6.1. Helyzetértékelés

Mindenütt a világon gondot okoz a központi költségvetés és a családok, gazdasági egységek kapcsolata. Magyarországon az államháztartás részaránya a bruttó hazai termékbõl köztudottan rendkívül magas. Az államnak ezzel az erõteljes ujraelosztó szerepével kapcsolatban három alapvetõ kritika fogalmazható meg:

/a/ - az állami újraelosztás társadalmi hatékonysági mutatói és ennek megfelelõ ellenõrzése kidolgozatlan, így alapvetõen szûk hatalmi érdekek által vezérelt,

/b/ - a nagy állami adóelvonás és újraelosztás veszélye, hogy gyengíti, kiszolgáltatottá teheti a családokat, gazdasági egységeket, és velük szemben egy hatalmas gazdasági és politikai erõkoncentrációval rendelkezõ, nem ellenõrízhetõ szereplõ lép fel,

/c/ - az állami bürokráciának hatalmas az önfenntartó önfogyasztása, amelynek jelentõs része az állampolgárok számára semmiféle haszonnal nem jár, inkább feltételeiket rontja, korlátozza,

/d/ - az adók közcélokra való elköltésének szerkezete, arányai teljesen kicsúsznak az állampolgárok ellenõrzési lehetõsége alól, és felhasználásuk nem egyezik a lakosság tényleges akaratával.

Magyarországon mindezt tetézi az a probléma, hogy az elmúlt néhány évben kiadáscsökkentésre kiszemelt területek egy része drámaian rontja az életfeltételeket. Veszélyesnek tartjuk nehéz idõszakban a családokat segítõ juttatások, a területi önkormányzatok, az oktatás, a lakásgazdálkodás, az egészségügy tételei reálértékének lefaragását. Mindegyik a gyenge alkupozícióju csoportokat és intézményeket érinti. Nem szabad piacosítani e területeket, ha nem jár ezzel együtt az alacsony reálbér-színvonal emelése.

6.2. Alternatíva

Egy jól szervezett és öntevékeny társadalom megtalálja a különbözõ szintjeinek megfelelõ szabályozási formákat, melyek kellõ hatékonysági mutatókkal, erõs visszacsatolással, a társadalom egyes tagjai számára átláthatóan, célrendszerét tekintve kellõ nyitottsággal mûködnek. Egy alternatív társadalmi rendszerben a központi újraelosztás minimális lenne, és csak a helyileg nem megoldható feladatokra korlátozódhat /környezetvédelem, központosított ellátó hálózatok/. A ma ismert általános rendeltetésû adókat indokolt konkrét célokra jóváhagyott helyi hozzájárulásokkal felváltani. Ezeket már nem is lehetne adóknak nevezni, hiszen az érintett közösségek közvetlen jóváhagyásával születnek meghatározott feladatokra és meghatározott ideig. A központi ujraelosztó és adóapparátus valamint az "állami" önfogyasztás összezsugorodna. Mivel a gazdasági erõforrások zömérõl az érintett települések illetve az érintett dolgozó kollektívák döntenek, így a helyi bevételek aránya meghatározó a központi bevételekhez képest. Ennek elõfeltétele gazdaságilag erõs és független családok, állampolgári csoportok, helyi önkormányzatok megléte.

A települések, illetve állampolgári csoportok érdekeltek szabad megállapodásokat kötni olyan tevékenységek finanszírozására, amelyek meghaladják egy-egy helyi önkormányzat lehetõségeit, de nem igénylik az országos ellátó rendszerbe való bekapcsolódást.

A célzott adók felhasználása végig állampolgári ellenõrzés alatt maradna. Ha a központi adókivetés céljait és mértékét törvény korlátozza, akkor a központi adófelhasználás köré nem szervezõdhet elkülönült érdekekkel rendelkezõ és azzal tartósan visszaélõ gazdasági-politikai ujraelosztó hatalom. Elõbbiek olyan döntéselõkészítési rendszerek kialakítását igénylik, melyek képesek sok szempont rendezett figyelembevételére úgy, hogy a döntésben érintettek szakmai hozzáértésük mértékében vesznek részt a döntések meghozatalában.

6.3. Az átmenet programja

Az új rendszerre való átmenet a közcélú pénzek fokozatos átstrukturálását is jelenti. Az átmenet hosszú idõszaka nem folytatódhat a korábbi költségvetési szerkezetben. De nem is eredményezheti a lakosság életfeltételeinek drámai romlását és káoszát sem. Elfogadhatatlan a szociális, környezetvédelmi, oktatási-kulturális kiadások olyan szûkítése, ami a nyolcvanas éveknél is rosszabb helyzetet eredményezne az ezredforduló után. E központi kiadásszûkítés nem elõzheti meg a mûködõképes decentralizált ellátó rendszerek megjelenését, a helyi önkormányzatok megerõsödését.

Az átstrukturálás egyik lehetséges módja: népszavazás tárgyává tenni a költségvetési rovatok elmozdulásának irányát, mértékét. A népszavazás eredménye kötelezõ érvényû lenne a hivatalba lépõ új összetételû parlament és kormány számára /a következõ, hasonló tárgyu népszavazásig/. Néhány ciklus során a lakosság "beletanul" a makrodöntések és következményeik értékelésébe. Az IMF helyett talán mégis inkább a lakossággal kellene megegyezni az állami bevételekrõl és kiadásokról.

Ha ez túl radikális ugrásnak tûnik, akkor kezdetben lehet helyi közpénzek felhasználásának alternatív javaslatait a helyi lakosság elé tárni, majd a döntési kört fokozatosan szélesíteni. /Magától értetõdik, hogy ez a mainál közérthetõbb és jobban elrendezett pénzügyi információadást feltételez./

Az alternatív program a költségvetés átstrukturálásával kapcsolatban a következõ javaslatot teszi:

/a/ - a költségvetés csökkentendõ tételei: hadsereg, külpolitikai és diplomáciai kiadások, államapparátus önfogyasztása, pártok és politikai szervezetek támogatása, a bankszektorhoz közvetlenül kapcsolódó kiadások,

/b/ - a költségvetés átmenetileg növelendõ illetve stabilizálandó tételei: környezetvédelem, lakásgazdálkodás, oktatási rendszer, szociálpolitika és egészségügy, közösségi infrastruktúra, információs rendszer, regionális kiegyenlítés.

Az átmeneti idõszakban nyilvánvalóvá válna sok teljesen fölösleges központi beavatkozó-túlszabályozó funkció, amelyek rendkívül költségigényesek. Ezek kiszûrésére, de más indíttatásból is, az új hatalom széleskörû életmódkisérleteket tenne lehetõvé. A kisérleti telepek, települések, közösségek szerzõdéses viszonyban lennének az állammal, a minimális beavatkozás elve alapján. Adót nem fizetnének, állami szolgáltatást nem vennének igénybe. Az államtól kapott vagy bérelt területen zömmel önellátó gazdálkodást folytatnának, a környezetükkel történõ minimális "külkereskedelemmel". A szerzõdés tartalmazná a természeti állapotok védelmét és a környezetkárosító megoldások tilalmát. Ezek az "életmód-önkormányzatok" belsõ életüket maguk szabályoznák a személyi szabadság általános elveinek tiszteletben tartásával.

Az átmeneti idõszak adópolitikája összhangban volna az egész tulajdon- és jövedelempolitikával. Hozzájárulna a családi jövedelempozíciók erõsödéséhez és egyenletesebbé válásához, miközben fokozatosan leépítené a központi költségvetés fölösleges tételeit, apparátusaikkal együtt.

6.4. Mit tegyünk itt és most

Jelenleg burkolt polgárháború folyik az adófizetõk és az adóbehajtók közt, több fronton. A társadalom védekezik a vele szemben megnyilvánuló iszonyatos pénzügyi nyomással szemben. Az erõviszonyok és eszközök egyenlõtlenek. Köztudott, hogy az adóztatást éppen az erõsebb, dörzsöltebb, gátlástalanabb csoportok tudják jobban kikerülni, elhárítani. Ez viszont az átlag állampolgárra még nagyobb terheket ró.

Nincs mód az adott rendszerben az erõviszonyok alapvetõ pénzügyi-jogi megváltoztatására. A rendszer keretein belül két dolog lehetséges.

/a/ - Az állampolgároknak olyan széleskörû tevékenység-csere "bankokat" kell létrehozniuk, amelyek mellõzik a pénzfizetést, igy az állami dóztatást is. Termékek és szolgáltatások kölcsönös, személyes, kiscsoportos, közvetlen kicserélésérõl van szó, ami kikerüli az államot, így mindegyik fél számára olcsóbb megoldásokat eredményez. Feltétele a kölcsönös bizalom és egy jó nyilvántartása a keresleti és kínálati szándékoknak. Ez a megoldás csak korlátozott körben és csak bizonyos termék- és szolgáltatásfajtákra alkalmazható mindaddig, amíg az adóztató állam fennáll.

/b/ - A másik megoldás azoknak a jogi lehetõségeknek a tágítása állampolgári nyomásgyakorlás révén, amelyek a gyengébb jövedelmû csoportok számára kedvezõbb adózási feltételeket csikarnak ki, miközben fokozzák a behajtás hatékonyságát a tehetõs rétegekkel szemben. A tényleges megoldás azonban a jelenlegi rendszer keretein túl van.