Harsányi Iván:

Munkásönkormányzás Nyugat-Európában 1920 és 1945 között

A megjelölt idõszak nyugat-európai munkásönkormányzása egyéves szakszeminárium témája volna, amelyen belül fogalmi tisztázással kellene kezdenünk, hogy t.i. mit tekintünk munkásönkormányzásnak, milyen jelenségeket vonunk be ebbe a körbe. Azt gondolom, a téma szerteágazósága miatt külön kell választani az elméleti és a gyakorlati vonatkozásokat. Elméleti vonatkozásai roppant szélesek, mivel a megvalósításra csak igen korlátozott módon és mértékben volt lehetõség Nyugat-Európában a tárgyalt idõszakban. Az önigazgatás elemei éltek szinte a baloldal minden áramlatának eszmevilágában. A nagy különbség az volt köztük, hogy a hatalomra-jutás vagy a kapitalizmus megdöntése esetére azonnali feladatnak fogták fel, részleges (egyebek mellett alkalmazandó) megoldásnak, vagy a társadalom általános rendezõ elvének. Ez utóbbi álláspontot az anarchista szervezetek vallották, amelyek ebben az idõben Európa több országában a munkásmozgalom jelentõs ágazatát képezték; nem egyszerûen valamilyen, a maihoz hasonló, akár terrorista, akár elméleti csoportokból álltak, hanem jól strukturált munkásszervezõdésekben tömörültek. A gyakorlat is sokféle volt. Ha azt gondoljuk, hogy ide tartozik pl. a torinói gyárfoglalások alkalmával alakult üzemi tanácsoknak a problémája, Gramsci, Togliatti, Terracini alkotó munkája, akkor más oldalról ide kell sorolni a Vörös Bécsnek, a városi szociáldemokrata önkormányzatnak a próbálkozásait is. És egészen biztosan itt kell megemlékeznünk azokról a községtanácsokról, városi tanácsokról is, amelyek Európa számos országában imitt-amott, akár kommunista, akár szociáldemokrata igazgatással próbáltak kiépíteni baloldali szociális szigeteket a kapitalista társadalomban.

Most, nem egyszerûen azért, mert kevés az idõ, hanem mert a tömeges gyakorlati megvalósítás szempontjából elsõsorban ez jöhet számításba, a spanyolországi polgárháború idõszakának az önkormányzó, önigazgató próbálkozásairól akarok beszélni. Ezt ismerem a legjobban, bár lehetne sok minden egyébrõl is beszélni. Ez megfogható, elemezhetõ, errõl van egy kis irodalom is. Hozzá kell tennem, hogy az önkormányzó, önigazgató egységeknek a spanyolországi tevékenységérõl jóval kevesebb irodalom áll rendelkezésre, mint a spanyol polgárháború katonai vagy politikai összefüggéseirõl. Ennek több oka van. Az egyik oka az, hogy ezt az irányt a spanyol polgárháborúban elsõsorban a szélsõbalnak a szervezetei képviselték, amelyek a kommunista történetírásban proskribáltak voltak, tehát eleve mint nem szalonképes erõ jelentek meg. Másrészt tény, hogy egy bizonyos össze-függésrendszerben, amelyben a spanyol polgárháború folyt, amely korántsem kizárólag belpolitikai összefüggésrendszer volt, tényleg néha furcsán állott a spanyol köztársaság testén az önkormányzás, az önigazgatás, amikor óriási külsõ nyomás elleni védekezésrõl volt szó. A polgári irodalom ezt eleve valamiféle õrültségnek tekintette. A kommunista irodalom pedig onnan közelítette meg, hogy a korabeli kommunista mozgalomnak egy erõsen centralizált, fölülrõl lefelé épített állam- és gazdaságelképzelése volt. Ehhez képest pedig az anarchista és baloldali szocialista önkormányzó elképzelések nem pusztán a közvetlen háborús környezet miatt, hanem eleve, doktrinális okokból is mint szentségsértés jelentek meg.

A szituáció a következõ: a július 18-i lázadás után elõször polgári kormány mûködik október 4-ig. Azután megalakul Largo Caballero népfrontkormánya. November 4-én az anarchisták négy miniszterrel belépnek ebbe a népfrontkormányba. Tehát a helyzet nagyon delikát, mert az anarchisták minden elvükkel ellentétben belépnek egy kormányba. Négy miniszterük elkezdi az ipart felülrõl szervezni, miközben a társaik alulról szervezik az önigazgatást. Peiró, López, García Oliver és Federica Montseny a miniszteri székekben komoly munkát, miniszteri munkát végeznek. Hivatali apparátusban dolgoznak, részt vesznek a katalán kormányban, miközben az országban gyakorlatilag egészen az év végéig folyik egy hatalmas, spontán, megállíthatatlan forradalmi folyamat. Ez önigazgató közösségeket eredményez városokban, községekben, mezõgazdaságban, iparban, méghozzá kisiparban és nagyiparban egyaránt. Ezek nem úgy jönnek létre, hogy az önigazgatást szervezõ anarchisták elsöprik a polgári kormányt. A polgári kormány a barátjuk, védekezik a fasizmus ellen. Csakhogy ez a polgári kormány tökéletesen megbénult kormány. Nem tudja fölülrõl irányítani õket, hiszen a hadserege szétesett, az államapparátusa szétbomlóban van, és nincs is olyan erõ országos szinten, amelyik ezt valamiképpen pótolni tudná. Tehát az önigazgatás vákuumot tölt be. Nem rendszert megdöntõ szerepe van, hanem egy baloldali kormányzatnak a hátországa. Ugyanakkor mérges radikális verbalizmussal támadja is ezt a polgári kormányt, és azt mondja, hogy ha legyõzzük a fasizmust, meg kell szabadulni tõle. Mert az igazi mégiscsak a "libertárius kommunizmus". Ezt itt most - mondják - csak helyi szinten lehet megvalósítani; az egymás közti háborúkat majd elintézzük, ha legyõztük a fasizmust. Ez az anarchista ideológiája a kornak.

Az önkormányzó törekvések elõször katonai vákuumot töltöttek be, miután a lázadókat a legtöbb helyen a fölkelt munkások, parasztok, értelmiségiek verték le, és létrejöttek a milíciák a hadsereg romjain, mert a szárazföldi hadsereg 85%-a átállt a felkelõkhöz. Beolvasztják a hadsereg híven maradt csoportjait az antifasiszta munkás-paraszt milíciába. Az ország azon részében pedig, ahol túlnyomórészt anarchista mozgalom van, tehát Katalóniában, Aragónban, Valenciában, ott elsõsorban anarchista milíciák alakulnak. Erõs külsõ nyomást gyakorolnak még az általuk elismert republikánus kormányzati szervekre is, ahol egyáltalán vannak ilyenek. Katalóniában pl. vannak, sokhelyütt nemigen. A központi kormány csak ül fönn, de nincsenek csápjai. A katonai vákuum mellett kitöltenek egy gazdasági vákuumot is, mert a kapitalisták vagy elszaladtak, vagy átálltak a felkelõkhöz, vagy elzavarták õket, vagy agyonlõtték õket - vagy fölkérték õket, hogy vezessék tovább az üzemet az anarchista bizottságok ellenõrzésével. Ez a legkülönbözõbb módon ment végbe, nem mindig aszerint, hogy a kapitalista kicsoda volt, hanem aszerint is, hogy a helyi anarchista vezetés milyen volt.

Még egy sajátsága a folyamatnak, hogy van politikai, igazgatási vákuum is. Ezért a községi, helyi szervek alulról nõnek ki, azonnal jól strukturálják magukat, demokratikus szervezetet hoznak létre, igazgatnak.

Átveszik a nagyüzemeket is. Ez tökéletes kudarc volt. Mert erre nem volt semmiféle infrastruktúrájuk, meg tudásuk sem. De mégis van egy kísérlet, és az egész le van öntve szakszervezeti mártással. Tudniillik az anarchizmusnak ab ovo nincsen politikai pártja. Van viszont az Országos Munka-konföderáció (CNT), a kétmilliós anarchista szakszervezet, s mellette a szocialisták kétmilliós szakszervezete, az Általános Munkásszövetség (UGT). Mind a kettõ hatalmas erõ. Ehhez képest még a nagyra nõtt kommunista párt - amely magasan a köztársaság legnépesebb politikai pártja - is törpe. A kommunista párt az 1936 márciusi harmincezer tagról 1937 tavaszára felnõ háromszázhuszonötezer tagra. De hol van még ez is a milliós szakszervezetektõl? Tehát a szakszervezetek nyomják rá a bélyegüket a folyamatra, mégpedig Katalónia, Valencia, Aragón, bizonyos mértékig még Kasztilia egy-egy területén is, ahol az anarchisták többségben vannak. Itt vagy csak õk vannak az igazgatásban, vagy õk döntik el, hogy kiket vonnak be. Helyenként bevonják még a polgári republikánusokat is. Imitt-amott Katalóniában a Katalán Egyesült Szocialista Pártot (PSUC), tehát a négy munkáspártból egyesült kommunista pártot, amely nem is olyan kicsi, hatvanezer tagja volt; és az itt erõs trockistákat. Bevonják a szocialista szakszervezeteket is. Együttmûködnek és veszekszenek a központi kormánnyal.

Az egészet nagyon kellemetlenül befolyásolják azok a kommunista hegemóniatörekvések, amelyek ebben az idõben a köztársaságban tapasztalhatók. Ezeknek van egy racionális magva. Tudniillik a kommunisták vették elõször észre azt, hogy a háború modern háborúvá válik, nem lehet zsebbõl viselni, sem milíciákkal, sem gerillákkal, ehhez komoly hadsereg kell. Õk voltak az elsõk, akik föloszlatták a saját milíciájukat, és kiadták a nemzeti-forradalmi háború jelszavát. Most nem az a cél - mondták -, hogy bosszantsuk a polgárokat, akik itt állnak mellettünk, hanem hogy legyõzzük azokat a másféle polgárokat, akik kitûzték a fasiszta jelvényt, szemben állnak velünk és idehozzák a németeket és az olaszokat. De a kommunista párt vissza is él ezzel a katonai hatalmával, amely abból is ered, hogy a saját milíciájából adódik az új hadsereg elsõ tisztikara, mert õ oszlatta fel a magáét elõször. Az anarchisták akkor nem oszlatták fel a milíciájukat. Késõbb jöttek rá, hogy jobban járnak, ha föloszlatják, bemennek, és nekik is lesznek hadtestjeik és hadosztályaik. 1939-ben azután döntõvé válik, hogy vannak ilyen anarchista hadtestek Madrid körül. Azoknak is szakszervezeti vezetõk állnak az élén, pl. Cipriano Mera, aki egész életében építõmunkás volt, sztrájkokat szervezett. A polgárháborúban hadvezér lett, és 1939-ben lecsap a kommunistákra Madridban. De ez késõbbi történet - és nem is szorosan a mai elõadás tárgya.

Az irodalomból kibontakozik egy kérdés. Errõl most nem mélyreszántó elméleti elõadást akarok tartani, hanem nagyon röviden elmondani, hogyan nézett ki egy tipikus községben az önkormányzás. Ez a tipikus község, Alcorisa, Aragónban van. Négyezer lakosú, jó földû, elegendõ vízzel rendelkezõ község. Ez az elegendõ víz fontos; aki járt Spanyolországban, az tudja, hogy ez mit jelent. Ez az életet jelenti ebben az országban, ahol idõnként hónapokig nem esik az esõ és Duna-szélességû folyam is teljesen kiszárad a nyári hónapokban. Nagybirtok is van és sok kistulajdonos is van. Az egész lakosságnak csak 5%-a dolgozik az iparban. Van egy olajütõ, egy malom, egy kis szappanfõzõ és egy szódavízgyár. Fõleg anarchista szakszervezetek mûködnek, a földmunkások és az ipari munkások között. A felkelés után nyolc napig a község a lázadóké. Nyolc nap múlva az ócska mordályokkal, vadászpuskákkal és pisztolyokkal felszerelt antifasiszta milícia kiveri a fasisztákat a községbõl és átveszi a hatalmat az alcorisai körzetben, nemcsak magában a faluban, hanem az egész körzetben. (Elõzõleg a hegyekbe vonultak.)

Elsõ dolguk a faluban két bizottságot alakítani. Alakul egy védelmi bizottság, mert nem tudják, hogy három vagy négy nap múlva nem jön-e a következõ fasiszta katonai alakulat, s azt valahogy vissza kell verni. De ebben tíz anarchista CNT-s van. Van benne két baloldali köztársasági polgár, két úgynevezett "baloldali uniós" polgár és két FAI-s. A FAI (Ibériai Anarchista Föderáció) az anarchisták szûkebb szervezete, káderszervezet a CNT-n belül, de rajta kívül is. Ugyanebben az elosztásban létrehozták az intézõ bizottságot, ahogyan õk nevezték: Alcorisa központi igazgató bizottságát.

Egységes szakszervezetet hoznak létre. Ezt persze úgy kell elképzelni, hogy van ezer valahány anarchista szakszervezeti tag és van húsz vagy harminc szocialista. Az egységes szakszervezetben természetesen az anarchisták vannak túlsúlyban. Az elsõ ülés tárgya az alcorisai helyi tanácsban, hogy maradjon-e a magántulajdon, különösen a magánkereskedelem, a kisparaszti magánbirtok és a nagybirtok, vagy pedig vegyenek át mindent és teremtsenek központi irányítást, hiszen valahogyan mindent irányítani kell.

Nehéz dolog ám önkormányzatot csinálni anarchista fejjel. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy egy ilyen anarchista önkormányzat tényleges hatalomhoz jut, kénytelen maga is bizonyos struktúrákat létrehozni, és az "alulról fölfelé" mellett létrejön a "fölülrõl lefelé". Ez borzasztó probléma volt. Ráadásul, amíg antifasiszta háború is folyik, ez még katonai alakulatokat, meg erõszakot is feltételez. Ez természetesen az egész polgárháború alatt lelkiismereti tudathasadás az anarchisták számára.

Közben itt van az aratás. Vetettek azok, akik vetettek, de most valahogy csak le kell aratni. Eldõl a kérdés a magántulajdon eltörlése irányában. Létrehozzák Alcorisa község kommunáját, amelyben minden mozgatható dolog is a kommuna tulajdona. Kialakul egy roppant kifinomult szervezet, amely mûködõképes és demokratikus is; a hatalommal való visszaélést formálisan teljesen és gyakorlatilag is jelentõs részben kiküszöböli.

Elkobozták a gépeket és a kezelésükre hozzáértõ dolgozókból brigádokat alakítottak az aratáshoz. A falu határát felosztották. Minden részét egy-egy csoportra bízták. Minden ilyen csoport küldhetett egy-egy delegátust. Amikor mindezek a delegátusok összejöttek, õk osztották ki az aznapi, vagy a heti munkákra vonatkozó feladatokat.

A szakszervezeti tagok felvételi eljárás nélkül léphettek be ebbe a közösségbe. Hozzá kell tennem, hogy közben a katalán központi kormány - az anarchisták és más baloldaliak nyomására - kollektivizálási törvényt is hozott, tehát megpróbálta mederbe terelni ezt a folyamatot. Persze abszolúte reménytelenül, mert ez sodró, alulról jövõ folyamat volt, és minden faluban megvoltak a sajátságai. Legfeljebb arra volt jó ez a törvény, hogy törvénye-sítette a kollektivizálást, magát a tényt. Ám azt kevéssé tudta befolyásolni, hogy hogyan csinálják. Szakszervezeten kívülieket a közgyûlés vehetett fel. Minden belépõnek azonnal számot kellett adnia a vagyoni helyzetérõl, és a politikai múltjáról. Kérem szépen, az anarchisták "kádereztek". A kilépés lehetséges volt, de a közgyûlésnek joga volt eldönteni, hogy az illetõ elégséges indokkal akar-e kilépni, avagy sem. Ha úgy vélték, hogy nem elégséges indokkal, akkor nem vihette el a vagyonát, amit bevitt, bár õ elmehetett. Akit viszont kizártak valamilyen okból, tehát nem saját elhatározásból távozott, annak visszaadták a vagyontárgyait. Azt kirekesztették vagyonnal együtt.

Öttagú intézõbizottságuk volt: egy ellátási, egy mezõgazdasági, egy munkaügyi, egy oktatási megbízott volt, és egy fõtitkár. Kérem, ahol központi bizottság van, ott fõtitkár is kell. A közgyûlés jelölte ki ezeket, kizárólag a szakszervezeti tagokból. Kivételesen, szakszervezeti jóváhagyással, a helyi CNT-vezetõk jóváhagyásával be lehetett venni nem szakszervezeti tagot. De ilyen nem fordult elõ.

A közgyûlés havonta ülésezett; ez volt egyben a helyi néphatalom szerve is. Egyszerû többséggel döntött. Rendkívüli üléseket az intézõbizottság hívhatott össze. Két haladó republikánus polgári ügyvéd készítette a szakszerû szabályzatot, az anarchisták fölkérésére.

Az ellátáshoz családi élelmiszerkönyvet vezettek be, meghatározott életkori, és munkakör szerinti normákkal. Itt azonban csak a nehéz testi és a nem nehéz testi munkákat különböztették meg, pontrendszerrel és választási lehetõséggel. Tehát mindenki annyit vehetett igénybe a rendelkezésre álló dolgokból, ahány pontja volt, de hogy az mi legyen, azt megválaszthatta. Egy liter bor járt minden családnak naponta (ez jó bortermõ körzet).

A pénz mint olyan, megszûnt. Bonok helyettesítették, tehát pénz nélküli termékcsere keletkezett, munkát termékre cseréltek. Több baj volt az ipar-cikkekkel, mert azokat nem tudták helyben elõállítani. Amit be tudtak szerezni, meg a helyi boltokban volt, azt gyerekes családoknak és rászorultaknak, nyomorultaknak osztották ki, általában igazságosan. Állandóan tájékoztatták a falut a kollektíva anyagi, gazdasági helyzetérõl. Tehát nem történt meg, hogy egyik nap hiába álltak sorba csicseriborsóért (ez volt az egyik legszélesebb körben elterjedt élelmezési cikk), mert már elõzõ nap bemondták (hangszórós autóval járták körül a falut), hogy - mondjuk - Valenciában jártunk, de nem kaptunk csicseriborsót, úgyhogy holnap ne gyertek. Tehát nem csinálták azt, amit a mi kormánypártunk idõnként csinál, hogy tagjait döbbenetig meglepi hirtelen lépéseivel. Ezt õk kiküszöbölték azáltal, hogy ezt az autót körbeszaladgáltatták. És valami írásos bulletinjük is volt, habár ez nem maradt fönn, de a visszaemlékezõk írják.

Ezeket a dolgokat egyébként a történészek nem nagyon régen kaparták össze. Van egy öreg harcos, Juan Zafón Bayo, aki tagja volt az Aragóniai Szovjetnek. Ez az aragóniai önigazgató szervezetek fölsõ szerve volt. Miután õ élve maradt, összekaparta az emlékeket, és gondosan leírta, hogy melyik községben mi volt. Nem volt szaktörténész, de jelentõs értékei miatt kiadták a munkáit. Egy német történész is volt ott évekig, Walther S. Bernecker, aki végigjárta az összes falut és vastag könyvet írt a spanyolországi kollektívákról.

Az egyházi javakat elkobozták. A templomból lett a mozi; fennmaradt, hogy pl. a Csapajevet és a Patyomkin páncélost adták. Egy kisebb kolostorból iskolát csináltak. Az egyháznak volt egy garázsa, abból cipõüzemet alakítottak ki, a régi kis cipész vezetésével, aki ott volt a faluban azelõtt is. Új dolgokat is csináltak: kolbászgyártómûhelyt, amely az egész körzetet ellátta; szállodát is létesítettek, de nem pénzzel fizettek a szállásért. A személyzet pontot kapott érte, és azt élelmiszerre, vagy valami másra beválthatta. Kibõvítették a szakszervezeti házat is, társadalmi munkában.

Az elõbb említettem az Aragóniai Szovjetet. Ez az egyik leghíresebb anarchista vezér, régi terrorista, Joaquín Ascaso vezetésével alakult meg. De hát ezeket az akkori anarchista terroristákat sem úgy kell felfogni, mint egy mai terroristát, majdnem mind doktriner anarchisták voltak. Ascaso fejében készen állt egy anarchista regionális közösség terve. Azért nem mondok államot, mert az anarchisták irtóznak ettõl a kifejezéstõl. De valójában nem helyi, hanem egész tartományi közösségre gondoltak. 1936. október 6-án az Országos Munkakonföderáció aragóniai regionális tanácsának az ülésén létrehozták az Aragóniai Szovjetet. A Szovjetuniónak - perek ide, perek oda - akkor még óriási a tekintélye az anarchisták körében is. Az Aragóniai Szovjet egyik elsõ ténykedése, hogy delegációt küld Moszkvába, ahol - ez sem akármi - nagy gaudiummal fogadják. Egyébként spanyol anarchisták a Komintern VII. kongresszusán is jelen voltak, mint vendégek; ezek ott éltek a Szovjetunióban, mert az 1934-es asztúriai felkelés után menekülniük kellett. Eleinte semmi baj nincs a kommunisták és az Aragóniai Tanács között sem, amely tartományi - ha az állam szót megint nem félnék használni - "különállam" a spanyol köztársaságban.

Egy másik helyen, Bujalaroz községben például a mezõgazdasági brigádoknál - azért mondom, mert szögesen ellentmond mai felfogásunknak -, a mezõgazdasági brigádok között úgy osztották el a munkát, hogy egy hétnél tovább egy adott területen nem dolgozhattak. Akkor cserélték õket, nehogy a jobb föld miatt, vagy valami más okból valaki privilégiumhoz vagy elõnyhöz jusson.

A városi kommunák általában akadoztak. Megmondom, mi volt a probléma. Ahol már ipari üzemek voltak, ott heteken belül felvetõdött a bérfinanszírozás, a hitelek, a piac és a nyersanyagellátás kérdése. Ez nem olyasmi volt, ami járási vagy megyei méretben megoldható probléma, vagy amit alulról felépülõ közösségek helyileg meg tudtak volna oldani. Október 4-étõl, amikor Juan Negrín, a késõbbi miniszterelnök lett a pénzügy-miniszter, ez a híres biológus-fiziológus-orvos, akinek soha az életében pénzügyekhez a gyakorlatban semmi köze nem volt, pillanatok alatt kiismerte magát a pénzügyekben. Egyik feladatát abban látta, hogy finanszírozza a szakszervezeti és egyéb közösségi igazgatás alá vett üzemeket, hogy azok tudjanak bért fizetni, nyersanyagot rendelni. Összeszedte õket, megmagyarázta nekik, hogy megy ez; nem úgy van, hogy emelni a béreket és kész, hanem valamit tenni kell a termelés érdekében. Ennek ellenére a városi kommunák sohasem voltak annyira öntörvényûek, alulról jövõk, mint a falusiak. Bonyolultabb társadalmi közegben roppant bonyolult dolog egy ilyen kommunát mûködtetni, mivel itt már országos méretû együttmûködésre van szükség, finomabb munkamegosztásra.

A történet vége szomorú. Ez egyrészt összefüggött a hadigazdaság kérdésével. Összefüggött azzal, hogy a kormány - s ebbe akkor az anarchista miniszterek is beleegyeztek - kénytelen volt országosan kézbevenni minden olyan gyártást, aminek a hadviseléshez valami köze volt. Ezt összehangoltan próbálta irányítani, hogy azt gyártsák, ami kell a hadseregnek. Hogy fogadni tudják a szovjet szállításokat, összeszerelni a szétszedve hozott tankokat és repülõket. Mert az európai országok a légtéren nem engedték õket át, nem volt közbülsõ leszállóhely, hajón hozták, szétszedve. Az összeszereléshez üzemeket kellett létesíteni és mélyen bele kellett nyúlni az önigazgató ipari közösségek ügyeibe.

S ehhez még hozzá kell tennünk, hogy mind a szocialista pártban, mind a republikánusok körében elég mély megnemértés volt nemcsak a nemzetiségi, de a regionális önállósulási törekvésekkel szemben is. Ezt egyszerûen akadálynak tekintették a gördülékeny hadviselés útjában. Hogyhogy ott lenn bele akarnak szólni? Nekünk most sürgõsen kell intézkednünk, nem érünk erre rá. Ez elõbb-utóbb szükségképpen összeütközésre vezetett. Ez a nagy összeütközés 1937. május 3-án robbant ki Barcelonában, egy véletlen incidens nyomán, ahol az egyik oldalon az anarchista milíciák, a másik oldalon a katalán köztársaságiak és a kommunisták fegyveres egységei ütköztek össze. Négy napig dúlt a harc Barcelonában, kis polgárháború a nagy polgárháborún belül. Ezt az anarchisták elleni kemény megtorlás követte, amelyben a "mi" Pedrónknak, alias Gerõ Ernõnek jelentõs negatív szerepe volt. Az anarchisták persze megtették a magukét ennek az ügynek a kapcsán, nem akarom õket mentegetni, mert a provokáció kirobbantása nagyrészt az õ hibájuk. 1937 augusztusában a köztársasági kormány elrendeli az Aragóniai Tanács feloszlatását. A spanyol köztársasági hadsereg egységei bevonulnak Fragába, az Aragóniai Tanács székhelyére, békésen, puskalövés nélkül föloszlatják a tanácsot, és végül is többé-kevésbé fölszámolják az önigazgatást.

A barcelonai puccs után alakult kormány sokkal hatékonyabb, mint az elõzõ, de az önigazgatás iránt a legkisebb érzéke sincsen. Mégis, egészen a polgárháború végéig mûködnek mezõgazdasági termelõszövetkezetek, alul-ról létrejött, hol jól, hol rosszul mûködõ szabályzással. Megmaradnak tehát, ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy 1938 tavaszától inkább csak vegetálnak ezek a helyi közösségek, és egyre inkább átadják a helyüket központilag szervezett, különféle szervezetek által dirigált bizottságoknak és hivataloknak.

Mit vonhatunk le mindebbõl? Azt hiszem, a legfontosabb, hogy az önigazgatás és az önkormányzás nem vonatkoztatható el azoktól a konkrét helyszínektõl és korszakoktól, amelyekben megvalósítják. Még egyazon idõben is különbözõ környezetekben különbözõk az esélyeik. A szervezõk doktrinális különbségei persze kiszûrhetetlenek, hiszen egész idõ alatt arról volt szó, hogy az anarchisták kicsit vállalták azt, hogy legyen központi irányítás, amíg háború van, de végig irtóztak tõle. A kommunisták meg azt gondolták, minél inkább létrejön a központi irányítás, annál inkább lépünk már a háború alatt a szocializmus felé. Tehát ezek komoly, ezek doktrinális ellentétek. De ennél is súlyosabb, hogy az 1937-38-as idõszakban a háború könyörtelen törvényei ezt az önigazgatást nagymértékben hatástalanítják; egyszerûen a rendkívüli helyzet nem viselte el. Tehát nem lehet az önkormányzó kommunáknak - sem a városiaknak, sem a helyieknek, sem a termelésieknek - a tevékenységét önmagában negatívan megítélni azért, mert ennek a gyilkos háborúnak a körülményei között nem szuperáltak. Ezt azért hangsúlyozom, mert amit elmondtam, abban volt egy kis irónia, ezt a történetírók is - a leganarchistábbak is - így kezelték. Ám ez nem az önkormányzás ab ovo csõdje volt. Egy olyan konfliktusos korszakban, amilyenben ez lezajlott, az emberi közösségek egyszerû összetartó erején alapuló önkormányzó modell nem tudott megállni. Ez a konkrét megítélésem.