nincsenek szakszervezeti jogok és még kevésbé önkormányzói jogok a dolgozók számára. Az önkormányzásban résztvevő dolgozóknak azonban nem érdekük, hogy eredménytelenül vesztegessék idejüket a munkahelyen. Az áll érdekükben, hogy strukturálisan át tudják alakítani az elavulttá vált vagy szennyező ágazatokat. Az az érdekük, hogy fejlődjön a termelékenység, és ezáltal lehetővé váljék az árak vagy a munkaidő csökkentése, vagy pedig a munkakörülmények javítása.
A munkások szakértelmének a mozgósítása ezeken a konkrét alapokon - amelyek a munkában szerzett tapasztalatokhoz és a mindennapi élethez kapcsolódnak - sokkal inkább lehetséges, mint az olyan igazgatás esetén, ahol elvont pénzügyi "címletekről" van szó, vagyis olyan valutáris eredményekről, amelyeknek az értéke áttekinthetetlen piaci mozgásoktól függ, és ráadásul elbocsátáshoz vezethetnek. A munkások szakértelmének mozgósítása a tapasztalatok egybevetését jelenti, nem pedig versenyt, amelyben egyesek mások rovására nyernek.
Ahelyett, hogy a hatékonysággal ellentétesnek tekintenénk a foglalkoztatás biztonságát és a szolidaritást, inkább támpontokat kell belőlük merítenünk a felelősségvállaláshoz (ez olyasmi, amit sem a "létező szocializmus" bürokráciája, sem a kapitalista bürokrácia nem tud megtenni). Eközben azonban újra meg kell határozni a hatékonyság fogalmát és az ösztönzők körét, szertefoszlatva azt az elképzelést, hogy egyetlen kritérium van, és az mindig kifejezhető "árban". A keresett hatékonyságnak és ösztönzőknek össze kell függniük a célokkal és a legfontosabb törekvésekkel. Szükséges, hogy mind a hatékonysági mutatók, mind az ösztönzők össze tudják kapcsolni a termelékenység növelésében elért összes sikert az életkörülmények javulásával (a társadalmi, illetve az egyéni bérek emelkedése, az árak csökkenése vagy új termékek révén). A technológiai választásokat alá kell rendelni a "társult termelők-fogyasztók" követelményeinek, hogy könnyebbé váljanak a munkafolyamatok, javuljanak a környezeti viszonyok és a termékek minősége.
Ezeknek az emancipáló céloknak az eléréséhez a legfontosabb eszköz maga az emancipáció: a felelősségteljesség, az állandó tanulás révén növelt szaktudás, a feladatok és az életkörülmények ellenőrzése - tehát az olyan szabad társulások sokasága, amelyek lehetővé teszik az érdekeltek számára, hogy kifejezzék nézetüket. Ez nem szavatolja a konfliktusok megszűnését, de lényeges feltétel ahhoz, hogy megkezdődjék a csoportérdekek és a korlátozott horizontok túllépése.
De ha megvannak a választási lehetőségek, akkor "központi" prioritásoknak is lenniük kell, s ezek a következők: a szaktudás szolgálatába állított eszközök az oktatás és a szakmai gyakorlat révén; önkormányzási jogok és azok intézményes képviselete helyi, területi és ágazati szinten, illetve az állami szervek valamennyi szintjén; a tulajdon társadalmasítása a tervgazdasági döntéshozatal, a kereskedelmi és az államhatalmi döntéshozatal társadalmasításával.
A piac és a terv társadalmasítása
Mindenki tudja, hogy a szovjet rendszerben az árak nem "kereskedelmi" árak (vagyis nem tükrözik az átlagköltségeket, valamint a kereslet és a kínálat játékát). Némely árakat erősen támogatnak mások rovására: a húsét és más létfontosságú fogyasztási cikkekét, a szolgáltatások egy részéét, és a lakások is sokkal olcsóbbak, mint amennyi a rájuk fordított költség. Az ilyen nagyon alacsony árak mellett nagy a kereslet, amelyet a bürokratikus tervezés nem elégít ki. Más cikkel ellenben (amelyek néha nagyon fontosak a mindennapi életben), általában a tartós fogyasztási cikkek, nagyon drágák. Köztudott egyébként, hogy a valóságos kereskedelmi "költség" nem csak az, amit feltüntetnek. Azonkívül, hogy a hiánycikkek felkutatása időpocsékolással jár, sok borravalót kell adni, ismeretségi kör és összejátszás szükséges ahhoz, hogy hozzájuthassanak ritkán kapható, jó minőségű cikkekhez, ami morális költséget is jelent.
De az ártámogatás megszüntetése szavatolja-e, hogy a termelés jobb lesz? Vajon a piac szükségszerűen ésszerűbbé teszi az árakat és megfelelőbbé az elosztás módját? És vajon az ártámogatás gazdaságilag mindig ésszerűtlen? Végül, feltéve, hogy eljutnak a versenyképes kereskedelmi árakhoz, ettől milyen következményeket várnak?
A jelen cikkben bonyolult és részben technikai vitákba nem bocsátkozhatunk. Az árproblémákra adandó válaszok nem függetlenek azoktól a keretektől, amelyek közé tartoznak: az, ami ésszerűen javasolható Franciaországban az önkormányzó szocializmus szemszögéből, talán egészen alkalmazhatatlan egy olyan rendszerben, ahol a piacot már régen megszüntették, vagy ahol a bürokrácia már teljesen tönkretette. Néhány kapaszkodót és vezérfonalat azonban előterjeszthetünk.
Kezdjük a végén. Fentebb már láttuk, hogy az, ami hatékony és az, ami "költséges" - emberileg -, nemcsak árral mérhető, és függ attól, hogy ki ítéli meg (a munka terhét, a környezeti károkat, a mindennapi élet megszervezését, sőt a munkaalkalom tényét stb.). Nem szabad tehát soha az árakra szorítkozni a szükségletek kifejezésre juttatásakor (és egyedül rájuk bízni a szükségletek kielégítését). A tervezett, vagy ellenkezőleg, a piacra bízott termeléssel szemben minden esetben elengedhetetlenül fontos kifejleszteni a termelők és a fogyasztók önkormányzó társulásait ("érdekközösségeket"), amelyek konfrontálják az ugyanahhoz az igazgatási egységhez tartozó dolgozókat és ugyanannak a szolgáltatásnak az igénybevevőit (kereskedelmi, közlekedési, egészségügyi, óvodai szolgáltatásokról van szó). A különböző területi szinteken is lehetővé kell tenni, hogy a fogyasztók vagy a dolgozók kifejthessék javaslataikat bizonyos szükségletek jobb kielégítése érdekében (nem szabad a pénzre korlátozni ezt a kifejezési lehetőséget). Kínálati felhívások és helyi vagy regionális demokratikus intézmények ezután előirányozhatják a különböző lehetséges megoldásokat és mozgósítható eszközöket ezekkel a javaslatokkal kapcsolatban, ha azok kedvező visszhangra találnak.
Ha a prioritásokat már meghatározták a termelési célok tekintetében (lakás biztosítása mindenki számára, prioritások a tömegközlekedési hálózat fejlesztésében és így tovább), akkor ezekre közpénzeket kell igénybe venni. Elosztásuk azonban történhet oly módon is, hogy "versenybe" lépnek azok a különböző vállalatok, amelyek ki tudják elégíteni ezeket a szükségleteket, és ehhez hiteleket kaphatnak. Az érintett vállalatok előterjeszthetik ajánlatukat, amelyeket a nyilvánosságra hozott követelmények pluralitása alapján ítélnek majd meg (regionális foglalkoztatás, költségek, takarékosság az energiával és az importtal, környezeti szempontok, a fogyasztói társulások véleménye).
Szükséges, hogy az árakat ellenőrző hivatalok (különböző érdekek képviseletével) rendszeresen nyilvánosságra hozhassák az ármozgások okait, bármik legyenek is azok, és összehasonlító jelzéseket adhassanak arról, ami más térségekben és országokban történik. Ellenszakvéleményt mindig lehet kérni.
Ilyen keretek között a szubvenciókat esetenként kell megítélni, és világossá kell tenni, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal járnak az ilyen intézkedések a termelt javak tekintetében. Időszakos vita körébe tartozik annak megállapítása, hogy egy áru előállításának vagy egy adott szolgáltatásnak melyik a legjobb finanszírozási formája: az egységes ár vagy pedig bizonyos jövedelemnövekedés. Vita tárgyává tehető, hogy mi történjen: egy bizonyos szolgáltatás (óvoda, közétkeztetés, üdülés) díjának a differenciálása az igénybe vevők jövedelme szerint, vagy ingyenes elosztás mindenki számára. De a kompenzálási mód eldöntése (pl. a vodka árának emelése, hogy csökkenthessék a könyvek árát) nem feltétlenül népszerű.
A közszolgáltatás rossz minőségének megállapított tényét rendszeres pluralista vizsgálat tárgyává kell tenni (az ügyben különböző érdekeket képviselő társulások ellenőrzésével lefolytatva), és a vizsgálat után alternatív javaslatokat kell előterjeszteni: ruházzák fel felelősséggel az ápolónőket, az ápolókat és a betegeket, sűrítsék a lakónegyedek rendelőintézeteit némely fajta orvosi ellátás érdekében, de biztosítsák az orvosi ellátás egyenlőségét az egészségügyben - mindehhez anyagi eszközök szükségesek. A Szovjetunióban rettenetesen leromlott az állami betegellátás, az orvosok nincsenek "eléggé" megfizetve. Mi lenne azonban a méltányos fizetség és mik a kritériumai ennek? Annak függvényében fizessék meg őket, amennyi pénze a betegnek van? Valamennyi foglalkozás esetében szükség lenne együttes vitákra.
A "legjobb" árak kérdésében nincsenek univerzális, általános megoldások (olyanok, amelyek a leghatékonyabbak). A némely probléma esetében megfelelő válasz más problémák esetében teljesen helytelen lehet: a telefonvonalak vagy az elektromos hálózat túlterhelésének csökkentése érdekében bizonyos időszakokra differenciált tarifákat állapítanak meg, hogy a fogyasztás csökkenjen (ebben az esetben a díjak emelése kevésbé bürokratikus, mint ha egy rendőrt küldenének mindegyik lakásba, azonkívül ez a fogyasztók jövedelmének arányában is történhet). Ami azonban a telefon esetében méltányos és hatékony, az a metró esetében ellenhatást váltana ki. (Mit mondanának az emberek, ha a délutáni csúcsforgalom idején többe kerülne egy metrójegy?).
A világpiaci árakat is elemezni kell, és könnyen érthetővé tenni a velük kapcsolatos összes bizonytalanságot, valamint azokat a politikai és társadalmi körülményeket, amelyeket álcáznak. Torz dolog, hogy némely ország "viszonylagos előnye" kizárólag abból származik, hogy a munkásokat túlzottan kizsákmányolják és nem részesítik szociális védelemben. Ha a hatékonyság ilyen feltételektől függ, akkor a verseny egyébként is fokozatosan lerombolja a szociális védőhálókat. Védekezni kell tehát ez ellen.
A helyiről a nemzetközi szintre: milyenek a világpiaci viszonyok?
A védelem nem visszahúzódás vagy autarkia. Noha a szociális védőhálókra szükség van, azoknak nem szabad oltalmazniuk a tékozlásokat, és nem szabad az életszínvonal tekintetében a világ többi részéhez viszonyítva mutatkozó (minőségileg mért) eltérések növekedéséhez sem vezetniük. Létokuk ellenkezőleg az, hogy védekezzenek mindazzal szemben, ami másutt retrográd, vagy azzal szemben, ami az érintett országokban regresszióhoz vezethet. Arra van tehát szükség, hogy ezek a védőhálók együtt járjanak a termelékenység, a pazarláscsökkentés és a hatékonyság olyan új önkormányzó forrásainak a felszabadulását előmozdító eszközökkel, amelyek lehetővé teszik a megerősödést a nemzetközi versennyel szemben. Végső soron ugyanis azt kell bebizonyítani a mindenki számára biztosított szabadságjogokra és jobb életre való törekvések területén, hogy a teljes foglalkoztatottsághoz, a szubvencionált kultúrához és az ingyenes orvosi ellátáshoz való megszerzett jogok jobb minőséggel és fejlettebb demokráciával járnak együtt, mint másutt.
Ezek olyan választási lehetőségek, amelyeket oltalmazni kell a világpiacon uralkodó kritériumoktól (mert ezek kapitalista szempontból "költséges" választási lehetőségek, de gyorsan a termelékenység növekedésének forrásává válhatnak egy alternatív rendszerben, ha van idő és tér a megnyilvánulásokhoz). A tapasztalatok azt bizonyítják mindazok számára, akik készek a tanulmányozásukra, hogy nincs gazdasági fellendülés a fejlődés magasabb szintjéről induló versenytársakkal szembeni bizonyos mértékű védőháló és az állam jelentős beavatkozása nélkül (Japán és Korea példája sem kivétel a szabály alól).
A védőháló nem jelent elzárkózást a kereskedelem elől, hanem azt jelenti, hogy ezt a kereskedelmet ellenőrzik és alávetik az érintett közösség saját választási lehetőségeinek. Másrészt képesnek kell lenni annak megítélésére, hogy a túlzott védelem mikor és milyen területeken gyakorol ellenhatást. S ez nem mindig nyilvánvaló.
Ennek a "makrogazdasági ellenőrzésnek a szintje és a módozatai kétségtelenül megoldásra váró alapvető kérdés. Egyfelől felveti az érintett társadalmak belső demokratikus és önkormányzó átalakulásának a problémáját (hogy elkerüljék a konzervatív monopóliumokat), másrészt pedig annak szükségességét, hogy túl kell lépni a nemzeti államokon és a "makrogazdasági" igazgatási jogkörök egy részét nemzetek feletti, vagyis nemzetközi síkon kell gyakorolni.
Egyre több problémát csak nemzetközi síkon lehet eredményesen és méltányosan megoldani. (Lásd a holtpontra jutott kérdéseket: a GATT - Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény - dossziéit a mezőgazdaság, a nyersanyagok és a szolgáltatások vonatkozásában, a kőolajjal kapcsolatban; úgyszintén az adósság, a környezetvédelem, az éhínség, a nagy járványok és globálisan az egyenlőtlenségcsökkentés problémáit.) A nemzeti (vagy a többnemzetiségű) államok az ellenőrzés és a döntés lehetséges reléi. Ezek azonban egyre kevésbé hatékonyak ahhoz, hogy ellen tudjanak állni a világpiacon uralkodó kritériumok nyomásának, tekintettel a kereskedelem szükségességére és a termelés nemzetközivé válására. Következésképp: mindannak az átcsoportosítására kell törekedni, aminek egybe-vágó érdeke, hogy világosan áttekinthető legyen a multinacionális társaságok, a Világbank, az IMF és a GATT politikája. A KGST (a keleti "Közös Piac") kimúlt. De ahelyett, hogy a végnapját siettették (alárendelve a szabad konkurencia kritériumainak, amelyek másutt is alig működnek), át kellett volna alakítani demokratikus szerződéses közösséggé, azzal a céllal, hogy ellenálljon a nemzetközi valutáris egyensúlyhiánynak, az IMF diktátumainak és a kapitalizmusban reá váró marginalizálódásnak. Ilyen alapon kellett volna kapcsolatokat teremtenie mindazokkal az államokkal, amelyek hasonló célokat követnek.
A demokratikus tervezés a piacnál valóban nagyobb mértékben tenné lehetővé, hogy számításba vegyék a kereskedelmi egyenlőtlenségek megszüntetéséhez szükséges kritériumok sokféleségét. A demokratikus tervezés olyan eljárásokra támaszkodhat, amelyek tekintetbe veszik a nemzeti és a regionális valóságot. Jugoszláviában és a Szovjetunióban a liberális eszmék számára megnyert köztársasági vezetéseknek az a drámája (és a paradoxona), hogy a nyugati hitelezők szívesebben tárgyalnak egy erős szövetségi hatalommal, és szívesebben kereskednek egy egységes szovjet vagy jugoszláv piaccal. Ennélfogva azt mondhatjuk, hogy a piac (amelyet pl. az IMF személyesít meg) totalitárius lesz: meg fogja sérteni ezeknek az országoknak a szuverenitását belső rendszerük síkján és a köztársaságok szuverenitását az unióhoz való kapcsolataikban.
A nemzetközi gazdasági kapcsolatok nehézségei nem az úgynevezett szocialista országok sajátja: az Európai Közösségnek is nagyon nehéz lesz tizenkét országgal egységesített kereskedelmi és valutáris alapon funkcionálni. Az integrációt itt is változatlanul akadályozzák a fejlődési szintben mutatkozó különbségek, valamint a nemzeti és az állami realitások. A szabadkereskedelem meg fogja növelni az eltéréseket és a feszültségeket, s az egységes pénz nem jön létre holnap (máris nagyon sokba kerül, akár csak a német egységesítés szintjén is). Minthogy így áll a helyzet, a Delors-terv Európája elméletileg előirányozta, hogy alkalmazni fognak egy érdekes segítségnyújtási kritériumot. Ez a kritérium kimondja, hogy eleve a legalacsonyabb szinten hozzák a döntéseket, és csak segítségként - abban az esetben, ha ez a szint alkalmatlan ahhoz, hogy megoldjon egy konkrét problémát - bízzák rá az ügyet a felsőbb fórumokra (ebben az esetben a nemzeti és a nemzetek fölötti jogkörök összeegyeztetéséről van szó). A szocialista demokrácia sokkal inkább lehetővé tenné egy ilyen kritérium alkalmazását, mint a kereskedelmi liberalizmus (mivel a tőke szabad forgása nem tisztel semmiféle nemzeti szuverenitást). A szocialista demokráciában ugyanis általános elv: egy önkormányzó rendszer csak alulról tud építkezni.
A jugoszláv válság és az úgynevezett szocialista országok válsága nem bizonyíték arra, hogy a szocialista önkormányzás lehetetlen, vagy eredménytelenségre van ítélve. Sehol nem próbáltak ki mindeddig egy olyan rend-szert, amely a piacot és a tervet pluralista önkormányzó demokráciának rendelné alá. Az úgynevezett szocialista országokban a sztálini ellenforradalom uralkodott, amely politikai ténynek a gazdasági következményei jelentősek voltak. A kapitalista alapokon álló kereskedelmi szabályozást itt megszüntették. Ez több évtizeden át extenzív típusú gazdasági növekedést (a meglévő erőforrások teljes felhasználását) és jelentős kulturális fejlődést segített elő, megszabadítva a beruházásokat a magánprofit béklyóitól és a rövid táv szűklátókörűségétől (egész régiók iparosítása, ahonnan a háború előtt megfutamodott a külföldi tőke, az írás-olvasás megtanítása és beiskolázás olyan szinten, amely összehasonlíthatatlanul magasabb, mint a hasonló alapokról induló kapitalista országokban). A pártállam hatalma azonban - a bürokratikus terv vagy a piac által tönkretett "önigazgatás" mögött - hosszú távon képtelen volt biztosítani a rendszer hatékony szabályozását. Mind-inkább növekedett a tékozlás emberi, erkölcsi, politikai, ökológiai és kulturális tekintetben. A szociális védőháló átalakult ezeknek a tékozlásoknak (és mögöttük az előjogoknak és a bürokratikus diktatúrának) a védőhálójává.
A kapitalizmus innovációs képességét egyrészt a saját válságának leküzdésére való, másrészt a nyereségre való törekvés ösztönzi, amely nem törődik az emberi problémákkal. A bürokrácia sem tiszteli nagyobb mértékben a dolgozókat, és a maga módján kizsákmányolja őket, de kritériumok és kényszerű költségek nélkül uralkodik a nevükben: a leglényegesebb az, hogy megvédje saját előjogait. Ezek a nem kapitalista, de nem is szocialista társadalmi viszonyok gyakorlatilag azt jelentik, hogy megszűntek a termelékenység (munkanélküliség révén történő) növelésének a kapitalista mechanizmusai, egyidejűleg pedig elfojtották a dolgozók (értelmiségiek, fizikai munkások, férfiak és nők) szakértelmét és felelősségvállalását, azokét, akik máskülönben maguk eszelhették volna ki - saját hasznukra - annak módját, hogy miként legyenek hatékonyak.
E válság megoldásához éppen ezért kellene mozgósítani az elfojtott népi energiákat és felhasználni a demokráciát, mint lényeges termelési tényezőt a jövő számára. De ez ellentmondásban van a megosztottságokkal, a differenciálódásokkal és a dolgozók közötti érdekellentétekkel. És ezek együttes hatása kikényszerítheti a privatizációt és a piacot.
A dolgozók, akik vállalatokként vagy ágazatokként elszigeteltek egymástól, semmit sem tudnak megoldani - a maffia által uralt piaccal még kevésbé, mint azzal a tervvel, amelyet jórészt ugyanez a maffia uralt. Az inflacionista árháború arra készteti majd őket, hogy védekezzenek egymással szemben, aminek a kimenetele csak a mind nagyobb zűrzavar lehet.
Az önkormányzó megoldások csak akkor lehetnek hatékonyak, ha kiterjednek mindazokra a szintekre, amelyeken a dolgozók vagy az állampolgárok önmaguk tartják ezeket a megoldásokat hasznosaknak: oly módon, hogy szolidáris megoldásokat dolgoznak ki az erőforrások használatára. A társadalmi-gazdasági viszonyokat "lent" kell helyreállítani, de a gazdasági ellenőrzés eszközeit "fent" kell megszerezni: ott, ahol jogkörök vannak, ott, ahol a hatalom van.