Kende János:

A Magyar Tanácsköztársaság és a munkásönkormányzás

Mindazok, akik ismerik a Tanácsköztársaság irodalmát, meg fogják erõsíteni, hogy e témakör meghökkentõen hiányzik a korszak történetének irodalmából, jóllehet, ha az ember a forrásokat megnézi, akkor 1919 munkásönkormányzati kísérleteinek dokumentumai szinte fõbe kólintják a kutatót. A tudományos kutatás errõl a kérdéskörrõl a hatvanas évek végéig, a hetvenes évek elejéig egyszerûen nem vett tudomást. Ezt nehéz megmagyarázni, néhány dolgot azonban itt mégis el kell mondani. Az egyik az, hogy a Tanácsköztársaság történetének lényegét nagyon sokáig - a legavatottabb kutatók is - a kommunista és a szociáldemokrata áramlat harcában, és az "orosz példa" követésében, illetve az attól való eltérésben látták. Az utóbbi hatást nagyon absztrakt módon fogták fel az iroda-lomban. Tulajdonképpen nem az egyidejû, természetes kölcsönösségeket vizsgálták, hanem egy késõbb kialakult "normarendszert" vetítettek vissza az 1919-es viszonyokra, és ennek fényében elemezték a Tanácsköztársaság lépéseit. Méghozzá úgy, hogy az eltérések kvázi bûnként, vagy legalábbis súlyos hibaként jelentek meg, s megállapították: a - még akkor nem is létezõ - "szovjet modellhez" viszonyított különbségek buktatták meg az 1919-es magyarországi gyakorlatot.

Ha viszont az olvasó kezébe vesz egy olyan közismert szöveggyûjteményt, mint a Lenin Magyarországról, akkor meghökkenve láthatja (és ez már mai témánkhoz szorosabban kapcsolódik), hogy szerzõjük az egyidejû, 1919-es megnyilatkozásokban egyfelõl nem ajánlja a szovjet gyakorlat másolását, másfelõl olyan jegyeket tulajdonít a magyarországi tanácshatalomnak, amelyek az akkori Szovjet-Oroszországban különféle okok miatt nincsenek meg. Tehát ha például beleolvasunk az 1919 április eleji lenini megnyilatkozásokba, úgy feltûnik, hogy - Lenin szerint - Magyarországon fejlettebb társadalmi viszonyok vannak, feltûnik, hogy politikai konzekvenciái vannak a forradalom békés gyõzelmének. Megfogalmazódik továbbá egy sajátságos gondolat: Magyarországnak azzal, hogy másként éli meg a forradalmat, alkalma van megmutatni a világnak azt, ami Oroszország esetében nem volt világos, nevezetesen, hogy a szovjethatalom a munkásdemokráciával azonos. Ebben az okfejtésben az az egyik érdekes mozzanat, hogy Magyarországnak módja van ezt megmutatni, a másik pedig az, hogy itt nem az utókor állapítja meg, hogy Szovjet-Oroszország gyakorlatából ez nem volt világos. A munkásönkormányzás gondolata valójában áthatotta a magyarországi 133 napos kísérletet. A magyar kommün vezetõi gyakran utaltak arra, hogy a Tanácsköztársaság sorsa a világforradalomhoz kapcsolódik, annak van alárendelve. Ezt a megállapítást általában csak egy vonatkozásban szokták értelmezni, a túlzó külpolitikai optimizmus összefüggésében, holott ennek a gondolatnak van egy nagyon érdekes belpolitikai vonzata is. A Magyarországi Tanácsköztársaság nem számíthatott arra, hogy õ lesz az az egyetlen ország, ahol a szocializmus felépül, és minthogy a világforradalmat várta, remélte, nem is kívánta - és értelmetlennek is találta volna -, hogy ostromlott várként rendezkedjék be. Ellenkezõleg, arra törekedett, hogy ezt a Szovjet-Oroszországhoz viszonyított másságot bizonyítsa: hogy a szovjethatalom (vagy annak közép-európai válfaja) igenis a munkásdemokráciával függ össze. Ezt mindjárt érthetõvé teszi az a körülmény is, hogy ennek az elsõ kommunista nemzedéknek a számára milyen lenini források álltak rendelkezésre. E kérdést a közelmúltban egy érdekes tanulmány vizsgálta. A szerzõ, Milei György szerint Kun Béláék nem ismerhették az 1905-ös forradalom idején megjelent írásokat, pedig ez szerencsésebbé tette volna 1919-es gyakorlatukat. Amik rendelkezésre álltak, amiket ismerhettek a szocialista hadi-foglyok, azok mindenekelõtt az Áprilisi tézisek, a Levelek a távolból, az Állam és forradalom. Ez az utóbbi oly mértékben volt ennek a generációnak - hogy úgy mondjam - a bibliája, hogy Szovjet-Oroszországban és Magyarországon is több magyar nyelvû kiadása jelent meg. Egy kis fényképen (ami természetesen csak a kort jellemzi, nem magát azt, akit ábrázol) a 14 éves József Attila is ezt a könyvet tartja a kezében. Annak a gondolatkörnek, ami az Állam és forradalomban kifejtésre kerül, a megvalósítására tesz kísérletet a Tanácsköztársaság 1919-ben. Errõl vezetõi annak ellenére sem mondanak le, hogy az elsõ hetektõl létezik a külsõ, majd ehhez társul a belsõ fenyegetettség is.

Mit jelentett a munkásdemokrácia az 1919-es gyakorlatban? Kun Béla 1919 áprilisában és májusában többször kifejti, hogy számára a proletárdiktatúra a szervezett munkásönkormányzat fogalmát fejezi ki, azzal azonos. Kun szerint ez az önkormányzati rendszer, a munkásdemokrácia elsõsorban a tanácsokra, majd a pártra, illetve a szakszervezetekre támaszkodik. A Tanácsköztársaság 133 napja alatt a tanácsok és a párt szerepét több oknál fogva csak tendenciaként lehet megragadni. A tanácsok esetében elsõsorban azért, mert Magyarországon a tanácsrendszer úgy épül ki, hogy a régi szakapparátus részben lojális a forradalomhoz - tehát nem kerül sor az államapparátusban olyan jellegû változásra, mint Szovjet-Oroszországban. Ott ugyanis az értelmiség szabotázsa miatt elkerülhetetlenné vált a régi államapparátus radikális szétzúzása. Nálunk a szakigazgatási szervek folyamatos mûködése miatt bizonyos tekintetben megkettõzõdés van: a tanácsok a 133 nap alatt inkább politikai ellenõrzõ szerepet töltenek be. A Tanácsköztársaság vezetõi úgy képzelték, hogy ez a rendszer hasonlóan mûködik, mint Szovjet-Oroszországban a kezdeti idõszakban, azaz rövid mandátumokkal kerülnek a megfelelõ funkcionáriusok a tanácstestületbe, hogy minél többen tudjanak résztvenni a tényleges munkában. A tanácsok az adott helyzetben a szakigazgatás mellett arra törekedtek, hogy a bürokratikus kinövéseket korlátozzák. Amikor a tanácsállam vezetõi dolgozó testületekként jellemezték a tanácsokat, és megfogalmazták a gyakori rotáció elvét, tudatosan utaltak egy elidegenedett apparátus kialakulásának veszélyére, s ennek ellensúlyaként kezelték a tanácsi önkormányzás módszerét. Természetesen ehhez az is hozzátartozik, hogy - a Kommünhöz hasonlóan - úgy szabályozzák a tanács függetlenített apparátusának bérét, hogy az valóban ne haladja meg a szakmunkások illetményét.

Ami a pártot illeti, ugyancsak ismeretes dolog, hogy a pártegyesüléssel olyan nagy párt jött létre, amelynek a kezelhetetlenségét nemcsak a kommunisták, hanem a szociáldemokraták is vallották. Elkerülhetetlenek voltak a szervezeti változások, s az ezzel összefüggõ viták, hisz egy olyan országban, ahol körülbelül nyolcmillióan élnek, mintegy másfélmillió volt a párttagok száma, ami nyilván-való képtelenség. 1919 március végétõl elkezdõdtek a viták arról, hogy miként mûködjék a tanácsrendszerben a párt. Érdekesek Kun Bélának a kérdésre utaló megnyilatkozásai. Kun gyakran hivatkozik a szovjet-orosz példára, de figyelemre méltó, hogy hogyan. Azt mondja: természetesen szükség van egy élcsapat jellegû zárt pártra, azonban ennek a pártnak (és ezt nagyon nyomatékosan hangsúlyozza) nem adminisztratív vezetõ, hanem kizárólag eszmei irányító szerepe van. Ennek a pártnak végcélra orientált mozgalomnak kell lennie, és ezért teljesen elképzelhetõ, hogy az állami politikával ne azonosuljon minden vonatkozásban. A pártfegyelemrõl szólva Kun - szintén az orosz példákra utalva - fontos gondolatokat fejt ki, t.i. azt, hogy a fegyelmezettségnek a párton belül a teljes platformszabadság a feltétele. Határozottan kimondja: ahhoz, hogy fegyelem legyen a pártban, mindenekelõtt pártközvéleményt kell teremteni. Enélkül nem lehet szó semmiféle pártfegyelemrõl, és nemcsak hogy elképzelhetõnek, de egyenesen normaként megfogalmazottnak tartja, hogy a párton belül a legteljesebb véleményszabadság nyilvánuljon meg.

A párt szerepének kérdése a 133 nap alatt tulajdonképpen csak a vitákban fogalmazódott meg - ezzel kapcsolatban nem történt semmi konkrét dolog. Ami viszont történt, és ami a leglényegesebb, az a szakszervezeteknek jutó szerep a Tanácsköztársaság államában. A Tanácsköztársaság vezetése (s ebben nem volt különbség a kommunisták és a szociáldemokraták között) egységes volt abban, hogy a gazdaság irányításában, vezetésében kulcsszerepet tulajdonítanak a szakszervezeteknek. Méghozzá nem olyan értelemben, hogy a szakszervezetek a politikai vezetés bizonyos direktíváit hajtják végre - ez akkor képtelenség is lett volna. Magyarországon a szakszervezeti mozgalom soha nem volt politikailag közömbös: nagyon szorosan kapcsolódott a politikai munkásmozgalomhoz, de nem volt alárendelve az utóbbinak. Autonóm volt, és ezt az autonómiáját természetesnek tudta és elismerte az a kommunista generáció, amelyik a régi munkás-mozgalomban nõtt föl. Ez a kommunista nemzedék tehát nemcsak tagadója volt a szociáldemokrácia hagyományának, hanem bizonyos értelemben folytatója is. Ezt az autonómiát tudomásul véve, és erre építve kívánták a szakszervezeteket bevonni a gazdaság irányításába. Ez úgy indult, hogy 1919 március végén, amikor a szocializálás munkáját kellett elvégezni és a termelés munkásellenõrzésének a kereteit kellett kialakítani, s látható volt, hogy nincsenek megfelelõ állami szervek erre a feladatra, a szakszervezetek meghatározott szervezetei, munkabizottságai látták el ezt a feladatot. A Vasas Szakszervezetben például, amelyben olyannyira összefonódott ez a munka, hogy a Szocializálási Népbiztosságnak az a része, amelyet Dovcsák Antal irányított (aki egyúttal a szakszervezet egyik vezetõje is volt) nem is költözött be a Szocializálási Népbiztosságra, hanem a szövetség Thököly úti kis épületébõl irányította a vas- és gépipar szocializálását. Az történt pontosan, hogy a Vasas Szakszervezet úgynevezett szabadszakszervezeti irodája, amely korábban a bérmozgalmakat szervezte, egyszerûen funkciót váltott. Hasonló jelenségeket lehet látni szinte mindenütt. A pedagógus szakszervezetben 1918 õszétõl mûködött egy tanügyi reformbizottság. Az 1919 márciusi fordulat után ez az egész bizottság - úgy ahogy volt - bevonult a Közoktatásügyi Népbiztosságra, és a kezdetben szakszervezeti organizációt megbízták azzal, hogy valósítsák meg az elképzeléseiket. Ugyanígy történt ez a mérnökök szakszervezetében, a vegyipari munkások szövetségénél, de másutt is, ahol ugyancsak a szakszervezetek birkóztak a szocializálás és a termelés szervezésének feladatával. Ha a kutató végigtekint a Tanácsköztársaság gazdaságpolitikai kényszerintézkedésein, akkor láthatja, hogy a hadi helyzet, a blokád, a nyersanyaghiány miatt az alapok elosztása szigorúan centralizálva volt. Központokat hoztak létre, és ezek döntötték el, hogy milyen iparágak, üzemek kapnak a központi árualapból készleteket. Ezt nem egy külön apparátus csinálta, hanem a szakszervezetek delegálták a képviselõiket például a Cukor-, a Ruhahivatalba, és azok határoztak arról, hogy melyik üzem mit kap a központi keretekbõl. Ez nagyon fontos kérdés volt, mert ezen múlott, hogy tud-e az illetõ üzem dolgozni, vagy sem. Tehát a felelõsséget is ezek az autonóm szervezetek vállalták. Ez a rendszer június elején kiteljesedik egy olyan struktúrában, amely összevonja a különbözõ gazdasági népbiztosságokat a Népgazdasági Tanács szervezetébe. Ennek a vezetõ testülete egyáltalán nem állami funkcionáriusokból áll, hanem döntéshozó választmányába a szakszervezetek közvetlenül delegálják küldötteiket. Számtalan olyan forrásunk van, amelybõl látható: a szakszervezeti megbízottaknak kettõs kötöttségük van. Egyrészt van egy úgynevezett állami funkciójuk. Másfelõl a szakszervezetek vezetõ szervei idõrõl idõre beszámoltatják az állami testületekben dolgozó megbízottaikat, és amennyiben nem felelnek meg, visszahívják õket, és helyükre delegálnak valaki mást. A Népgazdasági Tanács választmányában minden országos jelentõségû gazdasági kérdést megvitatnak, s az összetétellel kapcsolatos jogát a szakszervezeteknek az Alkotmány is rögzítette. Így alakult ki az a struktúra, melynek értelmében az üzemi tanácsoktól az országos Népgazdasági Tanácsig a szakszervezeteknek felelõs irányító funkciója lett. Ez a rendszer kiegészült további jogosítványokkal is. Így a bérpolitikát a kormány a Szaktanács illetékes munkabizottságára bízta. A munkaerõ-gazdálkodást ugyancsak egy szakszervezeti testület irányította állami megbízatás alapján. Az a különös, hogy a Tanácsköztársaság megdöntése után ezek a szervezetek nem akartak elhalni. A forrásokból látható, hogy 1919 augusztusának elsõ napjaiban még mindig funkcionáltak. A fejet levágták, a tanácskormány lemondott, a népbiztosok emigrációba mentek, ám ezeknek a testületeknek nem volt szívük abbahagyni a tevékenységüket.

A szakszervezetek munkásönkormányzati tevékenységének volt egy kizárólag a Magyarországi Tanácsköztársaság viszonyaira jellemzõ vonatkozása: a hadseregszervezés. A Kormányzótanács kezdetben - 1919 március végén - tulajdonképpen a polgári demokratikus kormány idõszakában kialakult önkéntes szervezõdés alapján próbálta a hadsereget megszervezni. Ez a hadsereg azonban összeomlott a tiszántúli harcokban, és ott állt az ellenség a Tisza partján, közel a fõvároshoz. 1919. május 1-én a forradalom vezérkarában belsõ bizonytalanság támadt, és felmerült a kormány távozásának lehetõsége. Ekkor nagyon éles vita zajlott le a Kormányzótanácsban. Körülbelül a népbiztosok fele (a kommunisták és néhány szociáldemokrata) az ellenállás mellett volt, míg a szociáldemokrata népbiztosok zöme a lemondás gondolatával foglalkozott. Erre a vitára meghívták a szakszervezetek képviselõit, akiknek az utókor számára is meghökkentõ állás-pontját a történészek általában elhallgatják. Ugyanis az történt, hogy a két kimondottan jobboldali hírében álló szakszervezeti vezetõ (Peyer Károly és Miákits Ferenc) a szociáldemokrata népbiztososok óriási döbbenetére a kommunista pozíciókat támogatta. Magatartásuk oka valószínûleg az volt, hogy felismerték: ha most mindenféle biztosíték nélkül kapitulálnak, az biztosan az ellen-forradalom felülkerekedését, az ország teljes megszállását jelentené. Ezért az adott helyzetben az ellenállás mellett voksoltak. Ezek után a tanácskormány a szakszervezetekre bízta a hadseregszervezést. Egészen furcsa szituáció alakult ki. Napok alatt több tízezer embert kellett fegyverbe állítani, s bebizonyosodott: a szakszervezeteknek van gyakorlata abban, hogyan kell embereket - ilyen célra is - mozgósítani. Kialakult egy furcsa hadrend a Vörös Hadseregen belül: szakmák szerint tagozódó egységek jelentek meg. A világtörténelemben korábban nem volt olyan, hogy pincér zászlóalj, banktisztviselõ zászlóalj, vasas hadosztály, vasutas ezred szervezõdjék. Egy korabeli röpirat azt állítja, hogy a Vörös Hadsereg: szakszervezeti hadsereg. Ennek a formációnak a katonai értékérõl lehet vitatkozni. Igaz, hogy ezen az alapon csak egyszer lehet mozgósítani, s ily módon - mivel a termelés folytonosságát is biztosítani kell - a hadsereg normális utánpótlása megoldhatatlan. Nem kívánok itt sem a hadseregszervezés e módjának további problémáival, sem a forradalom hadtörténetével foglalkozni - ez jórészt közismert. Vitathatatlan viszont, hogy 1919 május-júniusában ezek az üzemi, szakmai alapon szervezõdõ katonai egységek képesek voltak arra, hogy megfordítsák a katonai helyzetet. Igaz, a hadseregszervezés furcsa formája az önkormányzásnak, de a történelem úgy alakult, hogy ezt végül csak a szakszervezetekre lehetett rábízni. Volt ugyan 1919-ben egy "többmenetes" elvi vita arról, hogy legyen-e általános védkötelezettség, vagy sem. A vita azért volt merõben elvi jellegû, mert az az apparátus, amelynek segítségével ezt meg lehetett volna oldani, az Osztrák-Magyar Monarchiával együtt felbomlott, és a szükséges nyilvántartásokat tartalmazó katonai irattárak zöme a megszállt területeken maradt. Így a szakszervezeti mozgósítás volt az egyetlen kézenfekvõ megoldás, s ez - ha nem is problémamentesen, de - funkcionált. Még hosszan lehetne arról beszélni, hogy milyen egyéb állami feladatokat láttak el 1919-ben a szakszervezetek. Ezekre nem kívánok bõvebben utalni, csak megjegyzem, hogy természetesen a politikai, kulturális és szociálpolitikai tevékenységbõl is változatlanul kivették a részüket. Nem tekintették ezeket egyértelmûen állami feladatnak, inkább természetesnek találtak e területeken is egy értelmes munkamegosztást.

Szeretnék az önigazgatás megnyilvánulásáról szólni a kulturális életben. A tanácskormány idõszakában a tudományos és kulturális élet irányítása nem elkülönült bürokratikus apparátusok útján, hanem az önkormányzás rendszerében történt. A mûszaki élet kiválóságainak közremûködésével a Szociális Termelés Népbiztossága, illetve a Népgazdasági Tanács mellett tudományos szaktanácsadó testületek mûködtek széles jogkörrel. A kultúra más területein pedig maguk az alkotók hozták létre irányító testületeiket, s az államnak legfeljebb annyi szerepe volt, hogy az adott körülmények közti szerény eszközöket az érintett szervezetek rendelkezésére bocsátotta. Ami e területen történt, azt még az ellenforradalmi rendszer is eléggé méltányolta. A bolsevizmus Magyarországon címû 1920-ban megjelent kötetben kiváló polgári szaktekintélyek írtak a forradalom kultúrpolitikájáról, s legfeljebb annyi kritikai észrevételt tettek, hogy egy háborúban kivérzett országban az 1919-ben felmerült tervek talán nem voltak eléggé reálisak, de hogy itt valami elvetendõ történt volna, azt még az ellenforradalom sem állíthatta. Az eredményes tevékenység kétségtelen oka az volt, hogy itt maguk az alkotók végezték az irányítást. Elég, ha a közismert összetételû írói és zenei direktórium mellett megemlítjük, hogy a filmügyek "diktátora" Korda Sándor volt. Csupa olyan alkotót láthatunk e testületekben, aki vitathatatlanul értette a dolgát, s képes volt ellátni feladatát bürokraták, cenzorok nélkül.

Annak ellenére, hogy az önkormányzás elemei jelen voltak a Tanácsköz-társaság életében, feltûnõ, hogy a forradalom vezetõi nagyon fontosnak tartották a küzdelmet az elidegenedõ bürokratikus apparátusok ellen. Íme erre néhány jellegzetes példa. Kun Béla egy 1919 májusában tartott elõadásában a következõket mondta. "A bürokrácia, elvtársak, hatalmi szervezet, melyet a szoci-alizmus jövendõje szempontjából mindenképpen le kell gyõznünk, le kell gyõznünk azért, mert mi a proletárdiktatúrából a szocializmusba való átmenetet békességes formában akarjuk. Ha már fölülkerekedett egy bürokrata osztály vagy réteg, akkor megint erõszakkal kéne kivennünk a kezébõl a hatalmat." Ehhez hasonló gondolatokat fejt ki Lukács György 1919 július végén. Lukács a munka-fegyelem megszilárdításáról értekezve kifejtette, hogy ezt kétféleképpen lehetne megvalósítani: vagy a munkásosztály belátása útján, vagy pedig egy apparátust kell létrehozni, amely a diktatúrát a proletárság egy részére alkalmazza. Amennyiben egy ilyen apparátus, illetve jogrend megvalósul, ennek megszûnését a fejlõdés nem képes automatikusan biztosítani - ez azonban lényegesen veszélyezteti a végcél megvalósulását. Lukács ehhez hozzáteszi, hogy ez utóbbi esetben a szükségszerûségbõl a szabadság birodalmába vezetõ út kitérõkkel, esetleg véres kitérõkkel járhat.

Ezzel a fenyegetõ perspektívával 1919 vezetõi csak az önkormányzás eszméjét tudták szembeállítani. Utólag az is pontosan látható, hogy ha nem tud megvalósulni ez az eszme, akkor súlyos veszélyek leselkednek a magát szocialistának minõsítõ gyakorlatra. Ennek fényében nagyon jól meg lehet érteni, hogy a Tanácsköztársaságnak az a nemzedéke, amelyik ezzel az elkötelezettséggel került ki Szovjet-Oroszországba - minden személyes fegyelmezettsége és párthûsége ellenére - nem igazán tudott azonosulni az ott tapasztalható viszonyokkal, amelyek egyre távolodnak 1919 eszményeitõl. Ezért is érthetõ, hogy a Tanácsköztársaság történelmi utóélete és a résztvevõk személyes utóélete miért fordul tragikusra a harmincas évek végén. A "létezõ szocializmus" logikájából következik, hogy az önkormányzás és a tanácshatalom kapcsolata mindeddig megmaradt a tudományos érdeklõdés perifériáján.