Alekszandr Subin:

Az önkormányzás és a munkahelyi demokrácia történetéhez

Az üzemi demokrácia és önkormányzás fejlõdésének lehetõségeivel és módszereivel kapcsolatos kérdések már az elsõ világháború idején élesen merültek föl Oroszországban. A gazdasági válság megkövetelte a különbözõ társadalmi érdekek összeegyeztetését célzó hatékony mechanizmusok kialakítását. A gazdasági tényezõktõl való függetlenségük következtében a bürokratikus intézmények képtelenek voltak e feladat ellátására. A Duma és a területi önkormányzatok szerény tapasztalatai szintén arra mutattak, hogy a parlamenti mechanizmusok sem képesek biztosítani az állandó kapcsolatot a különbözõ társadalmi rétegek és a felsõbb hatalmi tényezõk között. Ugyanerrõl tanúskodtak az európai parlamentizmus tapasztalatai is.

Miben rejlenek az alapvetõen új típusú demokratikus rendszerek kialakítását napirendjükre tûzõ parlamentáris rendszerek negatív tulajdonságai? A parlamentarizmus föltételezi, hogy az adott választási körzet valamennyi választópolgára egy idõpontban szavaz valamely politikai csoportosulás jelöltjére minden hatalmi szerv vonatkozásában. Ily módon a képviselõ csupán közvetlenül a választásokat megelõzõ idõszakban függ a választóktól, egyébként tetszése szerinti politikát folytathat. Ugyanakkor ez a függõség - csakúgy, mint a képviselõ önállósága - viszonylagos. A választók tömegei nagyobbrészt nem ismerhetik annak a jelöltnek a politikusi tulajdonságait, akit a választási kampányt szervezõ csoport ajánl a figyelmükbe. A konkurens párt természetesen teljesebbé teheti a képet, azonban a társadalom egyes tagjai nem rendelkeznek megfelelõ lehetõségekkel ahhoz, hogy ellenõrizzék a különbözõ pártok ellenõrzése alatt álló tömegkommunikációs eszközöket. Az is nyilvánvaló, hogy egy személy egyedül, mindennemû támogatás nélkül képtelen hatékony választási kampány lebonyolítására. Ennek megfelelõen a hatalmi szerveket nem annyira a lakosság, mint inkább a különbözõ irányzatú pártbürokráciák alakítják ki. Ez utóbbiak társadalmi érdekei különbözhetnek a választópolgár érdekeitõl.

A parlamentáris hatalmi rendszereken belüli csoportérdekek létrejötte oda vezetett, hogy a XIX. század második felének szocialista gondolkodói az úgynevezett közvetlen választások elvének megfelelõ képviseleti rendszerrel szemben kidolgozták a tanácsi (más néven közvetlen) demokrácia alternatíváját. A megbízatásnak ez a rendszere föltételezi, hogy a felsõbb szervek az alsóbbak képviselõibõl állnak össze, megõrizve a mindenkori küldöttek bármikori visszahívásának lehetõségét a delegáló szervek által.

A választások többlépcsõs rendje megteremti annak reális lehetõségét, hogy a képviselõt lentrõl visszahívják (a parlamentarizmus körülményei között ez nem lehetséges, mivel valamennyi választó összehívására csak valamely, megfelelõ hatáskörrel rendelkezõ felsõbb szerv jogosult). Egy ilyen kezdeményezéshez elegendõ az érintett küldött visszahívása kérdésének fölvetése (a hasonlóképpen létrehozott) alsóbb szerv által. Ez biztosítja a képviselõ függését az õt delegáló társadalmi csoporttól (hivatalos megbízás), amely elvben eléggé kompakt ahhoz, hogy valóban mûködõképes szerv legyen, s elégséges mértékben kompetens és tájékozott ahhoz, hogy a küldött felsõbb szervben végzett tevékenységét érdemi módon megítélje.

A képviseleti rendszer eszményi mûködéséhez szervesen hozzátartozik a felsõ szervek alsók általi értékelésének lehetõsége. Ennek eredményeképpen az ilyen rendszer nem csupán arra nyújt lehetõséget, hogy a vezetõ szerv csoportérdekeit "földarabolják" és helyettesítsék a különbözõ társadalmi csoportok érdekeinek kompromisszumával, hanem egyben arra is, hogy a kisebbség jogait szavatolja. Ez azonban csak az eszményi modell esetében van így. A valóságban a mindenkori megbízatások sorsa ennél összetet-tebben alakult.

Az 1917-es februári forradalom megteremtette az alapokat a társadalom szervezõdése újabb formáinak - a tanácsok és az üzemi bizottságok rendszerének - kialakulásához. Az általuk koordinált csoportokhoz szorosan kapcsolódó hatalmi szervek létrehozásának szükségessége a parlamenti választások elve mellett új küldöttrendszert is teremtett. Az új elv azonnal beleütközött a mensevik és az eszer párt ellenállásába, mivel ezek a tanácsokat a zemsztvo mintájára kívánták átalakítani, hogy biztosíthassák bennük saját uralmukat. A mensevikek csak akkor kezdtek hozzá a választások elõkészítéséhez, amikor az üzemek már meg is választották küldötteiket a petrográdi tanácsba. E tanács ideiglenes végrehajtó bizottsága február 27-én elutasította a közvetlen tanácsi választások elõkészítését, s a tömegek nyomására elfogadta, hogy az alsóbb szintû szervezetek képviselõit delegálják a tanácsba: "Valamennyi, a nép mellé átállt csapattest haladéktalanul válasszon meg századonként egy-egy küldöttet. Az üzemek minden ezer dolgozóra válasszanak képviselõt. Az ezer fõnél kevesebbet foglalkoztató üzemek egy-egy küldöttet válasszanak."

Láthatjuk, hogy az ideiglenes végrehajtó bizottság rendelkezése konzerválta az egyes társadalmi csoportok képviseletének egyenlõtlenségeit. A késõbbiek során ez a gyakorlat a szovjethatalom rendszerének súlyos torzulásaihoz vezetett.

A tanácsokban meglévõ befolyásukra támaszkodva és kihasználva, hogy az új hatalmi szervezet még csak kialakulóban van, a mensevikek és az eszerek megkísérelték megbénítani a Petroszovjet küldötteinek megválasztását, hogy ezáltal is csökkentsék függõségüket a munkásságtól.

Ennek érdekében olyan módszereket alkalmaztak, mint a katonai szektor jelentõségének növelése a munkásokéval szemben, a végrehajtó bizottság tagjainak pártlisták alapján történõ megválasztása, valamint a vb hatás-körének pótlólagos kibõvítése. Az a kísérlet, hogy a tanácsok helyébe a végrehajtó bizottságok diktatúrája lépjen, lefékezte ugyan a képviseleti rendszer kialakulását, de a folyamatot nem állította le. Egyrészt, a munkások egyre intenzívebben alkalmazták a küldöttek visszahívásának módszerét, ami meggyorsította a tanácsok bolsevizálódását, másrészt a tanácsokkal párhuzamosan kialakult az üzemi bizottságok rendszere, amely szintén szorosan kapcsolódott a választásokhoz.

Az üzemi bizottságok kialakulása közvetlenül a februári forradalom után kezdõdött el és - a tanácsokéhoz hasonlóan - eltérõ módokon ment végbe. Kezdetben az a tendencia uralkodott, hogy minden kérdést a munkások közgyûlései döntsenek el. De az ilyen "gyûlésezés" akadályozta a munkát. Gyakran egyenesen ezeken a nagygyûléseken hozták létre az üb-k ügyviteli szerveit. A közvetlen választások azonban nem mindenütt váltak uralkodóvá. Számos üb az "üzemvezetõk tanácsain" alapult, az egyes üzemek képviselõibõl jött létre. (Az üb-k és az "üzemvezetõk tanácsai" közötti lényegi azonosság miatt a továbbiakban ezeket egységesen üb-ként említjük, kivéve azokat az eseteket, amelyekben különös jelentõsége van a kiválasztás elvének.)

Az üb-k harca a termelésirányításban való részvétel jogáért, valamint az egyre növekvõ piaci válság szükségessé tette az üzemek közötti koordináció szerveinek létrehozását. Ezek lettek az üb-k kerületi tanácsai és különbözõ konferenciái lettek. A kerületi tanács funkcióit a szerv vezetõ testületében, Petrográd moszkvai kerületében például a következõképpen határozták meg:

1. a kerületi tanács tudta vagy felhívása nélkül semmiféle akció nem szervezhetõ;

2. a politikai és gazdasági élet minden kérdése a kerületi tanács hatáskörébe tartozik;

3. bármely szervezetbe vagy intézménybe való küldöttállítás csak a kerületi tanácsokon keresztül lehetséges;

4. bármely, az üzemi közgyûléseken hozott határozat a kerületi tanács elé terjesztendõ végrehajtás, illetve a megfelelõ intézményekhez és szervezetekhez való továbbítás végett;

5. bármely, az üzemi bizottságok által meg nem oldott konfliktus a kerületi tanácsokhoz továbbítandó végleges megoldás vagy a megfelelõ intézményekhez és szervezetekhez való továbbítás végett.

Világos tehát, hogy a kerületi tanácsok nem a konfliktusokat erõsítõ szervekként jöttek létre, hanem az alulról kiinduló kezdeményezések csatornáiként, a gazdaságot szétziláló ellentmondások feloldása érdekében. Ilyen körülmények között a küldöttállítás elve teljes mértékben nélkülözhetetlenné vált - a kerületi tanácsok az "üzemvezetõk tanácsai" alapján mûködõ üb-k képviselõibõl tevõdtek össze.

A februári forradalom után azonnal megkezdõdnek az üb-k konferenciái is. Március 13-án összeül a Központi Tüzérségi Osztály üb-konferenciája, amely átalakul az üzemközi koordináció állandó testületévé, s nem csupán a minimálbérek ügyével és a testületi vezetés kerületek szerinti döntéseivel, hanem tervezési feladatokkal is foglalkozik. Március 18-án összeül a Tengerészeti Hatóság üb-inek tanácskozása, április közepén a kincstári üzemek üb-inek konferenciája, május 30-a és június 3-a között a petrográdi üb-k konferenciája, április 8-a és 9-e között a Moszkvai Kormányzóság üb-inek kongresszusa. Más városokban és iparvidékeken is sor kerül üb-konferenciákra.

Az állandó testületekké át nem alakult konferenciák ágazati és más típusú koordinációs szerveket hoztak létre: a Kincstári Üzemek Fõbizottságát, a Kincstári Üzemek üb-inek Központi Tanácsát, a Moszkva Kormányzósági Irodát stb. Ebben az idõszakban megfigyelhetõ a küldöttállítás szembetûnõ következetlensége - a küldött-testületek túlságosan nagy létszámúak lesznek ahhoz, hogy valódi munkacsoportokként mûködhessenek, ezért kénytelenek létrehozni végrehajtó bizottságaikat, amelyek képesek elszakadni az alsóbb szervek szûk érdekeitõl. 1917-ben ugyanakkor nehézségekbe ütközött a csoportérdekek kibontakoztatása. A felsõbb bizottságok és tanácsok politikájára jelentõs hatást gyakoroltak a középszintû koordinációs központok, a kerületi üb-tanácsok és a legnagyobb üb-k. Kialakul az üb-küldöttségek kiválasztásának rendszere is. Például a petrográdi csõgyárban március végétõl megszilárdul a küldöttválasztás "üzemvezetõk tanácsára" támaszkodó rendje. A pártlisták alapján lebonyolított szavazástól eltérõen egyéni jelöltekre szavaznak Petrográd legtöbb kincstári üzemében, a "Triugolnyik" nevû nagyvállalatnál és a pétervári textilüzemekben is. A pártok természetesen tovább is hatnak a választások kimenetelére, de már nem küldötteket delegáló csoportokként, hanem agitációs központok formájában.

Az üb-k tevékenysége a bolsevikokon és az eszerek balszárnyán kívül gyakorlatilag minden párt részérõl ellenállásba ütközött. A küldöttrendszer ellenfelei egész sor ellenérvet sorakoztattak fel. (A késõbbiek során ezeket az ellenérveket a szocialista gondolkodás olyan képviselõ is hangoztatták, mint Kautsky, Csernov, és hasonló érveléssel néha még napjainkban is találkozunk.)

A küldöttrendszer ellenfeleinek véleménye szerint a választások többlépcsõs gyakorlata és a küldöttek kijelölésének részlegekre támaszkodó jellege lehetõvé teszi azok manipulálását. A tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy a választások manipulálása csak ott vált lehetségessé, ahol a képviselt szervek nagy létszámú gyûlésekké, afféle parlamentekké alakultak át. Ez a küldöttek kiválasztási rendjének következetlensége miatt vált lehetségessé, ami abban mutatkozott meg, hogy a képviseletet nem a közvetlenül alárendelt szervezetek biztosították, hanem a különbözõ fokozatokon keresztül valósult meg. (Ennek eredményeképpen a küldöttek száma oly mértékben megnövekedett, hogy a valóságos hatalmat át kellett adni a végrehajtó bizottságoknak, míg a küldötti testület tevékenysége az általános vezetésre és ellenõrzésre korlátozódott.) Bármely akaratnak egy állandó jellegû s ennélfogva kompetens szervre való ráerõltetése - amennyiben az mindenekelõtt az alsóbb szervezetek többségétõl függ - kizárólag meggyõzés útján lehetséges.

A küldöttrendszer második problémájának a kisebbségi jogok hiányát tekintették. A küldöttállító szervek a kérdéseket a szavazatok többségével döntik el, kirekesztve ezáltal a kisebbség véleményét. Ez a kifogás szintén az alapelv érvényesítésének következetlenségére támaszkodik. Az elv maga a kompetencia alulról történõ meghatározását föltételezi: az egyesülõ kisebbségek maguk határozzák meg, hogy milyen célból szükségesek a felsõbb szervek és melyek azok a kérdések, amelyeket önállóan is eldönthetnek. A sokrétû formák pedig - mai nyelven szólva - a szocialista pluralizmust jelentik. A képviseleti rendszerek kialakulásának folyamata eleinte pontosan ennek megfelelõen fejlõdött (tanácsok, üb-k, szakszervezetek, szövetkezetek, társadalmi szövetségek stb.), a késõbbiek során azonban - az általános politikai helyzet megváltozásával összefüggésben megkezdõdött az egységesülés folyamata és bekövetkezett a kompetencia fölülrõl történõ kikezdése.

A harmadik alapvetõ ellenérv az úgynevezett "tömegek kultuszához" kapcsolódik. A küldöttrendszer, meglehetõsen szigorúan, a dolgozók széles tömegeinek uralma alá rendeli a felsõbb szerveket. Ilyen körülmények között az "élcsapat" gyakran képtelennek bizonyult olyan távlati programjainak keresztülvitelére, amelyek csupán nagyobb idõszakok alatt képesek meghozni pozitív eredményeiket. Fölmerült viszont a kérdés: mit ér egy olyan "élcsapat", amely képtelen meggyõzni a választókat egyik vagy másik hosszú távú programjának szükségességérõl, amely igazi törekvéseit véka alá rejti a mindenkori választási kampány idején, azzal számolva, hogy majd a választási gyõzelem után nyújtja át "meglepetését" a dolgozó tömegeknek. A következetes delegálási és visszahívási rendszer körülményei között az ilyen kalandorság eleve kudarcra ítélt.

Létezik azonban más veszélyforrás is: a hatalomra jutott csoportok valamely oknál fogva elfordulhatnak eredetileg meghirdetett programjuktól, kihasználhatják a küldöttállítás rendszerének következetlenségeit és meg is béníthatják annak folyamatát. Hasonló hadmûveletet végrehajthat az igazi céljait kezdetben eltitkoló "élcsapat" is.

Az "élcsapat" híveinek érvei az irányítás feladatához nem értõ széles dolgozói tömegek iránti általános bizalmatlanságból táplálkoznak. Ez a bizalmatlanság pedig a társadalomnak irányítókra és irányítottakra való felosztásából fakad. És ez a társadalmi "munkamegosztás" mindaddig megingathatatlan marad, amíg a munkás biztos abban, hogy az õ véleményétõl semmi sem függ. A küldöttállítási rendszer a dolgozók többsége számára lehetõvé teszi, hogy fokozatosan egyre elsajátíthassa a vezetés tudományát.

Az üb-k mûködési tapasztalata azt mutatja, hogy a dolgozók a vezetésben való részvételükkel sem "falták fel" a termelést, sõt mindent megtettek annak szinten tartásáért az 1917-es év gazdasági nehézségei közepette is. Ennek legfõbb oka abban rejlett, hogy ebben az idõben a piac rendkívül kemény föltételek elé állította az üzemeket, akkoriban az államiakat is. Az üb-k legelõször az élelmezési és munkaerõ-felvételi kérdéseket vonták ellenõrzésük alá az egyes üzemekben. Ebben az idõszakban csupán szerkezetüket tekintve különböztek a szakszervezetektõl. A vállalatvezetés és a munkaerõfelvétel szétválasztása megakadályozta a vezetés önkényeskedését és gyöngítette a dolgozók termelõeszközöktõl való - a kapitalizmusra oly jellemzõ - elidegenedésének tendenciáját. A munkásellenõrzés elsõ sikerei a termelõüzemek szintjén alapokat szolgáltattak az üb-k befolyásának kiszélesítéséhez. Ez annál inkább szükségszerûvé vált, mivel a vállalkozók képtelenek voltak és gyakran nem is akartak kiutat keresni a válságos gazdasági helyzetbõl.

Májustól számos üb áttér a fûtõanyag-felhasználás ellenõrzésére, a mûszaki - gazdasági normák felügyeletére és az értékesítés megszervezésére. A munkások vezetésbe való beavatkozása még az ilyen ellenõrzési kategóriákban is élénk ellenkezést váltott ki. Ennek az ellentmondásnak a feloldása kétféle úton haladt: egyrészt az adminisztráció kiszorításával a jogkörök bizonyos területeirõl, másrészt a korábbi adminisztrációnak az üzemekbõl való eltávolítása révén. A második változat 1917 májusától kezd érvényesülni, válaszul a tömeges elbocsátásokra és a szabotázs legszembetûnõbb megnyilvánulásaira. Jellemzõ azonban, hogy az adminisztráció elbocsátására nagyon ritkán, mintegy végsõ megoldásként került csak sor. Az adminisztráció személyi állományának lecserélése nem oldotta meg a vállalatvezetési problémákat, amelyekkel még azok a tõkés vállalatok is szembe-kerültek, amelyek vezetõi nem vettek tevékenyen részt a szabotázsakciókban, viszont gyakran megfosztotta az érintett üzemeket tapasztalt kádereiktõl. Októberig mindössze 59 esetben tudunk az adminisztráció teljes elbocsátásáról, s ráadásul a vezetés nem is mindig ment át az üb-k kezébe: inkább vegyes testületeket hoztak létre a mérnöki-mûszaki szakemberek részvételével.

Az üb-k "hadjárata" az adminisztráció jogkörei ellen fokozatosan, a megszerzett tapasztalatok mértékében bontakozott ki. Eközben az üzemek vezetésének elsajátítása alapvetõen a következõ módon ment végbe: a munkaerõ alkalmazásának szabályozása; a belsõ rend kialakítása a munkások számára; a munkafegyelem megerõsítése. Belsõ átszervezések; mûszaki ellenõrzés; a nyersanyagellátás megszervezése; az értékesítés biztosítása (gyakran közvetlen cserekereskedelem útján). Fontos szerepet játszott a munkásellenõrzés átalakítása munkásirányítássá. Jellemzõ, hogy a termelési-mûszaki és a kereskedelmi ellenõrzés - a legnagyobb pétervári üzemekbõl származó adatok szerint - az ismert esetek 59,6 százalékában létezett. Ehhez közeli arányok figyelhetõk meg a munkásellenõrzés alatt álló élenjáró üzemekben is.

A Pétervári Lõszergyár üb szeptemberi jegyzõkönyveinek (ez a hónap politikai vonatkozásban viszonylag nyugodt volt) adatelemzése kimutatja, hogy az ülések alkalmával napirenden szereplõ 15 kérdés közül 5 foglalkozott az üzem szerkezeti átalakításával, külgazdasági kapcsolataival, az üzem vagyonának kezelésével, bérszabályozási problémákkal (e 10 kérdésben végleges döntés született); volt egy átszervezési kérelem (valószínûleg olyan területen, amely nem tartozott az üb hatáskörébe); és 4 téma szólt a politikai küzdelem problémáiról.

L. SZ. Gaponyenko bemutatja az üb-k egyik lehetséges fölépítési típusát: az üb vezetõ szerve a közgyûlés, a mindennapi tevékenység ellátására elnökséget hoznak létre, amelynek tagjai az elnök, a titkár és a bizottságok elnökei. A konkrétan vizsgált esetben mindössze két bizottság volt: a munkaellenõrzési és a munkaszervezési. A munkaellenõrzési bizottságnak két tagja volt, az egyik a termelés-, a másik az anyagellátás kérdéseivel foglalkozott. A bizottságok tagjai bevonták a munkásokat a megfelelõ irodák tevékenységébe az adminisztratív-pénzügyi ellenõrzés, valamint a mûszaki-termelési ellenõrzés területén, továbbá a nyersanyagellátás és fûtõanyag-ellátás kérdéseiben. A munkaszervezési bizottság tagjai közvetlenül a munka megszervezésével és a proletárkultúra terjesztésével foglalkoztak, ahol jelen volt az üb egy tagja is, akinek feladata a termelési normák meghatározása, míg egy másiké a dolgozók felvételének, illetve elbocsátásának elbírálása volt. A proletárkultúra irodája a munkavédelemmel, valamint a kulturális-ismeretterjesztõ tevékenységgel foglalkozó üb-tag segítségével végezte munkáját. Mint az üb-jegyzõkönyvekbõl egyértelmûen kiderül: az egyes bizottságok csak a komoly kérdésekkel kapcsolatos anyagok elõkészítésével foglalkoztak. A végleges döntés megmaradt az üb mint testület kezében.

Az októberi forradalom ezeket a képviseleti szerveket átalakította a hatalomra csupán igényt tartó rendszerbõl valóságos hatalmi struktúrává. Ez ugyanakkor egész sor veszélyt rejtett magában, mindenekelõtt a hatalmi rendszer egységesítésének tendenciáját. 1918 januárjában az üb-k összeolvadtak a szakszervezetekkel, amelyek szintén a küldöttállítás alapján szervezõdtek. Úgy tûnt, hogy maguk a szakszervezetek alakulnak át üzemi bizottságokká, vagyis az irányítás és önkormányzás szerveivé. A szakszervezetek érdekvédelmi funkciója ilyen körülmények között értelmetlennek tûnt (lehetséges gyakorlati átadását az "egyszemélyi vezetõk" kezébe tulajdonképpen idõleges jelenségnek tekintették).

A párt 1919-es programja le is szögezte: "A szakmai szövetségeknek el kell érniök, hogy gyakorlatilag saját kezükben összpontosítsák a népgazdaság egészének, mint egységes gazdasági rendszernek a teljes vezetését." A hatalom egységesítése a küldötti szerveket számos lehetõségüktõl megfosztotta és korlátozta a mindenkori kisebbség érdekeinek kifejezõdését is.

A legsúlyosabb veszély azonban azokban az érdekekben rejlett, amelyeket maga a hatalomhoz való tartozás hívott életre. A karrierista elemek törekvése a hatalmi szerveken belüli megmaradásra és a hatalom talaján keletkezõ elõjogaik megerõsítésére lényegi ellentétben állt a küldöttrendszerrel. A bürokratikus elemeknek (vagyis a hivatalnok rétegeknek, amelyek igyekeztek megszabadulni a közvetlen termelõk részérõl megnyilvánuló ellenõrzéstõl) az volt a legfontosabb, hogy megbénítsák a küldöttrendszert és azt új vezérlõelvvel, a kooptálással váltsák föl, ami tulajdonképpen a káderek felülrõl való kiválogatását jelentette. Ezt elõsegítette a küldöttállítás mechanizmusának következetlensége a forradalom és a polgárháborús idõszak súlyos körülményei között.

Még a küldöttállítási gyakorlat legmagasabb pontját jelentõ elsõ szovjet alkotmányban is megfigyelhetõ ez a következetlenség. Az alkotmány úgy rendelkezett, hogy a járási tanácsok kongresszusai a községi küldöttekbõl állnak, a kerületiek szintén a községiekbõl és nem a járásiakból, a kormányzóságiak a járásiakból és városiakból, nem pedig a kerületiekbõl, a megyeiek viszont a kerületiekbõl. Az ily módon összehívott kongresszusokról kiderült, hogy túlságosan népesek ahhoz, hogysem valóságos munkavégzõ szervekként mûködhessenek. Ezek csupán közvetítették fölfelé a dolgozók akaratát és bizonyos hatást gyakoroltak a végrehajtó hatalmi szervek kialakulására, mely utóbbiak viszont egyre nagyobb mértékben saját hatáskörükben összpontosították az információkat és a tényleges végrehajtó hatalmat.

Az alkotmány megerõsítette az egyenlõtlenséget a munkások és parasztok képviseleti normái között, ami nem járult hozzá a dolgozók két legnagyobb osztálya közötti párbeszéd kialakulásához és végsõ soron elvezetett a polgárháború kirobbanásához.

Az alkotmány azonban mégis megerõsítette a legalapvetõbb elveket, amelyek erre az idõre már kialakultak a küldöttállítás gyakorlatában: a tanácsi kongresszusok automatikus összehívásának mechanizmusát; a küldöttválasztások már létezõ gyakorlatát stb. Erre az idõre már a városi tanácsok létrehozásában is a küldöttállítás gyakorlata uralkodott. "Mindenfelé érvényesült egy sajátosság: a munkások mindenütt a termelési egységek és nem a területi elv alapján választották meg képviselõiket, lényegében a gazdasági és szakmai szervezetek alapján" - írja E. G. Gimpelson, szovjet kutató. Ez azonban nem pusztán valamiféle sajátosság volt, hanem a városokban a szervezett demokrácia megvalósításának elengedhetetlen feltétele, hiszen itt a proletáriátus valóban a termelési egységekben szervezõdött tömbökké, és a termelési valamint szakszervezeti egységekben megválasztott képviselõit delegálhatta a tanácsokba.

A mezõgazdasági vidékeken a küldöttállítás a területi elv alapján ment végbe, vagyis a parasztság számára hagyományos közösségi önkormányzás keretein belül. A járási tanácsok a falvak küldötteibõl tevõdtek össze, illetve a küldöttek gyûlésein választották meg õket, amennyiben az utóbbiakból túlságosan sok volt.

Ugyanakkor a polgárháború kiélezõdése és mértékének elhatalmasodása egyre erõteljesebb hatással volt a szovjethatalom szerkezetének alakulására: fokozatosan lerombolta a küldöttállítás mechanizmusát és megerõsítette a kooptáción alapuló (vagyis felülrõl való káderkiválasztásra épülõ) szerveket. Az adminisztratív szervek rendkívüli hatalomra tesznek szert, önhatalmúlag beavatkoznak a tanácsi szerveknek, valamint a termelési önkormányzás egységeinek a kompetenciájába. Mindezt elõsegítette a "hadikommunizmus" politikája, amely egyre jelentõsebb tényleges hatalmat ruházott a központi végrehajtó szervekre. "Az egyes népbiztosságok rendelkezései életbeléptetésének megakadályozása csak kivételes esetekben engedhetõ meg" - hangzik a tanácsok VIII. kongresszusának rendelkezése. Mindemellett az állam-apparátus csupán szélsõséges hozzánemértésrõl, magatehetetlenségrõl, sõt, a szovjethatalommal szembeni ellenségességrõl tesz tanúbizonyságot.

Álljon itt egyetlen bizonyíték errõl a "Pravda" 1919. március 1-i számából: "A szamarai, szimbirszki és szaratovi kormányzósági szervezetek tájékoztatása szerint azok a felvásárlók, akik nem normatívák szerinti termékeket vásárolnak, fagyos burgonyát és különféle romlott zöldségeket szállítanak. Ugyanakkor a Szamara-Zlatouszt és a Volga-Bugulminszk vasútvonalak állomásain rengeteg gabona áll fölhalmozva, több mint tízmillió pud mennyiségben, amit mozdonyok és vagonok híján az élelmezési szervek képtelenek elszállítani a fölhasználás helyére, és ami máris romlásnak indul." Ez csupán egyetlen példája annak, hogy az adminisztratív szervek megerõsítése nemhogy nem enyhítette, hanem még inkább elmélyítette a gazdasági válságot.

Az újabb jogokkal és kötelezettségekkel felruházott adminisztratív rend-szer elburjánzott és önmagát gyarapította. Mindemellett a hivatalnokok általában nem az ügy érdekében munkálkodtak, hanem saját önös érdekeiket tartották szem elõtt, mivel alulról történõ ellenõrzésük ebben az idõszakban rendkívül bonyolult lett volna. A kinevezési gyakorlatra - kooptálásra - épülõ rendszer egyre nagyobb számú elõjogra tett szert, "minden intézmény magától értetõdõen hajlamos saját hivatalnokainak megvédelmezésére" ("Pravda" 1919. március 1.). Emellett a maga számára kívánja biztosítani a parasztoktól származó terméktöbblet jelentõs részét, miközben sorait nem a legtekintélyesebb emberekkel tölti fel, mint tenné a küldöttállítási rendszer következetes alkalmazása mellett, hanem a "régi" értelmiség és a pártkáderek leginkább karrierista elemeivel: "A vidék elnéptelenedett. Megfigyelhetõ az a jelenség, hogy vidékrõl már-már félnek a központba küldeni az embereket, mivel, amint az adott elvtársat odairányítják, az illetõ nyomban a KB-hoz fordul, és fölsorakoztatja érveit amellett, hogy neki célszerû lenne a központban maradnia, amit lehetõvé is tesznek neki" - panaszkodott az OK(b)P X. kongresszusa alkalmával egy Szkvorcov nevû küldött.

Az adminisztratív-bürokratikus rendszer és annak szociális hordozója, maga a bürokrácia még attól sem riadt vissza, hogy néhol egyenesen feloszlassa a tanácsokat egyes szegényparaszti bizottságok szélsõséges elemeinek felhasználásával, méghozzá közvetlenül a választások alkalmával történõ jelöltállítás elõtt.

A proletariátus és a parasztság érdekeinek egyeztetésével kapcsolatos alkotmányos mechanizmusok megzavarása lett a bekövetkezõ igen súlyos hatalmi válság egyik tényezõje. Lenin például a következõket írta: "1921-ben, azután, hogy túljutottunk a polgárháború legfontosabb szakaszán, méghozzá gyõzelmesen, szembekerültünk egy nagy, véleményem szerint Szovjet-oroszország legnagyobb belsõ politikai válságával. Ez a belsõ válság felszínre hozta nem csupán a parasztság jelentõs tömegeinek, hanem a munkásság egy részének elégedetlenségét is." A parasztság széles tömegeinek és a munkásság egy részének harca a NEP-ért, valamint az OK(b)P X. kongresszusa részérõl megnyilvánuló politikai bölcsesség tette lehetõvé, hogy a lehetõ legcsekélyebb veszteséggel vészeljük át ezt a súlyos válságot.

A gazdálkodás piaci mechanizmusainak fölélesztése megkövetelte a termelési önkormányzás helyreállítását is, amely a "hadikommunizmus" idõszakának végére tetszhalotti állapotba süllyedt. Az OK(b)P X. kongresszusának határozatai levették a napirendrõl az ipar szakszervezeti irányításának gondolatát. A munkások, akik a piaci verseny körülményei között egyre nagyobb felelõsséget viseltek a gazdasági kockázatok terén, az egyszemélyi vezetés feltételei mellett nem gyakorolhattak befolyást a döntések meghozatalára. 1921-tõl kezdve azonban már igyekeztek beavat-kozni a termelés irányításába, felhasználva erre a trösztök vezetõivel való találkozásokat és a termelési propaganda eszközeit. A munkások kezdeményezõképes csoportjai, amelyek a termelés ésszerûsítésére törekedtek, fokozatosan termelési tanácskozásokká alakulnak át - ez utóbbiakat 1924-ben hivatalosan is elismerték.

A termelési tanácskozások gyakran az üzemi küldöttértekezletek mintájára keletkeztek, a velük párhuzamosan mûködõ küldöttgyûlések informális apparátusaiként is tevékenykedtek. A termelési tanácskozások kénytelenek voltak harcbaszállni az adminisztratív vezetéssel a küldöttgyûlések határozatainak megvalósítása érdekében. Ebben a küzdelemben a munkások támaszkodtak az üzemeken kívüli közvéleményre is. A mozgalom további fejlõdése - a termelési tanácskozások rendszeres nyomása az igazgatóságokra, (alkalmasint teljesíthetõ) követeléseik a termelési elõirányzatok és tervek jóváhagyására, a dolgozók fölvételére és elbocsátására, az adminisztratív munkakörökben dolgozók kiválogatására vonatkozóan - kiváltotta a felsõbb, elsõsorban szakszervezeti szervek aggodalmát. 1926 augusztusában az Összszövetségi Központi Szakszervezeti Tanács határozatot fogad el, amely a termelési tanácskozásokat egyrészt a szakszervezeti bizottság által kijelölt állandó bizottság felügyelete alá helyezi, másrészt módosítja azok belsõ szerkezetét: a tanácskozások mellett állandó ellenõrzõ csoportok szervezõdnek az információk összegyûjtése céljából. A termelési tanácskozások tevékenységének hatékonysága nem tette lehetõvé megbénításukat a NEP körülményei között.

Az önkormányzás újabb formáit azonban lehetetlenné tették a "hadi-kommunizmus" és a NEP idõszakában megerõsödött, nagy létszámú bürokratikus struktúrák. Még a NEP korszakának kezdetén maga Lenin így írt az államapparátusról: "Ezt lényegében a cári rezsimtõl örököltük, mivel átalakítása ilyen rövid idõ alatt, különösen a háború, az éhínségek stb. körülményei között teljességgel lehetetlen lett volna". A lényeg e téren természetesen nem a "régi" szakemberek alkalmazásában, hanem - a korábbiakhoz hasonlóan - a kooptálás módszerén alapuló apparátus szerkezetében rejlik.

Az 1929-ben elkezdõdött bürokratikus offenzíva a termelési önkormányzás rendszerére is súlyos csapást mért. Az önkormányzás megbénítása lényegében a termelési tanácskozások felülvizsgálatának leple alatt ment végbe: miközben a kezdeményezõ csoportok kénytelenek voltak soraikat 80-100 százalékban munkáskáderekkel feltölteni, a tanácskozásokat szigorúan alárendelték az õket felügyelõ igazgatóhelyettesnek, aki maga határozta meg még az áttekintendõ kérdések körét is. A bürokratikus reakció a harmincas években mérte az utolsó csapást az országos méretû küldöttállítási rendszer maradványaira: a párttal és a lakossággal szembeni elnyomó intézkedéseket közvetlenül megelõzõen a "sztálini alkotmány" a tanácsi kongresszusok rendszerét is fölszámolta.

Az önkormányzás és a termelési demokrácia (üzemi demokrácia) szovjet-unióbeli történelme számos következtetés levonását teszi lehetõvé:

- a forradalom egyik legjelentõsebb vívmánya a közvetlen demokrácia elve, a küldöttállítás gyakorlata, ami alapvetõen különbözik attól a parlamentarizmustól, amely a felsõbb szerveknek az alsóbbak képviselõibõl való kialakításán alapul;

- az önkormányzás rendszerének fejlõdése megmutatta, hogy a közvetlen termelõk képesek kezdettõl fogva részt vállalni a vezetésben, ellenõrizni azt és megosztani az adminisztratív vezetéssel a "befolyási szférákat";

- a küldöttállítás lebonyolításának következetlensége lehetõvé tette az adminisztratív struktúrák számára, hogy megbénítsák a demokratikus mechanizmusokat a káderek elõzetes, felülrõl történõ kiválogatásával és a képviseleti szervek valós hatalomtól történõ megfosztása által.