(Bevezetés helyett)
A tőkés rendszer kialakulásának elemzői rámutatnak, hogy a polgárosodási folyamat együtt jár az egyéni szabadság világtörténelmi jelentőségű gyarapodásával. Az egyéni szabadság növekedése legalább két területen nyilvánvaló.
1. Megszűnik a különböző vérségi-etnikai-vallási közösségek kényszerű gyámkodása az egyén felett. Ezáltal kitágul az egyén mozgástere, sokszorosára nőnek lehetőségei, aki így - elvben - sorsának szuverén alakítójává válhat. A polgári szabadságjogok biztosítják számára, hogy önállóan, saját kockázatára gazdálkodjon, ízlésének és képességeinek megfelelő foglalkozást válasszon, magánéletét mentesítse a társadalmi beavatkozásoktól, véleményét, meggyőződését, hitét önmaga válassza meg és formálja stb.
2. Az egyéni szabadság gyarapodását a gyáripar, az ipari civilizáció kialakulása is elősegíti.
A természettudományos kutatások elvezettek újabb és újabb természeti törvények felfedezéséhez, korábban ismeretlen természeti erők megértéséhez. A tudományos felfedezések gyakorlati alkalmazása a gépi technológiákban elősegítette, hogy mind a mezőgazdasági, mind az ipari termelés összehasonlíthatatlanul hatékonyabbá vált minden korábbinál. Ily módon az egyén számára lehetőség nyílt arra, hogy a fogyasztási javakat, szükségleti tárgyakat kevesebb munkával állítsa elő, illetve szerezze meg magának.
A történettudományi, társadalomtudományi elemzések azonban a kapitalizmusnak nemcsak szabadságnövelő következményeit emelik ki. Számos olyan teoretikus is akad, aki az egyén erkölcsi visszafejlődésére, gazdasági és társadalmi biztonságérzetének megszűnésére, identitásproblémáinak keletkezésére, pszichikai betegségek létrejöttére és további civilizációs ártalmakra hívja fel a figyelmet. Napjainkban e negatívumok közül különösen kettőről esik sok szó: az emberi élet természeti feltételeinek romlásáról, illetve a modern kor emberének egyéniségnélküli, személytelen tömegemberré válásáról. Mind a természet, mind az ember a piacgazdaság ún. környezetgazdaságát képezi: e két területről veszi fel a működéséhez szükséges anyagokat és energiákat, illetve e két területre hárítja át a működése során keletkező romboló mellékhatásokat.
A polgári eszmerendszer az egyéniség szabadságának, az egyéni képességek kibontakoztatásának, a személyiségek sokféleségének nevében lázad a feudalizmus ellen. Ugyanakkor már az új polgári rend keletkezésétől felfigyelnek a korszak különböző gondolkodói arra, hogy a kialakult társadalmi gyakorlat korlátozza az egyének sokféleségét, nem engedi érvényre jutni a szabad egyéniséget. A XX. században újabb gyakorlati támadás éri azt a liberális embereszményt, amelynek alapértéke a szabad, autonóm egyéniség. Művészek, pszichológusok, filozófusok, szociológusok a kor központi problémájaként érzékelik az egyéniségvesztés, egyformává válás, elszemélytelenedés, uniformizálódás tendenciáját.
Melyek az egyéni szabadságnak azok a főbb korlátai, amelyek társadalomkritikai fejtegetésekre ösztönzik a kor gondolkodóit? Inkább eszmetörténeti mint fontossági sorrendben a következők:
- a "többség zsarnoksága";
- a "közvélemény zsarnoksága";
- a piacgazdaság "zsarnoksága";
- a politikai állam "zsarnoksága";
- a "szakértők uralma", vagyis a személyiség feldarabolása.
1. A "többség zsarnoksága"
A megszilárduló kapitalizmus kortárs elemzői hangsúlyozzák, hogy a polgári demokrácia - mind közvetlen, részvételi, mind közvetett, képviseleti formájában - többségi demokrácia, azaz a kisebbségbe kerülőkre rákényszeríti a többség akaratát. A polgári demokrácia rendszerében már néhány XIX. századi gondolkodó is az egyéniség elleni támadást lát, ami ellen a liberalizmus értékrendjének nevében tiltakozik. Alexis Tocqueville - a politika területén - elutasítja azt a gyakorlatot, amely erőszakosan elvonatkoztatva a személyes minőségtől, pusztán matematikailag összemérhető és kicserélhető mennyiségekként kezeli az egyéneket. Tocqueville a minőségi megközelítés magasabbrendűségét hangsúlyozza a pusztán mennyiségi felett, és tiltakozik az ellen, hogy az egyéni minőségek egyenrangúságának, egyenértékűségének minőségi elve feloldódjon az "egy egyén = egy szavazat" mennyiségi elvében. (Korai liberális gondolkodók - pl. John Locke1 - még lehetőséget kívánnak biztosítani azok számára, akik úgy ítélik meg, hogy nincs szükségük az állami szabályozásra. Magától értetődőnek tartják, hogy az állampolgári kötelességek nem mindenkire vonatkoznak, aki az ország területén él. Csak aki tulajdonnal rendelkezik, az érdekelt - tulajdona védelmének ellenében - kötelezettségeket is vállalni. A tulajdon nélküliek mindaddig, amíg nem alkalmaznak erőszakot az állam polgáraival szemben, békében élhetnek az országban a saját törvényeik szerint. Az állam nem korlátozza az ő szabadságukat, semmire nem kényszerítheti őket.)
A demokráciában minden hatalmat - úgymond - a népet képviselő többségnek adnak. Ez - Tocqueville kifejezésével - a többség zsarnokságát jelenti, és a rabszolgaság egy formája. De valójában mit jelent a többség? És mit a zsarnokság? Tocqueville a többség és a kisebbség viszonyát az erősebb és a gyengébb egyén viszonyához hasonlítja. "Kollektív értelemben véve mi más a többség - fogalmaz -, mint olyan egyén, akinek nézetei és legtöbbször az érdekei is ellentétesek egy másik - kisebbségnek nevezett - egyénével"? Ugyanakkor az egyéniséget, illetve a személyes minőség szempontját értékesebbnek tartja a többségi szemlélet pusztán mennyiségi szempontjánál.
Tocqueville szerint zsarnoksághoz vezet, amikor egy egyént vagy intézményt teljhatalommal ruháznak fel. Előbb-utóbb szükségképpen zsarnoksággá növi ki magát, ha megadják a korlátlan cselekvés jogát és lehetőségét valamely hatalomnak. Ezért nyilvánvaló: "ha egyik embertársamtól megtagadom a jogot, hogy bármit megtehessen, indokolatlan és veszélyes ezt a jogot egyszerre többnek megadni". Márpedig a modern demokrácia éppen így működik. A törvényhozó testület a többséget képviseli. A végrehajtó hatalom a többségtől kap megbízást. A haderő a többség passzív eszköze. Ilyen körülmények között nincs biztosíték a zsarnokság ellen.
Tocqueville kérdése: Mit tehetek a többség akaratával szemben egyéniségem védelmében? Az egész emberiség, az egyetemes társadalom igazságosságára hivatkozom, amely általánosabb érvényű, mint bármely nemzet bármely törvénye. "Amikor tehát nem vagyok hajlandó engedelmeskedni egy igazságtalan törvénynek..., a népfelség elvétől az egész emberiség felségéhez fellebbezek." Az emberiség, az egyetemes társadalom álláspontja minden más fölé helyezi az egyéniség szabadságát.2
Tocqueville kritikai szempontjait fejleszti tovább, gazdagítja John Stuart Mill.3 Abból a mindennapi tapasztalatból indul ki, hogy a demokratikus köztársaságokban bírálatok tárgyai lettek a választott és felelős testületek. Mill két - egymással összefüggő - okra vezeti vissza ezt a jelenséget. 1. Az egyének nem önmagukat kormányozzák, hanem velük szemben önállósult intézmények kormányozzák őket.
Az emberek észrevették - fogalmaz -, hogy "az olyan kötelékek, mint 'önkormányzat', 'a nép hatalma önmaga felett', nem fedik a tényleges helyzetet. Az a 'nép', mely a hatalmat gyakorolja, nem mindig azonos azzal, melyen a hatalom gyakoroltatik; a sokat emlegetett önkormányzat nem azt jelenti, hogy ki-ki önmagát kormányozza". 2. A képviseleti rendszer nem képviseli a társadalom valamennyi tagjának érdekeit. Az ún. többségi akarat formálisan keletkezik: "gyakorlatilag a nép legnagyobb vagy legaktívabb részének akaratát jelenti; a többség akaratát, vagy azokét, akiknek sikerült többség gyanánt elfogadtatni magukat". Mill következtetése: a kormányzat hatalmával szemben továbbra is meg kell védeni az egyént, az egyéniséget.
2. A "közvélemény zsarnoksága"
Mill elemzései szerint az egyéneknek nemcsak a többségi akarattal és a választott képviselők akaratával szemben kell védelmet találni. A zsarnokoskodás - írja - nem szorítkozik a politikai tisztségviselők működésére, hanem kiegészül a közvélemény zsarnokságával. A közvélemény jellegzetessége, hogy intoleránssá tesz az egyéniség minden feltűnő, kirívó megnyilvánulása iránt: nem tűr meg semmiféle eredetiséget. Ennek következtében a közvélemény mélyen behatol a magánélet részleteibe, és az emberek lelkét is leigázza. "Ezért az elöljáróság zsarnoksága elleni védelem nem elég; védekezni kell az uralkodó nézetekkel és érzelmekkel szemben is; a társadalomnak azzal a hajlamával szemben, hogy saját ideáit és viselkedési szabályait a polgári büntetésektől eltérő eszközökkel azokra kényszerítse, akik nem értenek vele egyet; hogy béklyóba szorítsa, s ha csak lehet, megakadályozza az olyan egyéniség kibontakozását, amely nincs összhangban vele, s arra kényszerítse a legkülönbözőbb jellemű embereket, hogy az ő mintájához igazítsák magukat."
A modern társadalom története - állapítja meg Mill - valójában változó divatok története, és ezáltal egymást felváltó egyformaságok története. Egyre kevésbé az emberek saját jelleme szabályozza az egyéni viselkedést: a hagyományok, a divatok, vagyis más emberek nézetei és szokásai határozzák meg az uralkodó szükségleteket, törekvéseket, magatartást. Ennek hatására az egyén teljesen elveszíti önállóságát. Márpedig "annak, akinek vágyai és indítékai nem a sajátjai, éppúgy nincs jelleme, mint a gőzgépnek".
A modern korban - mutat rá Mill - az emberek egyformává alakításának új eszköze is született: a közvéleményt és ennek közvetítésével az egyének gondolkodását, viselkedését elsősorban az újságokon keresztül formálják. Ebből az alábbi általános következtetésre jut: a modern társadalom háborút visel az egyéniség ellen, és kíméletlenül fellép minden eredetiséggel, személyes önállósággal szemben. Mindezek alapján Mill drámai - a későbbi társadalmi fejlemények ismeretében prófétikusnak bizonyuló - következtetéseket von le, amikor megállapítja a korabeli társadalom fejlődésének alábbi tendenciáit.
1. A középszerűség uralma hatalmasodik el az egyéneken. Teljesen hasonlóak a gondolataink, a vágyaink, a viselkedésünk. Hamarosan mind egyformák leszünk. "Európa Kínává fog válni."
2. Egyetlen egységes, mindenki által követendő életforma alakul ki. A tőle való bármilyen eltérést erkölcstelenségnek minősítenek és megtorolnak.
Mill meggyőződése szerint a társadalmi haladás alapvető feltétele az egyének sokfélesége, ezért a legkülönbözőbb személyiségek számára az önálló, saját alkatuknak megfelelő szabad fejlődés biztosítása. Hangsúlyozza: az eretnek törekvések tiltása is korlátozza a fejlődést, és bármely önálló tévedés a társadalomnak értékesebb az önállótlan igazságoknál. A kialakult helyzetben fokozott társadalmi jelentőségre tesz szert az egyéniség, a személyes jellem vállalása. "A zseniknek minden más embernél erősebb egyéniségük van, s ezért kevésbé képesek rá, hogy fájdalmas sajtolás nélkül beillesszék magukat azon kevés öntőforma valamelyikébe, melyeket a társadalom azért tart készen, hogy megkímélje tagjait a saját jellemük kialakításával járó nehézségektől." Minden társadalomban kevés a zseni, de ha a középszerűség uralma miatt kevesen mernek eredetiek lenni, teljesen megszűnik az a talaj, amelyen a zseni megteremhet. Ilyen körülmények között védeni kell az egyének különlegességeit, sőt minden nonkonformizmust (tehát pusztán azt, hogy valaki nem hajt fejet a szokásoknak) a társadalom számára hasznos szolgálatnak kell tekinteni.
3. A piacgazdaság "zsarnoksága"
A liberalizmus klasszikusaitól eltérően a romantika, a szocializmus, illetve a XX. század második felében keletkezett alternatív közgazdaságtan irányzata nem a többségi uralomban vagy a közvéleményben látja az egyéniségre leselkedő legnagyobb veszélyt, hanem az emberi kapcsolatok személytelenné válásában: piaci kapcsolatokká, pénzviszonyokká való átalakulásában. (Amit a mechanikus szavazási rendszer jelent a politikában, azt jelenti a személyiségek közötti pusztán árukapcsolatok keletkezése a piacgazdaságban: a mennyiségi elv uralmát a személyes jelleg, illetve az egyéniség felett.)
Az ún. romantikus irányzat elsősorban azt kifogásolja, hogy a polgári átalakulás a tárgyakat, dolgokat (az árut és a pénzt) az emberek és közösségük fölé emeli. Az egyének közötti egyértelmű (akár hierarchikus, alá- és fölérendeltségi) személyes kapcsolatokat árukapcsolatok, pénzkapcsolatok váltják fel. Háttérbe szorul, lényegtelenné lesz az egyéni jellem, a személyiség, mert mindenki társadalmi értékét kizárólag gazdasági súlya, vagyis pénze határozza meg. A helyi és vallási közösségek nyújtotta biztonság megszűnik, és az egyén ki van szolgáltatva a piac kiszámíthatatlan szeszélyeinek. Az egyén léte, megélhetése - amit korábban a közösségi hagyomány ereje lényegében biztosított - most bizonytalanná válik.
A romantika képviselői a harmonikus személyiség, illetve a sokoldalú egyéniség eszményének álláspontjáról kicsinyesnek és az egyént megcsonkítónak tekintik korukat. Ugyanakkor nem látnak gyakorlati társadalmi lehetőséget eszményeik megvalósítására. Így reális eszményük a zseni, aki egyéniségének megőrzését fontosabbnak tartja a társadalmi érvényesülésnél. Ezért elvi megfontolásból fölébe helyezkedik korának és gyakorlatilag kivonja magát a kisszerű, személyiséget eltorzító társadalmi folyamatokból.
A pénzkapcsolatok személytelen gazdasági logikájánál értékesebbnek tekinti a személyiséghez szervesen hozzátartozó érzelmeket, szenvedélyeket, és a lélekbe, a személyes belsőbe visszavonulva keresi a vágyott harmóniát.
A kapitalizmus ún. romantikus kritikájával részben megegyezik, ugyanakkor lényegét tekintve alapvetően eltér tőle szocialista nézőpontú kritikája. A szocialista irányzat az egyén, a személyiség lehetőségeit történelmileg megnövelő elemeket és tendenciákat is lát a tőkés korszakban. Felfogása szerint az egyéniség kifejlődése és tökéletesedése nagy mértékben attól függ, hogy mennyi szabad ideje marad, miután gondoskodott létfenntartásáról (munka, pihenés). A kapitalizmus jelentősen csökkenti az egyes fogyasztási cikk előállításához szükséges munkaidőt - ezzel szabad időt termel a társadalom számára. Ugyanakkor e szabad idő birtokba vétele a tőkés rendszerben egyenlőtlen: a korai kapitalizmusban kevesek a munkától, a többség a szabad időtől mentesül. (A személytelen gazdasági automatizmus hatására a megtakarított szabad idő nagy részét többletmunkára, profit termelésére fordítják).
Szocialista elemzések szerint történelmi lehetőség és cél a szabad egyéniség társadalmi méretekben történő megvalósulása. Hogy ez bekövetkezhessen, túl kell lépni a kapitalizmuson (azaz történelmileg meghaladni: pozitívumait továbbvinni, illetve továbbfejleszteni). A tőkés korszak - úgymond - létrehozza a feltételeket a társadalom olyan szerveződéséhez, amely egyéniségekre alapozódik és személyes képességeikből valamint szükségleteikből indul ki. Vagyis a gazdasági tevékenységet alárendeli az egyéni szükségleteknek. (Ezáltal a gazdasági racionalitást aláveti az emberi racionalitásnak, emberi mértékű gazdaságot alakítva ki.)
A szocialista gondolkodás történetében már Charles Fourier kísérletet tett arra, hogy visszaállítsa ember és dolog, személyiség és gazdaság eredeti viszonyát. Az egyéniségek sokfélesége nevében tiltakozott az ellen, hogy mechanikusan ugyanazt a módszert alkalmazzák mindenkire. Nem tartotta megengedhetőnek, hogy akár gazdasági racionalitásra, akár valamilyen társadalmi ésszerűségre hivatkozva elnyomják a személyiséget. De nemcsak a személyiség, hanem a gazdaságosság szempontjából is azt tekintette optimálisnak, ha a társadalom valamennyi tagja hajlamainak megfelelő tevékenység végzésével járul hozzá a közösség szükségleteinek kielégítéséhez. A munkák váltogatásával illetve a szellemi és fizikai munka összekapcsolásával kívánt fellépni a kényszerű munkamegosztás ellen. Elméletének középpontjában az a törekvés áll, hogy a társadalom minden tagja számára biztosítva legyen az egyéniségének megfelelő, vonzó munkavégzés lehetősége.
Az egyéniség védelmében fellépő korai szocializmus markáns képviselője Karl Marx.4 Történelemfilozófiájának sajátossága, hogy a kapitalizmusnak - világtörténelmi pozitívumai mellett - egyrészt gazdaságtalan, másrészt emberellenes vonásaira mutat rá. Ennek megfelelően kapitalizmuskritikája egyrészt gazdasági, másrészt humanista szempontú - de ez a két szempont szervesen egymásra vonatkozik: a gazdaságtalanság oka az emberellenesség, illetve az antihumánum oka a piacgazdaság.
A gazdasági szempontú bírálatban elsősorban az fogalmazódik meg, hogy a tőkés piacgazdaságot két egyidejű, de ellentétes tendencia jellemzi: a gazdaságosságra törekvés és a pazarlás. A tőke - a nyereség növelése érdekében - a termelőerők (gazdasági erők, emberi erők, tudományos erők) folyamatos dinamizálására, állandó forradalmasítására törekszik. A tőke - hogy az egyes termék előállításához szükséges munkaidőt minimumra csökkentse - igyekszik a termelés minél magasabb fokú termelékenységét és gazdaságosságát biztosítani. Ezért folyamatosan javítja a termelés tárgyi-technikai elemeit: fejleszti a szerszámokat (gépeket), az alkalmazott technológiát, a felhasznált energiaforrásokat. E folyamatban a bérmunkások a termelés és termelékenység puszta eszközei. Tehát a tőke a gazdasági haladást a dolgozó emberekkel szemben, az emberi tényező rovására, a humán szempontok feláldozásával viszi végbe.
("A tőkés termelés - fogalmaz Marx - ... minden más termelési módnál sokkal nagyobb mértékben tékozolja az embereket, az eleven munkát, tékozolja nemcsak a húst és a vért, hanem az idegeket és az agyvelőt is. Valóban, csak az egyéni fejlődés legrettenetesebb elherdálásával biztosítják és valósítják meg az emberiség fejlődését.") A tisztán piacgazdasági célok következtében a bérmunkás nem mint szubjektum, mint önállóan gondolkodó és cselekvő lény, hanem pusztán mint felhasználható munkaerő, csak mint valamely termelési feladat végrehatója jön számításba. Kevéssé számol ezért a tőkés piacgazdaság azokkal a fejlesztésbeli esélyekkel, amelyek az emberi szempontok, a személyes alkotóképességek figyelembevételében rejlenek. Amikor a bérmunkás egyéni fejlődésével szemben (egészségének, művelődésének stb. rovására) biztosítja a nyereséget, saját - a termelést forradalmasító - alaptendenciájának érvényesülését gátolja: érdeklődésén kívül reked az a gazdálkodásbeli lehetőség, amelyet a személyes öntevékenység, az alkotó emberi energiák társadalmi méretekben történő kibontakoztatása és működési feltételeinek garantálása kínál. A tőke - állapítja meg Marx - eleven ellentmondás: "miközben az a tendenciája, hogy a termelőerőket a mértéktelenségig fokozza, ... egyoldalúvá is teszi, korlátozza stb. a fő termelőerőt, magát az embert". Ezen érvelés szerint tehát a holt munka szempontjának abszolutizálása a termelékenység rovására történik. A tőkés piacgazdaság tisztán gazdasági racionalitásra való törekvése ennyiben az egyéni képességekkel való nagyfokú pazarlást eredményez. Ahhoz hogy az emberi képességekkel és lehetőségekkel való pazarlás megszűnjön - úgymond - az embert kell a gazdálkodás középpontjába állítani: minden egyén szabad fejlődését általános gazdasági célnak tekinteni.
Más kiindulópontból, de végkövetkeztetésében hasonló eredményre jut a tőkés piacgazdaság humanista szempontú kritikája. Melyek azok a főbb jelenségek, amelyekben Marx a személyiség megcsonkítását, illetve az egyéniség elfojtását látja?
1. Az egyének megélhetésének feltétele a piaci érvényesülés. A piaci érvényesülés kényszere a személyiséget egyoldalúvá torzítja: az árutermelés, a pénzszerzés képessége elhatalmasodik a személyiség egészén - minden egyéb képességet elnyomva. Az önálló személyiséget, illetve egyéniséget társadalmi méretekben felváltja, kiszorítja az "áru-egyén", "pénz-egyén".
2. A piacgazdaság megfosztja az egyént attól, hogy a többiekhez való viszonyát, társadalmi kapcsolatait szabadon alakítsa. Ezek a viszonyok a piacgazdaság törvényeinek alávetve formálódnak, vagyis olyan feltételek mellett, ahol a tárgy, a dolog fontosabb az embernél. Így az emberek társadalmi kapcsolatai személytelen kapcsolatok lesznek.
3. A tőkés piacgazdaságban kialakuló spontán munkamegoszlás (tehát nem tudatos és nem önkéntes munkamegosztás) önállótlanná, egyoldalúvá, részlegessé teszi az egyént. Olyan feladatokat is kényszerűen leválaszt az életfolyamatáról, amelyeket el tudna végezni. Ezáltal még inkább kiszolgáltatottá teszi, függő helyzetbe hozza a személyiséget. Marx ezzel kapcsolatban ironikusan megjegyzi: "A rendőr megtakarítja nekem azt az időt, hogy önmagam zsandárja legyek, a katona, hogy önmagamat védelmezzem, a kormányzati férfiú, hogy önmagamat kormányozzam, a cipőtisztító, hogy önmagam tisztítsam a cipőmet".
Elmélete szerint "minden szabad [vagyis a létfenntartás után megmaradó] idő a szabad fejlődés számára való idő", "az egyének szabad szellemi és társadalmi tevékenysége számára meghódított időrész".
A szabadság ilyen felfogása lehetővé teszi az "egyéniség teljes kifejlesztését", illetve "magasabb kifejlődését". Tehát a pusztán gazdasági (piaci, objektumként való) érvényesüléssel szemben előnyben részesíti a teljes személyiség, az egyéniség érvényesülését. Az alkotó munka a személyiség öntevékenysége: "a szubjektum önmegvalósítása", "a szabadság akciója".
Marx olyan társadalom történelmi lehetőségét keresi, amelyben "kiindulópont a szabad társadalmi egyén", illetve amelynek "alapelve minden egyén teljes és szabad fejlődése". A szabad egyéniségek társadalmát autonóm egyének tudatos együttműködéseként, önkéntes társulásaként képzeli el. A társulás struktúrája nyitott: dinamikusan igazodik az egyéni sajátosságokhoz, reagál a változó törekvésekre, s így nem képes rögződni, önállósulni tagjaival szemben. Szerveződése önkormányzó módon történik, és nem ölt politikai formát. ("A közhatalom elveszti politikai jellegét"). Az önkormányzó szerveződés következtében "a társadalmi folyamat a tudatos egyének egymásra hatásából ered". A társult egyének maguk alakítják ki együttélésüket, irányítják közösségük mozgását. Közös ügyeiket együtt intézik, így a társulás valamennyi tagja a kormányzat tagjának számít. Célszerűen alkotják meg és ellenőrzésük alatt tartják társadalmi összfolyamatukat és viszonyrendszerüket, "sorolják be maguk alá mint tudatosan közösségiek a közösséget".
Az ún. romantikus, valamint a szocialista irányzat szerint tehát a piacgazdaság támadást jelent az egyének személyes jellegű társadalmi kapcsolatai ellen, mivel lényegében piaci kapcsolatokra, árukapcsolatokra redukálja az emberek társadalmi érintkezését. Támadást indít a termelő és cserélő személyisége ellen, mivel gazdasági-piaci értékre, puszta mennyiségre korlátozza, amennyiben csupán árujának pénzben kifejezett értékét ismeri el az egyén társadalmi értékének. Támadást indít a sokoldalú személyiség ellen, mivel a pénzszerzés puszta eszközévé alakítja át. Ugyanakkor a piacgazdaság korai formája meghagyja a gazdaságon kívül tevékenykedő magánember személyes jellegét, autonómiáját - nem befolyásolja közvetlenül a magánszférát. A piacgazdaság későbbi formáját jellemző tömegtermelés viszont erre a magánszférára is igényt tart, és ennek a személyes, autonóm jellegét is megtámadja.
A kapitalista piacgazdaság késői elemzői a tőke állandó növekedési, felhalmozási kényszeréből magyarázzák a tömegfogyasztás megszervezését, a többletfogyasztásra való állandó manipulálás gyakorlatát. A piacgazdaság a munkavégző mellett a fogyasztó emberre is kiterjeszti befolyását, és az egyén munkaideje mellett szabad idejét is fokozott mértékben és egyre hatásosabban megszervezi. Mivel a tömegtermelés tömeges fogyasztást igényel, a nagyüzemi árupropaganda előállítja a vágyak, szükségletek csaknem mindenre kiterjedő egyformaságát. Ily módon a termelés és az eladás gazdasági igénye uralma alá vonja az egyéni szükségleteket. Így végső soron a termelési technikák fejlődésének lehetőségei diktálják a tempót a fogyasztási szükségletek növekedésének. A termékek gyors elhasználódása, a fogyasztói pazarlás hasznos a gazdaságnak, a piacgazdasági racionalitás fontos kelléke, mert növeli az eladható áruk mennyiségét, a közvetlen nyereséget, ezáltal gyorsítja a tőke megtérülését. Eközben az embert és a természetet kiszolgáltatja a gazdaság részleges szempontjainak, részleges - technikai-bürokratikus - racionalitásának.
A modern piacgazdaság korlátain próbál túllépni az ún. alternatív közgazdaságtan. Ez az irányzat lényegében a következő kérdésekben marasztalja el napjaink gazdasági gyakorlatát.
1. Az embert a gazdaság (a növekedés és a tőkeprofit) puszta eszközeként kezeli mind a termelésben, mind a fogyasztásban. Kikényszeríti az emberek viselkedésének személyiségellenes kommercializálódását, vagyis az egyes egyént arra készteti, hogy áruvá tegye és bármi áron "eladja" magát. Megakadályozza a személyiség szabad kibontakozását és érvényesítését, mivel az egyéneket gazdasági kényszerpályára utalja.
2. Szabad prédának tekinti a természetet. A következményekre való tekintet nélkül kifosztja a természet nyersanyagait és energiaforrásait. Ezáltal felborítja a természet és az ember közötti egyensúlyt, megszünteti a köztük levő szerves kapcsolatot. Profitközpontú gazdasági racionalitása belátható időn belül az emberi élet számára alkalmatlanná teszi a Földet.
Az alternatív közgazdaságtan legismertebb képviselője a brit közgazdász professzor, Ernst Schumacher5, részletesen elemzi a piacközpontú gazdaságtan természetét és korlátait. E gazdaságtan uralkodó hitvallása a növekedés. A termelés terjedelmét a termelési lehetőségekhez igazítja - így nincs tekintettel sem a természetre, sem az emberre gyakorolt káros következményekre. Ezt a sajátosságát Schumacher a "közgazdaságtan diktatúrájának", illetve az "ökonomizmus rabszolgaságának" nevezi.
A piacközpontú közgazdaságtan ítéletei - hangsúlyozza - részlegesek. Nem tudatosítják a piacgazdaság antropológiai előfeltevéseit (miképpen természeti előfeltételeit sem) - ám enélkül a tudomány nem lehet humanista.
A "közgazdaságtan vallása" a közvetlen nyereségre, vagyis - úgymond - az "ember alattira" helyezi a hangsúlyt. Ezért tekintheti gazdaságosnak például a munkanélküliséget, a pazarlást. A piac - fogalmaz Schumacher - a felelősség nélküli viselkedés intézményesülése. (Az eladó és a vevő nem felelős a nemzetgazdaság egészéért, az ország fizetési mérlegéért stb., jóllehet piaci tevékenysége hatást gyakorol ezekre.)
Schumacher közgazdaságtani szemléletmódja a statisztikailag számolt életszínvonalnál (a mechanikus fogyasztási mutatóknál) fontosabbnak tartja az életminőséget, vagyis a személyiség sokoldalú és egyéni szükségleteinek kielégítését, ahol a lelki, a kulturális és a közvetlen fogyasztási szükségletek egymásra vonatkoztatva és egymással összehangolva (egyénenként eltérő rangsor alapján) képződhetnek. A pusztán anyagi jólét helyébe a teljes személyiség, a sokoldalú egyéniség jólétét állítja. (A lélek sérelmeit, a teljességétől megfosztott ember hiányait - hangsúlyozza - nem pótolhatják az anyagi javak.)
Ebben az értékrendben elsőbbséget élvez a tevékenység öröme a piaci nyereséggel szemben. Az egyén számára örömet adó, személyiségétől nem elszakadó termelés feltételezi, hogy az egyes individuum áttekintéssel bír az alkalmazott technikáról és a teljes technológiai folyamatról. Ennek megfelelően Schumacher előnyben részesíti az - úgymond - emberléptékű technikákat korunknak a mechanikus gazdasági növekedést hatékonyan szolgáló, de az emberek felett úrrá váló (általa erőszakosnak nevezett) technikáival szemben. Ezért a tömegtermelés helyett a tömegek általi termelést szorgalmazza, vagyis hogy mindenki bekapcsolódhasson a társadalom termelési folyamatába. Ennek két feltételét emeli ki. 1. Olyan emberarcú, ezáltal demokratikus technikát, amelynek használatát bárki elsajátíthatja, és amely megengedi a munka élvezetét. 2. Tulajdonosi létet, vagyis mindenki által elérhető tulajdont. Olyan tulajdont, amely segíti a kreativitást, lehetővé teszi az egyéni képességek alkotó alkalmazását.
4. A politikai állam "zsarnoksága"
Mill még azt tapasztalta, hogy a sajtó stb. az egyszerű polgárok szemléletének kifejeződése, vagyis a civil társadalom nyilvánossága, a többség (illetve annak aktív része) által formált közvélemény megnyilvánulása. Később (a XX. században) azonban egyértelműen bekövetkezik a közvélemény kívülről, fölülről irányítása (államosítása) - tehát a nyilvánosság ún. funkcióváltása.6 A közvélemény, a nyilvánosság a civil társadalom eszközéből a politikai állam (illetve hivatalos képviselői) eszközévé válik.
A közvélemény állami megdolgozásának és irányításának kialakulása a kapitalizmus működési zavaraira vezethető vissza: e zavarokra adott válaszkísérletként is felfogható. A piacgazdaságról már a XIX. század közepe táján kiderült, hogy működését nem képes önmaga megalapozni, önerőből nem tudja létét fenntartani - így külső segítségre szorul.
1. A tulajdonosok és tulajdonnélküliek között egyre kirívóbb vagyoni feszültségek keletkeztek, ami súlyos társadalmi feszültségekhez és politikai konfliktusokhoz vezetett. A tőke viszont csak úgy tud gazdaságosan termelni, ha folyamatosan, vagyis biztonságos körülmények között, hosszú távú jogi garanciák mellett működhet. Tehát igényelte a rendet, biztonságot nyújtó politikai állam megerősödését és a tőkés gazdaságot segítő beavatkozását. A tulajdon biztonsága, ezért "a tulajdonnal való élés és visszaélés szabadsága" a tulajdonnélküliekkel szemben szintén erős állam és hatalmas állami apparátus létrehozását követelte meg.
2. A nyugalom, a biztonság mellett tisztán gazdasági okai is vannak annak, hogy a piacgazdaság működtetése külső segítségre szorul. A tömegtermelés nem a fogyasztói szükségletekhez igazodik, sőt a fizetőképes keresletet is csak nagyon korlátozottan tudja figyelembe venni. Termelés és kereslet inadekvátságának első látványos figyelmeztető megnyilvánulása a túltermelés, a hatalmas mennyiségű eladhatatlan áru keletkezése - ami a termelés folyamatosságát meghiúsító túltermelési válságokhoz vezetett. A túltermelés elkerülésének sikeres formája a fogyasztás, a pazarló fogyasztás megszervezése. Mivel erre a piac önmaga nem képes, a politika kisegíti a piacgazdaságot: állami eszközökkel támogatja azon pazarló fogyasztás által igényelt eszközök létrehozását és működtetését, amelyek biztosítják a fogyasztói szokások tervszerű kialakítását.
A tőkének ezek a gazdasági szükségletei elvezettek a modern állam kialakulásához. A magánpolgárok szabadságának és a civil társadalom mozgásterének korlátozása révén, ezek rovására létrehozták az állampolgári politizálás központilag bevezetett és monopolisztikusan szabályozott rendszerét: az ún. képviseleti demokrácia parlamenti szisztémáját. A képviseleti demokrácia parlamentarizmusa olyan politikai mechanizmust tesz az egyének számára kötelezővé, amely a szabad politikacsinálás jogát megvonja az állampolgároktól és átadja a hivatásos politikusok hatáskörébe. Az egyének spontán, önálló társadalmi tevékenységét ily módon felváltja a szakpolitikusok politikai tevékenysége. Ezáltal kiteljesedik az állam intézményesült uralma polgárai felett, vagyis a politikai állam - tocqueville-i-milli értelemben vett - "zsarnoksága".
3. Minden nemzet gazdaságában vannak feladatok, amelyeket a legnagyobb tőkés csoportok sem tudnak ellátni. Más szükséges feladatok pedig azért maradnak elvégzetlenül, mert nem ígérnek elég nyereséget. Így fokozatosan kialakul az a gyakorlat, hogy a nemzetgazdaság működéséhez szükséges, de túl nagy tőkebefektetést megkövetelő, vagy kevéssé nyereséges feladatok ellátása az államra hárul. Ez viszont a szabadversenyes korszakhoz képest jelentősen megnöveli az állam gazdasági szerepét, amire hivatkozva a kormányzatok - adók, vámok, illetékek begyűjtésével - kevesebb mint 10%-ról általában 50% fölé emelik a nemzet jövedelmeinek közvetlen fennhatóságuk alá vont részét. A hatalmas - részben politikai törvényhozás útján szerzett - bevételek segítségével a XX. századra az állam a nemzet legnagyobb tőkésévé válik. Legnagyobb termelőként, legnagyobb munkáltatóként, legnagyobb megrendelőként (fogyasztóként) döntően és monopolisztikus hatalomként befolyásolja a nemzetgazdaság fő mozgásait. A gazdasági törvényszerűségeknek alávetett piacgazdaságot egyre inkább felváltja a politikailag meghozott törvények és állami monopolhelyzetek által irányított állami piacgazdaság.
A modern politikai állam személyiségellenes gyakorlatának egyik legjellegzetesebb elemzője Herbert Marcuse, aki azokat a gazdasági és politikai technikákat vizsgálja, amelyek célja - mint fogalmaz - az egyéni önrendelkezés elfojtása, illetve az autonóm személyiség felszámolása.7 Elemzése szerint a gazdaság öntörvényű (az emberi szükségletektől független) növekedése számára a képviseleti parlamentarizmus a legmegfelelőbb politikai forma. A képviseleti parlamentarizmus olyan politikai technikákat biztosít a hatalom számára, amelyek lehetővé teszik egyrészt az emberek könnyen kezelhető politikai lényekként való megtermelését, azaz politikai viselkedésük megtervezését és megszervezését, másrészt lehetővé teszi az emberek gazdasági lényekként való megtermelését, azaz termelői és fogyasztói viselkedésük megtervezését és megszervezését. Az eredmény: az egyén feletti társadalmi-politikai uralom minden korábbinál nagyobb. A társadalom rafinált politikai szabályozottsága révén megvalósul az - úgymond - totális adminisztráció uralma a népen.
Melyek a fő tünetei ennek az állami-politikai uralomnak? Az állam, a központi adminisztráció olyan társadalmi és fogyasztói szükségleteket alakít ki - különböző propagandamódszerekkel - az egyénekben, amelyek nem a személyiség, hanem a rendszer szükségletei. A szükségletek manipulálása következtében végbemegy a központi szükségletek egyéni szükségletekké való átalakítása, valamint a személyes magatartások központi vezérlése. A fogyasztóvá nevelés valójában a magánszféra megtámadását, a belső szabadság megnyirbálását jelenti. Az egyéni gondolkodást "felszívja a tömegek beprogramozása". Az egyén beszéde sem a sajátja, hanem azoké, akik beszéltetik: a központi manipuláció ügyvivőié. Általánosan megfogalmazva: "az elmét és a testet egyaránt a permanens mozgósítás állapotában tartják ennek az univerzumnak a védelmére".
Miként lehetséges, hogy az egyének elfogadják állampolgári és magánemberi viselkedésük központi szabályozását, a fölülről sugallt általános játékszabályokat? Személyes vágyaik, céljaik, magatartásuk egyénietlenné formálását, saját énjük elszemélytelenítését? Az önállótlan, adminisztrált életet - hangsúlyozza Marcuse - az egyének jelentős része kellemesnek találja. A rendszer pedig létrehozza és "kielégíti azokat a szükségleteket, amelyek kellemessé teszik a rabságot". A javak növekvő tömege ésszerű magatartássá teszi a szolgálatkészséget. Marcuse végkövetkeztetése: "A fejlett ipari társadalomban kényelmes, súrlódásmentes, ésszerű és demokratikus szabadságnélküliség uralkodik". Ily módon a rendszer terrorisztikus politikai szabályozás nélkül is totalitárius, amennyiben a szükségletek manipulációjával elejét veszi a rendszerrel szemben hatékony ellenzékiség létrejöttének. A tiltakozások hatástalanok a fennálló rendszer ellen, sőt annak "ünnepi részét képezik".
5. A "szakértők uralma", vagyis a személyiség feldarabolása
A kapitalizmust megelőző társadalmak emberének életét - részben korlátozott mozgásterének következtében - egyértelmű és egységes értékrend szabályozta. A lényegében kötelező normák (amelyek származhattak a hagyományokból, a vallásból vagy a hivatalosan megkövetelt közösségi erkölcsből) határozottan és egységesen szabályozták az egyén egész életfolyamatát: nekik alárendelve végezte gazdálkodó és társadalmi-politikai tevékenységét, áthatották családi életét és szórakozását stb. Ezáltal az egyén számára egyértelmű (többé-kevésbé magától értetődő) világszemléletet, hiedelemrendszert is nyújtottak - ami egyfajta lelki biztonságot eredményezett. Mindezek alapján indokolt a kapitalizmust megelőző társadalmak emberének - bármily korlátozott, de - egységes személyiségéről beszélni. A modern korban viszont - az egyéni lehetőségek megnövekedése nyomán - megbomlik mind az életfolyamat, mind a világszemlélet korábbi egysége: eltérő célok és normák vezérlik a gazdasági, politikai, erkölcsi, jogi, tudományos, vallási viselkedést. Más magatartást, más értékrend követését és alkalmazását kívánja meg az egyéntől a gazdasági eredményesség és a magánemberi jóság, a politikai siker és a tudományos igazság keresése stb. Az egyénnek - ha eredményeket akar elérni - többarcúnak kell lennie: hol ilyennek, hol olyannak mutatkoznia (mindig olyannak, amilyet az adott terület szabályai elvárnak). Ennek következtében a modern kor embere belsőleg meghasonlik, mintegy feldarabolódik: sajátos munkamegosztást alakít ki gazdasági, magánemberi, politikai stb. nézetei illetve tevékenységei között. Korábban egységes személyisége szétesik, részlegessé, egyoldalúvá, önállótlanná válik, egyénisége felbomlik. A személyiség ilyen feldarabolódása ahhoz vezet, hogy az egyén elbizonytalanodik, egyre kevésbé tud eligazodni és rangsorolni a különböző normák, mércék, követelmények között, ezért külső segítséget vár, amely megkíméli a személyes, egyéni, önálló mérlegeléstől és döntéstől, az önálló választás felelősségének kockázatától. Az így kialakuló bizonytalanság, tétovaság, önállótlanság tömegesen jelentkezik, és ez a társadalmi méretekben tipikus lélektani helyzet, lelkiállapot a politika hivatásos csinálói, a szakpolitikusok számára - mint Erich Fromm részletesen elemzi - két olyan lehetőséget kínál, amelyeket a politikusok a XX. század folyamán ismételten kiaknáztak.
1. Az utat mutató, személyes felelősségvállalás alól mentesítő politikai vezetés szükséglete. Ezt az igényt kihasználva a politikai vezetés (egyén, kormány, párt) kötelezően követendő magatartást jelöl ki az állampolgárok számára. A vezető politikusok tekintélyekként való tisztelete, útmutatásuk kételyek nélkül való elfogadása leveszi az egyszerű állampolgárok válláról az önállóság és a személyes döntések terhét.
2. Az egyén félelme az eredetiségtől, önmaga vállalásától, a többiektől való eltéréstől megfelelő szociálpszichológiai alapot és hátteret ad azon hatalmi törekvések számára, amelyek jól szabályozottá, egyformává akarják formálni az állampolgároknak nemcsak jogi és erkölcsi, hanem gazdasági és politikai viselkedését is. Ezért a társadalom szervezői, a politikai folyamatok irányítói megkönnyítik az egyének ama lelki szükségletének kielégítését, hogy eredményesen igazodjanak a többiekhez és lényegi kérdésekben ne különbözzenek tőlük. Ezt a célt szolgálja a politikai mechanizmusok állami-bürokratikus szabályozása (vagyis az ún. politikai demokrácia formalizált működtetése), valamint a fogyasztói igények központi manipulálása (reklám, propaganda, különböző időszakos divatok megszervezése stb.)
Az egyén lemondása a társadalmi-politikai aktivitásról, önállótlansága a társadalmi folyamatokban nemcsak azt eredményezi, hogy kialakul és megszilárdul a szakpolitikusi foglalkozás és a politikai bürokrácia külön kasztja, amelyet az állampolgárok kénytelenek eltartani. Azt is eredményezi, hogy ez a folyamat - az adott körülmények között - visszafordíthatatlanná válik, mert a politikusi mesterség művelői - saját hatáskörükben - úgy szervezik meg és működtetik a politikai mechanizmusokat (beleértve a politikai demokrácia játékszabályait), hogy az tovább növelje, sőt véglegessé tegye az állampolgárok politikai önállótlanságát, illetve a másik oldalon nélkülözhetetlenné tegye a szakpolitikusokat (ezért magától értetődővé állami eltartásukat), és külön szakmaként rögzítse a politika művelését.
De nemcsak a politika területén lesz passzívvá és veszíti el önállóságát az állampolgár, hanem az élet legkülönbözőbb területein létrejön - Isiah Berlin kifejezésével élve - a "szakértők uralma"8. A polgári gondolkodás első klasszikusai még azt hirdették, hogy minden egyén végső emberi lényegét egyfajta közös, objektív, egyénfölötti ésszerűség alkotja, és mindenki egyaránt képessé válhat eme általános ésszerűség szerint gondolkodni és viselkedni. A kapitalizmus politikai győzelmétől, illetve gazdasági megszilárdulásától kezdve viszont hivatalos ideológiává lesz: korántsem valamennyi egyén lehetősége az objektív ésszerűség.
A modern világban megkövetelt racionalitásra - úgymond - csak a szakemberek, a szakértők, az elitek képesek. Ezért nekik - mint az ésszerűség megtestesüléseinek és hivatásos képviselőinek - kell az egyszerű embereket a helyes útra irányítani, illetve a racionális társadalmi viselkedésre kényszeríteni. A törvények megalkotása és végrehajtása a jogi szakemberek monopóliumává válik.
A gazdaság területén is kiépül az a pénzügyi, kereskedelmi stb. technokrácia és szakbürokrácia, amely meghatározó szerepet játszik és döntő befolyást gyakorol a lényegi gazdasági folyamatokra. A hivatalos ideológia gyártása és nagyüzemi módon való terjesztése, a közvélemény alakítása és segítségével az egyének gondolatainak és szükségleteinek formálása szintén specialisták felségterületévé válik. E jelenséget Fromm a következőképpen értelmezi. "Az egyéni és társadalmi lét alapvető kérdéseivel, illetve pszichológiai, gazdasági, politikai és morális kérdéseivel kapcsolatban kultúránknak főként egyetlen funkciója van: a kérdések elködösítése... Azzal, hogy ezeket a kérdéseket annyira bonyolultnak tüntetik fel, hogy csak a 'szakemberek' tudnak érdemben hozzászólni, elveszik az emberek kedvét attól, hogy lényegesnek számító kérdésekben megbízzanak saját gondolkodási képességükben." Annak ellenére, hogy az élet alapvető kérdései valójában igen egyszerűek, és mindenki képes lenne a megválaszolásukra, kialakul a szakembereknek, illetve az ún. szakértőknek való gyakorlati alárendelődés és egyfajta gyerekes hit mindabban, amit ezek a tekintélyek mondanak. Az egyszerű, bárki által megoldható feladatokat is átadják különböző szakmai eliteknek.
A személyiség feldarabolódásának és az önálló ítélőképesség felszámolásának - Fromm szerint - további politikai-hatalmi funkciója is van: a fennálló rendszerrel való szembefordulás megakadályozása. "A kritikai gondolkodás képességét bénítja a strukturált világkép minden módon való szétzúzása. Ily módon a tények elveszítik azt a sajátszerű minőségüket, amelyet csak az egész részeként hordoznak, és csak absztrakt, mennyiségi jelentésük marad meg." A korábban strukturált, egységes szemléletre törekvő világkép szétesik, és darabjai már nem valamilyen egész részeit, hanem csak önmagukat jelentik. Az azonos rangúként, egyenértékűként felfogott tényeknek csupán mennyiségi értéket tulajdonítanak. Így az egyén elveszti tájékozódási képességét a külvilágban, ezért belsőleg közömbössé válik a világ eseményeivel kapcsolatban. "A mai ember - írja Fromm - valójában csak azt akarja, amit elvárnak tőle. A készen elénk tálalt célokat úgy fogadjuk el, mintha a sajátjaink lennének."9 Konformistákká leszünk egy olyan világban, ahol mindenki eszköz csupán. Lemondunk egyéniségünkről, elveszítjük énünket, amelyre a szabad ember biztonsága épülhet. Tevékenységünk nem spontánabb, mint egy színészé, aki előre megírt darabot játszik el.
* * *
A vázolt elméleti elemzésekből kitűnik, hogy a modern társadalmak működése egyre inkább puszta objektumokká, társadalmi tárgyakká teszi az egyéneket. A politikusok olyan politikai rendszereket alakítottak ki és tartanak fenn, amelyek szabályai alapvetően korlátozzák, szűk keretek közé szorítják az egyszerű állampolgárok (vagyis a nem politikusok) politikai mozgásterét (politizálási lehetőségeit, politikaformáló tevékenységét).
Mit engednek meg a szakpolitikusok (a politikai elitek) az állampolgároknak? Megengedik a politikusok eltartását: tisztes javadalmazását, valamint utaztatási, reprezentálási stb. költségeik fedezését. Megengedik a politikai rendszer (politikai állam, parlament, kormány, minisztériumok, államhivatalnokok, szakbürokraták, rendőrség stb.) eltartását. Megengedik továbbá:
- a fasisztoid rendszerekben a politikai elit hatalmának elfogadását;
- az egypártrendszerekben a párt jelöltjeinek időszakos megválasztását;
- a többpártrendszerekben a pártok jelöltjeinek időszakos megválasztását.
Mit nem engednek meg a szakpolitikusok az állampolgároknak? Nem engedik meg a másként politizálást, azaz a hivatalos politikai hatalométól eltérő politikai megnyilatkozásokat. Nem engedik meg az állampolgároknak, hogy az államilag előírtnál több vagy kevesebb képviselőt tartsanak el (válasszanak maguknak). Nem engedik meg az állampolgároknak, hogy az állam, a parlament, a pártok, a képviselők eltartására kevesebb (vagy akár több) adót fizessenek. Nem engedik meg, hogy valamelyik (vagy akár összes) bizalmat vesztett (vagy akár bizalmat nem vesztett) parlamenti képviselőt a választói (azaz végső fokon az eltartói) az államilag előírt választási cikluson belül elmozdítsák (leváltsák, visszahívják).
Összegezve: A politikusok nem engedik meg, hogy az állampolgárok politikai szükségletei szabadon szerveződjenek, önkéntes alapon legyenek finanszírozva, és valóban kielégülhessenek. Ennyiben - különböző mértékben, de - egyaránt politikai parancsuralomként, a politikusok diktatórikus hatalmaként működnek a fasizmusok, az egypártrendszerek és a többpártrendszerek.
Az előírthoz képest másként politizálás tilalmára és megbüntetésére való utalás nem kívánja azt feltételezni, hogy valamennyi egyszerű (vagyis a politikai eliten kívüli) állampolgár másként akarna politizálni. (Azt sem kívánja állítani, hogy a politikai eliten belül ne akarnának egyesek másként politizálni, például a hatalmat maguknak bármilyen eszközzel megszerezni, illetve monopolizálni.) Természetesen vannak olyan egyének, akik az éppen fennálló politikai rendszert (akár fasizmusról, akár egypártrendszerről, akár többpártrendszerről van szó) a maguk - vagy az ország - számára jónak, sőt optimálisnak, esetleg ideálisnak ítélik. Az ő személyiségüknek, egyéniségüknek megfelel, hogy az ország politikai folyamatait hivatásos politikusok irányítsák. Szükségesnek tartják, hogy az államhatalom rendet teremtsen és megfegyelmezze a politikai másként gondolkodókat. Az ilyen felfogású egyének, csoportok esetében nem egyszerűen arról van szó, hogy pusztán tárgyai, illetve akaratnélküli segédeszközei a politikusoknak és a működő politikai mechanizmusoknak. Náluk az objektum-jelleg és eszköz-jelleg kiegészül egy másik irányú mozgással: mivel ők aktív támogatói az éppen fennálló politikai rendszernek, egyidejűleg fenntartói, működtetői, szubjektumai is annak. Miközben fogaskerekei, segédeszközei a politikai hatalmi mechanizmusnak, egyúttal saját alkalmazottaikként, céljaik segédeszközeikként is szemlélik az államot irányító politikusokat.
A létező hatalmat vagy elméleti-ideológiai vagy gyakorlati megfontolásból szokás dicsérni.
I. Elméleti-ideológiai indoklás. A politika művészete - úgymond - speciális szaktudást igényel, ezért nem lehet amatőrökre bízni. A politika éppúgy külön szakma mint a kőművesség vagy a földművesség.
Ezen érvelés meggyőző erejét legalább két tény gyengíti. l. Minden parlamentben vannak olyan "képviselők" (például lelkész, orvos, esztergályos), akiknek nincs semmilyen szakpolitikai képzettségük. 2. Az orvos, az esztergályos stb. a piacon kínálja megvételre szakmai képességét, szolgálatát vagy termékét. A politikus feltételezett szaktudása viszont elrejtőzik a piaci megmérettetés elől. A piacon nem igazolódik sem a politikusi szolgáltatás szükségessége, sem annak esetleges értéke. A politikusi tevékenységnek mind szükségességét, mind pénzben kifejezett értékét kizárólag az államhatalom, vagyis maguknak a politikusoknak (és fizetett alkalmazottaiknak) a döntése nyilvánítja ki. Mindezzel nem azt állítjuk, hogy a politikusi tevékenység szükségképpen fölösleges, vagyis nem elégít ki piaci szükségletet. Csupán azt állítjuk, hogy erről a piac nem ad információt: sem a fasizmusban, sem az egypártrendszerben, sem a többpártrendszerben nem derülhet ki, hogy létezik-e (létezne-e) piaci kereslet a politikusok tevékenysége iránt. Egyik említett hatalmi rendszerben sincs mód a politikai tevékenység piaci megmérettetésére: fizetőképes szükségletet kielégítő vagy fölösleges jellegének igazolására.
II. Gyakorlati indoklás. Egyes egyének és csoportok nem azért tartják jónak a politikai feladatok hivatásos politikusok általi ellátását, mintha e feladatok speciális szakismereteket igényelnének, hanem azért, mert ez tehermentesíti őket a személyes politikai cselekvés alól. Élethelyzetük, ambícióik, vagyoni állapotuk következtében inkább fizetnek politikusi szolgáltatásokért, mert így a maguk számára szabad időt takarítanak meg. Inkább lemondanak arról, hogy beleszóljanak saját társadalmuk formálásába, működésébe, az őket közvetlenül érintő viszonyok, folyamatok alakításába, mint hogy erre időt és energiát fordítsanak.
Az állampolgári aktivitásról való lemondás és a magánszférába való visszahúzódás ideológiája és gyakorlata azonban nemcsak kényelmet, hanem több veszélyforrást is jelent az emberek számára. 1. Kiszolgáltatottá teszi az egyént a nélküle és tőle függetlenül kialakított, de rá nézve is kötelező társadalmi-politikai kényszereknek. 2. A személyiségben belenyugvó, lemondó, passzivitásra ösztönző szemléletmódot hoz létre, miszerint nemcsak azért kilátástalan bármiféle kísérlet a politikusok hatalmának és kiváltságainak korlátozására, mert ők az erősebbek (őket szolgálja a törvényhozás, a bíróság, a rendőrség, a katonaság), és erőszakkal úgyis megakadályoznak minden hatalmukat csökkenteni akaró próbálkozást, hanem azért is kilátástalan, mert nélkülük az egyszerű állampolgárok - úgymond - nem is tudnák igazgatni a társadalmat. Ezért az állampolgár nemcsak gyakorlatilag, hanem lelkileg is teljesen átadja a politikai terepet a hivatásos politikusoknak. Nemcsak gyakorlatilag, hanem elvileg mond le a személyes társadalmi-politikai aktivitásról.
A politikai mechanizmusok mellett a gazdasági automatizmusok alkotják azt a másik legnagyobb területet, ahol a modern korban az egyének növekvő mértékben puszta objektumokká, társadalmi tárgyakká válnak. A gazdasági állam és a piac szabályai döntő korlátokat, akadályokat állítanak az emberek gazdálkodói elképzelései, gazdálkodásbeli törekvései útjába. Az állami piacgazdaság rendszere alapvetően behatárolja, központilag meghatározott keretek közé szorítja, ezáltal a személyes szükségletektől független kényszerpályára tereli a gazdálkodni kénytelen állampolgárokat.
Mit engednek, és mit gátolnak meg a gazdasági állam és a piac egymással összefonódó előírásai, szabályai?
1. Az állami piacgazdaság törvényei tiltják azt, hogy a különböző termékek és szolgáltatások kikerüljék az áruformát. Nem engedik meg, hogy termékek, szolgáltatások közvetlenül (vagyis a nemzeti piac és az azt jelképező pénz közbeiktatása nélkül) cseréljenek gazdát. Ugyanakkor az állami piacgazdaság törvényei előírják, hogy minden forgalomba kerülő áru (termék, szolgáltatás) után külön adót kell fizetni. E külön adó megfizetésének hiányában nem állapodhat meg két személy arról, hogy például saját termesztésű gyümölcsöt ad a másik fél gyümölcsszedő munkájáért. Egy ilyen megállapodás már sértené az állami piacgazdaság törvényeit. (Mindennek persze a nagyobb volumenű kereskedelmi ügyletek esetében van súlyosabb következménye.)
2. Az állami piacgazdaságban minden törvényes gazdasági tevékenység áruformát ölt. A bérmunkás (fizikai dolgozó, mérnök, pedagógus, rendőr stb.) áruba bocsátja képességeit a munkaerőpiacon, hogy bért kapjon. A törvények arra kényszerítik, hogy bérének, jövedelmének előre szabályozott részét központi intézményeknek fizesse be. De nem jár jobban a munkáltatója sem. Mivel bérmunkást alkalmaz, egyebek mellett arra kötelezik az állami piacgazdaság törvényei, hogy ne csak az általa foglalkoztatott munkavállalónak, hanem minden dolgozója után központi intézményeknek is fizessen. Külön adó fizetése nélkül nem adhat alkalmazottjának bért, ebédet, jutalmat, ajándékot.
Hasonló helyzetben van az önálló kistermelő, kisvállalkozó is. Ha nem bérmunkásokat dolgoztat, hanem maga dolgozik, akkor is arra kötelezik az állami piacgazdaság szabályai, hogy bevételének nagyobbik részét központi intézményeknek adja.
3. A nemzet javai az állam magántulajdonában, illetve csoportok vagy személyek magántulajdonában vannak. Termelő, gazdálkodói használatuk monopóliumával a mindenkori tulajdonos (illetve annak képviselője) rendelkezik. Sem valaki nagyobb rátermettsége, sem valaki nagyobb rászorultsága nem befolyásolhatja a tulajdonos döntését. Hiába tudnák mások a nemzet számára hatékonyabban működtetni a nemzet gazdasági erőit - a tulajdonosok monopolhelyzete meggátolja, hogy erre lehetőséget kapjanak.
Egy másik szempont: hiába jelentene munkalehetőséget és elemi megélhetést egyesek számára megműveletlen földterületek vagy leállított üzemek, bezárt műhelyek termelő hasznosítása, ha a tulajdonos másként döntött.
Tehát mind a gazdaságosság, mind a humánum szempontja alárendelődik a tulajdonosi előjogoknak.
Az állami piacgazdaság törvényeit egyesek nem tekintik személyiségük korlátozójának. Nem érzik úgy, hogy ezek a szabályok, előírások csökkentenék a szabadságukat. Hiszen könnyen elképzelhető, hogy például valamely vagyonos munkáltató egyén vagy csoport szívesen elfogadja kiváltságos tulajdonosi pozícióját. Miért is vágyakozna tulajdonosi monopolhelyzetének megszüntetésére? Sőt, az is lehetséges, hogy egyes tulajdonnélküli bérmunkások sem kívánnak változtatni bérmunkási helyzetükön. A bölcselet történetében többször értekeztek arról, hogy a szolga vagy a beosztott miért érzi magát jól önállótlan, alárendelt helyzetében. Az is feltételezhető, hogy valaki például orvosi ellátását a központi adóztatás kényszerében látja leginkább biztosítva. Sőt, lehetséges, hogy ezt a módszert tartja a legjobbnak arra, hogy öreg napjaira megélhetéséről gondoskodjon. (Például ilyen kényszer nélkül semmilyen formában nem tartalékolna idős korára.) Nem kizárt, hogy valaki a központi adószedést tekinti a nemzeti szolidaritás legalkalmasabb formájának.
Ugyanakkor nagy számban vannak olyanok, akik személyiségük szabadságának korlátaiként értelmezik az állami piacgazdaságból származó hierarchiákat, illetve adózási kényszereket. Ezen egyének számára nincs megengedve, hogy a hivatalostól (azaz a bíróság és a karhatalom által szentesítettől) eltérő módon gazdálkodjanak. Nem megengedett, hogy valamely gazdátlannak látszó (mert megműveletlen) földterületen termelni kezdjenek. Nem megengedett, hogy olyan árukapcsolatokat, piaci viszonyokat alakítsanak ki a saját köreikben a maguk számára (tehát a többiek törekvéseit, autonómiáját nem sértve), amit az ő helyzetükre és egyéniségükre nézve megfelelőbbnek, kedvezőbbnek gondolnak. Hasonlóképpen, az is törvénytelennek minősülne, ha kisebb vagy nagyobb csoportok nem az államnak fizetnének adót, hanem ehelyett maguk szerveznék meg a legkülönbözőbb közfeladatok ellátását.
Az utóbbi fejtegetések azt mutatják, hogy akik jól érzik magukat mind a politikai állam "zsarnokságának", mind az állami piacgazdaság "zsarnokságának" keretei között, azok számára a személyiségük és a fennálló társadalom többé-kevésbé összhangban van egymással: lényegi ambícióik, szándékaik nem mutatnak túl az adott viszonyokon, mivel megvalósulást, kielégülést találnak bennük. Ha szabadon (azaz a politikusok, jogászok, közgazdászok és más szakértők "uralma" alól mentesülve) alkothatnák meg társadalmukat, lényegében akkor is a meglevőhöz hasonlót hoznának létre (illetve ahhoz hasonló létrehozásával bíznák meg a különböző társadalmi specialistákat, politikai, jogi, gazdasági stb. szakembereket). Ugyanakkor az eddigi elemzések alapján az is megállapítható, hogy a modern korban antagonisztikus viszony van a hivatalos gazdasági-társadalmi-politikai rendszer és az autonóm személyiség bizonyos - magát a gazdasági-politikai "zsarnokság" eszközének, idegen erőknek, hatalmaknak alávetett társadalmi tárgynak érző - formája között. A fennálló viszonyok kizárják ezen személyiség, egyéniség szabadságának megvalósulását.
Mit tehet a szóban forgó egyéniség ebben az antagonisztikus viszonyban? Megteheti, hogy igazodik a fennállóhoz: elnyomja szabadság-szükségletét, vagyis lemond egyéniségéről. Másik lehetősége, hogy az adott erőviszonyok ismeretében tudatosítja: semmi esélye nincs arra, hogy egyéniségének érvényt szerezzen az uralkodó gazdasági és politikai automatizmusok között; szabadság-szükségletének kielégítése feltételezi az adott viszonyok meghaladását. Egyénisége csak a fennálló rendszer tagadásával valósítható meg.
De mit jelent a fennálló rendszer tagadása? A kézenfekvő megoldás: olyan viszonyok létrehozását, amelyek esetén nem gazdasági és politikai automatizmusok kormányozzák az egyéneket, hanem a legkülönbözőbb személyiségek önmagukat kormányozzák. Nevezetesen: olyan formákban fognak össze és működnek együtt egymással (a gazdálkodás, a társadalom-szerveződés, a kultúra stb. területén), amely formák leginkább megfelelnek személyiségüknek, egyéniségük szabadságának. A gazdasági, társadalmi, kulturális stb. önkormányzás képezi azt a társadalomszerveződési formát, társadalmi kapcsolatrendszert, amely biztosítja az eltérő személyiségek, egyéniségek számára, hogy szabadságuk - az adott technikai szintnek megfelelő mértékben - megvalósuljon.
Elképzelhető, hogy a szabad egyéniségek egy része - érdeklődés vagy idő hiányában - nem kíván személyesen részt venni a társadalmi-politikai ügyek irányításában. Az önkormányzó egyének egyes csoportjai ezért dönthetnek úgy, hogy szabad elhatározásukból politikai képviselőket választanak. Megbízzák őket elképzeléseik, érdekeik képviseletével, és e szolgálat fejében eltartják őket. Ebben az esetben a politikai képviselet formája sokban hasonlít a parlamentáris képviseleti rendszerére, de tartalma alapvetően különbözik attól. 1. Az önmagukat kormányzó egyének a szubjektumok, és a politikai képviseleti forma, amelyet önállóan alakítanak ki, az objektum. Nem egy készen kapott, előre meghatározott és egyedül megengedett, sőt kötelező jelleggel előírt politikai mechanizmus karámjába terelik be uniformizáló módon az összes állampolgárt, hanem csak az arra hajló állampolgárok és csak a maguk számára hoznak létre különböző politikai mechanizmusokat. 2. A politikai képviselőt szabad elhatározásból választó és eltartó egyének teljesen a fennhatóságuk alatt tartják őt, és tőlük függő alkalmazottjukként kezelik. Azért fogadják a politikai képviselőt a szolgálatukba, hogy megvalósítsa az elképzeléseiket, és csak addig tartják meg szolgálatukban, ameddig elégedettek vele, illetve ameddig végre nem hajtotta a megbízatását.
A hagyományos politikai mechanizmusok részleges formai fenntartásához hasonlóan az is elképzelhető, hogy az egyének közül többen vagy kevesebben egyes piaci automatizmusokat nem tekintenek a személyes szabadságuk korlátozójának. Az önkormányzó egyének bizonyos csoportjai dönthetnek úgy, hogy gazdasági jellegű ügyleteiket - részben vagy egészében - piaci keretek között kívánják lebonyolítani. De egy ilyen piacgazdaság lényegileg különbözik a modern kor állami piacgazdaságától. Itt az állami-politikai megfontolások helyett az önkormányzó egyének és csoportok megfontolásai szabályozzák, tartják a kívánt keretek között a spontán piaci mechanizmusokat. Ezáltal mód nyílik arra, hogy az emberek tudatosan befolyásolják, irányítsák a piaci mozgásokat, és saját céljaiknak vessék alá, e célok megvalósítása érdekében használják fel a piaci törvényszerűségeket. Ily módon az önkormányzó egyének közössége bizonyos piaci keretek megtartása esetén is ellenőrzése alatt tarthatja a gazdasági mozgásokat, urává válhat saját gazdálkodásbeli viszonyainak.
Felmerül a kérdés: milyen módon képzelhető el a fennálló rendszer tagadása és valamiféle önkormányzó rendszer létrehozása? Az elméleti elemzésekben két különböző lehetőség szokott megfogalmazódni: a fennálló totális illetve részleges meghaladása. A totális tagadás az adott rendszer megdöntését, a központi szabályozás, a parlamentáris uralom, az állami piacgazdaság teljes felszámolását jelenti. E felfogás szerint az önkormányzás csak teljes rendszerként lehet sikeres. Olyan rendszerként, amely semmilyen formában és mértékben nem tűr meg maga mellett más rendszert, hanem tökéletesen integrálja magába a hagyományos gazdasági, politikai, jogi stb. feladatok és területek egészét.
A fennálló rendszer részleges tagadására vonatkozó elképzelés viszont lehetségesnek tartja az adott és az önkormányzó szisztéma együttélését: a gazdasági, politikai stb. feladatoknak részben hagyományos, részben önkormányzó módszerekkel történő ellátását. Látni kell azonban, hogy - a teoretikusok által elemzett modern rendszerekben - bármilyen részleges társadalmi önkormányzás kialakulásának gyakorlati előfeltétele az egyének, autonóm személyiségek hatékony társadalmi önvédelme: az őket alávető hivatalos gazdasági és politikai uralom fennhatósága alól történő tudatos kibújás. Előfeltétel továbbá az egyéniségük, illetve törekvéseik megvédésére kényszerülő egyének együttműködése azon döntésekben és cselekedetekben, amelyek következményeit közvetlenül nekik kell elszenvedniük. Ez azonban valójában nem más, mint a fennálló gazdasági és politikai hatalmaktól független társadalmi aktivitás felerősödése, hagyományosan piacgazdasági és állami funkciók önszervező, társadalmi kiváltása, helyettesítése - végső soron az ún. civil társadalom egy részének vagy egészének alternatív hatalommá, társadalmi ellenhatalommá való kiépítése ahhoz hasonlóan, ahogy ez az 1956-57-es munkástanácsok vagy a lengyel Szolidaritás mozgalom esetében történt. Ha ez politikai ellenállásba ütközik, a témakörrel foglalkozó elméletek szerinti lehetséges eszköz: az állampolgári engedetlenség, az adómegtagadás, a felmerülő ügyeknek - az állami akaratot figyelmen kívül hagyó - megoldása lakossági fórumokon, az államtól megvont pénzeszközök saját közösségi döntések szerinti felhasználása stb. Melyek azok a jelenleg létező társadalmi erők a modern rendszerekben, amelyek részben vagy egészében ilyen törekvésekkel rendelkeznek, így rövidebb-hosszabb távon szövetségesekként jöhetnek szóba egy emberbarát (a szabad egyéniségnek teret engedő) szerveződés, ezáltal alternatív hatalom kiépítése, kettős hatalom működtetése során? Melyek azok a csoportok, mozgalmak, amelyek érdekeltek egy önkormányzó alternatíva megteremtésében? A teljesség igénye nélkül: környezetvédők, békemozgalmak, feministák, anarchisták, trockisták, plebejus demokraták.
JEGYZETEK
1. John Locke: Értekezés a polgári kormányzatról. Budapest, 1986.
2. Alexis de Tocqueville: A demokrácia Amerikában (Budapest, 1983.) 218-220. o.
3. Az idézetek helye: John Stuart Mill: A szabadságról. Haszonelvűség (Budapest, 1980.) 16., 18., 119., 142., 145., 128. o.
4. Az idézetek helye: MEM 25. 88. o., MEM 46. I. 309. o., MEM 26. I. 263. o., MEM 46. II. 107. o., MEM 23. 492. o., MEM 25. 824. o., MEM 26. II. 100. o., MEM 46. II. 85-88. o., MEM 46. I. 109. o., MEM 23. 553. o., MEM 4. 460. o., MEM 46. I. 109. o., MEM 46. II. 374. o.
5. Az idézetek helye: Ernst Schumacher: A kicsi szép (Budapest, 1991.) 137. o., 146. o., 44. o., 57. o.
6. Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása. Budapest, 1971.
7. Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember.
8. Isiah Berlin: Négy előadás a szabadságról (Budapest, 1990.) 403. o.
9. Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől (Budapest, 1993.) 203-205. o.