Krausz Tamás:

Az 1917-es munkásönkormányzás a bolsevizmus és a sztálinizmus nézõpontjából

A 70-es és 80-as évek konzervatív tekintélyuralmi berendezkedése - amely magát a szocializmus ideológiájával legitimálta - pozitív energiáit kimerítette. Az új, önmagát most meghatározó legbefolyásosabb irányzat a párton belül és kívül is a képviseleti demokrácia ideológiájával legitimálja magát. Ennyiben ideológiailag elkülöníthetetlenek egymástól a párton belüli úgynevezett reformszárny és a párton kívüli úgynevezett alternatívok. A politikai mozgalmak és pártok saját történeti legitimációjukat nyilván már készítik, most kezdik meghatározni: miképpen is lesz a múlt. Az átalakulások idõszaka mindig kedvezett a dilettantizmusnak, ez ma sincs másként. Éppen ezért egy olyan - nemrégiben egy tekintélyes költõ által kiûzetésre ítélt - szocialista munkásszervezõdésre szeretném felhívni a figyelmet, amely mély meggyõzõdésem szerint a történelemben nemhogy a végszót, de igazán még az elõszót sem mondta el. A szocialista munkástanácsokra, munkás- és munkavállalói szervezõdésekre gondolok.

A XIX. század szociáldemokráciája a demokrácia iskoláját a polgárságtól kapta, bár a demokrácia eme iskolájába többszöri jelentkezés után kapta csak meg a felvételt. Sõt, Kelet-Európában sohasem vették fel a parlamenti demokrácia iskolájába, mivel e térségben ilyen iskola komoly formában sohasem létezett. Nem véletlen, hogy éppen abban az országban öltött testet a munkásönkormányzás a Párizsi Kommün után elõször, és eresztett - bár vékony - gyökeret, amely ország egyáltalán nem ismerte a képviseleti demokráciát: Oroszországban.

Az elsõ orosz forradalom idején 1905-7-ben megjelentek a szovjetek, a munkástanácsok, s a zömében írástudatlan munkások kísérletet tettek szerte az országban, hogy ellenõrzésük alá vegyék saját üzemeiket, egyúttal megpróbáltak egymással is kapcsolatba lépve, alulról felfelé centralizálódni.

Miután a cári abszolutizmus felülkerekedett, leszûrte az alapvetõ tapasztalatot. A minden elkülönült hatalmat elsöprõ szovjetekkel szemben a burzsoáziával és a liberális értelmiséggel lépett kompromisszumra. A cár hajlott a képviseleti demokrácia bizonyos elemeinek nagyon korlátozott átvételére is. A történelmileg tehetetlen nyárspolgár, az orosz burzsoázia tehát szívesen feküdt le a cárnak. Inkább megelégedett a politikai hatalom morzsáival, csak hogy ne kelljen a hatalmat valamilyen formában megosztania a munkássággal. A munkásság is tanult ebbõl a fejlõdésbõl, és 1917-ben nem a burzsoáziával és a liberális értelmiséggel lépett kompromisszumra. Tudta már, hogy mit remélhet tõlük. Ez volt az az alapvetõ probléma az osztályerõviszonyok oroszországi alakulásában, amelyet a bolsevikok pártja világosan megértett.

A képviseleti, parlamenti demokráciák, amelyek képesek voltak egy vagy más módon megfékezni a világháború alatti és utáni munkásmozgalmat, mindenekelõtt - a nacionalista ideológiai befolyásolástól és manipulációtól kísérve - a háborús haszonból, az extraprofitból egyes országokban magasabb életszínvonalat finanszíroztak. A vesztes Németország erre nem volt képes, ott a fasizmus hozta meg a megoldást.

Oroszországban egy ideig úgy látszott, hogy a munkásönkormányzás - a proletárforradalom keretein belül - életben marad. Már 1917 februárjában gomba módra jöttek létre a munkásszervezetek: sztrájkbizottságok, gyári-üzemi bizottságok, szakszervezetek, szovjetek. A helyi hatalmat sok helyütt ezek a szervezetek már 1917 október elõtt átvették, a bolsevikok voltak az egyetlen párt, amely ezekben a szervezetekben észrevette a szocialista hatalom intézményeit, struktúráit. A kommunista párt hatalma tehát a kezdeti fázisban a munkásönkormányzás szerveire épült, amelyeket csak 1927-tõl, az "államszocializmus" idõszakában államosítottak véglegesen. Akik "a magyar nép tudatából ki akarják irtani" (Csoóri Sándor) a szocializmust, jó, ha ismerik az alapvetõ tényeket. De azoknak is figyelmébe kell ajánlani a kommunizmus gyakorlati eredetét, akik az elkülönült bürokratikus apparátusok menedzselése céljából ezt a hagyományt meghamisítva sajátították ki. Ugyanis magának a sztálinizmusnak az egyik legkarakteresebb vonása éppen az volt, hogy a munkásönkormányzás szervezõdéseit megsemmisítette, és helyükbe egy elkülönült bürokratikus apparátust állított. Míg a szociáldemokrácia - a forradalmat elkerülendõ - Németországban a hatalmát egy szociálisan gyenge alapokon álló parlament segítségével próbálta megszilárdítani, addig a bolsevik párt a sajátos történelmi elõfeltételek következtében fokozatosan elveszítette mozgalmi jellegét, és hivatalnoki párttá alakult át, még ha tömegbázisát jó ideig a munkások és parasztok milliói alkották is.

Az apparátusi elkülönültség a sztálini diktatúrában olyan fokra emelkedett, hogy maga a párt tulajdonképpen a belügyi szervek alárendeltségébe került. Egyfajta sajátos személyi, pontosabban "titkári diktatúra" alakult ki, amely ha névlegesen nem is szüntette meg az alulról létrejött munkásszervezeteket, gyakorlatilag a lakosság fölé emelkedõ hivatalokká alakította azokat. E folyamatok okainak vizsgálatára itt nem nyílik mód, de annyit láttatni kell, hogy a munkásönkormányzás gyökerei az ázsiai veretû despotizmus igencsak szikes talajába ereszkedtek. A civil társadalom szinte sem-milyen hagyománnyal nem bírt a XIX. századi Oroszországban. Szimbolikus jelentésû, hogy Lenin Állam és forradalom címû munkája, amely közvetlenül az októberi forradalom elõtt készült, nem tartalmazza a civil társadalom külön analízisét. A civil társadalom nyugat-európai formájának jellegzetessége, hogy a parlamentáris demokrácia többpártrendszeres formájában a társadalom bürokratizálódott, amit a munkásforradalom gyõzelme esetén Lenin lemásolhatatlannak tekintett. Ezért nem zárta ki az átmeneti korszakban a társadalom politikai megszervezõdését, akár többpártrendszeres formában is, de a fejlõdés fõútját a munkásönkormányzás szervezeteinek részérõl történõ demokratikus ellenõrzésben gondolta el, mert csak így látta biztosítva a szovjethatalom megõrzését, mármint munkáshatalom formájában való megõrzését. Késõbb a hadikommunizmus tapasztalatainak tükrében úgy látta, hogy a többpártrendszer visszaállítása magában hordozza a polgárháborús konfliktusok kiélezõdését. A munkásönkormányzás széleskörû mûködésének elõfeltételei viszont hiányoztak, ami a bürokratikus degeneráció lehetõségeit egyengette. Lenin ezzel lényegében tisztában volt, jóllehet, õ sem és senki sem látta elõre a sztálini pusztítások szörnyû méreteit.

A munkásönkormányzás szerveinek mint az új típusú társadalom- és gazdaságszervezõdés alapegységeinek történelmi szerepe igazából mind a mai napig feltáratlan terület a szovjet történetírásban is. Néhány szovjet munka, amely e fejlõdés történetével foglalkozik, csupán a kolhozok vagy a bürokratikusan centralizált gyárak elõfutárait látja bennük, de némely értékes alapján el lehet indulni egy új kutatási irányba. Bár az önkormányzó termelés ezen korai sejtjei a kulturális, civilizatórikus elõfeltételek hiányán elbuktak, mégis a húszas évek folyamán néhány érdekes, napjainkban sem teljesen megkerülhetetlen kísérletre került sor. A felületes elemzés is nyilvánvalóvá teszi, hogy már a húszas években a valóságos társadalmi tulajdon és az állami tulajdon között csaknem akkora különbség volt, mint a tõkés magántulajdon és a szocialistának deklarált állami tulajdon között.

Az elsõ szovjet-oroszországi mezõgazdasági kommunákat még a petrográdi cipõgyár munkásai hozták létre Szibéria szabad földterületein, mindenféle állami beavatkozás nélkül 1918 januárjában. Lenin, aki maga az új gazdaság- és társadalomszervezõdés elsõ csiráit látta e jelenségekben, megpróbálta állami eszközökkel is támogatni, de azután késõbb kiderült, hogy erre sem pénz, sem anyagi javak nem állnak rendelkezésre. Úgyhogy az elsõ kommunárok saját felelõsségre és saját kockázatra vállalkoztak. A polgárháború éveiben is folyt a munkások és parasztok önkéntes társulásainak szervezõdése. Mindenekelõtt természetesen a legszegényebb rétegek körében volt ez népszerû. Nem csupán a magángazdálkodásnál termeltek termelékenyebben, de egy ideig versenytársai voltak az állami szektornak is. Bár a szerény állami támogatás kezdeti lépéseiket nem nagyon könnyítette meg, ugyanakkor mentesültek az elkülönült állami apparátus eltartásának költségeitõl.

Hogy mi lett volna ezekkel az új társadalmi és gazdaságszervezõdési csírákkal, nem tudhatjuk. Egy mindenesetre bizonyos: ezeket az önkormányzó formákat a sztálini politikacsinálási metódus, mint a kispolgári egyenlõsdi maradványát, eltaposta, bár e pusztítás valóságos történelmi okai mélyebben keresendõk. A kommunák olyan területét képezték a gazdasági és társa-dalmi életnek, amely kívül állt a közvetlen állami ellenõrzésen, fenntartotta az egyén és a termelõi közösség autonóm kapcsolatát. Olyan gazdasági szektor csírája volt tehát, amely az állami és a magánszektor mellett létezett, megõrizve a gazdaság és politika egységét mindaddig, amíg meg nem kezdõdött visszaállamosítása.

Hogy mennyiben támaszkodhat a jövõ társadalomszervezése erre a tapasztalatra, az attól függ, hogy sikerül-e a sztálinista állami bürokráciának vagy egy magánkapitalista restaurációnak kiszorítania az önkormányzó társadalom lehetõségét. A magam részérõl csak olyan reformfolyamatot tartok sikeresnek, amelyben az állami szektor, az állami tulajdon részleges transzformálása nemcsak a kapitalista magántulajdon irányába tart, hanem lehetõséget nyit annak társadalmi, önkormányzó visszavételére is.