Porosz Tibor:

A közvetlen demokrácia intézményei Magyarországon 1944 és 1948 között

Szeretném leszögezni, hogy nem szaktörténészként fogok hozzászólni a témához. Inkább egy nézõpontot kínálok fel, illetve arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy létezik olyan hagyomány Magyarországon, amelyre egy önkormányzást célul kitûzõ mozgalom támaszkodhat. Ez a hagyomány sajátságos viszonyok között jött létre. Hasonlatként utalok egy közhelyre. Ha egy fizikus kísérletet akar elvégezni, akkor eltervezi, hogy milyen legyen ez a kísérlet, és megteremti a feltételeket. Így minden zavaró tényezõt ki tud küszöbölni, és végrehajthatja a kísérletet. A társadalommal ezt nemigen lehet megtenni, még akkor sem, ha olyan elzárkózó diktatórikus berendezkedésrõl van szó, mint például a sztálini vagy Ceausescu-féle. Annyira ugyanis nem tud elzárkózni, hogy tiszta modellként mûködhessen. Viszont a történelem néha produkál rövid idõre olyan helyzeteket, amelyek ezeket a modelleket helyettesítik.

Ilyen helyzet volt Magyarországon az 1944-45 körüli idõszak, amennyiben a szovjet csapatok elõrenyomulásával egy hatalmi ûr keletkezett. A hatalmi apparátus emberei elhagyták Magyarországot, vagy egyszerûen az apparátust. Tehát minden központi hatalom, államhatalom hiányzott. Az a kérdés, hogy mi történik ekkor. Az tapasztalható, hogy az anarchizmus elleni minden érv cáfolatául, nem valami zûrzavar keletkezik, hanem mindenféle központi, államhatalmi intézmény nélkül is mûködni kezd a társadalom: elkezdi önmagát megszervezni. Ennek elsõ jelei közé tartoztak a népi, nemzeti bizottságok, amelyek ezt a hatalmi vákuumot igyekeztek kitölteni. Mivel szükség volt az életfeltételek újrateremtésére, az emberek nem vártak arra, hogy megalakuljon egy ideiglenes vagy nem ideiglenes kormány, hanem maguk vették kézbe a sorsuk irányítását, és teljes jogkörrel rendelkezõ szervezeteket hoztak létre a nemzeti bizottságokkal. Ható-körükbe tartozott az igazgatás, a termelés beindítása, a közegészségügy, az oktatás elindítása, sõt még a rendfenntartás is. Tehát mindazokat a funkciókat átvették, amelyeket az állam korábban kisajátított. Viszont ez - éppen ezért - igen veszélyesnek is mutatkozott az alakuló pártok, majd pedig az Ideiglenes Kormány számára. Ezek nagyon hamar felismerték a helyzet veszélyességét, és már 1945. január 5-én kiadtak egy rendeletet, amelyben a népi, nemzeti bizottságok önkormányzási jogkörét visszavonták. Vagyis megpróbálták õket megfosztani ettõl a jogkörüktõl. A gyakorlatban azonban a népi, nemzeti bizottságok errõl nem vettek tudomást. Jórészt azért, mert el sem jutott hozzájuk a rendelet, de amennyiben eljutott, akkor is a korábbi módon folytatták tevékenységüket. Tehát továbbra is teljes jogkörrel. Ez konfliktust jelentett a kiépülõben lévõ központi hatalommal, ezért áprilisban egy újabb törvényt kellett hozni, ami részletesebb szabályozást tartalmazott. A januári törvény - nem tudom, hogy meglepõ vagy nem meglepõ módon - a nemzeti bizottságok szerepét a régi közigazgatási formák újjászervezésére korlátozta. Tehát nem arról lett volna szó, hogy valami új népi hatalom jöjjön létre, hanem a szovjet hatóságok is (a nemzetközi viszonyokra hivatkozva) a régi hatalmi, régi kormányzati szervek újjászervezését szorgalmazták. Gyakorlatilag 1945 nyarára sikerült csak ezt a szerepet rákényszeríteni a nemzeti bizottságokra. Idézném egy - nem tudom, hogy mennyire kompetensnek tekinthetõ - úr korabeli, 1946-os véleményét. "Igaz, hogy a debreceni korszakban a különféle népi szervek révén a magyar parasztság és munkásság közvetlenebbül volt úr a saját portáján, mint ma. A Nemzeti Bizottságok például kétségkívül sajátos formái voltak egy új, népi hatalomnak, de ez az új, népi hatalom inkább községi, mint állami hatalom volt." Ezt mondta akkor Révai József. Szavait lehet úgy is értelmezni, hogy amint kiépült az állami hatalom, azzal meg is szûnt a népi hatalom közigazgatási szinten.

A közvetlen demokrácia másik jellegzetes intézménye eleve csak ideiglenesen állt fenn, mivel egy meghatározott funkció betöltését szánták neki. A földigénylõ, földosztó bizottságokról van szó. Gyakorlatilag a nemzeti bizottságokéhoz hason-ló a viszony a központi hatalom és ezek között. Szerepüket itt is korlátozott mértékben állapították meg. Jogkörük csak a földigények számbavételére vonatkozott, azonban valóságos tevékenységük a kisajátítás és a földosztás végrehajtása is volt. Mindenkor a helyi lakosok érdekeit kívánták elõnyben részesíteni, így ahol nagyobb igény volt a nivellálási törekvések miatt, ott az általános rendelkezéseket helyi szinten korrigálták. Maguk az intézmények kifejezték a földigénylõk érdekét, és a bizottsági tagok is azt képviselték. Ha nem volt módjuk ezt képviselni, akkor inkább lemondtak a földigénylõ bizottsági pozícióról.

További sajátságos önszervezõdési forma az üzemi bizottságok intézménye. Az elvonuló front mögött a gyárak, üzemek munkásai maguk kezdték el a romeltakarítást, az üzemek, a gyárak újjáépítését és a termelés beindítását. Ezen túl a tevékenységi körük az érdekvédelemre, majd a munkásellenõrzési funkciók betöltésére is kiterjedt. Ez megint a jogszabályokkal ellenkezõen történt, amelyeket úgy értelmeztek, hogy a gyár a saját tulajdonuk; ahol pedig nem kergették el a tulajdonost, ott munkásellenõrzés funkcionál. Ezzel kapcsolatban hadd olvassak fel egy korabeli idézetet Szakasits Antaltól. "Megtörtént például, hogy nem engedték be az üzemek tulajdonosát az üzemek területére, még akkor sem, ha a tulajdonos ellen politikailag nem lehetett semmit felhozni. Azt mondták, hogy ha õk meg tudták indítani az üzemet, és tudták azt vezetni saját erejükbõl, akkor el tudják továbbra is vezetni a tulajdonos nélkül." Ezeknek az üzemi bizottságoknak végül az lett a sorsuk, hogy szerepüket érdekvédelmi funkciók betöltésére korlátozták, majd 49-ben a szakszervezetek "újjászervezésekor" azokba beolvasztották.

A következõ törekvések is (nem igazán intézményekrõl lehet beszélni, talán inkább igényekrõl) az önkormányzó, az autonóm magatartás felé mutatnak, és ennek igényét fejezik ki. A mûvelõdés kérdésénél - úgy gondolom - két kiemelt feladat volt akkoriban. Egyrészt a közmûvelõdés, a munkások és parasztok mûveltségi színvonalának emelése, másrészt a közülük kikerülõ új értelmiség fölnevelése. A kettõ elvileg nincs konfliktusban egymással, de gyakorlatilag az utóbbi azt jelentheti, hogy bizonyos számú úgynevezett tudatos ember, mintegy "kiválasztódva", mint értelmiségi a társadalom különbözõ területein (az oktatásban, a termelésben és egyéb területeken) átveszi a vezetést és az irányítást, ami egy fölülrõl irányított berendezkedés elõzményének is tekinthetõ. Ezzel a koncepcióval állt szemben a szabadmûvelõdés elképzelése. Eszerint az államnak az a törekvése, hogy beleszóljon a mûvelõdési tevékenységbe, nem mûvelõdéshez vezet, hanem a korábbi népmûvelést folytatja. "Nem mûvelésrõl kell tehát beszélnünk - fogalmazott például Gombos Ferenc -, hanem mûvelõdésrõl. Nem felülrõl lefelé irányuló gyámkodásról, kegyes leereszkedésrõl, hanem lentrõl felfakadó igényekrõl. Nem olyan ténykedésrõl, melyet külsõ tényezõk szabnak a társadalomra s hajtanak végre rajta, hanem olyan folyamatról, amelyben a társadalom saját igényekkel jelentkezik, és az igények kielégítésében aktív szerepet vállal."

Hasonló elgondolások voltak a késõbb megszüntetett kulturális egyletekben, olvasókörökben, népfõiskolákban, népi kollégiumokban is. Ilyen igényeket vetett fel a nevelés terén például Mérei Ferenc, Wagner Lilla, vagy a tudomány-szervezés terén Szent-Györgyi Albert. Szent-Györgyi Albert szerint a tudomány szerve az Akadémia, a szakképzésé és a tudományos képzésé az egyetem, de a vezetés egyik esetben sem tartozhat a Minisztériumra. Az õ mondanivalója úgy fogalmazható meg, hogy "próbáljon meg mindenki maga gondolkozni". Ahogy mondja: "Az állami szerv, ahol kiadják a fizetéseket, megnyalják a bélyegeket, ez mind szükséges, de nem szabad, nem becsületes dolog onnan szellemi iniciatívát várni. A Minisztériumot ki kell iktatni, mint nem a szellemi megújhodás szervét. Az elsõ nagy reform az, hogy mindenki gondolkozzék maga, és gondolatait abban a társaságban fejezze ki, amely hivatva van annak kifejezésére." Más, részben rokon nézeteket fogalmazott meg Kemény Gábor, aki szerint az oktatásban a legfontosabb kérdés az irányítás és a spontaneitás viszonya, e kettõ feszültsége, ahol "nem a spontaneitás elnyomásáról, hanem annak alkalmazásáról van szó".

Külön kell szólni a népi kollégiumokról, mert ezek ugyan önkormányzati formát valósítottak meg és képviseltek, azonban erõsen átpolitizáltak voltak, és belsõ, önkormányzó demokráciájuk intézményesen nem volt garantálva. Így e kettõs arculatuk hosszabb távon - a demokráciát illetõen - alternatív lehetõséget kínált.

Végezetül hadd mondjak el néhány következtetést az elhangzottakkal kapcsolatban. Mindenekelõtt feltûnõ, hogy a közvetlen demokrácia minden esetben szorosan összefügg a tulajdonlás kérdésével is, tehát azzal, hogy kié a központi hatalom, kié a föld, a gyár. A másik figyelemre méltó mozzanat, hogy a népi, önkormányzási törekvések az újjáépülõ államhatalmi szervek, illetve a pártok céljaival abban megegyeznek, hogy a gazdaság, a kultúra, a politika terén támadják a korábbi centralizált hatalmi szerkezetet. Viszont érdekeik, sõt a puszta létük is ellenkezett azzal, hogy egy újfajta centralizált hatalom épüljön ki. Mindamellett az államhatalommal és a pártok érdekeivel való közös érdekük (tehát a korábbi hatalmi rendszer elleni támadás) ezeket a népi szervezõdéseket politikai szempontoknak rendelte alá, ami azonban végsõ soron egy intézményesült formában fölülrõl szervezett társadalom képét mutatja. Tehát egy olyan állapotot, amely ellen éppen ezek a népi szervek is felléptek. Ugyanakkor a politika elsõdlegessége, a központi intézkedések megnövekedett szerepe akkor került elõtérbe, amikor a közigazgatás, a termelés és a kulturális felemelkedés központi biztosítása hiányzott - ami azt jelenti, hogy a helyi személyi és tudati feltételek szerepe megnõtt ezeken a területeken, és a szubjektív tényezõ megnövekedett szerepe alternatívát kínált. Egy nem strukturált helyzetrõl van ekkor szó. Tehát lehetséges az, hogy ezek a szervezetek önkormányzók legyenek, de lehetséges az is, amire már történt utalás, hogy bizonyos "kevés tudatos ember" befolyása alá vonja ezeknek a szervezeteknek a mûködését.

A továbbiakban még néhány tanulság levonására vállalkoznék. Az egyik, hogy az önkormányzási formák nem azért buktak el, mert nem voltak képesek szubjektíve, illetve szervezetileg olyan formában felállni, amellyel meg tudták volna oldani saját maguk irányítását, hanem azért, mert létrejött egy fölöttük álló, de valójában velük szembenálló centralizált hatalmi szisztéma, ami beleszólt a belsõ életükbe is. Tehát belsõ önállóságuk sem érvényesülhetett teljes körûen. Negatív példaként említem Jugoszláviát, amely tulajdonképpen lejáratta az önigazgatás fogalmát, mert ott a különbözõ termelõegységek vezetése (ugyanúgy, mint más kelet-európai országokban) politikai funkciót lát el, vagyis egy külsõdleges központi hatalmi tényezõ érdekeit képviseli. Annak ellenére van ez így, hogy Jugoszláviában nem ágazati alapon történik ez - mint nálunk -, hanem területi alapon. A másik, amit tanulságként említenék, hogy önmagában mind a termelõi, mind a területi önkormányzás életképtelen - a kettõ csak együtt tudna mûködni valamiféle módon összekapcsolódva. A probléma, hogy 1945 után a kettõ nem tudott összekapcsolódni. Hosszabb távon a területi szervezõdés vált dominánssá, és így - mint politikai tényezõ - elnyomta a termelési önkormányzás kezdeményezéseit. Szerintem az önkormányzás nem területi vagy munkahelyi formaként életképes, hanem csak az egész társadalomra vonatkozó teljes rendszerként tud tartósan mûködni. Felmerül a kérdés, hogy manapság milyen feltételek között lenne ez lehetséges. Ilyen feltételnek tekintem a megfelelõ gazdasági, politikai és társadalompolitikai környezet kialakulását. A gazdaságiak között lehet említeni a juttatások és elvonások rendszerét, tehát a dotációkat, szubvenciókat, az adórendszert, a különbözõ szabályozókat, illetve mindezek leépítését. Politikai környezetként lehet említeni a gazdaság és politika szétvá-lasztását, ami országos szinten jelentheti az úgynevezett jogállam kialakulását. Ennek a szétválasztásnak azonban meg kell történnie üzemi, vállalati szinten is. Tehát pontosan azt kell elérni, amit Jugoszlávia kapcsán mondtam: az üzemek, vállalatok vezetõi ne politikai pozíciót töltsenek be. Megjegyzendõ, hogy pusztán azáltal is azt töltenek be, hogy ágazati érdekeket képviselnek. A harmadik, amit kiemelnék, a politikai körülmények, feltételek közül: a területi, munkahelyi önkormányzásnak és az egyéneknek a kapcsolata. Ez a kapcsolat - szerintem - lakossági érdekképviseletek formájában valósítható meg. Illetve egészen tágan értelmezve a társadalmi, a politikai szféra segítségével, amin érthetõ az érdek-védelmi szervezetek rendszere, a szakszervezetek, vagy egyéb gazdasági, szociális és kommunális érdekeket képviselõ lakossági érdekcsoportok sokasága, egy szociális védõhálórendszer, illetve az információ szabadságát biztosító rendszer. Ez utóbbi alatt nem pusztán a sajtószabadság értendõ, hanem az is, hogy ha például valamelyik tanács valamirõl dönt, akkor errõl az információ elõzetesen mindenkinek a rendelkezésére kell hogy álljon. Így az érintetteknek módjuk van a döntést befolyásolni, elérve azt, hogy a döntési folyamat nyitott legyen.

Úgy vélem, hogy az önkormányzás lehetõsége a mindennapi élet területén ragadható meg. Hogy úgy mondjam, ez a stratégiai pont. Arra gondolok, hogy a történelem során különbözõ forradalmak (vagy mindegy, hogy milyen kifejezést használok, átalakítási szándékok) beindultak elszigetelten a termelés területén, és kudarcot vallottak. Beindultak önállóan a politika terén, és szintén kudarcot vallottak. Léteztek kulturális forradalmak, amik az önkormányzás szempontjából ugyancsak sikertelennek bizonyultak. Megoldást valamilyen szintézis adhatna. Szintézist az jelenthet, ha nem a szûk értelemben vett kultúra, nem a politika, nem a gazdaság területérõl indul ki az önkormányzási, önigazgatási törekvés, hanem a mindennapi élet kultúrájának önszervezésén alapul.

Utalni szeretnék arra, hogy az önkormányzás nem egy múlt századi preindusztriális viszonyok között esetleg megvalósítható, de napjainkban már idõszerûtlen gondolat, hanem éppen a kultúra szervezõ erejére támaszkodó (kultúrán széles értelemben az emberi képességeket értem), tehát az emberi képességek szervezõerejére bízott társadalmi szervezõdés. Ez nemcsak a technikai fejlettséget, a gazdasági fejlettséget feltételezi, hanem azt is, ami magától értetõdõ velejárója: a tudományos technikai forradalmat, a szubjektív tényezõ, azaz a tudomány, a kultúra termelõerõvé válását. Az önkormányzás mint társadalmi életforma akkor valósulhat meg, amikor a kultúra társadalmi szervezõerõvé válik. Úgy vélem, hogy léteznek olyan tendenciák a nemzetközi viszonyokban, amelyek legalábbis felkínálják annak a lehetõségét, hogy egy modern értelemben vett, tehát posztindusztriális önkormányzási forma létrejöjjön.