Tütõ László:

Tézisek az önkormányzói piac lehetõségérõl

Napjainkban legalább két okból indokolt önkormányzás és piac viszonyával foglalkozni. 1. Az utóbbi idõkben a hagyományos politikai szervezetek és különbözõ alternatív szervezetek nyilatkozataiban, dokumentumaiban egyaránt központi helyet foglal el mind az önkormányzás, mind a piacgazdaság követelése. Egyidejûleg történik meg a lakossági-dolgozói önszervezés és a gazdálkodás ésszerûsítése, a világpiachoz való alkalmazkodás szükségességének hangoztatása. 2. Önkormányzás és piac logikája - elsõ megközelítésben - kizárja egymást: vagy az emberek önszabályozó, önmeghatározó törekvése vagy a piac objektív természete, öntörvényûsége érvényesül. A gazdálkodás területén felmerülõ alternatívákban vagy az emberek döntenek, vagy az értéktörvény dönt.

A mondottak alapján nem kerülhetõ meg a kérdés: lehet-e egyidejûleg önkormányzást és piacgazdaságot csinálni? Összeegyeztethetõ-e egymással az egyéni autonómia (illetve az erre épülõ önkormányzás) és a piacgazdaság nyereségcentrikus mechanizmusa? Sõt, általánosabban fogalmazva: nem alapvetõen ellentétes-e az egyén (mint magánember, illetve mint fogyasztó) és a piacgazdaság törekvése? A munkavállaló egyének magas bérekben és alacsony árakban érdekeltek, a piacgazdaság belsõ logikája viszont fejlesztést, felhalmozást követel meg, ezért - némiképp leegyszerûsítve - a bérek minimalizálását és az árak maximalizálását írja elõ. A piacgazdaság - közvetlen megjelenésében - szükségképpen emberellenes. Gyarapodását, fejlõdését - sarkítottan fogalmazva - úgy tudja biztosítani, hogy a lakosságot gazdasági és politikai eszközökkel megsarcolja.

A sokjelentésû piac

A mai Magyarországon minden tényleges reformelképzelés valamilyen formában összekapcsolódik a piaccal. A gazdasági hatékonyság javítása, a jobb áruellátás biztosítása stb. szempontjából elengedhetetlennek tartják a piaci mechanizmusok érvényesítését, az ebbõl adódó gazdasági versengést - végsõ fokon a piac értékítéletének fokozott figyelembevételét. A gazdaság piacosításának szükségességére való hivatkozás az egyetértés látszatát kelti. Ugyanakkor a nyelvi-kategoriális egyetértés mögött igen különbözõ tartalmak és törekvések húzódnak meg, amit a szóhasználat azonossága elfed. Számosan vannak, akik a gazdálkodás egészét a szabad tõkemozgásnak kívánják alávetni. Mások az alapszükségletek kielégítését ki akarják vonni a tõke logikájának fennhatósága alól. Sokan csupán a közellátás javítása, a hiánygazdaság megszüntetése érdekében tartják szükségesnek kereslet és kínálat piaci viszonyának érvényre juttatását. De a felszínen egyaránt a - tartalmilag nem differenciált - piac kategóriájával dolgoznak.

A szóhasználat egyértelmûbbé tétele érdekében szükséges - Polányi Károly nyomán - elhatárolni egymástól a piac tágabb és szûkebb jelentését. Az elõbbi az adás-vétel helyszínére, intézményére vonatkozik, az utóbbi viszont a piacgazdaságra mint egységes rendszerre. Az elsõ esetben jelentõs mérték-ben a gazdaságon kívülrõl meghatározott mozgásokkal van dolgunk, a második esetben viszont elengedhetetlen követelmény, hogy a piac önszabályozó legyen; a keresletet és kínálatot követõ árképzést hajtson végre. Az ön-szabályozó és árképzõ piac mûködésének feltétele a szabad tõkemozgás és a - tõkék szabad mozgásából, konkurenciájából következõ - nyereségmaximalizálásra való törekvés. Az önszabályozó piac saját belsõ automatizmussal, öntörvényû mechanizmussal rendelkezik. Mozgása olyan objektív (azaz emberi akarattól független) gazdasági logikát követ, amelynek adott norma-rendszere és értékmércéje van - ezek segítségével vonatkoztatja egymásra, hasonlítja össze a gazdasági teljesítményeket. Lényegében a gazdasági szereplõk versengését hivatott biztosítani - a gazdaságon kívüli szempontokat és tényezõket nem veszi figyelembe. Csak ebben az esetben képes szigorú belsõ logikával bíró egységes rendszerként mûködni.

Az önszabályozó piac a gazdasági versengés területe. Egyidejûleg vannak demokratikus és diktatórikus jegyei. Demokratikus oldalát mutatja azok számára, akiknek a gazdasági megmérettetés során esélyegyenlõséget biztosít. Viszont diktatórikusként jelenik meg azoknak, akik ki vannak zárva a versenybõl, illetve akik hátrányos helyzetbõl indulva kénytelenek versenyezni (például akik nem képesek konkurálni az adott monopolhelyzetekkel: monopoltulajdonokkal és monopolárakkal).

A többjelentésû önkormányzás

A piachoz hasonlóan az önkormányzás kategória esetében is legalább két alapvetõen eltérõ jelentéssel találkozunk. Az önkormányzással kapcsolatban egyesek a kormányzásra, a kormányzásbeli autonómiára, mások az önállóságra helyezik a hangsúlyt. A kormányzásbeli autonómia híveinél lényegében a következõt jelenti az önkormányzás: adott közösségek számára biztosítsanak megfelelõ anyagi feltételeket és hatáskört ahhoz, hogy saját elképzelésük, ízlésük szerint rendezzék be az életnek azt a darabját, amely fölött rendelkeznek. A másik megközelítésben minden tényleges önkormányzás elengedhetetlen feltétele, hogy önfenntartó (öneltartó) legyen, vagyis az önkormányzó közösség saját erejére támaszkodva biztosítsa mûködésének materiális alapjait. Az ilyen értelemben vett önkormányzás nem pusztán valamely közigazgatási, politikai vagy kulturális területre vonatkozik, hanem az élet összes lényegi feltételének újratermelésére. Itt tehát olyan átfogó gazdasági-társadalmi jellegû önkormányzásról van szó, amely az egyének életfolyamatának egészére kiterjed. Vagyis olyan önkormányzatról, amelynek mûködésén kívülre egyetlen alapvetõ feladat ellátását sem lehet áthárítani, kihelyezni. Ahogy az önszabályozó piac szigorú belsõ logikával rendelkezõ zárt rendszer, úgy a maga tényleges önállóságát (anyagi függetlenségét) fontosnak tartó önkormányzás is - ellentétben az önkormányzás pusztán kormányzati-kormányzási felfogásával - egységes rendszer, totalitás. De míg az öntörvényû piac mûködését szubjektív elhatározásoktól, emberi döntésektõl független automatizmusok szabályozzák, addig az önkormányzó szervezõdésnek a benne tevékenykedõ emberek adnak törvényt és irányt.

Piac és önkormányzás viszonya

Az eddig vázoltak alapján is nyilvánvaló, hogy piac és önkormányzás kapcsolatában, együttélésében igen eltérõ formák, változatok lehetségesek. Most csak a három alaptípus megkülönböztetésére és elhatárolására térek ki.

1. Szervetlen együttélésük. Lehetõség van a tág értelemben vett (azaz nem önszabályozó) piac és a tág értelemben vett (azaz nem önfenntartó, nem öneltartó) önkormányzás egyes elemeinek kombinációjára. Ebben az esetben a kétfajta szervezõdés nem szerves összekapcsolódása jön létre: formailag áthatják, ugyanakkor lényegileg korlátozzák egymást. Így azonban - a kategóriák szûkebb jelentését tekintve - csak olyan helyzet alakulhat ki, amelyet a "sem piac, sem önkormányzás" állapot jellemez.

2. A piacgazdaság dominanciája. Ha a piacgazdaság relatíve zárt rendszerként és a társadalomszervezõdés egészét meghatározó módon mûködik, akkor minden önkormányzási kísérlet korlátozott jelentõségû - eleve csupán járulékos, kiegészítõ szerepet játszhat. Az önszabályozó piacot olyan nyereségmaximalizálásra való törekvés mozgatja, amely nyilvánvalóan nem tiszteli az egyes egyéneket, illetve nem tisztelheti önkormányzó szándékaikat. Ebben az esetben a piacgazdaság perifériáján létrejövõ önkormányzás számára a következõ gyakorlati lehetõség marad: elnyerni a politikai állam támogatását, és a nemzeti jövedelem átcsoportosítására, központi újraelosztására alapozott "önkormányzatot" létrehozni. E politikai jóindulattól függõ "önkormányzat" gazdaságilag önállótlan: nem önfenntartó, nem önfinanszírozó, hanem a mûködéséhez szükséges erõforrásokat - tényleges ellenszolgáltatás nélkül - kívülrõl meríti.

3. Az önkormányzás dominanciája. Ha az önkormányzás - mint a társadalmi folyamatokat szabályozó rendszer - áthatja az emberek életét, akkor nem sok hely marad az öntörvényû piacgazdaságnak. Ebbõl azonban nem következik, hogy fölöslegessé válik az önszabályozó piac demokratikus oldala, a versengés. Ellenkezõleg, minden olyan önkormányzó közösség, amely saját eltartásáról maga gondoskodik, alapvetõen érdekelt abban, hogy céljait szolgáló eszközként megõrizzen bizonyos piaci mechanizmusokat. Sõt, abban érdekelt, hogy - kiküszöbölve a piacon meglevõ monopolhelyzeteket - továbbfejlessze, kiteljesítse a piaci versenyt.

Az önkormányzói piacról

Ha valamilyen gazdasági-társadalmi önkormányzásnak rendelõdik alá a piaci verseny, akkor egy ilyen változás legalább két új lehetõséget teremt.

l. A piac mûködése rétegzetté tehetõ. Az öntörvényû piacon egységes normarendszer érvényesül, amennyiben a gazdasági szereplõk teljesítményét az elért nyereség minõsíti. Egy önkormányzó szervezõdésnek, tehát a szorosan vett emberi szempontoknak alárendelt piac esetén viszont különbözõ célok eszközeként alakulhat ki versengés. Egy önkormányzó közösség megteheti, hogy másként szabályozza például az alapszükségleti cikkek és a luxuscikkek termelését, vagy a közszolgáltatások és a direkt nyereségorientált szolgáltatások biztosítását. Megteheti, hogy tagjait alacsony árak kialakítása, illetve hogy magas nyereség realizálása érdekében versenyezteti.

2. Míg az öntörvényû piacgazdaság nem biztosít a társadalom valamennyi tagja számára esélyegyenlõséget a piacon, addig az önkormányzó szervezõdéseknek érdekében áll, hogy azokra is kiterjessze, azoknak is lehetõvé tegye a versenyt, akiket onnan a tulajdonegyenlõtlenség egyébként kirekesztene. Másrészt a piacgazdaságban termelõ és fogyasztó között is hiányzik az esélyegyenlõség: a termelõ aktív, a fogyasztó passzív fél. Bármennyire igyekszik is elõrelátni a várható keresletet a termelõ, az egész gazdálkodás nem a szükségletek, nem a fogyasztói érdekek felõl szervezõdik. Ezért az árupiac mellett (azt áthatva) nem alakult ki a szükségletek piaca, ahol a fogyasztói autonómia érvényesül, ahol a fogyasztó kezdeményez.

Melyek azok a feltételek, amelyek biztosítására képes egy következetes - országos méretû - önkormányzói piac?

1. Az eladók esélyegyenlõsége, vagyis az árupiac szabadsága.

2. A szükségletek piaci versenye, vagyis a szükségletképzõdés és szükségletkielégítés esélyegyenlõsége.

3. Esélyegyenlõség a nemzet anyagi erõforrásainak használatában - vagyis az álló- és forgótõke használatára irányuló szabad versengés.

4. A munkaerõ piaci versenye, vagyis a munkavállalók szabad mozgása, a munkahelyek közötti szabad áramlása.

Mindezek alapján megállapítható: az önkormányzói piac a képességek és erõforrások szabadabb, totálisabb versenyeztetését teszi lehetõvé, mint a hagyományos tõkés piacgazdaság. Ennyiben a piac minden korábbinál kiteljesedettebb formájának is tekinthetõ.

Egy hatékonyabb és humánusabb gazdálkodás felé

A továbbiakban két olyan lehetõségre kívánom felhívni a figyelmet, amelyek kihasználása a jelenlegi viszonyok között, tehát egy társadalmi önkormányzó rendszer hiányában is módot ad az árupiacon illetve az erõforrások piacán (a tõkepiacon) a verseny élénkítésére.

Árupiac. Jelenleg a hazai árupiac csak nagyon kevéssé (részlegesen és korlátozottan) mûködik a versengés terepeként. E részlegesség és korlátozottság egyik oka (eltekintve egyes áruk gazdasági monopolhelyzetétõl, továbbá mások árának adminisztratív szabályozásától), hogy az árupiac áttekinthetetlen: nem rendelkezünk egyidejû információval a teljes árukínálatról. Így eleve nem történhet meg az egyes áruk tényleges összemérése, és ennek során végbemenõ árképzõdése. Az áruk esélyegyenlõségét lehetõvé tevõ piaci verseny viszont olyan nyilvánosságot feltételez, amely garantálja a megvásárolható áruk összességének ismeretét: képes bemutatni az egész kínálatot. Vagyis olyan információs rendszert követel meg, amely mindenki számára folyamatosan biztosítja, hogy tudomást szerezhessen a piacon található termékekrõl, és ennek birtokában - mérlegelve a lehetõségeket - döntsön vásárlási szándékáról.

További lehetõség: a vásárlói kezdeményezés biztosítása, vagyis a szükségletek piacának kialakítása. Ebben az esetben a fogyasztói igények kerülnének be az információs rendszerbe, és a termelõk versenyeztetnék egymással az árajánlataikat. Ezáltal lehetõvé válna az áruk és az árutermelõk diktatúrájának kiküszöbölése, ily módon a gazdálkodás emberi szem-pontoknak való alárendelése, a fogyasztói szükségletek felõl történõ szervezõdése.

Külföldi és hazai tapasztalatok alapján egyértelmûen megállapítható: nincs technikai akadálya annak, hogy a teljes árupiacot átfogó információs rendszer jöjjön létre. A számítógépes nyilvántartás olyan adatbankok megteremtésére képes, amelyek segítségével áttekinthetõvé tehetõ a nemzeti piac egésze.

Nyugaton széles körben elterjedt a kommunikációs technikák piaci célú használata, de már néhány hazai alkalmazásuk is létezik. Illusztrációképpen csak két példát említek.

1. A magyar televízió egy speciális szolgáltatása a napi zöldségpiaci árakról ad tájékoztatást.

2. Mûködik olyan telefonos szolgálat, amely arra vállalkozott, hogy az érdeklõdõk rendelkezésére bocsátja mindazon áruk és szolgáltatások listáját, amelyeket a gyártó és szolgáltató cégek nála bejegyeztettek. (Az áruk tényleges piaci versenye megkívánná, hogy a bejegyeztetés valamennyi cégre kiterjedjen.)

Erõforrások piaca. Jelenleg a nemzeti erõforrások vagy állami tulajdonban, vagy valamilyen csoport tulajdonában, vagy magántulajdonban vannak. Mindegyik esetben a nemzeti erõforrások monopoltulajdonáról van szó: mûködtetésérõl olyan személyek döntenek, akik az adott tulajdon feletti rendelkezés területén kiváltságokat élveznek. E helyzet megváltoztatása feltételezi az erõforrások piacának létrehozását: a nemzeti erõforrások használatáért való szabad versengés megteremtését. Tehát feltételezi a különbözõ monopoltulajdonok társadalmasítását: egységes nemzeti tulajdonná történõ átalakulását. Anélkül, hogy egy ilyen változást megpróbálnék a csoporttulajdonra és a magántulajdonra is konkretizálni, kiemelek egy gyakorlati lehetõséget az állami tulajdonnal kapcsolatban.

Különbözõ üzemekben kipróbált belsõ vállalkozások, autonóm munkacsoportok és más csoportos vállalkozások példája azt mutatja, hogy az egyéneknek a munkafeladathoz való viszonya alapvetõen megváltozik és teljesítménye ugrásszerûen emelkedik, ha nem pusztán bérmunkásokként dolgoznak, hanem maguk szervezhetik munkavégzésüket, maguk alakít-hatják munkakörülményeiket.

A személyes jövedelem megnövelésének lehetõsége érdekeltté teszi a dolgozókat a teljesítmények fokozásában, de nem teszi õket tulajdonosokká. Ily módon nem teszi õket érdekeltté munkahelyük fejlesztésében, a munka-helyi vagyon gyarapításában. Vagyis tulajdonosi helyzet és tulajdonosi tudat hiányában nem alakulhat ki a munkavállalók hosszú távú vagyonérdekeltsége. Ezzel szemben a csoporttulajdon különbözõ formái (szövetkezeti tulajdon, községi tulajdon stb.) lehetõséget adnak a tulajdonosi tudat kialakulására: arra, hogy összekapcsolódjon a rövid távú jövedelemérdekeltség és a kollektíva vagyonának hosszú távú gyarapításában való érde-keltség - optimális viszony jöjjön létre közöttük. De itt a két szempont közötti kedvezõ arány a tulajdon monopolizálásán, azaz a tulajdonosi közösségbe nem tartozóknak a csoporttulajdon használatából történõ kirekesztésén alapszik. Tehát a csoporttulajdonon belülre nem hatolhat be a piac: a tulajdonosok közössége - elõjogaival élve - meggátolja a termelési kapacitások használatáért való szabad versengést. Ennek következtében nem jöhet létre az adott termelési eszközök társadalmilag leggazdaságosabb mûködtetése: nem azok dolgoznak velük, akik a leghatékonyabb alkalmazásukra képesek, hanem akiknek a kiváltságos helyzete ezt megengedi.

Fölmerül a kérdés: van-e mód arra, hogy a csoportos vállalkozás és a csoporttulajdon elõnyei úgy kapcsolódjanak össze, hogy egyúttal ne korlátozzák a társadalmi erõforrások használatáért való szabad versengést? Lehetséges-e monopolhelyzetek létrejötte nélkül a rövid távú jövedelem-érdekeltség és a tulajdonosi szemlélet (ezért a hosszú távú vagyonérdekeltség) egyidejû megvalósulása? Az alábbi javaslat egy ilyen megoldásra tesz kísérletet. Az állami tulajdon társadalmasítása ne feldarabolása, hanem bérelhetõvé tétele formájában menjen végbe. Váljon lehetõvé jogilag, hogy az állami vállalatokat, földterületeket stb. dolgozói közösségek - pályázat útján - meghatározott idõre bérbe vehessék. Egy ilyen lehetõség társadalmi szinten esélyegyenlõséget biztosít minden egyén, illetve csoport számára: ha másoknál gazdaságosabban vállalja bizonyos termelési eszközök használatát, akkor ezek - meghatározott idõre - az õ rendelkezésébe kerülnek. Azok nyerik el a pályázatot, akik a legmagasabb bérleti díj fizetését vállalják. (A bérleti díj különbözõ közfunkciók - oktatási, szociális, fejlesztési, beruházási stb. kiadások - fedezetéül szolgál.) Ebben az esetben a teljes nyereséggel maguk a dolgozók rendelkeznek, de egy speciális megkötéssel: jövedelmük egy részét közvetlenül készpénzben, másik részét viszont személyes munkájuk arányában - vállalati stb. - vagyonjegy formájában kapják. A vagyonjegy személyre szóló, vagyis forgalomba nem hozható, el nem adható, át nem ruházható. Élethossziglan érvényes (tehát akkor is érvényben marad, ha a dolgozó munkahelyet változtat vagy nyugdíjba megy), és évente osztalékot fizetnek utána. Az állami tulajdon monopoltulajdonná való átalakítása nélkül képes megteremteni a dolgozók tulajdonosi tudatát és egyúttal biztosítani hosszú távú vagyonérdekeltségüket. (Mindez egy alternatív gazdálkodási szektor, végsõ soron egy új termelési mód kialakulását is jelentené!)

Miért lenne elõnyös egy ilyen megoldás Magyarországon a jelenlegi helyzetben? 1. A bérbe adott vállalatoknál megszûnne az állami támogatás, sõt, õk fizetnének bérleti díjat. 2. A mostani szabályozórendszerben veszteséges vállalatok jelentõs részénél nem kellene leállítani a termelést, és az így kiesõ árukat importtal pótolni. 3. Elkerülhetõvé válna az indokolatlan mértékû munkanélküliség keletkezése, ezáltal mérsékelni lehetne a gazdasági és társadalmi feszültségeket.