4.1. Helyzetértékelés

Az elmúlt tizenöt évben a magyar társadalomban a jövedelmek egyenlõtlensége fokozódott. Mindez stagnáló illetve visszaesõ termelés, növekvõ infláció és tartósan magas külsõ adósságkötelezettség körülményei közt ment végbe. A jövedelmek tapasztalható differenciálódásának mértéke sem közgazdaságilag nem indokolható /nincs összefüggésben a teljesítményekkel/, sem társadalompolitikailag nem fogadható el.

Robbanásveszélyes helyzet kezd kialakulni, amit számos tényezõ súlyosbít az elmúlt öt-hat évben. A teljesen kilátástalan szegénység több generációra kiható tömeges újratermelõdése kezdõdött meg. A családok jelentõs része puszta életbenmaradási gondokkal küzd, amit néhol számlabehajtási és szolgáltatáskikapcsolási fenyegetések súlyosbítanak. A társadalmi létminimum nem garantált, kiszámítási módja vitatható. A központi adóelvonások magasak és felhasználásmódjuk kívül esik a társadalom látókörén és ellenõrzési lehetõségein. Mindezt egy vékony réteg gazdasági teljesítményekkel nem alátámasztható reprezentációs túlfogyasztása, túlköltekezése egészíti ki. A lakosságot joggal bõszíti ez az ellentét.

A jövedelemelosztási kérdések egyoldalúan pénzügyi szemléletû megragadása Közép-Európában hibásnak bizonyul. A lakossággal szembeni megszorítások számos alapellátás hozzáférhetetlenségét eredményezik. Mindezt államilag is gerjesztett infláció tetézi. A jelenlegi folyamat belsõ logikája: pénzügyi megszorítás - szükített újratermelés - magas infláció. Az infláció végsõ értelme pedig: a jövedelmi pozíciók újraelosztása a társadalomban, nem teljesítményarányosan, hanem gazdasági-politikai erõfölény szerint.

4.2. Alternatíva

Egy humánus és gazdaságilag hatékony társadalmi rendszerben a jövedelmek személyekre /családokra/ történõ elosztásának két rendezõelve lehetséges: a munkateljesítmény /a munkaképes korúaknál/ és a társadalmi tagság /a valamilyen okból munkaképteleneknél/. Az utóbbit a társadalom szociális rendszere szabályozza, itt most csak az elõbbirõl szólunk.

Ha hosszú távon csak a munkajövedelmeket tekintjük jogosnak, akkor ez azt jelenti, hogy a nem-munka eredetû jövedelmek fokozatosan visszaszorulnak, eltûnnek a társadalomból. /Ez összhangban van a tulajdonviszonyok korábban bemutatott átalakulásával./ A pozíció, a valamikor valahogy megszerzett tõketulajdon nem lehet a személyes jövedelemelosztás alapja.

A munkajövedelmek differenciálódását alapvetõen három szempont szabályozhatja:

/a/ - a gazdasági fejlettségtõl és társadalmi igazságérzettõl függõ, hosszabb idõre megállapított abszolút alsó és felsõ jövedelmi határ,

/b/ - ezen belül az adott tevékenység társadalmi fontosság szerinti "tól-ig" besorolása,

/c/ - végül ezen belül a konkrét munkaerõ-keresleti és kínálati vi-szonyok.

Az általunk javasolt humanista rendszer a munkajövedelmet tágan értelmezné, és ide sorolná mindazokat a juttatási formákat, amelyre a munkavégzõ a tevékenysége eredményeként szert tesz, függetlenül a juttatás /bér/ fizikai formájától. A lényeg az, hogy a juttatás személyes szükséglet kielégítésére alkalmas legyen.

4.3. Az átmenet programja

Az alternatív társadalomba való átmenet során egyszerre kell érvényesíteni a szolidaritás elvét a tulajdonpolitikában és a jövedelemelosztásban. Szolidáris bérpolitikára van tehát szükség az alábbi értelemben:

/a/ - a nemzeti jövedelmen belül növelni kell a bérhányadot és csökkenteni a személyes felhasználású profithányadot,

/b/ - az üzleti célokra visszaforgatható profithányad a takarékosabb anyag- és energiafelhasználással, valamint a mértéktartóbb reprezentációs önfogyasztással javítható,

/c/ - csökkenteni kell a központi adóelvonási tételeket, adókulcsokat a személyes tevékenységbõl származó bevételekkel kapcsolatban. /legyen az munkabér vagy magánkisipari jövedelem/,

/d/ - rögzíteni kell egy társadalmi létminimumot, és a különféle szakmákban fizethetõ minimálbért ehhez viszonyítva kell megállapítani az érintett szakszervezetek közremûködésével,

/e/ - a közéleti funkciókat ellátók fizetéseit is be kell sorolni a szolidáris bérrendszerbe /egyéb javadalmazást pedig tiltani kell/.

A makroszintû jövedelemelosztás újraszabályozása egy kiegyenlítettebb, de nem nivellált, nem egyenlõsített elosztáshoz vezet. Megengedi az erõs személyi jövedelem- különbségeket, de csak a munkavégzéssel összefüggésben és a társadalmi méltányosságérzeten belül.

4.4. Mit tegyünk itt és most

Követeljük:

/a/ - a magas köztisztségeket betöltõk fizetésének, javadalmazásának méltányos szinten történõ korlátozását,

/b/ - funkcióba lépéskor és onnan kilépéskor nyilvánosságra hozott vagyonnyilatkozatot,

/c/ - a fogyasztási célú tõkejövedelmek kimutatására alkalmas, és azt megjelenítõ statisztikai rendszert,

/d/ - a mezõgazdasági és egyéb önfogyasztást figyelembe vevõ jövedelem-megállapítást,

/e/ - alacsonyabb SZJA kulcsokat az alacsony és közepes jövedelmü sávban,

/f/ - a nagy volumenû, ellenõrizetlen reprezentációs kiadások csök-kentését az állami és üzleti szervezeteknél,

/g/ - reális létminimumszámítást, és ehhez kapcsolt, társadalmi tagságot lehetõvé tevõ minimáljövedelmeket, /a társadalmi tagsághoz hozzáértjük a kielégítõ biológiai létminimumon túl az emberi méltóságot biztosító életvitel fenntarthatóságát, és a társadalmi megnyilvánuláshoz szükséges elemi feltételeket/,

/h/ - jövedelmi plafont /a vagyonplafonnal együtt/,

/i/ - az inflációt nem utólag követõ bérmegállapítást,

/j/ - a szakszervezetek által összehangolt, mértéktartó, a dolgozókat nem egymás ellen fordító bértárgyalásokat.

Állítjuk, hogy minden - viszonylag elégséges - makroszintû nemzeti jövedelem-nagyság esetén van a túlnyomó többség számára elfogadható megoldás.