Vagyim Belocerkovszkij:

Az önkormányzás: szabadság, hatalom és tulajdon

Aldous Huxley Tudomány, szabadság, béke (Science, Liberty and Peace, 1946.) c. tanulmányában helyesen állapítja meg: a világon minden rossz abból ered, hogy az emberek, akiknek nincs kenyéradó tulajdonuk, abszolút függésbe kerülnek a munkaadójuktól és fõnöküktõl - s mindkét csoport gyorsuló ütemben demoralizálódik. Azonban a kistulajdonhoz, az "egyszemélyi termeléshez" visszatérni lehetetlen, írja Huxley, úgyhogy az egyetlen kiút: a csoporttulajdon. S ami ettõl elválaszthatatlan - az önkormányzás. Ily módon a szabadságot és a hatalmat kiegészíthetjük a létfeltételeket biztosító tulajdonnal. De ebben a hármas egységben a hatalom marad a legfontosabb. Hatalom híján nem lehet megtartani sem a szabadságot, sem a tulajdont.

Valamennyi régi forradalomban - kezdve a Nagy Francia Forradalomtól - a szolgasorban lévõ "tömegek" nem annyira valamely "izmus" ellen és nem annyira egy másik mellett harcolva fogtak fegyvert, ahogy ezt a szovjet történelemkönyvek tanítják, mint inkább - meglehet, nem is tudatosan - megpróbáltak ilyen vagy olyan formában önkormányzó társadalmat létrehozni, s mindegy, hogy szekciónak, kommunának, küldöttek szovjetjeinek vagy munkástanácsoknak nevezték annak hatalmi szervét.

Aki nem szabad ember, annak nincs egyéb választása, mivel csakis az önkormányzás segítségével tehetõ szabaddá minden egyes rabszolga - csakis ily módon juthat döntõ szavazati joghoz minden õt érintõ ügyben, vagyis ezen az úton nyerheti el a hatalmat és a szabadságot.

De a "tömegek" elkerülhetetlenül vereséget szenvedtek, hiszen az önkormányzás nem egyszerû dolog. Elkerülhetetlen az államgépezet és a gazdaság teljes átalakítása. Feltétlenül szükséges, hogy precízen illeszkedjenek egymáshoz. S természetesen úgy a termelõeszközök, mint az általános képzettség és kultúra megfelelõ színvonala is szükséges.

Mindezek az elõfeltételek mostanában értek be csaknem vagy teljesen (a fejlett országokban), és velük együtt érik az emberek többségének életbevágóan fontos érdekeltsége önkormányzó társadalom létrehozásában.

Az önkormányzás, az önkormányzó közösségek - nézetem szerint - az emberek integrációjának felsõfokát képviselik, azt, amely leginkább megfelel az ember természetének. Ezek a közösségek emberek önkéntes társulásai saját céljaik megvalósítása érdekében, amelyek lehetõséget nyújtanak az embereknek az EGYSÉGRE (ami a szabad társulás lényege) s egyidejûleg ÖNMEGVALÓSÍTÁSRA, vagyis feloldják az ember két alapvetõ törekvése között õsidõk óta létezõ ellentmondást. (Épp így oldódik fel a hatalom és a szabadság közötti ellentmondás is.)

Az emberiség története önkormányzással kezdõdött. Négykézlábról, a majomperspektívából - az õskommunizmus kialakulásakor - nemcsak a munka, de a szabad társulás és az önkormányzó csoportok (családok, törzsek) is elõsegítették a kiegyenesedést. Az ember ezekben a csoportokban szerezte meg elsõ morális tapasztalatait. Az önkormányzó közösségekben az emberek számára elõnyös és szükséges fejleszteni és betartani az erkölcsi normákat, az emberi együttélés szabályait.

Elmondhatjuk, hogy erkölcsi értelemben az ember csakis a szabad társulásban nyilvánul meg emberként - kezdve a családalapítástól. Akinek volt alkalma látni, az tudja hogyan egyenesednek ki és ragyognak föl az emberek az akár a legföldhözragadtabb, legutilitáriusabb célból, de szabad akaratukból létrehozott társulásokban.

Azok számára, akik nem láttak ilyesmit, és logikai képzelõerejük csekély, szeretném hangsúlyozni, hogy az önkormányzó közösség százszázalékosan felelõs cselekedeteiért, a kaszárnyalakó közösség viszont egyáltalán nem - minõségi szakadék választja el õket egymástól. Az elsõ közösségben az emberek lelkiismeretesebbé, türelmesebbé válnak, új képességeket fedeznek fel önmagukban, megszabadulnak komplexusaiktól stb. Az õ számukra - ismétlem - ez alapvetõ szükségletté válik ahhoz, hogy sikerrel versengjenek más közösségekkel. S csakis az ilyen közösségekben válnak "elsõ emberré" a valóban legjobbak, legeszesebbek. Hiszen az emberek hamar belátják, hogy elõnyös az okosabbak tanácsát követni, lévén, hogy minden tévedés gyorsan és érezhetõen árt mindenkinek, épp úgy, ahogy a siker mindenki hasznára van. És azok a vezetõk, akiknek nincs abszolút hatalmuk alárendeltjeik felett, nem válnak morális és intellektuális halottá.

Az önkormányzó, csoporttulajdonon alapuló rendszer abban tér el minden korábbi és jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszertõl, hogy egyidejûleg támaszkodik az emberi lélek idealisztikus és merkantilista komponenseire (feloldva ezt az ellentmondást is), s végre lehetõvé teszi, hogy az emberek egyidejûleg dolgozzanak "mindenkiért és önmagukért".

Az önkormányzó rendszert definiálhatjuk úgy is, mint a demokrácia fejlõdésének új korszakát. A demokrácia belép a vállalatok és hivatalok belsõ életébe, azokon belül hoz létre demokratikus intézményeket és mechanizmusokat: választásokat, népszavazásokat, törvényhozó (munkástanácsi) és végrehajtó (direktóriumi) hatalmat stb.

Úgy látszik, az a rendszer a progresszívebb, amelyik több szabadságot biztosít az embereknek társulásra és önkormányzásra. Alighanem ez a progresszió legtartalmasabb kritériuma. E kritérium szerint az államkapitalizmus az emberiség történetének legregresszívebb rendszere, mivel a végletekig megfosztja az embert a szabad társulás és az önkormányzás lehetõségétõl, és ily módon a társadalom valamennyi rétegét morális és intellektuális halálra kárhoztatja. (Ez az állapot azokban a társadalmi rétegekben a leggyakoribb, amelyekben az emberek leginkább elszigeteltek: a hivatalnokok, a humán értelmiség és a szolgáltató szférában dolgozók rétegeiben.)

Az olvasóban felmerülhet a kérdés: vajon egy önkormányzó vállalat (hivatal) sok egyszerû tagjának lesz-e igénye arra, hogy részt vegyen a közösség ügyeinek intézésében? Hiszen vezetõik úgyis szakemberek lesznek. A válasz egyértelmû: nagyon sokaknak lesz erre igénye.

Elõször is gondoljunk az ellenõrzõ funkciókra: a legfelsõ szintû irányítók és az egyes részlegek irányítói felett gyakorolt ellenõrzésre. Ez fontos és bonyolult ügy, amit a közösség és annak képviseleti szervei szinte csakis speciálisan erre a célra alkalmazott szakértõ tanácsadók segítségével tudnak ellátni.

Egy megjegyzés. A Szovjetunióban a reformok hívei állandóan a népgazdaság irányításának decentralizálásáról, és a vállalati önállóság, vagyis a vállalatvezetõk önállóságának szükségességérõl beszélnek.

Ez az igény már közhellyé lett. Közben úgy a demokrácia alapelvei, mint az emberi psziché struktúrája azt igénylik, hogy a vezetõi önállóság növelésekor annak párt- és állami kontrollját másvalami váltsa fel. A tõkés országokban ezt a kontrollt a tulajdonosok, a részvényesek felügyelõ tanácsai, a részvényesek közgyûlései gyakorolják. Az önkormányzó társadalomban a munkástanácsok és a munkásgyûlések bírnak felügyeleti joggal - vagyis az ellenõrzés ott is tulajdonosi jog.

Veszélyes a vállalatvezetõk önállóságát követelni anélkül, hogy ellenõrzésükre gondolnának, vagy - másként mondva - figyelmen kívül hagyni a hatalom megosztásának elvét. Enélkül rablógazdálkodás, korrupció és önkény uralkodik el a vezetésben, egyidejûleg pedig csökken a vezetés hatékonysága - vagyis a tekintélyuralom minden negatívuma kivirul. Ezt mindenki (vagy legalábbis a demokrácia összes híve) belátja, amikor egy ország egészérõl van szó - de minden egyes közösség is azon törvényeknek veti alá magát, amelyek a társadalom egészében érvényesülnek. Jó példa erre a jugoszláviai helyzet, ahol a vállalatvezetés párt- és állami ellenõrzését meggyengítették, ám a munkástanácsoknak és a dolgozói kollektíváknak nem adtak valódi tulajdonosi jogokat.

De menjünk tovább. Az önkormányzó szerveknek és közösségeknek lesznek törvényalkotói funkcióik, például egy vállalat általános termelési politikájának meghatározása, a bevétel elosztásának elve, szociális és káderpolitika stb. Egy vállalat (hivatal) belsõ élete mindig rengeteg problémát és teendõt termel: a munka javításának kérdéseitõl a munkafeltételek, a munkások és feletteseik közötti viszony kérdéséig stb. Úgyhogy az önkormányzás avagy belsõ demokrácia nagyonis reális dolog. (Konkrétabb elképzelést nyújt az önkormányzás szerveinek hatalmáról a lengyel Szolidaritás törvénytervezete az önkormányzásról.) Mellesleg: mindazok az ellenérvek, amelyeket az önkormányzással kapcsolatban hallottam vagy olvastam, lényegében az állami szinten jelenleg létezõ demokrácia elleni jól ismert érvek.

Foglaljuk össze: szabadság, hatalom és tulajdon - ez az önkormányzó társadalom tömör képlete. Mi is valójában az önkormányzó társadalom? A jog által szabályozott szabadság. Az élet menete fölötti hatalom. A termelõeszközök tulajdona. S mindez a társadalom minden egyes tagjának birtoka. Csakis ezen a "bázison", csakis e három "leviatánon" nyugodva látszik megvalósíthatónak az a struktúra, amely minden ember számára lehetõvé teszi, hogy saját ideáljai, az erkölcsi tökéletesedés és a harmonikus fejlõdés irányába haladjon. Mozgalom a Szabadság, Egyenlõség, Testvériség felé.

Önkormányzással kezdõdött az emberiség történelme, és a fejlõdési spirál egy magasabb fokán az embernek oda rendeltetett visszatérnie - amennyiben el akarja kerülni a katasztrófát. Ahhoz, hogy az önkormányzás sikeresen mûködjék, legjobb tulajdonságai bontakozzanak ki és ne okozzon károkat a társadalomnak, a következõ gazdasági és politikai elemek megfelelése látszik szükségesnek a társa-dalom struktúrájában.

A termelõeszközök és a munka termékének közösségi, csoporttulajdona garantálja az ember gazdasági függetlenségét az államhatalomtól és a munkaadóktól; egyidejûleg védi a társadalmat az egyes közösségek tévedéseitõl vagy visszaéléseitõl (mert azokért az adott közösségen kívülállók egyikének sem kell felelnie); és persze fontos feltétel az ember maximális érdekeltsége a jó minõségû munkavégzésben.

A közösségi vállalkozásokat az államnak nem szabad dotálnia. A fizetésnek teljes egészében a termék (vagy szolgáltatás) eladásának bevételétõl kell függnie, és a közösség tagjai képzettségük vagy jártasságuk mértéke szerint osztják azt fel egymás között. A munkabért, annak mértékét és minden egyéb (pl. a különbözõ alapokon történõ) elosztást a közösség dönti el.

Itt jegyezzük meg, hogy a csoport- vagy közösségi tulajdon nem azonos a szövetkezettel. Az utóbbi befektetések révén jön létre, s csakis a befektetõk részesülnek a nyereség elosztásában befektetésük nagyságának aránya szerint. Ehhez nem szükséges, hogy a befektetõ maga is dolgozzon a szövetkezetben, hanem széles körben alkalmazhat bérmunkásokat (A részvénytársasági tulajdontól a szövetkezeti tulajdon annyiban különbözik, hogy nincsenek szabadon eladható részvények.) A csoporttulajdon viszont feltételezi a nyereségnek kizárólag a vállalati dolgozók közötti elosztását: bérmunka - átmeneti célfeladatokra kötött szerzõdésektõl eltekintve - nem létezik. Bármelyik munkás, akit állandó munkára vettek fel, meghatározott próbaidõ leteltével a vállalat és nyeresége teljesjogú résztulajdonosává lesz.

Az önkormányzás értelmetlen verseny, vagyis az áruk és szolgáltatások szabad piaca (mint az irántuk létezõ igény egyetlen hatékony értékmérõje) nélkül. Mindkét elv szükséges az államosított gazdaság legfõbb ellentmondása leküzdéséhez, ahol az ember mint termelõ odaadja az államnak a termékét, amit késõbb mint fogyasztó megvásárol tõle. A termelõeszközök és a termékek csoporttulajdonán alapuló önkormányzó társadalomban a termelõ adja el a termékét (szabadpiaci áron). Ráadásul a vállalat valamennyi munkása és alkalmazottja eladóként szerepel (a nyereségbõl mindenki részesül!), s nem csupán a tulajdonosok és az adminisztráció, mint a tõkés vállalatoknál. Ez is fokozza a munka minõségének javulását. Ezt igazolja a Nyugaton mûködõ önkormányzó vállalatok tapasztalata.

Az önkormányzás feltételezi az agresszív konkurencia (a tõkefelhalmozó konkurencia) likvidálását. Ez a konkurencia nem fér össze az önkormányzással. De ezt nem is kell bánnunk, hiszen a kapitalizmus minden negatív sajátossága az agresszív konkurenciából ered.

A szovjet marxisták, akárcsak a kapitalizmus apologétái, nem akarják elismerni, hogy kétféle gazdasági konkurencia van. Vagy tõkés konkurencia vagy államosított termelés - vallják. De itt is létezik egy harmadik út, a szintézis útja.

Agresszív konkurencia akkor keletkezik, amikor minden önálló vállalat számára - függetlenül attól, hogy közösségi, magán- vagy szövetkezeti tulajdonban van-e - mód nyílik a bõvített újratermelésre (a termelés extenzív bõvítésére, tõkefelhalmozásra). Ebben az esetben az önkormányzó közösségek - éppúgy mint a magánvállalatok - olyan módon kezdenek terjeszkedni, hogy az új munka-helyekre bérmunkásokat, vagyis kizsákmányolandókat vesznek föl, akiktõl elveszik az értéktöbbletet, és közösségi zsebükbe dugják. Még pontosabban: annak nagyobb részét újra halmozni kezdik, hogy még tovább terjeszkedhessenek. Hiszen aki nem terjeszkedik, azt elõbb-utóbb tönkreteszik vagy felfalják: kizsákmányolandóvá lesz más közösségek számára. Az agresszív konkurencia döntõ tényezõje a tõke nagysága. Ily módon az agresszív konkurencia elkerülhetetlenül az önkormányzó közösségi vállalatok csökkenéséhez, likvidálásához, kapitalizmushoz, mégpedig anarchikus kapitalizmushoz vezet, ami a bérmunkások kíméletlen kizsákmányolását jelenti. Úgy terjeszkedni, hogy az új munkahelyek új munkásaitól ne vegyék el az értéktöbbletet, egyenértékû azzal, mintha saját vagyonukból és saját kezükkel teremtenének konkurenciát. Önként senki nem lesz ennyire idealista. Viszont az is nyilvánvaló, hogy a terjeszkedést sem a magán-, sem a közösségi tulajdonban lévõ vállalatoknak nem lehet megtiltani. Tiltások, erõszakos beavatkozások nem szolgálhatnak egészséges gazdasághoz alapul. Itt is csak egyetlen erõszakmentes eszközt látok: a bõvített újratermelést állami feladattá kell tenni, és az újonnan létesült vállalatokat ingyen kell átadni az állam segítségével létrehozott új közösségeknek. Akkor az, akinek lehetõsége nyílik, hogy "gazdaként" dolgozzék egy ilyen új vállalatnál, aligha kíván bérmunkás lenni a már létezõ közösségi vagy magántulajdonban lévõ munkahelyeken, ha azok terjeszkedni akarnak. Az effajta terjeszkedés lehetetlenné válna.

A bõvített újratermelést az állam a vállalatok nyereségébõl elvont adókból finanszírozhatja. Az idõsebb munkásnemzedék fogja mintegy elõlegképp, közösen biztosítani a fiatalabbak munkalehetõségét. Az állami bõvítés a piackutatásnak és a valamennyi közösség képviselõi által jóváhagyott fejlesztési tervnek megfelelõen történhet. Egy-egy ágazat közösségeinek egoisztikus érdekét (amely épp nem érdekelt a fejlesztésben, mert magasan akarja tartani piaci árait) mindig leszavazzák majd más ágazatok közösségének képviselõi, akiknek termé-szetes érdekük az általuk fogyasztott áru alacsony ára. Ha az állam a szabad piac objektív jelzéseit figyelembe véve alapít új vállalatokat, a hibalehetõség igen kicsi. Magánszemélyek kezdeményezése alapján is elképzelhetõ új önkormányzó vállalkozások állami alapítása. Kezdeményezésük jutalma lehet a vezetõi pozíció az adott vállalatnál, a beosztásnak megfelelõ fizetéssel. (Már amennyiben a közösség elégedett lesz vezetõi tevékenységükkel.)

Láthatjuk tehát, hogy a bõvített újratermelés az önkormányzó társadalom központi gazdasági problémája.

Ha az agresszív konkurencia lehetetlenné válik, vagyis a termelés extenzív fejlesztésére nincs mód, akkor a közösségek közötti verseny az intenzív fejlesztés területére tevõdik át. Vagyis mûszaki, technológiai fejlesztésre, az áru (vagy szolgáltatás) minõségének javítására, választékbõvítésre, az önköltség és az árak csökkentésére. Az intenzív fejlõdés pedig mindig és mindenütt (legyen az akár egy vállalat akár egy ország fejlõdése) egészségesebb, mint az extenzív fejlõdés, mert nem vezet a szabadpiac monopolizálásához és letöréséhez.

Az önkormányzó társadalomban a termelés céljává a közösség tagjainak személyes jóléte, a munkaidõ csökkentése, a munkavégzés megkönnyítése és intellektualizálása válik. A vezetõknek módjuk nyílik az önmegvalósításra vállalatuk jó eredményei és a piacon folytatott "játék" révén.

A termelés végre ezt a képletet követi majd: áru - pénz - áru. Az ember megszûnik a felhalmozás eszköze lenni: a pénz nem lesz cél, mint a pénz - áru - pénz ciklusban, ami a magán- és államkapitalizmus sajátja. Eltûnik az ezt kísérõ lidérc, az infláció is.

Az állam kezében az önkormányzó (valamint magán- és szövetkezeti) vállalatok részvételével végbemenõ bõvített újratermelés lehetõséget teremt a rég áhított szintézisre a szabad piacon a társadalom érdekeit szem elõtt tartó megtervezett gazdasági fejlõdés valamint a termelõk és fogyasztók érdekeit követõ szabad gazdasági tevékenység között.

Feltétlenül szükséges megjegyeznünk azt is, hogy az ipar egy részének valószínûleg állami tulajdonban kell maradnia. Azokra az ágazatokra gondolok, amelyekben a termék minõségi konkurenciája lehetetlen s ahol a centralizáció fontosabb a versenynél (amilyen például az energetika, a közlekedés, bizonyos teherfuvarozások) vagy ahol a gazdasági konkurencia kártékony (tudomány, iskolák, egészségügy, igazságszolgáltatás). Ami az igazságszolgáltatást illeti, elképzelhetõ a kétszeres fizetés: állami minimum és a szolgáltatást igénybe vevõk (vagy a biztosítók) anyagi hozzájárulása kötött tarifa szerint egyenesen a szolgáltató kezébe, aki ebbõl meghatározott százalékot fizet be az egészségügyi vagy jogászközösség pénztárába, hogy a közösségnek módjában álljon jó szakem-bereket alkalmazni.

Az is valószínû, hogy az állam bizonyos új, kísérleti termékeket elõállító vállalatok tulajdonjogát nem adja át a közösségeknek, míg a termékek szükségessége be nem bizonyosodott. Az állam azért vállalhatja ezt a kockázatot, mert megszabadulva a lyukak betömésének terhétõl (ami a totálisan államosított gazdaság sajátja) elegendõ pénze lesz.

A földnek és a föld kincseinek nyilván szintén állami tulajdonban kell maradniuk, vagyis ez az egész társadalom közös kincse. A földmûvesek ebben az esetben bérlõként jelennek meg. Így könnyebb nagyobb földterületet hasznosítani, és könnyebb a környezetvédelem is. De alighanem elképzelhetõek vegyes formációk is: a föld egy része az államé, egy része pedig magán- vagy közösségi tulajdon.

A kereskedelemben, szolgáltatóiparban, kézmûves és kisméretû könnyûipari vállalkozásokban természetesen lehetséges (sõt hasznos is) a magán- és a szövetkezeti tulajdonforma versenye a közösségi vállalkozásokkal.

Végezetül fontos megjegyezni, hogy az önkormányzó szektor állami bõvített újratermelése az egész rendszert nyitottá teszi mindenfajta evolúció számára. Példának okáért: ha a magán- vagy szövetkezeti vállalatok annyira sikeresek lesznek, hogy tõkéjüket is növelni tudják (vagyis képesek önálló bõvített újratermelésre) és többet fizetnek bérmunkásaiknak, mint az önkormányzó vállalatok, akkor lehetséges, hogy a munkaerõ elkezd átáramlani a magánszektorba, és ez elkezdi lehagyni fejlõdésben a közösségi szektort. Eközben a kapitalizmus elég lassan és elég simán fejlõdik ahhoz, hogy ne keletkezzék anarchia; a fiatal kapitalizmus egyéb negatív jelenségeirõl nem is beszélve. Más kérdés, hogy minderre aligha kerül sor. A Nyugaton már sok éve létezõ önkormányzó, csoporttulajdonú vállalatok tapasztalata azt mutatja, hogy a munkások ezekben a vállalatokban többet keresnek, jobb feltételek között dolgoznak, és az önkormányzó szektor terjeszkedik.

Fontos kérdés: létezik-e valahol a fent leírt mechanizmus mintája? Létezik, mégpedig az önálló leányvállalatokra osztott tõkés vállalatokban. Tyerescsenko, a korábban amerikai, de azóta a Szovjetunióba hazatért közgazdász könyvében olvastam a Ford birodalom átalakulásának tanulságos történetét. A "birodalom" egy bizonyos idõtõl kezdõdõen érthetetlen okokból kezdett veszteségessé válni, és ezen semmiféle intézkedés sem segített. Végül az iparvállalatok munkájának szervezésével és vezetésével foglalkozó szakemberektõl kértek vizsgálatot. Ezek a szakértõk a "birodalom" tanulmányozása után arra a következtetésre jutottak, hogy a nyereségcsökkenés egyedüli oka a méretekben keresendõ, amelyek megnehezítik a "visszakapcsolást" és a "helyi" kezdeményezéseket. Azt javasolták, osszák fel a céget egy sor önálló leányvállalatra, úgy, hogy azok versenghessenek is egymással, és a központi vezetés lényegében csak a bõvített újratermelés és a "külkereskedelem" kérdéseivel foglalkozzon. Ford megvaló-sította a javaslatot, és ez megmentette a tönkremenéstõl. Más szavakkal: lehetõvé tette leányvállalatainak piaci versenyét. Ez a példa világosan megmutatja, hogy mi a különbség az agresszív és a piaci konkurencia között. A leányvállalatok minden téren versenyezhetnek egymással, kivéve az önálló terjeszkedést, a tõkefelhalmozást - tehát nem falhatják fel egymást. A külvilággal Ford tõkéjének összessége folytat agresszív konkurenciát. Ha ezt a modellt kiterjesztjük a társa-dalom egészére, az lényegében megegyezik az önkormányzó gazdaság struktúrájával.

Egyébként pontosabb szûkítést mondani, hiszen a nagy társaságok nemzetközi méretekben mûködnek. Az agresszív konkurencia kényszeríti õket arra, hogy világszerte keressenek helyet a tõkebefektetésekre. Ahhoz, hogy a tõkebefektetésrõl dönthessenek, tanulmányozniuk kell a világpiaci konkurenciát. De (ha nem is tévedhetetlenül) a számítógépek és a gazdasági matematika modern mód-szereit alkalmazva megbírkóznak ezzel.

Az önkormányzó társadalomban a tõkebefektetésrõl (bõvített újratermelésrõl) döntõ állami szervek feladatai egyszerûbbek, mivel mûködési területük egyetlen ország belsejére korlátozódik. Ezenkívül az önkormányzó társadalomban adottnak vehetõ a helyi önkormányzás erõteljes fejlõdése és ennek megfelelõen a regionális, a helyi szükségleteket figyelembe vevõ tõkebefektetõ szervek létezése.

Az állami bõvített újratermelés alternatívája csakis a kapitalista fejlõdés lehet. S ebben az esetben a rendszer nem lesz nyitott a különbözõ gazdasági tulajdonformák (közösségi, tõkés, állami) versenyére, mivel a fiatal nemzedéknek nem lesz más választása, mint hogy bérmunkás legyen az önálló, extenzíven mûködõ vállalatok alkalmazásában, legyenek azok akár közösségi, akár magántulajdonban. Paradox helyzet áll elõ: az idõsebb nemzedék tagjai önkormányzó vállalatokban dolgoznak, élvezik a belsõ demokrácia minden elõnyét, az ifjabb nemzedék, tulajdon gyermekeik pedig minderre nem formálhatnak jogot. Késõn születettek! Az önkormányzó demokrácia feltételei között viszont ezt el lehet kerülni.

Menjünk tovább az önkormányzó társadalom struktúrájának és konstruálásának vizsgálatában.

1. Bizalmon alapuló centralizálás

Az államszocializmus vezetõinek módszere a "népgazdaság" területén a "demokratikus centralizmus". Ezt pontosabb lenne "fegyelmezõ centralizmusnak" nevezni, hiszen a "fentrõl", a központból jövõ utasítás az alkalmazott számára - törvény. (Fontosabb az állam törvényeinél!) Az önkormányzó közösségek társadalmában ilyen centralizálás nyilván csak az állami szektorban maradhat meg (közlekedés, energetika stb.), de természetesen a törvényhozó és a bírói szervek ellenõrzése alatt. Ami pedig az állam (a kormány) és az önkormányzó szektor viszonyát illeti, a fegyelmezõ centralizmust itt olyan centralizmusnak kell felváltania, amelyet koordinálónak, bizalmon alapulónak nevezhetünk.

A piackutatás és az optimális termelési egyensúly érdekeinek alapján (valamint az egész társadalom egyéb szükségleteit is figyelembe véve) az állam tanácsokat ad a közösségi vállalatoknak, a kívánt termékválaszték és mennyiség kérdésében. És a közösségeknek minden okuk meg lesz arra, hogy bízzanak az állam tanácsaiban, mivel az állami költségvetés a közösségek munkájának eredményességétõl függ. Minél nagyobb a közösség bevétele, annál több jövedelemadót fizet az államnak.

2. Politikai struktúra

Itt az együttmûködés új feltétele jelenik meg: az államnak tárgyilagos közvetítõként kell mûködnie, vagyis a közösség többségének akaratát érvényesítve egyidejûleg bíró és végrehajtó. Következésképp az ellenõrzõ és törvényalkotó szervekbe termelõi, falun pedig területi elv alapján kell végrehajtani a választásokat. Ez a szerv olyan képviselõi tanács, amely a különbözõ, nemcsak termelõi, hanem a tudományos, konstruktõri, humán értelmiségi, diák, szakszervezeti csoportok, valamint a magán- és a szövetkezeti szektor érdekeit is kifejezi.

A hivatásos parlamenti képviselõk intézményét nyilván megszüntetik. A közösségek és társulások képviselõit csak egy ciklusra választhatják be a törvényhozó szervekbe. Az állandó, hivatásos "képviselõket" csak idézõjelben nevezhetjük képviselõknek. Idõvel óhatatlanul veszítenek választóik érdekeinek érzékelésébõl, kasztérdekek képviselõi lesznek, és ezeket az érdekeket a társadalom és az õket megválasztó közösségek érdekei fölé helyezik. Döntéshozó szemléletük sematikussá válik, és nincs az a munkásfizetéssel egyenlõ "lenini bér", ami megmentené õket ettõl a folyamattól.

Az egyetlen ciklusra korlátozott részvétel a törvényhozásban erõteljesen bõvíti annak potenciális megvalósulását, hogy minél több ember vegyen részt ebben a munkában. Vegyük figyelembe, hogy jelentõsen nõ a regionális törvényhozó gyûlések súlya is. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az önkormányzó közösségek társadalmában a képviselõi, parlamenti tevékenység nagyszámú ember életében mindennapi rutin, hiszen - hogy így mondjam - már az anyatejjel magukba szívják a közszereplés technikáját, mert a dolgozói közösségek önkormányzó munkájában való részvételnek ez állandó velejárója.

A hivatásos politikusok munkájára az állam végrehajtó szerveiben lesz szükség (szakértõként a vállalatok és intézmények igazgatóságaiban). De valószínûleg itt is korlátozni kell tisztségviselési idejüket. A káderek vertikális cseréje - szemben a tekintélyuralmi rendszerekben mûködõ horizontális cserével - túlsúlyba kerül. A végrehajtó szervek tagjait alighanem területi elven alapuló választásokon kell megválasztani, a jelöltek pedig a politikai pártok által választott személyek lesznek.

A végrehajtó hatalom elbürokratizálódása és tekintélyuralmi tendenciái ellen további biztosíték lehet az államgépezetnek három független szekcióra történõ vertikális felosztása: három állam az államban, amelyek mindegyike rendelkezik törvényhozó és végrehajtó szervekkel, s mindegyiknek elkülönített költségvetése van. E szekciók a következõk:

- "politikai" szekció, amelynek hatásköre a közrend, a határok, a természet védelme, a külkapcsolatok felügyelete;

- gazdasági szekció, amelynek hatásköre a bõvített újratermelés, adók, hitelnyújtások, állami vállalatok és hivatalok stb. felügyelete;

- tudományos és kulturális szekció, amelynek hatásköre a tudomány, közmûvelõdés, tömegkommunikáció, irodalom, mûvészetek.

3. A pártok problémája

Az önkormányzó társadalomban a törvényalkotó hatalom jellege szerint elkerülhetetlenül pártsemlegessé válik. A törvényhozó gyûlések küldöttei természetesen bármely párt tagjai lehetnek, de a szabad önkormányzó közösségek soha nem fogják megengedni, hogy képviselõik az õket megválasztó közösség érdekein kívül bárki más érdekeit védelmezzék. A párthovatartozás csekély szerepet fog játszani (ha játszik egyáltalán) a törvényalkotó szervek választásakor. Annak is kicsi lesz a valószínûsége, hogy valamely párt tagjai túlsúlyba kerülnek - akár véletlenül -, hiszen a küldöttek csak egyetlen cikluson át dolgozhatnak ezekben a szervekben.

Pártalapon csakis a hatalom végrehajtó szervei formálódhatnak, mivel azok élére szakemberek, hivatásos politikusok kellenek. Ezért a végrehajtó hatalomba a pártok megválasztott jelöltjei kerülnek. Más módon ugyanis roppant nehéz a végrehajtó hatalom feladatainak ellátására alkalmas személyeket találni.

Az önkormányzó közösségek társadalmának életében a pártok szerepe, mint látjuk, jelentõsen csökken. A jövõben elgondolható a pártok teljes "elhalása" is, úgy, hogy helyüket tudósok csoportjai (klubok) vagy intézetek veszik át. Ezek javasolhatják az országnak vagy a parlamentnek (az önkormányzó közösségek képviselõi tanácsának) programjaikat és módszereiket a felmerülõ problémák megoldására, és õk választhatnak jelölteket a választásokon a kormányba, hogy programjukat realizálják.