Juhász József:

Az önigazgatás politikája Jugoszláviában

Az önigazgatási kísérlet Jugoszláviában egész másként indult, mint azokban az esetekben, amelyekrõl a korábbi elõadásokban szó volt. Az önigazgatás rendszerint valamilyen általános társadalmi válsághoz kapcsolódva alulról született meg, mint harci-hatalmi intézmény. Jugoszlávia más eset: itt felülrõl, a fennálló egypártrendszer legitimációs igényébõl fakadóan hívták életre. Mint látni fogjuk, ez a "születési adottság" mindvégig behatárolta az önigazgatás fejlõdését.

1945 után Jugoszlávia volt az az ország - az akkoriban tõle függõ Albánia mellett -, amely a leggyorsabban építette ki a maga sztálini típusú államszocializmusát. 1948-ban a Kominform mégis kiközösítette. Ezt a jugoszláv vezetés a Szovjetunió államkapitalista-hegemonista elfajulásának következményeként érté-kelte. Egy ilyen kritika után a Szovjetunió nyilván nem lehetett többé követendõ példa számukra. Az akkori - teljesen bipolarizált - világban, a túlélés egyetlen lehetõsége számukra csak az lehetett, ha azt a belsõ politikai kohéziót, amely lehetõvé tette a felszabadító háború gyõzelmét, újrateremtik. Vagyis a nemzeti és a szocialista elemnek - legalább ott és akkor - hatékony összekapcsolását megoldják. Erre nagyon jónak ígérkezett az önigazgatás eszméje. Egyrészt beilleszthetõnek bizonyult - akkor úgy vélték, hogy hosszú távon beilleszthetõnek bizonyul - az egypártrendszerû struktúrába. Tehát a JKP hatalmi monopóliumához nem kell hozzányúlni! Továbbá olyan elméleti tradíció volt, amely szocialista, de nem sztálini eredetû, így lehetõvé tette, hogy a JKP Sztálintól független jugoszláv "nemzeti erõként" léphessen fel, s a liberalizálás szándékát a segítség reményében jelezhették a Nyugat felé. Ezen kívül az önkormányzás eszménye jól illeszkedett a jugoszláv történelem bizonyos hagyományaihoz és egyes szerkezeti sajátosságokhoz. Nincs többségi nemzet (a szerbek csak relatív többséget alkotnak), s ez eleve követel valamilyen hatalommegosztást; továbbá a középkori dalmát városfejlõdés és a még a XIX. században is élõ zadruga (földközösség) történeti emléke, vagy a partizánmúlt kollektivitás- és önkormányzó tradíciói nagyon jól találkozhattak azzal a radikális antibürokratizmussal, amit a JKP meghirdetett. És még valami: a délszláv népek történetében az államot többnyire idegen etnikumok testesítették meg, kitermelve egy elvont, de erõteljes antietatizmust, ami megint rímelhetett az önigazgatás eszméivel.

Tehát ezek alapján hirdette meg a JKP az önigazgatás politikáját. Nagyon fontos azonban, hogy 1965-ig (a gazdasági reformig) az önigazgatás megmaradt az ideológia és a másodlagos jelentõségû átszervezések szférájában. Számos olyan tényezõje volt ugyanis a jugoszláv társadalomnak, amelyek a radikális átmenetet (a társadalom egészében egy önigazgató, önkormányzó szerkezet közvetlen kialakítását) nem tették lehetõvé. Csak jelzésszerûen: a termelõerõk fejletlensége, az adott kulturális-civilizációs szint, a munkásság számbeli-politikai gyengesége, a partneri-konszenzusos társadalomszerkezet hiánya vagy az éles nemzeti-regionális különbségek (amelyek rövidtávon nemcsak hogy megoldhatatlanok, de nem is kompenzálhatók, így demokratikusan csak alig-alig kezelhetõk) az önigazgatás lehetõségét eleve korlátozták. De volt egy konkrétabb politikai ok is: túl kellett élni a Kominform hidegháborús nyomását, ezért ekkoriban Jugoszláviában is centralizált hadigazdálkodás folyt, amelyben az egyes vállalatok, intézmények, települések autonómiájának nem lehetett tere. Akkor pedig a vállalat önigazgató szervének sem lehet, ha nincs vállalati önállóság.

Sokkal jelentõsebb volt az 1950 és 1965 közötti változásokból az, hogy az önigazgatás nevében, de lényegében helyette egy toleránsabb politika bontakozott ki. Növekedtek a kultúra és a közélet "megtûrt" jelenségei - egyre inkább "békén hagyták" az emberek magánéletét, fogyasztói és munkavállalói autonómiáját, tehát megnõtt a mindennapi élet szabadságfoka. De a politika alapszerkezete ugyanaz maradt, mint a szocialista tábor államszocializmusában. Ebbõl a szempontból a különbség csak a társadalmi fejlõdés ideológiai koncepciójában és részben az irányában fejezõdött ki. (Most tekintsünk el a külpolitikai orientáció megváltozásától és a kollektivizálás feladatától, mert ezek nem voltak közvetlen függvényei az önigazgatás politikájának.)

Az önigazgatásnak az ideológiából a társadalmi valóságba való átvitelére a hatvanas évek közepén látta elérkezettnek az idõt a JKSZ. Ekkorra Jugoszlávia már egy magasabb fejlettségi szintet ért el, megszûnt körülötte a hidegháborús prés, az ún. második szovjet-jugoszláv konfliktus (1956-1961) tudatosította, hogy nincs visszaút a szocialista táborba. Új alkotmányt hoztak, 1965-ben bevezették az egyetemes szocializmustörténet talán legradikálisabb gazdasági reformját, majd lezajlott a nevezetes brioni pártplénum. Ez az idõszak valóban a radikális változások korszaka volt. Csökkentették a szövetségi központ hatalmát, az állam gazdasági szerepét minimalizálták, átszervezték a JKSZ vezetését. Körülbelül három-négy évig tekinthetjük folytonosnak ezt a politikai kurzust, azután 1968-ban lezajlottak a belgrádi diáklázadások és az elsõ nagy nemzeti konfliktusok (lázadás Koszovóban), amelyek iránymódosítására késztették a JKSZ-t.

Ebben az idõszakban ugyanis két olyan folyamat bontakozott ki, amelyekre a pártvezetés az önigazgatásra való áttérés 1965-66-os eufóriájában nem számított. Az egyik a társadalom politizálódásának váratlan iránya és mértéke: részben az 1971-es horvát válságban tetõzõ nemzeti mozgalmakat értem ezen, részben az értelmiségi újbaloldal megjelenését (Praxis-kör, diákmozgalmak). Ez utóbbit "anarcholiberális elhajlásként" interpretálták. Valójában arról volt szó, hogy ezen irányzat - ha némi liberter jelleggel is, de - lényegében a JKSZ programját vitte tovább, s ennek alapján bírálta a pártot, hogy még számos sztálinista csökevényt õriz magában. A másik "váratlan jelenség" a menedzserizmus megjelenése volt a gazdaságban. Ugyanis az állam gazdasági funkcióinak minimalizálásával nem teljesedett ki a munkásönigazgatás, hanem a reform által az önigazgatásnak szánt jogok gyakorlását a bürokráciától a technostruktúra vette át: a bankok és a vállalati menedzsment. Megjelent tehát a "technokratikus elidegenedés veszélye", amivel az önigazgatás nem tud önerõbõl megbirkózni, így az önigazgatásnak a technokrácia elleni védelme - hangoztatta a JKSZ - politikai feladattá vált (megfelelõ törvénykezés, párt- és szakszervezeti támogatás stb. formájában). Ez volt az ideológiai alapja a hetvenes-nyolcvanas évek sajátos intézményrendszerének, a "társult munka integrális struktúrájának", ami egy hallatlanul bonyolult és ma már Jugoszláviában is bukottnak tekintett bürokratikus sematizmus volt. Valójában egy újraállamosítási folyamat ment végbe, ami azonban nem állította vissza teljesen a szövetségi központ szerepét. Így az 1965 elõtti helyzethez képest egy decentralizáltabb, piaci és menedzseri elemekkel színezett, nemzeti-regionális elvek szerint strukturált hatalom jött létre egy politokrata elittel, amellyel szemben az önigazgatás teljesen alárendelt helyzetbe került.

A technokrácia és a liberalizmus elleni kampánnyal egy olyan társadalomszervezési modell alakult ki, amely a pártállami és az önkormányzó elemek ötvözõdéseként is értelmezhetõ, de ebben az "ötvözetben" az etatista elem volt túlsúlyos. Egyrészt, mert bizonyos jogköröket eleve magának tartott fenn, másrészt mert aprólékosan kodifikálta és formalizálta az önigazgatás illetékességét, intézményeit, metodikáját - semmit sem bízva az adott közösségek autonómiájára. Vagyis éppen az önigazgatás mozgalmi jellege nem bontakozhatott ki, s alávetettje maradt a JKSZ hatalmi-legitimációs megfontolásainak. Mindez azt is jelenti, hogy a jugoszláv és a szovjet szocializmus között nem jött létre modellkülönbség (bár részleteiben nem azonosak), így a JKSZ, noha érdemeket szerzett az önigazgatás-eszmény újrafelfedezésével, végsõ soron kompromittálta azt.

Az elmúlt egy-két évben Jugoszláviában is kiújultak a reformtörekvések. Az 1989 januári új vállalati törvény már vegyesgazdaságban gondolkodik, nem az "integrális önigazgatásban"; ugyanakkor továbbra is hegemón szerepet szán - a dezideologizált és egyszerûsített - önigazgató szektornak. A jövõ azonban beláthatatlan, mert az egyes köztársaságok teljesen eltérõ irányokban keresik a kibontakozást. Olyan feszült a szerb-albán és a szerb-szlovén viszony, hogy ebben a szembenállásban aligha lehet konzekvens reformpolitikát folytatni.

Milyen általánosítható tanulságokkal szolgál a jugoszláv önigazgatás története? Bizonyítja az egypártrendszer és az önigazgatás összeférhetetlenségét, de nem bizonyítja az önigazgatás, mint olyan, életképtelenségét. Itt meg kell különböztetnünk Jugoszlávia történetét és a jugoszláv önigazgatás történetét. Igaz, a mai válságért az utóbbi is felelõs, de nála erõsebben olyan tényezõk, amelyek nem kapcsolódnak az önigazgatás politikájához (pl. a regionális különbségek vagy az állami gazdaságpolitika zavarai). Másfelõl az önigazgatás által beindított helyi kezdeményezések, alkumechanizmusok stb. pozitív hatást gyakoroltak. A probléma azonban az, hogy alig néhány év (az 1965 utáni körülbelül fél évtized) az az idõszak, amelyben öntörvényûen kezdhetett volna fejlõdni. Elõtte és utána manipulatív-legitimációs célokat szolgált - egyébként hosszú idõn át nem is eredménytelenül. Csak ebben a rövid idõszakban mutathatta (volna) meg, hogy mire képes, és mire nem. A korábban említett pozitív hatásai is jobbára ezen idõszakra jellemzõek.

Néhány tanulságot azonban ezen rövid korszak alapján is megfogalmaz-hatunk. Az önkormányzó társadalom történelmi eszményét és az önigazgatás jugoszláv koncepcióját lényegi kapcsolódásaik mellett egy elvi különbség elválasztja egymástól: az önkormányzás eredetileg nem a párt tevékenységének eredményeként fogalmazódott meg, mint a JKSZ koncepciójában. Ebbõl fakadt, hogy a JKSZ az egypártrendszerbõl közvetlen, egyenes vonalú átmenetet hirdetett az önkormányzó társadalomba. (Nem is kelt életre soha az "önigazgatói politikai pluralizmus".) Egyértelmûvé vált az is, hogy a jugoszláv társadalom szerkezeti-fejlettségi adottságai miatt nem lehet modellértékû az önigazgatás perspektíváinak megítélésében. De el kell ismernünk: 1965-66-ban a JKSZ valóban komolyan gondolta az önigazgatásra való áttérést, s késõbbi konzervatív fordulatát nem csak a hatalomféltés motiválta. Részben az ország egységével összefüggõ problémák, részben pedig - s jelen szempontunkból ez az érdekes - az önigazgatás-eszmény egyes immanens problémái is. 1965 után ugyanis az önigazgatás nemcsak azért nem tudta kitölteni az etatizmus visszaszorításával keletkezett tereket, mert a párt (vagy a technokrácia) nem hagyta, hanem azért sem, mert nem tudott olyan struktúrákat kitermelni, amelyek biztosítják a makrogazdasági irányítást és a vállalatok hosszú távú vagyonérdekeltségét. Nem valósult meg a munkások "kilépése a termelési folyamatból", ezért az önkormányzás-elv általános társadalmi szervezõelvvé változtatásának kísérlete kudarcba fulladt. Mindazonáltal újra hangsúlyozni kell, hogy ami megbukott, az nem az önigazgatás volt általában. Az államszocializmusnak egy olyan sajátos formaváltozata bukott meg, amely legitimációs és manipulációs célokból állandóan az önigazgatásra hivatkozott, egész ideológiáját az önigazgatásra építette - de a gyakorlatban mindent alárendelt a JKSZ hatalmi monopóliuma fenntartásának.