Mészáros István:

A társult termelõk öntevékenysége

A szocialista kritika célpontja nyilvánvalóan nem lehet maga a misztifikáló jogi forma. A célpont inkább az az objektív hatalom kell hogy legyen, amely megteremti és folyamatosan fenntartja az individualizált és bizonyos fõ aspektusait tekintve egyszersmind formálisan intézményesült irányító tekintélyt.

Természetesen a posztkapitalista társadalmak elõtt ebben a vonatkozásban álló nehézségek óriásiak. Mert elveszi ugyan a termelõeszközök kizárólagos birtoklására való - jogi törvények formájában intézményesített - jogcímet a "tõke megszemélyesítõitõl". De a tõke valódi - a társadalmi anyagcsere materiális és nem pusztán jogi értelemben vett irányítójakénti - létezési módjának kérdését alapvetõen megoldatlanul hagyja. Az öröklött társadalmi munkamegosztás felszámolását megakadályozó objektív kényszerek - olyan körülmények között, amikor a tõke "civil társadalomban" mûködõ korábbi megszemélyesítõinek az állam segítségével való eltávolítása szükségessé válik - egyfajta ûrt teremtenek, amelyet elõbb-utóbb be kell tölteni valamilyen formában.

A történelem legkevésbé várt "iróniáinak" egyike, hogy az öröklött anyagi struktúrák továbbélése a posztkapitalista társadalmakban, párosulva az erõszakkal végrehajtott jogi és politikai változásokkal, a "szocialista megszemélyesülés" új és rendkívül problematikus formáit hívta életre. Ténylegesen a megszemélyesülés aspektusa sokkal inkább elõtérbe kerül az összes eddig ismert posztkapitalista társadalom reprodukciós folyamataiban, mint a kapitalizmusban, ahol a szocioökonómiai kölcsönhatás szükséges szabályozó funkciói közül sokat személytelen piaci erõk és a kapitalista eldologiasodás más elszemélytelenedett intézményei automatikusan (és megkérdõjelezhetetlenül) gyakorolnak. Hogy olyan élesen kidomborítsuk a kontrasztot, amennyire csak lehetséges, hadd emlékeztessünk rá, hogy miközben a kiteljesedett árutermelés viszonyai között még a legrosszabb ember által okozott katasztrófákra is mentséget lehet találni a "dolgok hatalmára" hivatkozva (amelyet a tõke szócsövei "irányításunkon kívül álló erõkként" írnak le), addig a posztkapitalista társadalomban a döntéshozatallal megbízott, megszemélyesült és állítólag mindenható hatalom nem csak az irányítása alatt álló emberek eredményeit tulajdonítja önmagának, hanem éppoly jogosan hibáztatható még természeti szerencsétlenségekért is.

A megszemélyesülésnek ezt az új jelenségét az ezzel a kérdéssel foglalkozó kritikusok gyakran - a "bürokratizálódás" címszó alatt - úgy intézik el, mint "politikai elfajulást" és ezért mint politikai eszközökkel korrigálható állapotot. Úgy tûnik, az ilyen diagnózis elsiklik két alapvetõ jelentõségû körülmény felett. Az elsõ az, hogy a kapitalista fejlõdést - távol- ról sem posztkapitalista jelenségként - a bürokratizmus masszív növekedése jellemzi. Ez a helyzet nem csak a jogi és politikai szférában, hanem az anyagi termelés és elosztás területén is, különösen a huszadik században, ahogyan ezt még az árutermelõ társadalom legosztályöntudatosabb védelmezõi is tudomásul venni kényszerülnek. A második pedig az, hogy amit sommásan "bürokratizmusként" írnak le, az a posztkapitalista társadalmakban lefedi úgy a hagyományos bürokratikus funkciókat, mint azokat, amelyeket a kapitalizmusban a gazdaságban a voltaképpeni termelési feladatok végrehajtása során a "tõke megszemélyesítõi" végeznek el.

Az egy adott rendszerhez hozzátartozó anyagi szükségszerûségek, bármilyen nyomasztóak is, nem kényszeríthetik rá magukat a társadalomra emberi közvetítõk beavatkozása nélkül. Objektív strukturális meghatározottságaik és anyagi hatásaik csak egy, a történelmileg kialakult társadalmi komplexuson belül dolgozó egyének és csoportok cselekvéseire gyakorolt meghatározott - többé-kevésbé élesen korrigáló - hatás gyakorlása révén érvényesülhetnek. Az emberek, akik a koordináció és irányítás feladatait végrehajtják, a fennálló intézményes és instrumentális keretek objektív jellemzõit úgy fogják fel, mint a megvalósítható termelési és elosztási tevékenység lehetséges mozgásterét, anticipálva bizonyos eredményeket és intézményesítve a szükséges módosításokat, amennyiben komolyabban ellenállásba ütköznek. Ezen a módon még a legvoluntarisztikusabb döntés- hozatal is a megfelelõ idõben meghátrálni kényszerül a "körülmények hatalma" elõtt, bár rendszerint csak hatalmas emberi ár kikényszerítése után, ahogyan ezt a sztálinista hibás gazdálkodás tragikus története tanúsítja. És ugyanezen a módon a fennálló kényszerûségeknek és a kívánt célokkal összhangban való megváltoztatásuk lehetõségeinek a helyes felmérése a cselekvés számára eredetileg rendelkezésre álló eredeti mozgásteret jelentõsen megnövelheti.

Így tehát semmilyen társadalmi rendszer sem mûködhet a maga specifikus "megszemélyesülési" formája nélkül, amelynek révén a stratégiai anticipációk megfogalmazhatóak és a korrektív visszacsatolás mûködése révén gyakorlatilag is kipróbálhatók. A probléma azonban a posztkapitalista társadalmakban az, hogy bár a megszemélyesült döntéshozó tekintély névleges hatalma páratlanul kiterjedt, még távolról sem felelhet meg a nehezen kezelhetõ anyagi struktúrák fölötti valódi irányító hatalomra irányuló szükségletnek. Azt a légüres teret, amelyet a szükséges jogi beavatkozás teremtett - mely nem csak a termelõeszközök magántulajdonát szünteti meg, hanem egyidejûleg kivonja a forgalomból a tõkés piacot és a "láthatatlan kéz" korábban megkérdõjelezhetetlen tekintélyét is - a szükséges gazdasági feladat elvégzésére kevéssé alkalmas "látható kezek" politikai közremûködésével kell betölteni.

Ezen felül, mivel a kapitalista piacon mûködõ "láthatatlan kéz" egyszersmind a fragmentált szerkezetû átfogó termelési és elosztási komplexum "láthatatlan totalizálója", egy új és ugyanilyen hatalmas totalizálót kell találni, hogy átvegye megszüntetett elõdjének vitális koordináló és integráló funkcióit. Ugyanakkor a "szocialista felhalmozás" a posztkapitalista társadalmaknak hosszú ideig éppoly nyomasztó szükséglete marad, amilyen a korábbi rendszerben a tõkefelhalmozás volt, ha nem még erõsebb. Következésképpen mindkét szempont miatt - azaz figyelembevéve úgy a "láthatatlan totalizáló" egy alternatívája megtalálásának szükségességét, mint egy olyan tekintélyre irányuló szükségletet, amely képes a termelõkre a "szocialista felhalmozás" erõltetett ütemét a fennálló "szükség- állapotra" hivatkozva rákényszeríteni. A posztkapitalista állam a fennálló történelmi körülmények között fel kell hogy vállalja egy centralizált politikai irányító hatalom szerepét. Ennek következtében új feszültségek keletkeznek a posztkapitalista állam objektív szerkezete valamint az elosztás és termelés mindennapos funkciói gazdasági irányításának feladata közötti strukturálisan hibás illeszkedés miatt. Hibát hibával tetézve az új anyagi és emberi feszültségekért (és a kudarcokért, amelyeket elsõdlegesen az okoz, hogy az állam nem alkalmas arra, hogy ígéreteinek megfelelõen sikeresen oldja meg a társadalmi-gazdasági újratermelés fejlesztésének feladatát) a felelõsséget egy mitikus "belsõ ellenségre" hárítják. Ugyanakkor az az ördögi kör, amely abból jön létre, hogy a centralizált politikai irányítás gazdasági kudarcainak kompenzálása céljából még centralizáltabb irányítást intézményesítenek, tovább erõsödik, elindítva az állami-bürokratikus fejlõdés folyamatát, amelynek megvan a maga saját, önfenntartó logikája és tehetetlenségi ereje.

Nyilvánvalóan tehát a bürokratizálódás jelensége egészen kiemelkedõ méreteket ölt a posztkapitalista társadalomban. De ugyanolyan nyilván- valóan a bürokratizálódás nem egyszerûen a politikai elfajulás következménye. Nem is hozható helyre még a legradikálisabb politikai eszközök alkalmazásával sem. Mert okai elsõ helyen az öröklött anyagi struktúrából és a neki megfelelõ társadalmi munkamegosztásból származnak, amelyhez a kapitalista magántulajdonnal szembeni elkerülhetetlen jogi beavatkozás még hozzáteszi a maga további komplikációit. Nincs rá mód, hogy elkerüljük a kemény gyakorlati dilemmát, amely egyfelõl a lehetõ legerõteljesebb centralizált politikai beavatkozást kívánja meg (úgy a régi tulajdonrendszertõl elválaszthatatlan kizsákmányoló társadalmi-gazdasági viszonyok megszüntetésének, mint az új jogi formának a belsõ és külsõ felforgatással szembeni megvédése céljából), másfelõl ugyanakkor anticipálja a politikai centralizmus szükségszerû kudarcát a társadalmi reprodukció instrumentális és intézményes komplexumai a maguk teljességében való valódi decentralizálásának és mély átstruktúrálásának sokkal nehezebb feladatát illetõen.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a kapitalista magántulajdon nem törölhetõ el egy centralizált politikai tekintély hatalma nélkül. Hiszen még a jólismert háború utáni "nacionalizálások" formájában végbement részleges (és teljességgel visszafordítható) megnyirbálása is a centralizált kapitalista állam beavatkozását igényelte. Ami azonban a spontán módon kikényszerített kapitalista döntéshozatali folyamatok és struktúrák személytelen jellege miatt kevésbé nyilvánvaló, az az, hogy kiteljesedett árutermelés rendszere velejéig autoritárius; és hogy egyáltalán nem is mûködhet anélkül, hogy autoritárius ne maradna a "civil társadalom" szintjén, ahol a társadalom anyagi újratermelési struktúráit kiegészíti egy ugyanilyen hierarchikus döntéshozatali hatalom, amelybõl magukat a termelõket kategorikusan kizárják.

Ez az az anyagi újratermelési szerkezet, amelyet a posztkapitalista társadalom szükségképpen örököl. Az irányításra való jogcím jogi formájának a megváltoztatása nem változtatja meg ipso facto magának az anyagi cserefolyamat irányításának a materiálisan beágyazott struktúráját, amelynek a rendszer, ahogyan létezik, sikeresen alávethetõ. Mert abban a formában, amelyben a tõkés rendtõl átveszik, a struktúra csak az autoritárius döntéshozatali módszerekkel van összhangban. Így tehát eme utóbbi szempont miatt is, a posztkapitalista állam nem kerülheti el, hogy autoritárius (és ennek megfelelõen bürokratikus) legyen mindaddig, amíg magát az öröklött újratermelési szerkezetet valóságosan át nem strukturálják és mélyrehatóan nem demokratizálják olyan módon, amely a kapitalista piaci társadalom viszonyai között teljesen elképzelhetetlen. Semmilyen mértékû politikai jóakarat nem pótolhatja ezt. Így magának a "glasznoszty"-nak a sorsa bizonyosan a fenti értelemben vett "peresztrojka" sikeres végrehajtásán múlik, és nem egyszerûen az ország "gazdasági hatékonyságának" - bármennyire is szükséges - megjavításán.

A tõke társadalom fölötti uralma legzavarbaejtõbb aspektusainak egyike, hogy a tõke irányítási rendszerében a termelés mûködési feltételei a "puszta materialitás" fetisisztikus jellegét öltik magukra. Úgy fogják fel õket, mint pusztán a termelés eszközeit és anyagát, amelyekhez (ami racionális mûködésüket illeti) csak a technikai hatékonyságra vonatkozó - állítólag maguknak az anyagi tényezõknek a természetébõl közvetlenül fakadó - racionálisan vitathatatlan megfontolásokat kell hozzátennünk.

A mûködési feltételeknek ez a hamis megjelenítése sikeresen elrejti azt a zsarnoki normativitást, amely bensõségesen hozzátartozik objektív szerkezetükhöz. Úgy is, mint a termelés anyagi lehetõsége (és így a munkások életbenmaradása) elõfeltételezi a termelõeszközöknek a valódi termelõktõl való "alkotmányosan" biztosított és eredetét tekintve kifejezetten erõszakos elválasztását, és úgy is mint az egyes kapitalista vállalatok vezetésével megbízott despotikus irányító tekintély által mindennaposan érvényesített funkcionális mûködési szabályokat. Mégis, a felszínen úgy tûnik, mindent a "racionális eljárások" rendeznek és döntenek el, amelyekrõl azt állítják, hogy közvetlenül abból származnak, hogy az illetékesek a legmesszebbmenõ objektivitással a "maximális hatékonyság" megvalósítására koncentrálnak - amelybõl a rendszer levezetheti önigazolásának alapját. Ténylegesen a "racionalitásnak", "objektivitásnak" és "hatékonyságnak" ez a fetisisztikus látszata - amely elrejti a mögötte rejlõ despotikus normativitást - olyan erõs, hogy (a helyzet végsõ iróniájaként) még a "piaci szocialistákat" is rabul ejti.

Természetesen bármilyen termelési mód sikere, beleértve a szocialista termelési módot is, elképzelhetetlen a források kezelésének egy racionális és hatékony rendszere nélkül. A "gazdálkodás" szó elsõdleges jelentése ténylegesen ez a megállapítás, egyetlen szóban összegezve. Azonban, amit úgy tûnik, mindazok elfelejtenek, akiket elbûvöl a piac által kikényszerített "hatékonyság" szirénjének éneke, az az, hogy a gazdasági és társadalmi fejlõdés messze legfontosabb erõforrása semmi más, mint maga az emberi lény.

Ez az oka annak, hogy miért nem jöhet szóba, hogy a szocialista termelés fejlesztésének modelljeként akárcsak részlegesen is elfogadjuk a kapitalista piaci társadalom módszereit és eljárásait. Ellenkezõleg, a két rendszer irányelveit összehasonlítva szembesülünk alapvetõ összeférhetetlenségükkel. Mert a tõkének éppúgy, mint minden mást, az emberi erõforrásokat is úgy kell kezelnie, mint ami a könyörtelen "racionalizáló hatékonyságának" alkalmazása révén a minimumra csökkentendõ. És amennyire lehetséges - ahogyan ezt a "strukturális munkanélküliség" veszedelmes növekedése tanúsítja -, a munkafolyamatból ki kell szorítania a termelési költségeket, tekintet nélkül arra az emberi árra, amivel ez együtt jár. A tõke eldologiasodott hatalma csak ezzel a céllal gyakorolható.

A szocialista koncepciók és a különbözõ, "a politikai gazdaságtan álláspontját" reprezentáló ideológiák közötti demarkációs vonal ezzel az alapvetõ kérdéssel kapcsolatban élesen elválasztja egymástól a szembenálló két tábort. Mert amíg az elõbbiek továbbra is ragaszkodnak a társadalmi egyének autonóm önmeghatározásának és cselekvésének egy új társadalmi rendben való objektív megvalósíthatóságához, addig az utóbbiak nem tehetnek mást, mint hogy olyan módon kezelik a termelõket, amely lealacsonyítja õket arra a szintre, ahol pusztán rendelkezésre álló "termelési költségekként" jelenhetnek meg a tõke látókörében.

Ezért a szembenálló társadalmi erõk elkerülhetetlenül radikálisan különbözõ módokon fogják fel a tekintély szerepét, úgy a munkafolyamatot alkotó egységekben, mint a társadalomban általában. Az egyik oldalon - az uralkodó osztály érdekeit fejezve ki azzal, hogy azt hirdetik, nem lehetséges más rendszer, mint a fennálló "természetes rend" - kikötik, hogy a munka- folyamatot a tõke vasfegyelmének megfelelõen kell irányítani, e szavakkal dicsõítve a mostanában hozott drákói szakszervezetellenes törvényeket: "Mrs. Thatcher kormányának legnagyobb, egyedülálló eredménye az volt, hogy megnyitotta az utat az ipari fegyelemhez való visszatérés felé." A tekintély szerepét a társadalomban általában úgy képzelik el, mint a kapitalizmus hierarchiát kikényszerítõ hatalmának természetes kiterjedését, sajnálkozva: "Ahol valaha létezett egy természetes társadalmi rend, ott ehelyett kialakult a tekintély semmibevevése és az esztelen vágy arra, hogy fittyet hányjanak a szabályoknak és szembeszálljanak a törvénnyel és konvencióval egyaránt." A tekintély megkérdõjelezhetetlen elfogadásának elveszett aranykorát pedig ugyanebben a szellemben idealizálják: "A nagyszülõkbõl, nagynénikbõl és nagybácsikból, unokatestvérekbõl, fivérekbõl és nõvérekbõl álló régi kiterjedt családok a társadalmi rend hatalmas szervezetei és bástyái voltak. A gyermekek megkapták a folyamatosság és a természetes rendben betöltött helyük tudatát. A családi hierarchiával és az idõsebbek tiszteletével összhangban volt a sokféle hierarchia és a célszerûség és rend tudata másutt is - az iskolában, az egyházakban, a közéletben úgy helyi, mint országos szinten."

Nem meglepõ módon ezért ugyanezek az ideológusok azt javasolják, hogy a régi rendet helyre kellene állítani, úgy az állami irányítás szervei által hozott represszív törvények erõteljes érvényesítése, mint a társadalom kulturális és ideológiai intézményeinek ugyanerre a feladatra való mozgósítása révén. Kinyilatkoztatják: "Az egyháznak abba kell hagynia a szûzi születés és a nõi papok körüli vitákat, és visszatérnie a társadalomba annak erkölcsi irányítójaként [értsd: "a természetes társadalmi rend bástyájaként"] betöltött természetes szerepéhez."1

Ezzel teljesen ellentétes módon a társadalmi vízválasztó másik oldalán a szocialisták úgy érvelnek, hogy az egyetlen tekintély, amely alkalmas arra a feladatra, hogy az emberi lényeket, mint a társadalmi és gazdasági elõrehaladás alapvetõ erõforrásait irányítsa, a társult termelõk önmagát konstituáló tekintélye. Az önigazgatást nemcsak gyakorlatilag megvalósíthatónak, hanem éppen annyira történelmileg szükségszerûnek is tekintik – figyelembe véve a kapitalista újratermelési rendszer növekvõ ellentmondásait és a tekintély válságát, amelyet ma még annak legagresszívabb védelmezõi is nyíltan beismernek.

A tekintély e két felfogása közötti szakadék áthidalhatatlan, ami jelzi, hogy meghatározó alapjuk az objektív antagonizmusok továbbélése a kapitalista társadalomban. Ezt - és az ezzel kapcsolatos kérdéseket - kell megtárgyalnunk a következõ oldalakon.

Ami a szocialista törekvések számára parancsolóan szükségessé teszi, hogy célul magának a tõkének mint olyannak a fokozatos felszámolását tûzzék ki, az végsõ soron nem a tõke szigorúan gazdasági vagy technikai értelemben vett rugalmatlansága (amely, ahogyan a huszadik század fejleményei bõségesen bizonyítják, saját strukturális korlátain belül is figyelemre méltó mértékben megváltoztatható). Inkább arról van szó, hogy a tõke teljesen összeegyeztethetetlen a társadalmi egyének szükséges autonóm cselekvési módjával. Mert a tõke semmiféle elgondolható módon nem ruházhatja át a maga - elidegenedett, apriori meghatározott és természeténél fogva fékezhetetlenül totalizáló - irányítási módját emberi lényekre anélkül, hogy ezzel meg ne szüntetné önmagát.

A tõke egyetlen lehetséges társadalomirányítási módszere a maga legbelsõbb ontológiai meghatározottságából, abból folyik, hogy a tõke egy eldologiasodott, önkiterjesztõ mechanizmus, amely a társadalmi reprodukció szférájában mindent önmaga alá kell hogy rendeljen. Ennek megfelelõen a fennálló termelési rendszer partikuláris egységein belüli kapitalista irányítási módszereket, a társadalom egészét illetõen olyan típusú társadalmi berendezkedés kell hogy kiegészítse, amely mindenütt biztosítja, hogy elõsegíti a tõke megkérdõjelezhetetlen uralmát a termelõk fölött, a társadalmi reprodukció ama egyetlen formájának fenntartása érdekében, amellyel a tõke - dinamikus, despotikus és eldologiasodott - társadalomirányítási módszere összeegyeztethetõ. Tehát a tõke fölötti társadalmi kontroll apriori lehetetlenség egy olyan társadalmi rendszerben, amely maga a tõke kontrollja alatt áll.

Valójában a kapitalista rendszer legnyíltabban elkötelezett ideológusai, mint Raymond Aron, nem is haboznak - az erõ pozíciójából - kihívóan beismerni: "Minden modern cég tekintélyuralmi alapon szervezõdik. Ami az ipar techno-bürokratikus értelemben vett irányítását illeti, ez jelenleg mindenfajta rendszerben inkább tekintélyuralmi, mint demokratikus."2 A kapitalista rendszer despotikus jellege itt automatikusan igazolást kap annak elfogadása révén, hogy 1. ez a "modern" termelésnek mint olyannak a "techno-bürokratikus" meghatározottságaiból következik; 2. az autoritarianizmus "mindenfajta rendszer" szükségszerû ismérve. Jellemzõ módon azonban több fontos kérdés nemcsak válasz nélkül marad, hanem fel sem vetõdik. Így nem kapunk semmilyen magyarázatot arra, hogyan lehetséges egy társadalmi rendszer demokratikus igényeit fenntartani, amely reprodukcióját tekintve olyan termelési (és elosztási) módon nyugszik, amely elválaszthatatlan egy mélységesen antidemokratikus, tekintélyuralmi jellegû irányítási rendszertõl. Sem pedig arra, hogy mi történik, ha komoly konfliktusok törnek ki magának az autoritárius irányítási struktúrának a legitimációjával és mûködõképességével kapcsolatban.

Az uralkodó rend ideológusainak szemében ez teljességgel elgondol- hatatlan. Mert az õ számukra a kapitalizmust - mint a leghatékonyabb modern "technobürokratikus" rendszert - létezésének történelmi korlátain túl is legitimálja nem-vitatott és vitathatatlan mûködõképessége. A rendszer szilárd - így szól az önbíztatást szolgáló mese - mert a "modern cég" "mindig növekvõ bõségben" termeli a javakat. De mi történik, ha a kapitalista rendszer a "mindig növekvõ bõsége" mítoszának - amely az uralom és alárendeltség hierarchikus rendszerének állítólag magától értetõdõ legitimációs alapjaként erõsen megkérdõjelezhetõ - nem felel meg még a legkiváltságosabb helyzetben lévõ "centrum-országokban" sem? És mi a helyzet azzal a számtalan millió emberrel - a világ népességének csaknem 90 százalékával -, akik soha még csak nem is álmodhatnak az "állandóan növekvõ bõség"-nek a tõke globális rendszerében oly igazságtalanul elosztott gyümölcseirõl? (Ezek tényleges élvezésérõl nem is beszélve!) Ami pedig talán a legzavaróbb az összes fel nem tett kérdés közül: hogyan tekinthetne valaki "egészségesnek" és "mûködõképesnek" egy olyan autoritárius gazdasági-társadalmi rendszert, amely saját állandósága problémátlan alapjaként posztulálja a kizsákmányolt 90 százalék folyamatos kizárását a társadalom növekvõ gazdagságának áldásaiból?

Valójában a rendszer autoriter jellege nem racionálisan vitathatatlan és elõnyös "techno-bürokratikus" követelmények eredménye, hanem azoknak az elsõdlegesen társadalmi meghatározottságoknak a kifejezõdése, amelyek révén a kapitalista társadalmi, gazdasági és politikai rendszer érvényesíti és védelmezi önmagát. Ahogy nem gondolhatunk arra, hogy alapvetõen megváltoztassuk a tõke uralmát a társadalom egésze fölött anélkül, hogy egyidejûleg ne tûznénk ki célul a "despotikus munkahely" belsõ demokratizálását, úgy az is elképzelhetetlen, hogy ez utóbbit a termelõk kezdeményezéseire és szükségleteire érzékennyé tegyük anélkül, hogy egyidejûleg fel ne számolnánk a társadalmi munkamegosztásnak a társadalom egészében uralkodó zûrzavarát és a piac zsarnokságát, amely vele együtt jár. Másképpen beállítani a kérdést, a "racionális hatékonyság" valamilyen hiposztazált szabályai és mechanizmusai nevében (bármilyen autoritáriusnak ismerik el ezeket) puszta misztifikáció.

A társadalmi komplexum egésze és részei közötti kölcsönös meghatározó viszony kapitalista típusú artikulálásán kívül - ahol a munkahelyen belüli zsarnokságot a társadalom egészében uralkodó zûrzavarnak a piac által meghatározott feloldása egészíti ki - elvben az egész és a részek közötti mûködõképes viszony megvalósításának még két útja lehetséges.

Az elsõ esetben a társadalom munkafolyamatainak különbözõ egységein belül gyakorolt despotizmus beágyazódhat az átfogó társadalmi integráció egy olyan formájába, amely maga is nyíltan despotikus, ahogy ténylegesen ez a helyzet az olyan társadalmakban, amelyeknek reprodukciós módja a rabszolgák politikai értelemben korlátlan kizsákmányolásán nyugszik. Nyilvánvaló azonban (figyelembevéve azt a tényt, hogy a kapitalizmusban a termelõk fogyasztókként is alapvetõ szerepet játszanak a reprodukció átfogó folyamatában), hogy amennyiben a rendszer a társadalom átfogó összetartó erejeként elfogadná a politikai despotizmus korlátok nélküli változatát, elõnyben részesítve ezt a "láthatatlan kéz" jószolgálataival szemben, ez a fennálló struktúrák magjában hatalmas komplikációkat okozna. A kapitalista rendszer belsõ szükségleteinek kielégítésére sokkal megfelelõbb a "bér-rabszolgaság" rendszere, mint a korporatista politikai zsarnokság megkérdõjelezhetetlen, átfogó társadalomintegráló erõkénti igénybevétele, még ha nagy válságok idején az ez utóbbiról való álmodozás ijesztõ formákban valósággá is válhat, ahogyan ezt a huszadik századi történelem - mindenekelõtt Hitler náci rendszere, amely a kapitalista uralomnak egy kirobbanó antagonizmusok által szétszaggatott társadalom feletti újramegszilárdítását szolgálta - világosan bebizonyította. Mindazonáltal normális körülmények között a tõke a maga "alkotmányos köztársaságait", legalábbis a "centrum-országokban", megfelelõbbnek tekinti Hitlereinél.

A munkahelyen uralkodó despotizmus és a társadalom egészében uralkodó piacorientált munkamegosztás anarchiája jelenlegi rendszerének a másik alternatívája még kevésbé egyeztethetõ össze a kapitalista társadalomirányítási móddal, mint az elsõ. Mert ez az alternatíva a tõke teljes eltávolítását követelné meg úgy a mikrostruktúrákból, amelyeken belül végbemegy a társadalom termelési és elosztási gyakorlata, mint abból a mechanizmusból, amelynek révén ezek egységes egésszé kapcsolódnának össze. Enélkül lehetetlenné válna a társult termelõk tudatosan tervezett öntevékenysége átfogó cserekapcsolataik szintjén, ami azután elkerül- hetetlenül aláásná az autonóm önigazgatásnak az üzem termelõtevékenységén belüli intézményesítésére tett erõfeszítéseket is. Éppen a tõkének az önmagukat felszabadító egyének által véghezvitt radikális eltávolítása a társadalmi metabolizmus felett jelenleg gyakorolt uralmi pozíciójából az, amirõl az egész szocialista elképzelés szól. Szemben azzal a móddal, ahogyan a tõke gyakorolja uralmát a társadalom felett, a szocialista koncepció - Marx szavaival - "a szabadon egyesült egyének együttes tervét" képzeli el, aminek alapja az, hogy felismerik: "a modern egyetemes érintkezés nem is sorolható másként be az egyének alá, csak úgy, hogy valamennyiük alá sorolják be". Ezt jelenti a munka javasolt "öntevékenységgé való átalakítása", amelynek anyagi elõfeltétele, hogy az emberek visszanyerjék az uralmat a társadalmi munkamegosztás felett (ahelyett, hogy alá lennének vetve diktátumainak) és a termelõeszközöket valóságos és nem pusztán jogi értelemben "mindegyik egyes egyén alá, a tulajdont pedig valamennyiük alá besorolni".3

Bizonyos, hogy hatalmasak azok az akadályok, amelyek e vízió valóraváltásának útjában állnak. Mert az öröklött munkafolyamat és az hosszú ideje fennálló társadalmi munkamegosztás - úgy a munkahelyen, mint a társadalom egészét tekintve - magukon viselik a "despotizmus és anarchia" jegyeit, amelyek nem szüntethetõek meg semmiféle kormányzat rendeletével sem, bármilyen "csodálatraméltóan szocialista" legyen is, Rosa Luxemburg kifejezésével élve. A kérdés ugyanaz marad, ami korábban, hogy hogyan törjük szét a tõke láncait "ott, ahol a láncokat kovácsolják", pozitív értelemben felváltva õket olyan tudatosan elfogadott - kölcsönösen összekapcsoló és erõsítõ, éppúgy, mint kétoldalú jogokat és kötelezettségeket biztosító - kooperatív kötelékekkel, amelyek révén a társult termelõk végrehajthatják a szükséges változásokat.

A problémák és nehézségek, melyekkel szembesülnünk kell, pontos terminusokban azonosíthatóak - a gyakorlati beavatkozás céljával - a történelmileg specifikus társadalmi-gazdasági fejlemények kontextusában. Ezzel szemben a transzcendentális ürességek, amelyeket azok ajánlanak nekünk, akik egy semmitmondó "procedurális utópianizmus" nevében tagadják a lényegi változtatások megvalósíthatóságát, csak elmoshatják a határvonalat az elnyomás és a felszabadítás között, eltérítve a kritikai tagadást a maga igazi célpontjaitól. Mert Marx számára az igazi kérdés - és ez marad a valódi kérdés ma is, inkább, mint valaha - a társadalom reprodukciós folyamatai feletti irányítás valóságos gyakorlásának kérdése volt, és nem egyszerûen az, hogy hogyan védjük ki a technikai fejlõdés és a komplexitás negatív hatásait. Mert úgy a "technika", mint a "komplexitás" mindig társadalmilag beágyazott jelenségek, és ennek következtében csak történelmileg változó társadalmi hatásukra támaszkodva irányíthatóak. Ahogy Raniero Panzieri érvel, egy megérdemelten befolyásos cikkében: "Az iparosítás folyamata, ahogyan a technológiai haladás egyre fejlettebb szintjeit éri el, a kapitalista hatalmának folyamatos növekedésével jár együtt. Ahogy növekszik a munkással szembeállított termelõeszközök tömege, úgy válik a kapitalista számára egyre inkább szükségessé, hogy a munkafolyamat felett abszolút ellenõrzést gyakoroljon. A kapitalista terve az az eszmei forma, amelyben a bérmunkások 'az általuk végzett különbözõ munkák közötti kapcsolattal' szembesülnek, miközben a gyakorlatban 'a kapitalista hatalma úgy jelenik meg, mint egy rajtuk kívüli lény hatalmas akarata'. Tehát a kapitalista tervezés fejlõdése szorosan kapcsolódik a gépek kapitalista felhasználásához. Az együttmûködés társadalmi munkafolyamaton belüli fejlõdésének megfelel - kapitalista irányítás mellett - a tervnek mint zsarnokságnak a fejlõdése. A gyárban a tõke állandóan növekvõ mértékben érvényesíti hatalmát 'mint egy magántörvényhozó'. Tervezése despotikus 'a munkafolyamat társadalmi szabályozásának kapitalista karikatúrája' (Marx). Nyilvánvaló ezért, hogy egyszerûen helyeselni a racionalizálási folyamatokat (értve ezek alatt a kapitalizmus keretein belül kifejlõdött termelési technikák összességét) annyi, mint megfeledkezni arról, hogy éppen a kapitalista 'despotizmus' az, ami a technológiai racionalitás formáját ölti magára. Kapitalista felhasználásuk során nem csak a gépeket, de a 'módszereket', a szervezési technikákat stb. is bekebelezi a tõke, és ezek a munkásokkal tõkeként állnak szemben: úgy, mint egy hozzájuk képest külsõdleges 'racionalitás'. A kapitalista 'tervezés' elõfeltételezi az élõmunka tervezését, és minél inkább arra törekszik, hogy úgy mutassa be magát, mint zárt és tökéletesen racionális szabályrendszert, annál inkább absztrakt és parciális. Kizárólag hierarchikus típusú szervezeten belüli felhasználásra alkalmas. Nem 'racionalitás', hanem irányítás, nem technikai programok, hanem a társult termelõk terve a hatalom gyakorlására biztosíthatja csak a világméretekben végbemenõ technikai-gazdasági folyamatokhoz való megfelelõ viszonyt."4

Figyelembe véve e tendenciákat és azok realisztikus felfogását Marx és követõi, így Panzieri részérõl, valóban megdöbbentõ látni a "kritikai elmélet" némely teoretikusát, akik megpróbálják diszkreditálni a munkafolyamat valódi szocialista irányításának követelését azzal, hogy szembeállítják vele "világunk" társadalmi szempontból nem minõsített "technikai feltételeit" - elvetve Marx úgynevezett "esztéticista" és "expresszivista" modelljét (amilyen modellje Marxnak soha nem volt). Kijelentik: "Egyre nehezebb elképzelni, hogy a jelenlegi technikai feltételek, vagy akár azok kisebb méretû üzemekkel és felszereléssel humanizált variánsai mellett valaha is bevezethetõek lennének olyan munkafolyamatok, amelyekkel együtt járna az a fajta emberi kiteljesedés, amelyet eredetileg az alkotó zseni mintájából vezettek le, aki alkotásaiban tárgyiasítja legbelsõ emberi természetét, és azután szemléli és újraelsajátítja azt, amit külsõvé tett. Én egyszerûn nem gondolom, hogy a mi világunk a jövõben akár talpalatnyi helyet is hagyna egy ilyen elképzelésnek."5

Ez a gondolatmenet, amely Marxot úgy mutatja be, mint saját karika-túráját, nem csak az elutasított ellenfélrõl adott általános értékelését tekintve megkérdõjelezhetõ, hanem éppen úgy minden egyes konkrét lépésében is. Elõször is azért, mert az állítólagos "technikai feltételek" nem egyszerûen technikaiak, hanem ettõl elválaszthatatlanul - és veszélyes módon - egyszersmind osztálymeghatározottak is abban az értelemben, hogy a tõke hierarchikus és despotikus hatalmi és társadalomszervezési struktúrájának keretein belül artikulálódnak. Másodszor azért, mert a "kisebb méret" retorikus-mechanisztikus azonosítása a "humanizálttal" (egy, az azonnali lepuffantás céljából kitalált képzeletbeli ellenfél) egyáltalán nem tartozik a tárgyhoz. Attól, hogy "kisebb méretûvé" válik, egy vállalat semmiképpen sem lesz ipso facto "humanizált". Mert egy "kisméretû" kapitalista vállalat (és természetesen egy nem-kapitalista is) éppoly zsarnokian uralkodhat a benne dolgozók életén, mint "nagyméretû" megfelelõje. Harmadszor, mert egyetlen komoly szocialista sem - a legkevésbé maga Marx - képzelte soha azt, hogy a termelés egy ilyen idealizált, az "alkotó zseni" modelljén alapuló módjának a visszahozása a megoldásnak akárcsak végtelenül kis része lehetne. Negyedszer pedig, nemcsak a "mi világunk", hanem soha semmiféle világ sem tenné lehetõvé a visszatérést ehhez a polemikus céllal hiposztazált fiktív archaikus állapothoz, ami a záró megállapítást a "jövõrõl" kifejezetten üressé teszi.

Mindazoknak, akik az emberi emancipáció ügyének elkötelezettjei, a "modern kor bonyolultságának elkerülhetetlenségével" - éppen úgy, mint az osztályuralom megalázó valóságával - nem mint testetlen ideáltipikus absztrakcióval, hanem a maga érzékelhetõ társadalomtörténeti specifikusságában kell szembenézniük. Ami a szocialisták számára kifogásolható, az a bonyolultság egy bizonyos, az autonóm cselekvés lehetõségét kizáró típusa, nem pedig a "komplexitás" mint olyan. A "komplexitás" weberi ihletésû és társadalmilag meghatározatlanul használt kategóriáját az autonóm cselekvés lehetõsége elleni apriori érvként használni - ahogy ezt Habermas, Colletti és mások teszik - annyi, mint a fennálló rend ideológusait támogatni az annak "örökérvényûvé" tételét célzó erõfe- szítéseikben.

A kapitalista rendszerben a "bonyolultság" alapvetõ jellemzõje, amely magának a tõkének legbelsõbb természetébõl folyik, a társadalmi kontroll kérdésével kapcsolatos. A "komplexitás" a kapitalista fejlõdés során annak az alapvetõ célnak megfelelõen artikulálódott, hogy a termelõket nemcsak a reprodukciós folyamat tényleges irányításából, de még ennek távoli lehetõségébõl is kizárja.

A kapitalista komplexitás társadalomtörténeti szempontból egyedülálló típusa a rendszernek egy rendkívül sajátos - belsõleg ellentmondásos - kettõs mûködési problémájából ered. Egyfelõl azoknak a belsõ strukturális meghatározottságoknak következtében, amelyek nélkül a tõke, mint a társadalom termelési és elosztási gyakorlatának valódi irányítója, nem lehetne mûködõ-képes, magukat a termelõket ki kell zárni a munkafolyamat egészét érintõ döntéshozatalból, annak ellenére, hogy a nekik juttatott összes specifikus termelési funkció irányítására képesnek kell lenniük, bármilyen komplikáltak legyenek is ezek. Ugyanakkor viszont amiatt, hogy a termelõk "szabad munkások", akik nem kényszeríthetõek politikai eszközökkel (azaz közvetlenül erõszakot alkalmazva, vagy ezzel fenyegetve) arra, hogy szolgálataikat a kapitalista expanzió rendelkezésére bocsássák, valamilyen módon - vagyis gazdasági kényszerrel - mégis rá kell õket bírni arra, hogy az adott munkahelyre jöjjenek dolgozni, és meg is kell õket ott folyamatosan tartani (ami a tõkés cégre kényszerítõ gazdasági imperativusként nehezedik) - enélkül a rendszer elveszítené mûködõképességét. A kapitalista technikai-technológiai munkamegosztás további kibontakozása mindig alárendelõdik ennek a kettõs, a tõke reprodukciós rendszerének korlátain (és paradox "szabadságain") belül megvalósítható társadalmi kontroll alapkövetelményeire sajátosan jellemzõ problematikának. Érthetõ ezért, hogy a kiteljesedett árutermelés ilyen alapokra épülõ önkiterjesztõ reprodukciós és értékesülési rendszere nem kerülheti el a komplikált belsõ meghatározottságaiból és ellentmondásaiból növekvõ mértékben származó legzavar-baejtõbb bonyolultságot. Mert a kapitalizmus tendenciájában globális terjeszkedésének és integrációjának minden egyes újabb lépése a meglehetõsen ártalmas - hiszen nem egyszerûen a termelékenységre, hanem a társadalom feletti uralomra orientált - komplexitás egy egyre bonyolultabb szintjén kell hogy reprodukálja az eredeti bonyolultságot, új irányítási szinteket építve rá a kapitalista rendszer terjeszkedõ épületére, amivel együtt jár a növekvõ számú irányító ellenõrzésének a mind jobban elbürokratizálódó rendszer mûködõképességének fenntartása érdekében elkerülhetetlen szükségessége.

E társadalmi premisszák (és strukturális imperativusok) mellett, melyek a tõkének mint az anyagi cserefolyamatok és a társadalmi kontroll egy egyedülálló módjának objektív meghatározottságából fakadnak, voltaképpen a tõke mint dinamikus és átfogóan újratermelõdõ rendszer történelmi megszilárdulásának kezdetétõl fogva nem lehet szó semmilyen alternatíváról a valódi termelõknek az irányítás lehetõségébõl való kizárásával szemben. Gyakorlatilag, kategorikusan meg kell tõlük tagadni a döntéshozatali hatalmat, még a kapitalista módon megszervezett termelési és elosztási egységek legegyszerûbb szintjén is: az osztályösszeférhetetlenség kritériuma, nem pedig az adott feladatok "bonyolultságának" a megragadására való állítólagos képtelenségük miatt. Ezért elméleti non sequitur (mint ahogy némileg õszintétlen álláspont is) a "növekvõ bonyolultság" nevében a társult termelõk autonóm termelési élettevékenységének lehetetlenségét hirdetni.

Akár egyszerû, akár bonyolult, az irányítás kérdésében a kapitalista társadalmi, gazdasági és politikai keretek között nem lehet szó kompromisszumról. A problémát nem oldja meg automatikusan a kapitalista termelési viszonyok politikai-jogi értelemben vett megszüntetése sem. Az autonóm termelési tevékenység akadályai mindaddig megmaradnak, amíg a tõke hatalma az öröklött reprodukciós struktúrákban és azok mûködésén keresztül tovább él.

A "bonyolultság" jelentõs része a kapitalista rendszerben a rendszer ama szükségletének köszönhetõ, hogy el kell rejteni - nemcsak a rivális tõkések, de még sokkal parancsolóbb szükségességgel a társadalmi ellenfél, a munka elõl, amely az így nyert információk minimális következményeként bizonyos elfogadhatatlan bérkövetelésekkel léphetne föl - azokat az információkat, amelyeket egy racionálisan megszervezett újratermelési rendszerben egyáltalán nem kellene titokban tartani. Ez a tény úgyszintén teljesen nyilvánva-lóvá teszi, hogy az igazi kérdés az irányítás, nem pedig a társadalmilag meghatározatlan "bonyolultság".

Nyilvánvalóan számos olyan aspektusa van a "kapitalista bonyolult- ságnak" (nem a termeléshez szervesen hozzátartozó meghatározottságoknak, hanem az osztályuralom fennálló rendszere szükségleteinek köszönhetõen), amelyeket viszonylag könnyen fel lehetne számolni, miközben a fennmaradókat sokkal hatékonyabb irányítás alá kellene vonni, mint ahogy a tõke képes megbirkózni a saját rendszerén belül kialakuló bonyolultsággal.

Valójában azok álláspontjának, akik a tõke védelmében a "bonyolultság" érvét használják, egyik legellentmondásosabb aspektusa, hogy nem hajlandóak észrevenni: a fennálló rendszer egyre kevésbé képes megbirkózni a növekvõ komplexitás negatív hatásaival, még az emberiség fennmaradásának feltételeit érintõ ökológiai szinten sem. Abban az idõben, amikor Weber elsõként bevezette ezt az apologetikus érvelést, a kapitalista rendszer és bürokráciája (amelyet maga Weber helyesen hasonlított a "virtuózhoz"6) úgy tûnt, hogy képes választ adni a növekvõ bonyolultság kihívására. Jellegzetes módon azonban már Weber saját érve - a maga kategorikusan állított, de sohasem bizonyított kijelentéseivel - sem a fennálló rend hosszú távon megkérdõjelezhetõ mûködõképességének objektív értékeléseként, hanem a ("nem-virtuóz" módon bürokratikus) szocialista fejlõdés kilátásai elleni ideológiai fegyverként volt kifejtve. Ami a weberi gondolatmenet mai változatait még problematikusabbá teszi, hogy ezek a teoretikusok teljes lelki nyugalommal figyelmen kívül hagyják: Weber megnyugtató reflexióinak kora óta nagyot romlottak a dolgok ebben a vonatkozásban. Így a kapitalizmus mûködésérõl adandó minden tartható magyarázatnak a komplexitás érvét pontosan az ellenkezõ módon kell használnia, mint ahogy az uralkodó rend ideológusai újból ajánlják. Mert a növekvõ komplexitás, amelyet egy olyan rendszer termel ki, amely képtelen eredményesen kontrollálni az ebbõl származó eszkalálódó bonyodalmakat, a Weber ihlette rendszerelmélet (és annak különféle átültetései) különös logikája ellenére is komoly adósság, nem pedig pozitív tétel a tõke számláján.

A társult termelõk kombinált erõforrásai elvileg sokkal alkalmasabbak a társadalmi reprodukciós folyamat - úgy egésze, mint részei - valóságos termelési követelményeinek megfelelõ komplexitás kezelésére, mint a tõke relatíve kisszámú kiváltságos "megszemélyesítõi", akiknek a fennálló rendszerben jut a döntéshozatali hatalom, legyenek ezek "az ipar urai" vagy állami bürokraták. Magától értetõdõ, hogy irányítási funkcióit nem szükséges átvinni egy elkülönült rendszerbe, és - ami még rosszabb - "ellenséges módon" elrejteni maguk a termelõk elõl, akik a szükséges termelési feladatok elvégzésére hivatottak. Ellenkezõleg: tág teret kínál a termelõk tudatos részvételének és alkotó találékonyságának minden szinten. Lényegénél fogva kevésbé bonyolult, mint kapitalista alternatívája.

A haladás lehetõsége ebben a vonatkozásban a termelõk elszántságától és arra való képességüktõl függ, hogy egészen drasztikus módon megváltoztassák a termelésnek és elosztásnak az uralkodó munkamegosztásban artikulálódó strukturális feltételeit. "Kezelni a bonyolultságot" így annyi, mint visszanyerni az irányítást a munkafolyamat egésze felett, azzal a végsõ céllal, hogy létrejöjjön a részek és az egész közötti "transzparencia" viszonya, mindenekelõtt az önmeghatározó egyének és a társadalom általuk autonóm módon konstituált, és változó szükségleteinek megfelelõen tudatosan módosított átfogó termelési struktúrája közötti kapcsolat viszonylatában. A fetisisztikus látszatokkal ellentétben ez nem az "instrumentális racionalitás" kérdése, hanem az emberek közötti alapvetõen megváltozott viszonyok rendszerének létrehozásáé, amelynek eredményeként az instrumentális és intézményes komplexumok elveszítik jelenlegi absztrakt és parciális jellegüket, amely "egyedül egy hierarchikus típusú szervezetben való felhasználásra" teszi õket alkalmassá. Ennek megfelelõen az öröklött munkamegosztás és a neki megfelelõ - a termelõktõl a munkafolyamatban a döntéshozatal lehetõségét megtagadó - irányítási rendszer elleni támadás kudarca csak azt jelenthetné, hogy mind a létezõ feladatoknak, mind a termelõeszközök közötti formális szervezeti kapcsolatoknak a legalaposabb "technikai leegyszerûsítése" is megoldatlanul hagyná a komplexitás mögött rejlõ lényegi problémákat.

Ez az igazi jelentése az átfogó szocialista stratégiának, amely - ahogy Marx megfogalmazta - arra törekszik, hogy megváltoztassa "az alapoktól a csúcsig az ipari és politikai lét feltételeit, következésképpen pedig a társult termelõk egész létezési módját". Természetesen ennek megvalósítása csak olyan, történelmileg változó stratégiák alkalmazása révén lehetséges, amelyek az átstrukturálás folyamatához szükséges specifikus közvetítõ lépésekre összpontosítanak. Ez az alapvetõ célkitûzések elutasításánál nem kevésbé azt is megkívánja, hogy realisztikusan tudomásul vegyük és a gyakorlatban rugalmasan kezeljük azokat az anyagi, politikai és kulturális-ideológiai korlátokat, amelyekkel szembekerülünk.

JEGYZETEK

1. Az idézetek forrása a Morals for majority (Erkölcs a többségnek) címû aláíratlan szerkesztõségi cikk, amely Rupert Murdoch Sunday Timesának kollektív bölcsességét van hivatva reprezentálni.

2. Raymond Aron: The Industrial Society, 117-118. o.

3. K. Marx - F. Engels: A német ideológia. MEM 3. 67. és 72. o.

4. Raniero Panzieri: The capitalist use of machinery: Marx versus the "objektivista". In: Phil Slater (ed.), Cutlines of a Critique or Technology, Ink Links, London, 1980. 48. és 54-55. o.

5. J. Habermas: Autonomy and Solidarity, 214. o.

Ahogy egy olasz tudós - aki sok tekintetben szimpatizál a német kritikai elmélet álláspontjával - megfogalmazza, Habermas munkájának "szigorúan procedurális" és "nem-tartalmi" orientációról adott kritikájában: Ma a társadalmi azonosságnak legalább egy tartalmi elemet, vagy inkább egy lényegi finalitást kell magába foglalnia: az azonosság nem alapozható meg az emberiség és az azt alkotó egyének túlélésének garantálása nélkül. Az a tény, hogy ezeknek az egyéneknek - a világtársadalom civilizált tagjainak - az élete veszélyben van a kommunikatív ész minden lehetõségét nem esetlegessé hanem teljesen hiábavalóvá teszi. (Frio Cerutti: Political rationality and security in the nuclear age. In: Philosophy and Social Critism vol. 13., No. 1. 1987. 79. o.)

6. M. Weber - objektív társadalomtudományként bemutatott jellegzetes ideologikus hévvel - így érvel a rendszert "öröknek" tartó álláspontja mellett. "Az uralma alatt állók, a maguk részérõl nem nélkülözhetik vagy helyettesíthetik a bürokratikus hatalmi apparátust, ha egyszer már létezik. Mert ez a bürokrácia a szakértõi képzettségen alapszik, a maga funkcionális specializálódásán és egy, a különálló, mégis a módszereket tekintve integrált funkciók szokásszerû és virtuóz jellegû kezelésére beállt attitûdön. Ha a hivatalnok abbahagyja a munkát, vagy ha munkáját erõteljesen megzavarják, káosz keletkezik, és nehéz a kormányzottak közül hirtelen kiválogatni olyan helyettesítõit, akik alkalmasak rá, hogy ezt a zûrzavart kezeljék. Ez az állami adminisztrációra éppúgy vonatkozik, mint a magángazdasági igazgatásra. A tömegek anyagi sorsa egyre jobban és jobban a magánkapitalizmus növekvõ mértékben bürokratikus szervezeteinek a szilárd és megfelelõ mûködésétõl függ. E szervezetek felszámolásának gondolata egyre inkább utópisztikussá válik." (Max Weber: Essays in Sociology, H. H. Gerth és C. Wright Mills kiadásában, 229. o.)