Tütõ László:

Az önkormányzás mint történelmi és elméleti probléma

A polgári forradalmak története során bekövetkezõ változások alapvetõ kettõsséget mutatnak. Az elsõ idõszakban igen jelentõs önkormányzó kezdeményezések kezdtek kibontakozni, a késõbbiekben viszont különbözõ szakbürokráciák jöttek létre, amelyek visszaszorították a népmozgalmak közvetlen demokratikus tevékenységét. A plebejus tömegek lényegében a társadalmi mozgások egészének demokratizálását kívánták elérni, a vagyonosabb polgári rétegek viszont csak a számukra hátrányos elõjogok megszüntetésében, vagyis a gazdaság és a politika liberalizálásában voltak érdekeltek. A liberalizmus vagy általános társadalmi demokratizmus alternatíva kezdettõl fogva megtalálható a polgárság, illetve az ún. harmadik rend elméleti és gyakorlati törekvéseiben. Részben a késõközépkori falusi és városi önkormányzatok hagyományához kapcsolódva mind a cromwelli idõszakban, mind az 1789-et követõ változások során (döntõen a forradalmakban aktívan részt vevõ plebejus erõk tevékenységében, illetve nyomására) számottevõ mértékben érvényesült a demokrácia közvetlen, személyes részvételen alapuló formája. A helyzet megismétlõdött az 1830-as és 1848-as forradalmak idején. De a polgári korszakban a társadalmi önszervezõdés legdirektebb példája az Egyesült Államok. Itt a XVIII. században, valamint a XIX. század elsõ felében a lakosság rákényszerült arra, hogy - erõs központi kormányzat hiányában - gazdasági és társadalmi életének, katonai önvédelmének stb. megszervezésérõl maga gondoskodjon. Így fõbb vonásaiban létrejött (és az államhatalom megszilárdulásáig mûködõképesnek bizonyult) egy alulról építkezõ, a közösségi öntevékenységet igénylõ és érvényesülni engedõ társadalomszerkezet.

A polgári forradalmakhoz hasonlóan, a szocialisztikus átalakulások kezdetén is nagy számban léteztek társadalmi önszervezõdésre utaló elemek, ám az idõközben kiépült és megerõsödött bürokratikus apparátusok fokozatosan elsorvasztották õket. (Kivételt képez az említett összefüggés alól a Párizsi Kommün, amelynek külföldi katonai beavatkozás vetett véget.) A Párizsi Kommün, az 1905-ös és 1917-es tanácsmozgalom, az elsõ világ-háborút követõen Olaszországban, majd a késõbbiekben különbözõ országokban létrejött munkástanácsok, egyes 1945 utáni önkormányzási kísérletek illusztrálják: a tömegekben elegendõ igény és képesség van arra, hogy hozzáfogjanak a társadalmi élet öntevékeny szervezéséhez.

Társadalmi demokrácia és liberalizmus kettõssége az utolsó kétszáz év társadalomelméletének történetén is végigvonul. Ha a kérdéses idõszakban keletkezett társadalomfilozófiai-társadalomelméleti nézeteket ebbõl a szem-pontból osztályozzuk, akkor két alaptípussal találkozunk. Az egyik irányzat egy direkten önkormányzó társadalom megteremtése mellett érvel, a másik irányzat viszont különbözõ szférákra tagoltan képzeli el a társadalom szervezõdését, és a rendszer mûködését akkor tartja optimálisnak, ha az egyes szférák igazgatását politikai, jogi, gazdasági stb. szakapparátusok végzik. A szférákra tagolt társadalom elméletének legkövetkezetesebb képviselõi szerint az egyes szférák mûködése öntörvényû, ezért objektív belsõ logikával és automatizmussal bír. Ily módon csak azok tudnak eredményesen tevé-kenykedni az egyes társadalmi területeken (a gazdaságban, a politikában stb.), akik alávetik magukat az ott uralkodó törvényszerûségeknek. A gazdaság az árutermelõk versengésének terepe: az árak a piaci konkurencia során alakulnak ki. A gazdaság aktív szereplõi számára a piac kötelezõ érvénnyel elõírja a profit maximalizálására való törekvést. Ez a további versenyben maradás elengedhetetlen feltétele.

A politikai szféra objektív logikája - a piacgazdaságéhoz hasonlóan - szintén meghatározza, mintegy kijelöli az ott sikeresen tevékenykedni akarók magatartását. A politikum területe kétféle magatartást ismer: a hatalmi versengését, amely a politikai hatalom monopolizálásáig tart, illetve törekvést arra, hogy a monopolizált hatalmi helyzet - az állandóan megváltozó környezetben és körülmények között is - folyamatosan fennmaradjon, konzerválódni tudjon.

Az átfogó társadalmi önkormányzás hívei (például Owen, Weitling, Marx, Proudhon, Lenin, Gramsci, Lukács) szerint viszont az egyéni szükségleteknek és képességeknek kell kiindulópontot képezni, és a társadalomnak következetesen ezek felõl szervezõdni. E koncepcióban a kisebb közösségek annak érdekében fognak össze egymással, hogy igényeiket jobban elégíthessék ki. Az egyének és közösségeik a gazdasági és politikai jellegû feladatok ellátásáról is maguk gondoskodnak, így a feladatok ellátása nem válik külön a mindennapi élettõl, az egyszerûbb társadalmi tevékenységektõl.

Lényegében tehát mind az említett történelmi példákban, társadalmi próbálkozásokban, mind pedig a hivatkozott elméleti elképzelésekben egyértelmûen elkülönül egymástól egy alulról szervezõdõ, közvetlen demokráciára alapozó önkormányzási törekvés, illetve teoretikus koncepció, valamint egy, a társadalom liberális tagoltságát elõnyben részesítõ gyakorlat, illetve koncepció.

A késõfeudális korszak polgári kísérletei döntõen arra irányultak, hogy egyes társadalmi részterületeket emancipáljanak: a feudális rendszerrõl és értékrendjérõl leválasszanak. Arra törekedtek, hogy felszabadítsák a vallási normák alól a filozófiai gondolkodást, az egyházi hierarchia befolyása alól a vallást; érvényre juttassák a tradicionális gazdálkodással szemben a tõkés árutermelés logikáját. A késõbbiekben igyekeztek elérni az állam és az egyház különválasztását, a civil társadalomnak a politikai állam fennhatósága alól történõ felszabadítását stb.

Nem véletlen, hogy a felsorolt emancipációs törekvések közül a hangsúly a gazdaságra helyezõdött. A polgárság számára saját ösztönös materializmusa nyilvánvalóvá tette, hogy a társadalomstruktúra átalakítása, a rendszer totalitásának birtokbavétele felé az út a gazdasági hatalom megragadásán keresztül vezet. A gazdasági hatalom megszerzéséhez viszont elegendõ a "laissez faire, laissez passer" elv gyakorlati érvényesítése, azaz az öntörvényû piaci folyamatok emancipálása mindenféle külsõ beavatkozás alól. Ezért nem meglepõ, hogy azok a mind az angol, mind a francia forradalom kezdetén jelentõs önkormányzási törekvések, amelyek nem egy részterületrõl, vagyis nem a gazdasági szféra belsõ mechanizmusaiból indultak ki, hanem egyes társadalmi csoportoknak az egész társadalmi életfolyamatot befolyásolni akaró közvetlen demokratikus igényeit próbálták meg kifejezni, fokozatosan háttérbe szorultak.

Annak, hogy a polgári érdekek gyakorlati képviselete és érvényesítése számára - az önkormányzási törekvésekkel szemben - a gazdasági szféra bizonyult a legalkalmasabbnak, igen komoly elméleti konzekvenciái is vannak. A tõkés társadalom az elsõ idõszakban lényegében rábízza magát a piacgazdaság automatizmusaira, amely automatizmusok segítségével végbemegy egy tisztán gazdasági önkiválasztódás: következetesen a gazdaságilag erõsebbek fölénye érvényesül. A szabadversenyes kapitalizmus cél-, érték- és eszközrendszerének legkövetkezetesebb elméleti megfogalmazása David Ricardónál található.

Ricardo véleménye szerint a nemzetgazdaság (és ezért a brit nemzet) elsõrendû érdeke, hogy felhalmozzon, a termelõerõket fejlessze - vagyis a profitot, a megszerzett tõkét ne felélje, hanem újra befektesse. Így biztosítható, hogy a világpiacon, tehát külsõ kapcsolataiban fölénybe kerüljön a brit nemzet és nemzetgazdaság. Mit igényel e célkitûzés gyakorlati megvalósítása? Lényegében három dolgot. 1. A munkabérek alacsony szinten való tartását, amirõl a piac automatikusan gondoskodik. 2. A nem termelõ (azaz a profitot nem termelõ) kiadások minimálisra történõ visszaszorítását - ami egyúttal az improduktív tevékenységet folytató, luxuscikkeket és luxusszolgáltatásokat igénylõ stb. társadalmi rétegek minimalizálását is jelenti. 3. A tõkések aszketizmusát, fogyasztási szükségleteinek mérséklését - ami a piaci versengés kényszerûsége nyomán kialakult felhalmozási szenvedély ("termelés magáért a termelésért") megõrzõdését feltételezi. Mivel - úgymond - ez a haladás ára, Ricardo vállalja a nemzetgazdasági fejlesztést abszolutizáló elképzelés és gyakorlat antihumánus következményeit.

A múlt század közepe táján John Stuart Mill elfogadja Ricardo nemzetgazdasági céljait, de kénytelen tapasztalni azokat az idõközben bekövetkezett változásokat, amelyek ismeretében naivaknak bizonyulnak a Ricardo által javasolt eszközök. Mill kénytelen szembenézni a következõ jelenségekkel. 1. A felvevõ piac korlátozottságára való tekintet nélküli tömegtermelés miatt túltermelési válságok alakulnak ki. Tehát egy gazdasági fejlettségi szinten megmutatkozik, hogy automatikusan nem gondoskodik a piac megfelelõ mennyiségû fizetõképes kereslet megteremtésérõl - vagyis nem biztosítja automatikusan kínálat és kereslet egyensúlyát. 2. A XIX. század közepére olyan társadalmi feszültségek, sõt konfliktusok jönnek létre a bérmunkások és a tõkések között, amelyek piaci eszközökkel nem kezelhetõk, és a piaci mechanizmusokkal szemben külsõ beavatkozást tesznek szükségessé a rendszer stabilitásának, a tõkés struktúra folyamatos újratermelõdésének biztosítása érdekében. 3. A piaci konkurenciaharcban a gazdaságilag gyengébb tõkések vereséget szenvednek, a legerõsebbek viszont kiemelkednek és monopolhelyzetbe kerülnek. Tényleges verseny hiányában már nem kényszerülnek rá a korábbi aszketikus felhalmozásra. Így a felhalmozás szenvedélyét náluk kezdi háttérbe szorítani a fogyasztás szenvedélye.

Az új helyzetben Mill olyan javaslatokat fogalmaz meg, amelyek egyszerre irányulnak a túltermelési probléma megoldására és a társadalmi feszültségek enyhítésére. A politikai gazdaságtan alapelvei, néhány társada-lomfilozófiai alkalmazással címû négykötetes mûvében a következõ fontosabb javaslatokat teszi. 1. Központi (tehát kormányzati, törvényhozási) beavatkozás szükséges annak érdekében, hogy a bérek emelkedjenek. Csak ez teszi lehetõvé, hogy a lakosság legnépesebb rétegét kitevõ bérmunkásság fizetõképessége megnövekedjen. Ily módon lehet a tömegtermelésbõl automatikusan adódó túltermelés negatív következményeit mérsékelni. E gazdaságtani motiváltságú változtatás mellékterméke: élethelyzetének, fogyasztási színvonalának javulása következtében a munkások elégedetlensége csökken, sõt elérhetõ, hogy beilleszkedjenek a rendszerbe, és annak keretei között találják meg számításukat. 2. A nemzetgazdaság fejlesztése során - a ricardói koncepciótól eltérõen - nem szabad aszketikus módon a felhalmozásra összpontosítani, hanem figyelembe kell venni egyes improduktív tevékenységek, közvetlenül nem megtérülõ kiadások nemzetgazdasági hasz-nosságát is. Bizonyos oktatási, közigazgatási, kulturális kiadások direkt módon nem a felhalmozást szolgálják, de azáltal, hogy tõkét kötnek le, továbbá hogy munkahelyeket teremtenek, jelentõs mértékben hozzájárulnak a túltermelési válságok elkerüléséhez, és végsõ soron a rendszer hosszú távú stabilizálásához. Másrészt pedig mûveltebb, fegyelmezettebb bérmunkásság alakul ki, ami az õt alkalmazó tõkések számára is elõnyös: termelé-kenyebben dolgoznak és kevésbé lázadnak munkaadóik ellen. A mondottak alapján nem meglepõ, hogy Millnél - a korábbi felfogáshoz képest - megváltozik a termelõ munka fogalma. Míg Ricardónál csak a profitot eredményezõ tevékenység számított termelõnek, addig Mill minden munkát annak nevez, amely akár közvetlenül, akár közvetve hozzájárul profit termeléséhez.

Mill a XIX. század közepén zseniálisan érez rá egy olyan problematikára, amely csak az 1929-es világgazdasági válság után, sõt valójában csak a második világháborút követõ évtizedekben válik gyakorlatilag központivá. Mill fõbb vonásaiban elõlegezi a keynesi megoldást. Felismeri, hogy a tõkés rendszer stabilitását, a tõkeviszony folyamatos újratermelõdését egyedül a gazdasági mozgások (a piac öntörvényû mechanizmusai) nem biztosítják. Ehhez szükség van olyan - a gazdaságon (piacgazdaságon) kívülesõ - állami aktivitásra, amely egyrészt fékezõen hat a rendszert veszélyeztetõ társadalmi konfliktusokra, másrészt magának a gazdaságnak a mûködésébe is támogatóan beavatkozik. Tehát a tõkestruktúra konzerválása megköveteli egy a gazdasággal adekvát politikai állam és politikai rendszer kiépülését, létezését. A kapitalizmus a maga specifikus politikai mechanizmusát a liberális demokrácia, parlamentáris demokrácia alakjában hozta létre. Ez olyan formalizált mechanizmust jelent, amelynek szabályait az állampolgárok nem tudják megváltoztatni, így azok egyértelmûen kijelölik az egyének politikai mozgásterét, egyértelmûen meghatározzák politikai aktivitásának szûkre szabott lehetõségeit. (Megjegyzendõ, hogy a parlamentáris demokrácia rendszere sem mentesül az objektív hatalmi logika törvényszerûségei alól: valójában e hatalmi logika érvényesülésének egyik történelmileg sajátos alesete. Akkor keletkezik, és csak addig marad életben, amikortól és ameddig a tõkés rendszer számára ez a legmegfelelõbb, mert legkevésbé konfliktusteremtõ hatalomgyakorlási forma. Történelmi példák - Hitler, Papadopulosz, Pinochet stb. - bizonyítják, hogy amikor a hagyományos hatalmi funkciókat nem lehet ellátni a parlamentáris demokrácia formalizált mechanizmusainak segítségével, a formális demokrácia játékszabályainak betartásával, akkor a hatalmi funkciók ellátását és ugyanannak a hatalmi struktúrának a továbbélését parlamenten kívüli eszközökkel biztosítják.)

Millnél tehát megjelenik (Keynesnél pedig átfogó társadalomelméletté teljesedik ki) az a felismerés, hogy a gazdasági szféra és a politikai-hatalmi szféra mûködése szükségképpen összefonódik, egymásra támaszkodik. A tõkés rendszer hosszú távú életképességének, stabilitásának elõfeltétele az egymással ellentétes piaci-gazdasági logika és politikai-hatalmi logika egyidejû figyelembevétele, érvényesítése. Elõfeltétele a gazdaság területén és a politika területén domináns erõk között folyamatosan megkötendõ kompromisszum. Miben áll ez a kompromisszum, és közvetlenül, aktuálpolitikailag mi indokolja a létét?

A gazdasági szférától, a piactól elkülönült politikai szféra erõforrásokat von ki a gazdaság területérõl, és lényegében a saját törekvései és szempontjai szerint használja fel azokat. Ebben az értelemben a gazdaság finanszírozza a politikai állam mûködtetését. Ugyanakkor csak a politikai állam tevékenysége teszi lehetõvé a tõkés gazdaság viszonylag harmonikus mûködését: mind a gazdálkodás szociális feltételeirõl ("társadalmi béke"), mind a gazdálkodás szûkebb ökonómiai keretfeltételeirõl (infrastruktúra stb.) az állam gondoskodik. Korlátozza ugyan a közvetlen profitmaximalizálást, de ennek a korlátozásnak, a gazdaság mûködésébe való külsõ beavatkozásnak a segítségével biztosítja magának a tõkestruktúrának (ezáltal a tõkés rendszer totalitásának) a hosszú távú stabilitását. A rendszer mûködésének egészét tekintve - végsõ fokon - politikai állam és piacgazdaság kölcsönösen egymást "finanszírozza" abban az értelemben, hogy saját létük újra-termelésével, mûködésük tartóssá tételével egyúttal a másikat is újratermelik, mûködését tartósítják.

A vázoltakhoz igen hasonló irányú folyamat játszódik le a XX. századi Kelet-Európában. A húszas évek végétõl kezdve a Szovjetunióban olyan rendszer alakult ki, amelyben a különbözõ irányzatok közötti politikai versengés végül is egy monolit hatalmi szerkezet létrejöttébe torkollott. A hagyományos bolsevik irányzatok háttérbe szorításával, illetve megsemmisítésével olyan monopolisztikus hatalmi-politikai struktúra keletkezett, amely a továbbiakban lehetõvé tette, hogy a rendszer egészének szervezése alapvetõen e politikai szféra felõl történjen: annak irányításával és szem-pontjai szerint menjen végbe. Ugyanez a folyamat a "létezõ szocializmus" többi országában is lejátszódott.

A monopolhelyzetet élvezõ sztálini típusú hatalom újra meg újra arra kényszerül, hogy alkalmazkodjon az ipari civilizációhoz való felzárkózás, a gazdasági növekedés, a technikai fejlõdés stb. következtében kialakuló új helyzethez. Lényegében arra kényszerül, hogy - saját pozícióinak megõrzése, stabilizálása érdekében - bizonyos belsõ reformokat hajtson végre. Olyan belsõ reformokat, amelyek nem érintik a rendszer lényegét, de néhány formaváltozás segítségével elérik a meglevõ alapszerkezet konzerválását.

A gazdálkodásban a direkt tervutasításos rendszer alkalmas lehet a nemzeti erõforrások koncentrálására és állami kiaknázására, de nem alkalmas a differenciált fogyasztási igényekhez való alkalmazkodásra, valamint a termelékenység területén mutatkozó lehetõségek kihasználására. Ugyanak-kor a gazdaság második világháború utáni konszolidálását követõen ismételten felvetõdik, hogy módosításokat kell végrehajtani a gazdálkodás szabályozásában. A régi hatalmi rendszernek - mûködõképessége megõrzése érdekében - figyelembe kell vennie a gazdasági racionalitás, hatékonyság szem-pontjait. A megváltozott körülmények hatására a sztálini típusú hatalmi-politikai struktúra számára elkerülhetetlen, hogy segítségül hívja a korábban teljesen politikai megfontolásoknak alávetett gazdaságot és mellõzött gazdasági racionalitást. Sztálinnál ez lényegében még csak abban nyilvánul meg, hogy az ötvenes évek elején írt közgazdasági munkájában (A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban) deklarálja: a gazdaságnak olyan objektív törvényszerûségei vannak, amelyeket egyetlen társadalmi rendszer sem képes megszüntetni. Mindaddig, amíg az életfolyamat egészétõl elkülönült gazdaság létezik, annak emberi akarattól független törvényei is szükségképpen éreztetik hatásukat. Ebben a helyzetben csupán annyit lehet tenni, hogy gazdaságon kívüli, tehát politikai eszközök segítségével körülhatároljuk a gazdaság területét, és így befolyásoljuk a gazdasági törvényszerûségek konkrét érvényesülését. Az említett megfogalmazása szerint a szocializmus árutermelõ társadalom. A szocialista árutermelés abban különbözik a tõkéstõl, hogy itt nincsenek tõkések.

Sztálin utódai - mivel egy általános társadalmi önkormányzással szemben ragaszkodnak a lakossági tevékenységtõl elkülönült politikai-hatalmi szféra fenntartásához - egyre inkább rákényszerülnek arra, hogy elfogadják a sztálini figyelmeztetést, és fokozódó mértékben figyelembe vegyék az elkülönült gazdasági szféra öntörvényû mechanizmusait, az árutermelés objektív logikáját, a piaci automatizmusok szabályszerûségeit. Rákényszerülnek arra, hogy olyan - a sztálini struktúra keretein belül maradó - részreformokat szorgalmazzanak, illetve hajtsanak végre, amelyek (a monopolizált hatalom érdekében és szolgálatában) megpróbálják mozgósítani a gazdasági szféra relatív önállósulásából, öntörvényû mûködésébõl nyerhetõ erõforrásokat.

A monopolisztikus politikai rendszer tehát elsõsorban a gazdaságtól várja, hogy nehéz helyzetében kisegítse: hatékonyabbá váló teljesítményével igazolja, legitimálja a fennálló hatalmat. Ennek nyomán Kelet-Európában is kezd kialakulni a társadalomszervezés olyan alapstruktúrája, amely a nyugatira emlékeztet. Itt is kiderül, hogy egyetlen társadalmi szféra hosszabb távon nem képes egyedül, pusztán saját szempontjaira és normáira alapozva szervezni és irányítani a rendszer egészét. Itt is törvényszerûen létrejön a politikai bürokrácia és a gazdasági bürokrácia összefonódása. Kelet-Európában is megjelenik - elméleti-ideológiai programként, valamint gyakorlati tendenciaként - az a kétpólusú társadalomszerkezet, amelyet viszonylagosan önálló gazdasági és politikai szféra kettõssége jellemez, ennek összes elválaszthatatlan következményével, így gazdasági racionalitás és politikai-hatalmi racionalitás totális érvényesítésének egyidejû törekvésével, ezért egymást akadályozó gyakorlatával. A végeredmény: a rendszer olyan mûködése, amelyre gazdaság és politika szoros egymásrautaltsága, ugyan-akkor ezen az egymásrautaltságon belüli ellentéte, küzdelme és a minden-kori erõviszonyoknak megfelelõ kompromisszumai jellemeznek. A keleti és a nyugati alapstruktúra hasonlóságának, sõt lényegi azonosságának hangsúlyozása mellett két - nem elhanyagolható - különbségre is utalni kell. 1. A vázolt kettõs társadalomszerkezet történelmi kialakulásának folyamata nyugaton és keleten eltérõ. Nyugaton a gazdaság öntörvényûségébõl származó feszültségek kényszerítették ki a politikai állam megerõsödését, és hívták segítségül - az elkülönült gazdasági szféra és az egész rendszer érdekében - a gazdasági mozgásokba való beavatkozást. Keleten viszont a politikum képezte a kiindulópontot, és a monopolhelyzetben levõ politikai hatalom önvédelmi reflexe hívta életre azokat a gazdasági intézkedéseket és reformokat, amelyek elsõdleges feladata: a hatalmi struktúra gazdasági fedezetét biztosítani és társadalmi-ideológiai hitelét megteremteni. 2. Lényegesen más a "létezõ szocializmus" és a modern kapitalizmus országainak anyagi-technikai színvonala, amire egyazon rendszertípus konfliktusosabb, illetve harmonikusabb változata épül rá.

Az elmondottak alkalmat adnak egy alapvetõ - bár némiképp sarkítottan megfogalmazott - elméleti következtetés levonására. Ha egy társadalomban öntörvényû társadalmi mechanizmusok érvényesülnek, a lakosság elõbb-utóbb szükségképpen kettéválik gazdasági hatalmasságokra és gazdaságilag alávetettekre, a politikai hatalmat gyakorlókra és a tényleges hatalomgyakorlásból kiszorultakra. Aki következetesen aláveti magát a piacgazdaság logikájának, annak profitot kell termelnie. Aki belehelyezkedik a hatalom logikájába, az kénytelen arra törekedni, hogy mindazokat kiszorítsa a hatalomból, akiket módjában áll onnan kiszorítani. Mindkét szereplõ olyan objektív, közremûködése nélkül keletkezett külsõ célnak rendelõdik alá, amely elkerülhetetlenül adódik magából az öntörvényû szféra belsõ mechanizmusából. Mind a gazdasági szférába, mind a politikai szférába belépve olyan (emberi akarattól függetlenül létezõ és érvényesülõ) törvényszerûségek hatókörébe kerül, amelyek alól - mindaddig, amíg az adott szférában tevékenykedik - nem mentesülhet. Akik a gazdaságban aktív szerepet vállalnak és nyereségmaximalizálásra törekedve mások rovására meggazdagodnak, egyénileg kevéssé vonhatók felelõsségre azért, mert a maguk javára használták ki a piaci technikákban rejlõ lehetõségeket. Ugyan-így magától értetõdõ, hogy a politika területén is az kerekedik fölül, aki szakszerûbben, gátlástalanabbul alkalmazza a hatalmi technikákat és ügye-sebben taktikázik. Végsõ fokon tehát nem az egyes egyén, hanem a különbözõ társadalmi részterületeket és funkciókat mereven elhatároló struktúra a felelõs a gazdasági-társadalmi-politikai hierarchiák kialakulásáért.

Egyetlen mód nyílik a társadalom kettészakadásának elkerülésére, megakadályozására: ha a lakosság megtanulja a legfontosabb társadalmi feladatok ellátását, és csak ahol erre közvetlenül nem képes, ott bíz meg specialistákat. Olyan szakhivatalnokokat, akik az õket megbízó közösség alkalmazásában állnak, és csak addig gondoskodnak a megbízók e szakemberek javadalmazásáról, eltartásáról, ameddig a munkájukkal elégedettek.