Catherine Samary:

Az önkormányzás szükségessége

Az ember, a szabadság, a piac. Ez volt a címe annak az elõterjesztésnek, amelyet Sz. Sz. Satalin akadémikus, a reform "ötszáz napjáról" készített és a legfontosabb szovjet lapokban megjelentetett. A cikk úgy mutatta be a privatizációt, mint a korábbi szenvedésekért járó kárpótlást, amelyet a bürokratikus vezetés által kifosztott és eltékozolt kollektív vagyon újrafelosztásával juttatnak. Az kell, hogy mindenki ("az ember") szabadon és jobban élhessen.

  Lehetséges-e általános szabadság és jólét a "privatizáció" és a piac révén?

A Szovjetunióban néha azt mondják, hogy privatizációnak köszönhetõen minden egyes ember saját munkájának a tulajdonosa (eredményének az "ura") lehetne. Így a privatizáció voltaképpen társadalmi igazságszolgáltatás lenne, egyúttal jó esélyekkel arra, hogy gazdaságilag hatékonynak bizonyul, hiszen az ellenõrzés és az egyéni felelõsség követelménye szükségképpen nem individualizmus. Elõször is vita tárgyává kell tenni a bürokrácia "kollektív" harácsolásának névtelenségét és az egyének elfojtását, amit az álszocialista értékek, a "kollektív" értékek nevében végeztek (feltételezhetõen a meglévõ szociális intézkedések szemléltetik ezt a "szocializmust"). Ez a "hivatalos marxizmus" megfeledkezett a Kommunista Kiáltvány egyik mondatáról, amely szerint "minden egyes ember szabad fejlõdése az összesség szabad fejlõdésének feltétele". Ami a társadalmi tulajdont illeti, Marx szerint azt "a termelõk szabad társulásának" kell igazgatni. Az egyének (illetve a nemzeti közösségek) szabadsága és felelõssége a társulásukban ténylegesen erkölcsi (politikai) és gazdasági szükségszerûség. (Satalin cikke egyébként ragaszkodik ahhoz, hogy a privatizációnak szabadon elhatározott cselekedetnek kell lennie, nem pedig erõszakos dekollektivizálásnak.)

Az is kell, hogy választási lehetõségek, vagyis alternatívák legyenek. A liberális offenzívának egyik jellemzõje a választási lehetõségek megszüntetése, pontosabban leszûkítése a magántulajdon különbözõ változataira (egyéni és szövetkezeti tulajdon, részvénytársaságok); közös szempontjuk az, hogy a tulajdonos hatalmát ahhoz a pénzhez (a tõkéhez) kössék, amellyel rendelkezik. Ez kizárja az arra való törekvést, hogy "az államosítás leépítését" a tulajdon "társadalmasításával" valósítsák meg. Ez utóbbi azt célozná, hogy az alkotmányos jogot - ingyen - és az igazgatás jogkörét a "társult termelõkre", kialakítandó intézményes formák között a "társadalomra" ruházzák át. De az állampolgár és az egyén liberális felfogása ellentétes ezzel az önkormányzó és szolidáris logikával.

Piac az önkormányzás érdekében?

Ez szakítást jelent a korábbi tervekkel. A 60-as és a 70-es években (Jugoszláviában, Lengyelországban a Szolidaritás létrejöttekor, valamint Magyar-országon más-más formák között) a kelet-európai reformok még azt célozták, hogy a piacot összeegyeztessék a "kollektív tulajdonnal". A peresztrojka kezdeti tervei még ragaszkodtak ahhoz, amit annak idején "piaci szocializmusnak" neveztek (az 1987-es vállalati törvény, amelyet 1990 júniusában érvénytelenítettek, önkormányzói jogokat biztosított a dolgozók kollektíváinak).

Ezek a reformok sehol nem módosították az igazgatás központi koordinációs hatalmát a tulajdonosi jogok tekintetében, amelyek továbbra is "mindenkié és senkié" maradtak - mindazonáltal inkább a bürokratáké, mint másoké! Ezeknek a reformoknak nem volt sem (demokratikus) politikai tartalmuk, sem gazdasági összetartó erejük, így hát önigazgatási-önkormányzási szempontból kudarcot vallottak. Kudarcot vallottak a kereskedelmi szabályozás szempontjából is, mert álkonkurenciáról volt szó: a konkurencia csak a nyereség irányában funkcionált, a veszteség irányában nem. A jó piaci helyzetben lévõ ágazatok és vállalatok fejlõdtek, a többi azonban soha nem jelentett be csõdöt. A foglalkoztatás védelme, amelyet a rendszer szociálpolitikája tett lehetõvé, arra késztette a hatóságokat, hogy fedezzék ezeket a veszteségeket ("piaccal" vagy anélkül). A tékozlás fokozódott, a kereskedelem decentralizálása azt jelentette, hogy elégtelen volt a munka-alkalmat teremtõ beruházás, (vagyis munkanélküliséget jelentett), az infláció, valamint az ágazatok és a régiók közötti egyenlõtlenségek és egyen-súlyhiányok megnövekedtek; a behozatal egy ideig késleltette a válságot, a 80-as évek elején azonban a külsõ adósság okozta megrázkódtatás alatt minden összeomlott.

Piac az önkormányzás ellen?

Egyszerû az a következtetés, amelyet a liberalizmus teoretikusai levonnak (ebben a tekintetben csatlakoznak azokhoz az elõrejelzésekhez, amelyeket korábban a liberális iskola vezéralakja, Hayek adott közre): a piac csak akkor lehet olyan szabályozó, amely orientálja a beruházásokat és bezárásra kényszeríti a nem rentábilis vállalatokat, ha általánosan kiterjedt. Ehhez az kell, hogy a munkaerõ és a termelõeszközök maradéktalanul áruk legyenek, hogy létezzen munkaerõpiac (olyan munkavállalók alkalmazása és elbocsátása, akik alávetettek a kereskedelmi profit kritériumainak, tehát azoknak a társadalmi erõknek, amelyek képesek kierõszakolni ezt az alávetettséget) és tõkepiac; a piacnak kell lennie az egyetlen köteléknek a valóban "magánjellegû" (tehát felelõsségteljes) döntések között. Egyszóval az államnak "meg kell szabadulnia kötelezettségeitõl", a köztulajdonban lévõ vállalatokat privatizálni kell, meg kell szüntetni a munkásönkormányzás jogait és a szubvenciókat, mert ezek a hatékonysággal ellentétes védõhálókat fejlesztenek ki. A program ennélfogva egyértelmû.

A liberális érvelés lényege az, hogy a pénzszerzés és a költségekkel arányos pénzkiadás motivációja nélkül általánossá válik a tékozlás és a nemtörõdömség. Tágabb értelemben a nyereség hajtóerejének megfelelõen és a piaci versenyhez alkalmazkodva igazgatott kapitalista magántulajdon meg-szüntetésével - érvelnek a liberálisok - megszüntették azt a kényszerítõ erõt, amely a magánvállalkozót arra ösztönzi, hogy minimálisra csökkentse a költségeket (nevezetesen a béreket) és alkalmazkodjék a kereslethez, ami arra kényszeríti a dolgozót, hogy alávesse magát a kapitalista követelményeknek, nehogy elbocsássák õt.

Piac a feudalizmus ellen?

Kelet-Európa most folyamatban lévõ átalakulását egyesek a kapitalizmus elõtti, szinte feudális viszonyok ellen irányuló polgári forradalomhoz hasonlítják. És az igaz is, hogy ezt a rendszert mindinkább olyan helyi hûbérúrfélék uralták, akiknek a lekötelezettségek és személyes összeköttetések hálózatán alapuló hatalmuk a beruházásokat és a védõhálókat sokkal inkább meghatározta, mint a piac. Jugoszlávia "feudális" tagozódása az évek során fokozódott, és Magyarországon ma azt mondják, hogy nem a "tervrõl a piacra" térnek át, hanem a "tervrõl a lobbyzásra". A liberális kereskedelmi programok egyszerre szeretnék helyreállítani a magántulajdont és megtörni - a piac egyesítõ szerepe révén - mindezeket a tagozódásokat valamint a személyes összeköttetések hálózatát. A kapitalizmus kialakulásával való párhuzam tehát nem helytálló, tovább kell mélyíteni az összehasonlítást.

A tõke voltaképpen olymódon erõszakolta ki hatalmát, hogy a személyes (nem-kereskedelmi) alárendeltség viszonyait és a rabszolgasággal vagy a jobbágysággal együttjáró védõhálókat egyidejûleg irtotta ki a feudális társadalomból. Ennek során a jobbágyokból vagy rabszolgákból, de a kisárutermelõkbõl is (ha azok nem tudtak ellenállni a manufaktúrák konkurenciájának) létrehozta a proletariátust, amely kénytelen munkaerejét eladni, meghajolva a pénz és a kereskedelmi konkurencia uralma elõtt. Ez volt a termelékenység kolosszális növekedésének a forrása. A liberális kapitalizmus legbuzgóbb hívei azt remélik, hogy hasonlóképpen meg lehet törni a bürokratikus világ "támogatott" szolgáinak a mentalitását és magatartását is.

A tõkének alávetett bérmunka a rabszolgáéhoz képest intenzívebbé, tehát produktívabbá válik, írja Marx. A rabszolga a félelemtõl hajtva dolgozik, nem az életéért, hiszen az nem az övé, mindazonáltal garantálva van a számára. A szabad bérmunkást ellenben szükségletei hajtják. A személyével való szabad rendelkezés és a szabadság tudata (vagy inkább a képzete) folytán ez utóbbi sokkal jobb munkás, mint az elõbbi. Ehhez járul a felelõsség érzete (tudata), mert mint minden viszonteladó, a munkás felelõs annak az árunak a minõségéért, amelyet szolgáltat és szolgáltatnia kell, vállalva, hogy kiszorítja õt a többi ugyanolyan fajta viszonteladó. Marx hozzáteszi, hogy ez a proletarizálódás felszabadulásként vagy "elõléptetésként" fogható fel a jobbágy vagy a rabszolga számára, de lealacsonyításként a kézmûves számára, aki saját munkájának és termelõeszközeinek a tulajdonosa volt. Mindent egybevéve: a termelékenység növekedésének aligha volt más forrása, mint ez a burzsoá forradalom.

Ma azonban melyek azok a társadalmi erõk, amelyeket "meg kell szabadítani" a feudális-bürokratikus viszonyoktól? És "elõléptetésrõl" vagy társa-dalmi visszafejlõdésrõl van-e szó?

A parasztokat kell "felszabadítani"? Parasztok jóformán már nem léteznek (a Szovjetunióban és Kelet-Európában a munkaképes lakosok 15-30 százalékát alkotják), és jelentõsen átalakultak. Csak Lengyelországban és Jugoszláviában vannak többségben a kistulajdonosok. A liberális elvek õket azonban éppenséggel fenyegetik (hiszen kétféle mértékkel mér ez a liberalizmus: itt meg akarja szüntetni a szubvenciókat, de az Egyesült Államokban, Japánban és az Európai Közösségben széleskörûen fenn akarja tartani). A lengyel parasztok zsémbes hangulata sokatmondó. Ami pedig a többi legjelentõsebb esetet illeti: a liberálisok várakozásaival ellentétben a kollektivizált "vidék" nem szavaz nagy arányban a privatizálásra. Sõt, inkább szavaz "kommunistaként", mint a városok (leegyszerûsítés lenne ebben csupán az elnyomó apparátus erõsebb ellenõrzését vagy a bürokratikus rezsimhez való konzervatív ragaszkodást látni). A régi parasztok eltûntek. Az erõszakos kollektivizálás bûnei még mindig nyomasztóan hatnak. De fõként arról van szó, hogy Csehszlovákiában, Magyarországon, a Szovjetunióban és másutt a mai dolgozó parasztok új nemzedékei meg szeretnék õrizni a kolhozokban szerzett védõhálót (és háztáji gazdaságaikat, amelyek bizonyos fokú önellátást biztosítanak az élelmiszerek tekintetében). Az "elõjogok térítés nélküli megszüntetése", amelyet valamikor a fellázadt parasztok követeltek, olyan (bürokráciaellenes) jelszó lehet, amelynek más a jelentése, mint a privatizációnak a dolgozó parasztok számára. Ha mindezt felismerve a parasztok a valóban szabad szövetkezeti társulás követelésével állnának elõ egy igazi, "alulról jövõ forradalom" révén újra meghatározva a helyi és a regionális tanácsok hatalmát, akkor lehetõség nyílna a városok és a falvak dolgozóinak a szövetségére, egy "posztkapitalista" dinamika jegyében.

Létrejött ugyanis azoknak a nagy tömege is, akiknek ma a magánszektor bérmunkásaivá való átalakulásáról van szó: a valóban létezõ proletariátus, amelyet kizsákmányol az õ nevében rajta uralkodó bürokrácia, egy olyan tulajdont igazgatva, amely nem az övé. A Szovjetunióban olyan proletariátusról van szó, amelynek a gorbacsovi retorika egészen 1990-ig azt ismételte, hogy "a maga urának" kell lennie (ez ismét egy "posztkapitalista" jog), és amely annyira tudatában van ennek a jognak, hogy valamennyi áramlat élni akar vele valamilyen formában (a konzervatívok arra törekszenek, hogy szövetséget hozzanak létre az igazgatók és a dolgozók kollektívái között az "önigazgatás" alapján: a liberálisok pedig azt javasolják, hogy a munkások legyenek részvényesek). Létezik az a proletáriátus, amely ma a munkaképes lakosság többségét alkotja mindazokban az országokban, amelyeket érint ez a "forradalom". S ez azt jelenti, hogy központi fontosságú tét megnyerni ezeket a dolgozókat a változás perspektívájának. Az úgynevezett szocialista országokban a piac mindeddig sehol nem tudott jelentõsen kiszélesedni a munkások jogainak növelése nélkül. Az esetleges munkásrészvényességgel járó kereskedelmi privatizáció csak akkor találhat a dolgozók jelentõs részének a támogatására, ha a dolgozóknak (okkal vagy ok nélkül) az az érzésük, hogy ebbõl nyerhetnek valamit, és éppen ennek a reményével kecsegtettek a német kapitalista erõk és az ígéreteik. De mi a valóság?

Kapitalista regresszió

Keserû csalódás érte a lakosságot még Kelet-Németország területén is (ahova nem özönlik a magántõke), és holtpontra jutott a lengyel strukturális átalakulás. Ezen feltétlenül el kell gondolkodni, éppúgy, mint a thatcherizmus kudarcain. A latin-amerikai kontinens abszolút regressziója a 80-as évek liberális offenzívájának a tüzében szintén jelzi valamennyire, hogy milyen jövõ vár Kelet-Európára: nem Svédország (a 70-es évek Svéd-országa), hanem Bolívia (és inkább a kábítószerek szabadkereskedelme, mint azok szükségleteinek a kielégítése, akiknek nem lesz elegendõ valuta a zsebükben ahhoz, hogy a piacon érvényesülni tudjanak). A társadalmi robbanásokat általában nem olyan erõ fogja kiegyensúlyozni, mint az NSZK államának gazdasági és pénzügyi hatalma (mert az államnak kell majd megmentenie a rendszert). Mérlegelni kell a javasolt "programot": arról van szó, hogy az iparvállalatok nagy többségét, a vállalatok ezreit, amelyek a dolgozók millióit alkalmazzák, az ipari termelésnek mintegy 70 százalékát vagy még nagyobb részét kell "tervetleníteni" a magánvásárlások reményében (nem 10-12 céget, amennyit Thatcher asszony privatizált néhány száz-ezer dolgozó átcsoportosításával). Az egész világra kiterjedõ kapitalizmussal és a rendkívüli mértékben összpontosult gazdasággal kell majd (a szubven-ciók megszüntetése után) szembekerülniük: a világkereskedelem kétötöde az "Északhoz", a fejlett kapitalizmushoz tartozó multinacionális cégek közötti tranzakciókból áll. Ezek a cégek éppen annyira akarnak szabadkereskedelmet a világ többi részével, mint amennyire a kacsa szabad kapcsolatokat akar a tyúkokkal. S Kelet-Európa és a Szovjetunió társadalmainak bürokratikus "szárnyasjószága" nem veti latba súlyát, hogy ellenálljon nekik. Hason-ló okokból szerte kell foszlania annak a reménynek is, hogy az új középrétegektõl és az árnyékgazdaságból származó igazi vállalkozóktól "organikus" növekedés várható. A privatizálandó javak 15-20 százalékára becsülik a vállalatok megvásárlásához rendelkezésre álló belsõ megtakarítást (s ez nem jelenti még a vásárlás készségét).

Ilyen körülmények között a "burzsoá forradalom", amely a kapitalista világba akarja visszavezetni ezeket a társadalmakat, csupán "bürokratikus", önkényuralmi és kifelé forduló lehet, amelyen a külföldi tõke uralkodik, amennyiben befektetésre kerül.

Valamennyi társadalmi kategóriában biztosan lesznek nyertesek és vesztesek (fõleg a fiatalok és a szakképzettek fognak nyerni). De összességében véve nagyarányú munkanélküliség lesz, és megnövekednek a különbségek, annak bármiféle garanciája nélkül, hogy a lakosságnak többet és jobbat tudnának nyújtani. A kereskedelmi privatizálás hatására ezekben az országokban az ipar elsorvadása széleskörû lesz, egyenes arányban azzal, amilyen a foglalkoztatottság biztonsága volt: nemcsak a bürokrácia eredménytelenségét kell visszafizetni. A mérleghez szorosan hozzátartoznak azok a szociális-gazdasági elõnyök is, amelyek törvényesítették a bürokrácia hatalmát, és amelyeket a bürokrácia többé már nem képes szavatolni. Ha valaki azt mondja, hogy ez a hatalom csak a diktatúra alapján állt fenn, az figyelmen kívül hagyja mindazt, ami a kapitalista restauráció nyomán el fog veszni: a nem-kereskedelmi logika, az anyagilag erõsen támogatott kultúra, oktatás, lakás és közlekedés, valamint a jogok területén (amelyeket megcsúfoltak vagy eltorzítottak, de amelyek nem redukálhatók le papírrongyra). Ide tartozik a garantált foglalkoztatás joga, a tanuláshoz való jog, akkor is, amikor valaki munkás vagy paraszt származású, úgyszintén a munkának mint értékalkotónak az elismerése (még ha formális is). Nincs olyan nyugati "modell", amely mindezt elfogadhatja és egyidejûleg "hatékony" a kapitalista kritériumok szerint. Éppen ezért fog csalatkozni reményében az a nép, amely árukkal teli üzleteket és szabadságjogokat, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi elismerést szeretne, s azt reméli, hogy ebben határozható meg a "piacgazdaság".

Az önkormányzás szükségessége

Hatalmas emberi, kulturális és ipari potenciál létezik (létezett) az NDK-ban. Nincs más alternatíva, mint a harmadik út keresése: az egyéni és kollektív felelõsség és szabadságjogok alapján kell meghatározni a tulajdon legjobb formáit a szükségleteknek megfelelõen. Nagyon úgy tûnik, hogy az önkormányzás az egyedüli "reális" kiút a válságból, még akkor is, ha sehol nincs olyan modellje, amelyre építkezni lehet. Modell nincs, de kísérleti és elméleti támpontok vannak. Az önkormányzást oly módon kell "feltalálni", hogy le kell gombolyítani a megállapított motivációk fonalát - valamennyi motivációét, nem csupán azokét, amelyek a liberális válaszokban szere-pelnek. A hatékony és jogos strukturális átalakulás célja végsõ fokon: megtalálni annak a módját, hogyan lehetne elkerülni a nehéz éveket, pótolni az elvesztett idõt, csökkenteni a költségeket, és elérni, hogy a szükségletek ki legyenek elégítve. De mindez egyrészt a szükségletek nagyon nagy komplexumára vonatkozik. (Vajon kielégíthetõ-e ugyanazon a módon a hatékonyság ugyanolyan kritériumai szerint és ugyanolyan tulajdonformák mellett a torta vagy a ruhák utáni vágy, a mentõállomások vagy a magán-gépkocsik szükséglete, a szociális és kulturális infrastruktúrák vagy a burgonyatermelés szükségessége, a friss levegõ és a szabadidõ szükséglete, a szakképzettségé és a munkaalkalomé?) Másrészt pedig attól függ, hogy ki ítéli meg ezeket a szükségleteket és ezeket a költségeket. Teljesen nyilvánvaló, hogy a dolgozók vagy/és a fogyasztók (férfiak és nõk) kollektívái ezekre az "egyszerû" kérdésekre (Mi jelenti a hasznos idõtöltést és az eltékozolt idõt? Más szóval: itt kell-e termelni vagy ott? Milyen igazgatási jogokkal? Milyen védõhálókkal?) más válaszokat fognak adni, mint mondjuk egy kapitalista vállalkozó.

Vajon a dolgozókat "dolgokként" kell kezelni, akiknek éppúgy van "költségük", mint a gépeknek, és vajon ezeket a költségeket vissza kell-e szorítani a konkurencia "játékával" (a félelmetes nemzetközi cégekkel) a nyereség érdekében? Ez a mechanizmusa, sõt a kritériuma a "hatékonyságnak"? Ez a néhány központi tét rejtõzik a "piacgazdaság" mögött. A demokráciának azt kellene jelentenie, hogy ezeket a kérdéseket nyilvánvalóvá teszik.

A demokrácia mint termelési tényezõ

A liberális szemlélet egyik jellemzõje azonban éppen az, hogy a gazdaságból ki akarják ûzni a politikát (tehát a demokráciát). Az érvelés népszerû magva világos: az úgynevezett "szocialista" rezsimeket ért leggyakoribb bírálatok egyike éppen az, hogy "átpolitizálta" a gazdaságot. Ily módon azonban több, nagyon különbözõ aspektust zavarnak össze. Egyrészt van mindaz, ami a bürokratikus önkényességre és szakértelemhiányra, a gazda-sági kalkuláció hiányára, valamint a presztízs és az elõjogok hajszolásán alapuló politikai voluntarizmusra, végül pedig az elnyomó gazdasági intézkedésekre utal; másrészt van mindaz, ami az egyetlen párt monopóliumából következik a választási lehetõségek tekintetében, és végezetül ott van bizonyos számú gazdasági választási lehetõség tág értelemben vett "politikai" jellege.

Amennyire azonban radikálisan vissza kell utasítani az elsõ két aspektust, ugyanúgy kifejezésre kell juttatni, vagyis meg kell erõsíteni a harmadikat az álgazdasági döntések képmutatásával szemben. Az etikai és a társadalmi választási lehetõségek legmagasabb szintjének kell tekinteni a közösségek közötti kapcsolatokat (az egyesülés különbözõ formáit, a kisebbségek jogait, a nõk jogait és így tovább), a környezetvédelmi választási lehetõségeket, a regionális és a szociális fejlesztés prioritásait, a jövedelemelosztás igazságosságának a kritériumait és a társadalombiztosítás formáit, a dolgozók tulajdonosi jogait, az oktatásra, a szolgáltatásokra és a hadseregre fordított nemzeti erõforrások részarányát. Ezek mind olyan lehetõségek, amelyek alternatív, egymással összefüggõ és különbözõ eszközöket mozgósító megoldások tárgyát alkothatják: a társadalom és a szó nemes, pozitív értelmében vett "politika" választási lehetõségei.

Az úgynevezett "piacgazdaság" országaiban bizonyos mértékben nap mint nap meghozzák ezeket a döntéseket: Reagan elnök idején az amerikai költségvetési deficit évente 100 milliárd dollárral növekedett, elfedve az "állami kötelezettségek leépítését" a szociális kiadások tekintetében, de nem a fegyverkezési költségeket illetõen. Más szóval: a katonai hatalom túl fontos volt ahhoz, hogy a piacra és egyedül a magánérdekekre bízzák, a szociális kiadások tekintetében azonban Reagan szemszögébõl a dolog egészen másként állt. (A 80-as években a gyermekhalandóság a szegénység növekedésének arányában nõtt, ami azt jelenti, hogy a lakosság növekvõ része számára lehetetlenség magánorvosokhoz fordulni.)

Ezek mind olyan döntések, amelyeket nem volna szabad sem a politikusokra sem a közgazdászokra bízni (és még kevésbé a piac és az adminisztratív terv mögött rejtõzõ névtelen bírákra). Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kell politikai pártokra, intézményekre és tudományos kutatókra, valamint a piac és a tervek kombinálására támaszkodni.

Nem azt kell az egypártrendszer szemére vetni, hogy ebbõl a szempontból politizálta a gazdaságot, hanem azt, hogy a "társadalom" helyett hozott döntéseket. (A jugoszláv decentralizált önigazgatási rendszer esetében is azt kell az egyetlen párt szemére vetni, hogy megakadályozta olyan koherens alternatív választási lehetõségek kialakulását, amelyek lehetõvé teszik az önigazgatás számára, hogy jobban mérlegelje saját döntéseinek a következményeit. Azt kell a szemére vetni, hogy megõrizte az összes döntés monopóliumát, minthogy csak decentralizált igazgatási jogokat biztosított - fenntartva egy korlátozott önigazgatási horizontot az összetartó erõ nélkül. Szemére kell vetni, hogy az egymást követõ "elhajlások" elfojtásával tönkretette a szolidaritási kapcsolatokat, és mindenkit az eredménytelenséghez vezetõ befeléfordulásra ösztönzött.)

A demokráciának nincs "modellje". A demokráciát nagyrészt fel kell találni, a tapasztalatok számításba vételével át kell alakítani; és feltétlenül bonyolultabb dolog megvalósítani, mint ahogy azt általában gondolják, ám egy forradalom megvédelmezése szempontjából lényegesebb, mint a bolsevikok hitték. Intézkedéseik egy része elõsegítette Sztálin gyõzelmét, és amint azt Rosa Luxemburg elõre látta, ellentmondásba került egyenjogúsítási tervükkel. De ha megõrizzük ez utóbbi álláspont humanista és radikálisan Sztálin-ellenes jelentõségét, akkor a demokrácia feltétlenül a gazdasági és a kulturális haladás legfontosabb tényezõje lesz. A demokráciának be kell hatolnia a mindennapi élet valamennyi területére, és ha ez már megtörtént, tudatosan kell keresni az optimális eszközöket ahhoz, hogy a demokrácia hatékony legyen.

A demokrácia egyik-másik formájának vagy intézményének torz, negatív hatásait kritikai vizsgálat tárgyává lehet és kell tenni. Ez részben már megkezdõdött. Közismertek a "politikai piacok" csapdái, a manipulált többségi szavazások, az álnépszavazások és az olyan választások, amelyeken demagóg módon mindent megígérnek. Némely döntést többségileg lehet és kell hozni (például arról, hogy mik a prioritások és milyen összegeket kell közpénzbõl rájuk fordítani). Ami azonban a kisebbségi választási lehetõségeket illeti, nélkülözhetetlen, hogy azokat is ki tudják fejezni, meg tudják védeni és ki tudják elégíteni a prioritásoktól eltérõ módokon (feltéve, hogy nem ássák alá a prioritások megvalósulását). Az esetek egész sorában a közmegegyezés alapján kell tevékenykedni, mert a többségi szavazás elnyomó jellegû (lásd a nemzetiségi kérdéseket), a közmegegyezés viszont csak az egyenlõtlenségek csökkenése esetében életképes. Nem lehetséges és szerencsére nem is szükséges, hogy mindenki döntsön mindenrõl, az ellenben szükséges, hogy az emberek befolyásolni tudják azt, ami õket érinti.

Az önkormányzási program helytállóságát nem az a naiv hipotézis alapozza meg, hogy az ilyen demokrácia könnyû lesz; hanem az a meggyõzõdés, hogy az olyan döntésnek, amelyet azok hoztak és ellenõriztek, akiket az végsõ soron a legközvetlenebbül érint, több esélye van arra, hogy hatékony és megfelelõ legyen, mint a kikényszerített döntésnek.

A privatizáció hívei is elismerik némiképp, hogy a felelõsség és az ellenõrzés kulcsszerepet játszik a gazdasági döntés hatékonyságában. De ezt a döntési és ellenõrzési képességet ("a reá való alkalmasságot") a tõke és a magánkézben lévõ termelõeszközök tulajdonosaira korlátozzák. A demokráciát tehát megintcsak kidobják a gazdaságból, vagyis a demokrácia a mindennapi életet érintõ kérdések óriási többségén kívül került. Továbbá ez a felfogás jelentõsen leszûkíti magának a tulajdonosi felelõsségnek az alkalmazási területét, és ez a tulajdon mindazok ellen fordul, akiknek nincs belõle. Kizárja õket a döntésbõl, ezáltal a gazdaságnak és annak a társadalomnak az ellenõrzésébõl, amelyben élnek. (A népi részvényesség egyáltalán nem csökkentette ezt. Egyrészt bebizonyosodott: a részvények elaprózódása elõsegíti, hogy az ellenõrzést összpontosult és erõs kisebbség gyakorolja; másrészt világos, hogy a népi részvényesség - és általában a részvényesség - motivációja a nyerés reménye, mint a lottó esetében, nem pedig az igazgatás gondja, és hogy semmi köze nincs a munka viselkedéséhez. Röviden, nem ruház fel semmiféle felelõsségvállalási jogkörrel.)

A magántulajdon híveinek a legfõbb érve természetesen a "reálisan létezõ szocializmus"; és az az állítás, amely szerint a "társadalmi tulajdon" csak bürokratikus és eredménytelen lehet. Ám itt csak egy új intellektuális terrorizmusról, egy olyan új áltudományos ideológiáról van szó, mint amilyen a tegnapi "hivatalos marxizmus" volt. Megvan a tekintélye ahhoz, hogy annak a bikkfanyelvnek a fordítottját használja, amely tegnap uralkodott. Kivéve egy pontot: a pártállamhoz hasonlóan úgy véli, hogy a bürokratikus igazgatás egyenlõ a "szocializmussal".

A "társadalomnak", a kollektív tulajdonosnak azonban sehol nem volt lehetõsége arra, hogy megszerezze az ellenõrzés és a döntés eszközeit, és ennek oka nem önmaga a "tervezés", hanem a bürokratikus diktatúra: a szocializmus nem több, mint hatékony tervezés, ami szerencsére nem azt jelenti, hogy mindent elõre kell látni és mindent el kell osztani, egészen a legapróbb szögig, megszüntetve a kezdeményezést és a piacot. A "központi" tervezésnek csak a nagy kérdésekben szabad döntenie, azokban, amelyeket meg lehet vitatni, és amikor alternatívákat lehet elõterjeszteni. (Hogyan osszák szét a többletet? Mik az elosztás kritériumai és melyek a prioritások?) A "központi" tervezésnek társulnia kell egymás között összehangolt vállalati, közösségi és regionális tervekkel. A hatékonyság érdekében szüksége van arra, hogy olyan szerzõdéses módozatokra támaszkodjék, amelyek lehetõvé teszik az egyének és a termelési egységek felelõsségvállalását; szüksége van olyan kereskedelmi mechanizmusokra, amelyeknek köszönhetõen ellenõrizhetõ annak a hasznos jellege, amit megterveztek; valamint szüksége van a választási lehetõségek pluralitásának a megõrzésére, hogy azt hasznosíthassa. Minden szinten, ahol kidolgozzák és alkalmazzák, organikus szüksége van tehát felelõsségvállalásra, pluralizmusra és önkormányzó demokráciára. De vajon hol kísérleteznek olyan általános és demokratikus önkormányzással, amely ellenõrzi a piacot és a tervet vagy a terveket? Ahhoz, hogy létezzen, nem arra lett volna szükség, hogy a pártállam saját hatalmának meghosszabbítására, hanem egy másik, a politikai és szociális demokrácián alapuló egységes rendszerre dolgozzon ki reformokat.

Az önkormányzás saját tér-ideje és kritériumai

A "hatékonyság" szempontjából az egyik megoldásra váró lényeges kérdés az, hogy (földrajzilag) milyen szinten és optimálisan mennyi idõ alatt kell egyik-másik igazgatási döntést meghozni. Most még inkább, mint bármikor, hangsúlyozni kell, hogy helyi szinten és rövid távon a hatékonyságot célzó intézkedésnek megvannak a maga határai, sõt könnyen lehet, hogy az ilyen döntés nem is helyénvaló. Ez fokozottan vonatkozik egyébként az egyén szintjére (ebbõl ered a marginális termelékenységtõl függõ bérezés liberális kritériumainak növekvõ abszurditása). A megtakarításokat és az idõnyerést, valamint a minõség javulását a társadalmi munka valamennyi láncszeme közötti kölcsönös függõségekben lehet keresni, a szellemi munka és az anyagi termelés integrációjában, minden egyes választás "külsõ hatásainak" gazdasági elemzésében, más szóval az adott döntéssel járó kereskedelmi és nem kereskedelmi haszon és költség összességének az értékelésében, mindazokon a szinteken - helyi, regionális és nemzetközi szinten -, ahol ez a döntés következményekkel jár.

Amikor felmerül, hogy "rentábilis-e" vagy sem tovább mûködtetni egy bizonyos bányát, vagy pedig más energiaforrást kell importálni, akkor igazságtalanság és a hatékonysággal ellentétes lenne hagyni, hogy ennek a bányának a dolgozói egyedül döntsék ezt el, vagy pedig azt a látszatot kelteni, hogy szabadon dönthetne, miközben alávetik õket a világpiac követelményeinek. Szabadságuk azzal a veszéllyel jár, hogy az önálló döntés következtében saját magukat bocsátják el, vagy pedig mindenáron fenntartják a bányát, hogy megvédjék munkalehetõségüket, de ezzel együtt talán az eredménytelen termelést is. Miben áll az ésszerû választás? Ez attól függ. Ahhoz azonban, hogy az érintett dolgozók vagy állampolgárok szempontjából meg tudjuk ítélni ezt a kérdést, szükséges, de nem elegendõ a szén helyi termelési költségének és az importált energia árának az egybevetése a tekintetbe vett idõ pillanatában. A "tér és idõ" tényezõjét szélesebb körû és gazdagabb kritériumok szerint kell számításba venni. Milyen kockázatokkal járnak a világpiaci árak változásai? Milyen kapacitásokért kell fizetni valutával? Melyek az importálás alternatív választási lehetõségei? A bánya bezárása milyen társadalmi költségekkel jár a dolgozók, azok családja és a térség számára? Milyen hatása van ennek a termelésnek a környezetre? Milyen a szóban forgó szén minõsége és hasznossága? Javíthatók-e a termelési feltételek valamilyen eljárással és mennyi idõ alatt? És így tovább. Az érintett dolgozók véleménye és javaslatai lényegesek. De csapdába esnek, ha a bánya bezárása katasztrófát jelent a számukra. Az eredményességnek (annak a képességnek, hogy a döntések közül bármelyiket meghozhassák, amelyet a legjobbnak ítélnek), és a társadalmi igazságosságnak a szempontjából lényeges tehát, hogy e döntés (káros következménye) ne háruljon vissza az elsõsorban érdekeltekre, és meglegyen a bizonyossága annak, hogy a megítélés a következmények tekintetében szolidáris. A szolidaritásnak annak bizonyosságából kell állnia, hogy van lehetõség más munkára, esetleg szakmai átképzésre, bérveszteség nélkül, a dolgozók és családjuk életkörülményeinek romlása nélkül.

Ez kapitalista szempontból - a rövid távú nyereség szempontjából - költséges. De hasznos a szükségletek önkormányzó kielégítésének a szempontjából. És valamennyi szükségletrõl van szó. Arról, hogy optimális módon meg kell határozni: melyik a jó döntés az energiát illetõen; meg kell védeni a munkához való jogot és a dolgozók, valamint családjuk életkörülményeinek a javulásához való jogot; szó van a regionális fejlesztés és a környezetvédelem követelményeirõl, és így tovább. Ez a feltétele a munkás-önkormányzásnak, vagyis annak, hogy valóságosan mozgósítsák a szakértelem, a képzelõerõ és a munkakörülmények strukturális átalakulására vonatkozó javaslatok potenciálját. Ahhoz azonban, hogy mindezt meghatározhassák, az kell, hogy az önkormányzó döntéshozatalban részt vehessen az összes érintett személy és mindazok az intézmények, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy tudományos tanulmányok és alternatívák alapján választ-hassanak a lehetõségek között. Részt vehessen továbbá a meghozott döntés által érintett valamennyi szövetség (pl. a környezetvédõk) és mindazok a szintek, ahol a dolgozók vagy az állampolgárok szolidaritása segíthet megoldani a felvetõdött kérdéseket (helyi és regionális tanácsok, ágazati és területi önkormányzás intézményei). Lehetõvé kell válnia, hogy bármilyen egység szakértõkhöz és ellenszakértõkhöz folyamodhassék.

Ami igaz egy bánya esetében, az valamennyi vállalat és szolgáltatás esetében is igaz. A felelõsségteljességnek, valamint az eredmények mennyiségi és minõségi elemzésének és értékelésének a kialakítása (egy csoport, egy ágazat, egy térség szintjén) olyan elõnyökkel jár, amelyeket minden önkormányzó egység hasznosíthat. (Feltéve persze, ha nem olyan helyi vagy csoport-önigazgatásról van szó, amely kizárólag kereskedelmi és rövid távú követelményeket vesz figyelembe.)

Mindent összevéve: ha az igazgatás hatékonyságát ahhoz mérik, hogy ugyanannak a termelési szintnek a fenntartása mellett intenzívebben kell dolgozni és a lehetõ legtöbb dolgozót el kell bocsátani, akkor ez a logika úgy érvényesíthetõ a legkönnyebben, ha nincsenek szakszervezeti jogok és még kevésbé önkormányzói jogok a dolgozók számára. Az önkormányzásban résztvevõ dolgozóknak azonban nem érdekük, hogy eredménytelenül vesztegessék idejüket a munkahelyen. Az áll érdekükben, hogy strukturálisan át tudják alakítani az elavulttá vált vagy szennyezõ ágazatokat. Az az érdekük, hogy fejlõdjön a termelékenység, és ezáltal lehetõvé váljék az árak vagy a munkaidõ csökkentése, vagy pedig a munkakörülmények javítása.

A munkások szakértelmének a mozgósítása ezeken a konkrét alapokon - amelyek a munkában szerzett tapasztalatokhoz és a mindennapi élethez kapcsolódnak - sokkal inkább lehetséges, mint az olyan igazgatás esetén, ahol elvont pénzügyi "címletekrõl" van szó, vagyis olyan valutáris eredményekrõl, amelyeknek az értéke áttekinthetetlen piaci mozgásoktól függ, és ráadásul elbocsátáshoz vezethetnek. A munkások szakértelmének mozgósítása a tapasztalatok egybevetését jelenti, nem pedig versenyt, amelyben egyesek mások rovására nyernek.

Ahelyett, hogy a hatékonysággal ellentétesnek tekintenénk a foglalkoztatás biztonságát és a szolidaritást, inkább támpontokat kell belõlük merítenünk a felelõsségvállaláshoz (ez olyasmi, amit sem a "létezõ szocializmus" bürokráciája, sem a kapitalista bürokrácia nem tud megtenni). Eközben azonban újra meg kell határozni a hatékonyság fogalmát és az ösztönzõk körét, szertefoszlatva azt az elképzelést, hogy egyetlen kritérium van, és az mindig kifejezhetõ "árban". A keresett hatékonyságnak és ösztönzõknek össze kell függniük a célokkal és a legfontosabb törekvésekkel. Szükséges, hogy mind a hatékonysági mutatók, mind az ösztönzõk össze tudják kapcsolni a termelékenység növelésében elért összes sikert az életkörülmények javulásával (a társadalmi, illetve az egyéni bérek emelkedése, az árak csökkenése vagy új termékek révén). A technológiai választásokat alá kell rendelni a "társult termelõk-fogyasztók" követelményeinek, hogy könnyebbé váljanak a munkafolyamatok, javuljanak a környezeti viszonyok és a termékek minõsége.

Ezeknek az emancipáló céloknak az eléréséhez a legfontosabb eszköz maga az emancipáció: a felelõsségteljesség, az állandó tanulás révén növelt szaktudás, a feladatok és az életkörülmények ellenõrzése - tehát az olyan szabad társulások sokasága, amelyek lehetõvé teszik az érdekeltek számára, hogy kifejezzék nézetüket. Ez nem szavatolja a konfliktusok megszûnését, de lényeges feltétel ahhoz, hogy megkezdõdjék a csoportérdekek és a korlátozott horizontok túllépése.

De ha megvannak a választási lehetõségek, akkor "központi" prioritásoknak is lenniük kell, s ezek a következõk: a szaktudás szolgálatába állított eszközök az oktatás és a szakmai gyakorlat révén; önkormányzási jogok és azok intézményes képviselete helyi, területi és ágazati szinten, illetve az állami szervek valamennyi szintjén; a tulajdon társadalmasítása a tervgazdasági döntéshozatal, a kereskedelmi és az államhatalmi döntéshozatal társadalmasításával.

A piac és a terv társadalmasítása

Mindenki tudja, hogy a szovjet rendszerben az árak nem "kereskedelmi" árak (vagyis nem tükrözik az átlagköltségeket, valamint a kereslet és a kínálat játékát). Némely árakat erõsen támogatnak mások rovására: a húsét és más létfontosságú fogyasztási cikkekét, a szolgáltatások egy részéét, és a lakások is sokkal olcsóbbak, mint amennyi a rájuk fordított költség. Az ilyen nagyon alacsony árak mellett nagy a kereslet, amelyet a bürokratikus tervezés nem elégít ki. Más cikkel ellenben (amelyek néha nagyon fontosak a mindennapi életben), általában a tartós fogyasztási cikkek, nagyon drágák. Köztudott egyébként, hogy a valóságos kereskedelmi "költség" nem csak az, amit feltüntetnek. Azonkívül, hogy a hiánycikkek felkutatása idõpocsékolással jár, sok borravalót kell adni, ismeretségi kör és összejátszás szükséges ahhoz, hogy hozzájuthassanak ritkán kapható, jó minõségû cikkekhez, ami morális költséget is jelent.

De az ártámogatás megszüntetése szavatolja-e, hogy a termelés jobb lesz? Vajon a piac szükségszerûen ésszerûbbé teszi az árakat és megfelelõbbé az elosztás módját? És vajon az ártámogatás gazdaságilag mindig ésszerûtlen? Végül, feltéve, hogy eljutnak a versenyképes kereskedelmi árakhoz, ettõl milyen következményeket várnak?

A jelen cikkben bonyolult és részben technikai vitákba nem bocsátkoz-hatunk. Az árproblémákra adandó válaszok nem függetlenek azoktól a keretektõl, amelyek közé tartoznak: az, ami ésszerûen javasolható Franciaországban az önkormányzó szocializmus szemszögébõl, talán egészen alkalmazhatatlan egy olyan rendszerben, ahol a piacot már régen megszüntették, vagy ahol a bürokrácia már teljesen tönkretette. Néhány kapaszkodót és vezérfonalat azonban elõterjeszthetünk.

Kezdjük a végén. Fentebb már láttuk, hogy az, ami hatékony és az, ami "költséges" - emberileg -, nemcsak árral mérhetõ, és függ attól, hogy ki ítéli meg (a munka terhét, a környezeti károkat, a mindennapi élet megszervezését, sõt a munkaalkalom tényét stb.). Nem szabad tehát soha az árakra szorítkozni a szükségletek kifejezésre juttatásakor (és egyedül rájuk bízni a szükségletek kielégítését). A tervezett, vagy ellenkezõleg, a piacra bízott termeléssel szemben minden esetben elengedhetetlenül fontos kifejleszteni a termelõk és a fogyasztók önkormányzó társulásait ("érdekközösségeket"), amelyek konfrontálják az ugyanahhoz az igazgatási egységhez tartozó dolgozókat és ugyanannak a szolgáltatásnak az igénybevevõit (kereskedelmi, közlekedési, egészségügyi, óvodai szolgáltatásokról van szó). A különbözõ területi szinteken is lehetõvé kell tenni, hogy a fogyasztók vagy a dolgozók kifejthessék javaslataikat bizonyos szükségletek jobb kielégítése érdekében (nem szabad a pénzre korlátozni ezt a kifejezési lehetõséget). Kínálati felhívások és helyi vagy regionális demokratikus intézmények ezután elõirányozhatják a különbözõ lehetséges megoldásokat és mozgósítható eszközöket ezekkel a javaslatokkal kapcsolatban, ha azok kedvezõ visszhangra találnak.

Ha a prioritásokat már meghatározták a termelési célok tekintetében (lakás biztosítása mindenki számára, prioritások a tömegközlekedési hálózat fejlesztésében és így tovább), akkor ezekre közpénzeket kell igénybe venni. Elosztásuk azonban történhet oly módon is, hogy "versenybe" lépnek azok a különbözõ vállalatok, amelyek ki tudják elégíteni ezeket a szükségleteket, és ehhez hiteleket kaphatnak. Az érintett vállalatok elõterjeszthetik ajánlatukat, amelyeket a nyilvánosságra hozott követelmények pluralitása alapján ítélnek majd meg (regionális foglalkoztatás, költségek, takarékosság az energiával és az importtal, környezeti szempontok, a fogyasztói társulások véleménye).

Szükséges, hogy az árakat ellenõrzõ hivatalok (különbözõ érdekek képviseletével) rendszeresen nyilvánosságra hozhassák az ármozgások okait, bármik legyenek is azok, és összehasonlító jelzéseket adhassanak arról, ami más térségekben és országokban történik. Ellenszakvéleményt mindig lehet kérni.

Ilyen keretek között a szubvenciókat esetenként kell megítélni, és világossá kell tenni, hogy milyen elõnyökkel és hátrányokkal járnak az ilyen intézkedések a termelt javak tekintetében. Idõszakos vita körébe tartozik annak megállapítása, hogy egy áru elõállításának vagy egy adott szolgáltatásnak melyik a legjobb finanszírozási formája: az egységes ár vagy pedig bizonyos jövedelemnövekedés. Vita tárgyává tehetõ, hogy mi történjen: egy bizonyos szolgáltatás (óvoda, közétkeztetés, üdülés) díjának a differenciálása az igénybe vevõk jövedelme szerint, vagy ingyenes elosztás mindenki számára. De a kompenzálási mód eldöntése (pl. a vodka árának emelése, hogy csökkenthessék a könyvek árát), nem feltétlenül népszerû.

A közszolgáltatás rossz minõségének megállapított tényét rendszeres pluralista vizsgálat tárgyává kell tenni (az ügyben különbözõ érdekeket képviselõ társulások ellenõrzésével lefolytatva), és a vizsgálat után alternatív javaslatokat kell elõterjeszteni: ruházzák fel felelõsséggel az ápolónõket, az ápolókat és a betegeket, sûrítsék a lakónegyedek rendelõintézeteit némely fajta orvosi ellátás érdekében, de biztosítsák az orvosi ellátás egyenlõségét az egészségügyben - mindehhez anyagi eszközök szükségesek. A Szovjetunióban rettenetesen leromlott az állami betegellátás, az orvosok nincsenek "eléggé" megfizetve. Mi lenne azonban a méltányos fizetség és mik a kritériumai ennek? Annak függvényében fizessék meg õket, amennyi pénze a betegnek van? Valamennyi foglalkozás esetében szükség lenne együttes vitákra.

A "legjobb" árak kérdésében nincsenek univerzális, általános megoldások (olyanok, amelyek a leghatékonyabbak). A némely probléma esetében megfelelõ válasz más problémák esetében teljesen helytelen lehet: a telefonvonalak vagy az elektromos hálózat túlterhelésének csökkentése érdekében bizonyos idõszakokra differenciált tarifákat állapítanak meg, hogy a fogyasztás csökkenjen (ebben az esetben a díjak emelése kevésbé bürokratikus, mint ha egy rendõrt küldenének mindegyik lakásba, azonkívül ez a fogyasztók jövedelmének arányában is történhet). Ami azonban a telefon esetében méltányos és hatékony, az a metró esetében ellenhatást váltana ki. (Mit mondanának az emberek, ha a délutáni csúcsforgalom idején többe kerülne egy metrójegy?).

A világpiaci árakat is elemezni kell, és könnyen érthetõvé tenni a velük kapcsolatos összes bizonytalanságot, valamint azokat a politikai és társadalmi körülményeket, amelyeket álcáznak. Torz dolog, hogy némely ország "viszonylagos elõnye" kizárólag abból származik, hogy a munkásokat túlzottan kizsákmányolják és nem részesítik szociális védelemben. Ha a hatékonyság ilyen feltételektõl függ, akkor a verseny egyébként is fokozatosan lerombolja a szociális védõhálókat. Védekezni kell tehát ez ellen.

A helyirõl a nemzetközi szintre: milyenek a világpiaci viszonyok?

A védelem nem visszahúzódás vagy autarkia. Noha a szociális védõhálókra szükség van, azoknak nem szabad oltalmazniuk a tékozlásokat, és nem szabad az életszínvonal tekintetében a világ többi részéhez viszonyítva mutatkozó (minõségileg mért) eltérések növekedéséhez sem vezetniük. Létokuk ellenkezõleg az, hogy védekezzenek mindazzal szemben, ami másutt retrográd, vagy azzal szemben, ami az érintett országokban regresszióhoz vezethet. Arra van tehát szükség, hogy ezek a védõhálók együtt járjanak a termelékenység, a pazarláscsökkentés és a hatékonyság olyan új önkormányzó forrásainak a felszabadulását elõmozdító eszközökkel, amelyek lehetõvé teszik a megerõsödést a nemzetközi versennyel szemben. Végsõ soron ugyanis azt kell bebizonyítani a mindenki számára biztosított szabadságjogokra és jobb életre való törekvések területén, hogy a teljes foglalkoztatottsághoz, a szubvencionált kultúrához és az ingyenes orvosi ellátáshoz való megszerzett jogok jobb minõséggel és fejlettebb demokráciával járnak együtt, mint másutt.

Ezek olyan választási lehetõségek, amelyeket oltalmazni kell a világpiacon uralkodó kritériumoktól (mert ezek kapitalista szempontból "költséges" választási lehetõségek, de gyorsan a termelékenység növekedésének forrásává válhatnak egy alternatív rendszerben, ha van idõ és tér a megnyilvánulásokhoz). A tapasztalatok azt bizonyítják mindazok számára, akik készek a tanulmányozásukra, hogy nincs gazdasági fellendülés a fejlõdés magasabb szintjérõl induló versenytársakkal szembeni bizonyos mértékû védõháló és az állam jelentõs beavatkozása nélkül (Japán és Korea példája sem kivétel a szabály alól).

A védõháló nem jelent elzárkózást a kereskedelem elõl, hanem azt jelenti, hogy ezt a kereskedelmet ellenõrzik és alávetik az érintett közösség saját választási lehetõségeinek. Másrészt képesnek kell lenni annak megítélésére, hogy a túlzott védelem mikor és milyen területeken gyakorol ellenhatást. S ez nem mindig nyilvánvaló.

Ennek a "makrogazdasági ellenõrzésnek a szintje és a módozatai kétségtelenül megoldásra váró alapvetõ kérdés. Egyfelõl felveti az érintett társadalmak belsõ demokratikus és önkormányzó átalakulásának a problémáját (hogy elkerüljék a konzervatív monopóliumokat), másrészt pedig annak szükségességét, hogy túl kell lépni a nemzeti államokon és a "makrogazdasági" igazgatási jogkörök egy részét nemzetek feletti, vagyis nemzetközi síkon kell gyakorolni.

Egyre több problémát csak nemzetközi síkon lehet eredményesen és méltányosan megoldani. (Lásd a holtpontra jutott kérdéseket: a GATT - Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény - dossziéit a mezõgazdaság, a nyersanyagok és a szolgáltatások vonatkozásában, a kõolajjal kapcsolatban; úgyszintén az adósság, a környezetvédelem, az éhínség, a nagy járványok és globálisan az egyenlõtlenségcsökkentés problémáit.) A nemzeti (vagy a többnemzetiségû) államok az ellenõrzés és a döntés lehetséges reléi. Ezek azonban egyre kevésbé hatékonyak ahhoz, hogy ellen tudjanak állni a világpiacon uralkodó kritériumok nyomásának, tekintettel a kereskedelem szükségességére és a termelés nemzetközivé válására. Következésképp: mindannak az átcsoportosítására kell törekedni, aminek egybe-vágó érdeke, hogy világosan áttekinthetõ legyen a multinacionális társaságok, a Világbank, az IMF és a GATT politikája. A KGST (a keleti "Közös Piac") kimúlt. De ahelyett, hogy a végnapját siettették (alárendelve a szabad konkurencia kritériumainak, amelyek másutt is alig mûködnek), át kellett volna alakítani demokratikus szerzõdéses közösséggé, azzal a céllal, hogy ellenálljon a nemzetközi valutáris egyensúlyhiánynak, az IMF diktátumainak és a kapitalizmusban reá váró marginalizálódásnak. Ilyen alapon kellett volna kapcsolatokat teremtenie mindazokkal az államokkal, amelyek hasonló célokat követnek.

A demokratikus tervezés a piacnál valóban nagyobb mértékben tenné lehetõvé, hogy számításba vegyék a kereskedelmi egyenlõtlenségek megszüntetéséhez szükséges kritériumok sokféleségét. A demokratikus tervezés olyan eljárásokra támaszkodhat, amelyek tekintetbe veszik a nemzeti és a regionális valóságot. Jugoszláviában és a Szovjetunióban a liberális eszmék számára megnyert köztársasági vezetéseknek az a drámája (és a paradoxona), hogy a nyugati hitelezõk szívesebben tárgyalnak egy erõs szövetségi hatalommal, és szívesebben kereskednek egy egységes szovjet vagy jugoszláv piaccal. Ennélfogva azt mondhatjuk, hogy a piac (amelyet pl. az IMF személyesít meg) totalitárius lesz: meg fogja sérteni ezeknek az országoknak a szuverenitását belsõ rendszerük síkján és a köztársaságok szuverenitását az unióhoz való kapcsolataikban.

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok nehézségei nem az úgynevezett szocialista országok sajátja: az Európai Közösségnek is nagyon nehéz lesz tizenkét országgal egységesített kereskedelmi és valutáris alapon funkcionálni. Az integrációt itt is változatlanul akadályozzák a fejlõdési szintben mutatkozó különbségek, valamint a nemzeti és az állami realitások. A szabadkereskedelem meg fogja növelni az eltéréseket és a feszültségeket, s az egységes pénz nem jön létre holnap (máris nagyon sokba kerül, akár csak a német egységesítés szintjén is). Minthogy így áll a helyzet, a Delors-terv Európája elméletileg elõirányozta, hogy alkalmazni fognak egy érdekes segítségnyújtási kritériumot. Ez a kritérium kimondja, hogy eleve a legalacsonyabb szinten hozzák a döntéseket, és csak segítségként - abban az esetben, ha ez a szint alkalmatlan ahhoz, hogy megoldjon egy konkrét problémát - bízzák rá az ügyet a felsõbb fórumokra (ebben az esetben a nemzeti és a nemzetek fölötti jogkörök összeegyeztetésérõl van szó). A szocialista demokrácia sokkal inkább lehetõvé tenné egy ilyen kritérium alkalmazását, mint a kereskedelmi liberalizmus (mivel a tõke szabad forgása nem tisztel semmiféle nemzeti szuverenitást). A szocialista demokráciában ugyanis általános elv: egy önkormányzó rendszer csak alulról tud építkezni.

A jugoszláv válság és az úgynevezett szocialista országok válsága nem bizonyíték arra, hogy a szocialista önkormányzás lehetetlen, vagy eredménytelenségre van ítélve. Sehol nem próbáltak ki mindeddig egy olyan rend-szert, amely a piacot és a tervet pluralista önkormányzó demokráciának rendelné alá. Az úgynevezett szocialista országokban a sztálini ellenforradalom uralkodott, amely politikai ténynek a gazdasági következményei jelentõsek voltak. A kapitalista alapokon álló kereskedelmi szabályozást itt megszüntették. Ez több évtizeden át extenzív típusú gazdasági növekedést (a meglévõ erõforrások teljes felhasználását) és jelentõs kulturális fejlõdést segített elõ, megszabadítva a beruházásokat a magánprofit béklyóitól és a rövid táv szûklátókörûségétõl (egész régiók iparosítása, ahonnan a háború elõtt megfutamodott a külföldi tõke, az írás-olvasás megtanítása és beiskolázás olyan szinten, amely összehasonlíthatatlanul magasabb, mint a hasonló alapokról induló kapitalista országokban). A pártállam hatalma azonban - a bürokratikus terv vagy a piac által tönkretett "önigazgatás" mögött - hosszú távon képtelen volt biztosítani a rendszer hatékony szabályozását. Mind-inkább növekedett a tékozlás emberi, erkölcsi, politikai, ökológiai és kulturális tekintetben. A szociális védõháló átalakult ezeknek a tékozlásoknak (és mögöttük az elõjogoknak és a bürokratikus diktatúrának) a védõhálójává.

A kapitalizmus innovációs képességét egyrészt a saját válságának leküzdésére való, másrészt a nyereségre való törekvés ösztönzi, amely nem törõdik az emberi problémákkal. A bürokrácia sem tiszteli nagyobb mértékben a dolgozókat, és a maga módján kizsákmányolja õket, de kritériumok és kényszerû költségek nélkül uralkodik a nevükben: a leglényegesebb az, hogy megvédje saját elõjogait. Ezek a nem kapitalista, de nem is szocialista társadalmi viszonyok gyakorlatilag azt jelentik, hogy megszûntek a termelékenység (munkanélküliség révén történõ) növelésének a kapitalista mechanizmusai, egyidejûleg pedig elfojtották a dolgozók (értelmiségiek, fizikai munkások, férfiak és nõk) szakértelmét és felelõsségvállalását, azokét, akik máskülönben maguk eszelhették volna ki - saját hasznukra - annak módját, hogy miként legyenek hatékonyak.

E válság megoldásához éppen ezért kellene mozgósítani az elfojtott népi energiákat és felhasználni a demokráciát, mint lényeges termelési tényezõt a jövõ számára. De ez ellentmondásban van a megosztottságokkal, a differenciálódásokkal és a dolgozók közötti érdekellentétekkel. És ezek együttes hatása kikényszerítheti a privatizációt és a piacot.

A dolgozók, akik vállalatokként vagy ágazatokként elszigeteltek egymástól, semmit sem tudnak megoldani - a maffia által uralt piaccal még kevésbé, mint azzal a tervvel, amelyet jórészt ugyanez a maffia uralt. Az inflacionista árháború arra készteti majd õket, hogy védekezzenek egymással szemben, aminek a kimenetele csak a mind nagyobb zûrzavar lehet.

Az önkormányzó megoldások csak akkor lehetnek hatékonyak, ha kiterjednek mindazokra a szintekre, amelyeken a dolgozók vagy az állampolgárok önmaguk tartják ezeket a megoldásokat hasznosaknak: oly módon, hogy szolidáris megoldásokat dolgoznak ki az erõforrások használatára. A társadalmi-gazdasági viszonyokat "lent" kell helyreállítani, de a gazdasági ellenõrzés eszközeit "fent" kell megszerezni: ott, ahol jogkörök vannak, ott, ahol a hatalom van.