Kerekasztal az önkormányzásról


1989. június 30
-án a "Baloldali Alternatíva" Egyesülés kerekasztal-beszélgetést rendezett az önkormányzás elméleti alternatíváiról és gyakorlati lehetõségeirõl. A vitát Varjas András vezette. A mintegy hatvan fõ jelenlétében lezajlott vitában felkért hozzászólók és meghívott érdeklõdõk kaptak szót. Az összejövetel eredményeként közzétették a sajtóban, hogy Társadalmi Önkormányzati Mozgalom néven mozgalom alakult a munkahelyi és lakóhelyi önszervezõdések támogatására.

Az elõzetesen szétküldött meghívólevél szövege a következõ.

"Magyarország számára jelenleg talán a legfontosabb kérdés, hogy összekapcsolódhat-e gyakorlatilag a humanizmus a hatékony gazdálkodással, a szociális biztonság a gazdasági racionalitással. Megfér-e egymással az európai kultúra e két öröksége? A demokratikus hagyomány - felismerve az emberben, az emberek tömegeinek érdekeltségében, kezdeményezõ képességében, önszervezõdésében rejlõ gazdasági energiákat - mindig igennel válaszolt erre a kérdésre.

Magyarországon megkezdõdött a politikai élet pluralizálódása, ami feltétlenül elõrelépés a korábbi idõszakhoz képest. A politikai hatalom újraelosztásáért folyó küzdelmek azonban jelentõs mértékben elterelték a figyelmet egy másik - valószínûleg még döntõbb - kérdésrõl: arról, hogy minden politikai demokratizálási kísérlet ingatag talajra épül, ha nem tud a lakosság széles tömegeinek tevõleges érdeklõdésére, gazdasági és társadalmi aktivitására, öntevékenységére támaszkodni. Ezért is fontos feladat lenne a munkahelyi és a lakóhelyi önkormányzat különbözõ lehetõségeinek elméleti felmutatása, a mûködõképes formák gyakorlati megtalálása és a már létezõ kísérletek támogatása.

A jelenlegi hatalmi harcok idején fennáll az a veszély, hogy a politikailag aktív társadalmi törekvések közül éppen azok szorulnak háttérbe, amelyek a legmélyebb átalakításokat szorgalmazzák: a humánum és a gazdasági hatékonyság összekapcsolásának, illetve a társadalmi önkormányzatnak a lehetõségeit keresõ, és e lehetõségeket megvalósítani szándékozó csoportok elképzelései a perifériára kerülnek. Ilyen körülmények között kezdeményezünk - divatos kifejezéssel - egy kerekasztal-megbeszélést, amelyre olyan magánszemélyek kapnak meghívást, akik világnézettõl és pártállástól függetlenül - ismereteink szerint - rokonszenveznek az önkormányzati megoldások valamilyen változatával. A kezdeményezés célja olyan fórumot teremteni, amelynek idõvel feladata lehetne a legkülönbözõbb önigazgató, önszervezõ, önkormányzati kezdeményezéseknek és csoportoknak ötleteket, elméleti és politikai tanácsokat adni, illetve - ha erre mód nyílik - gyakorlati támogatásban részesíteni õket.

Felkérjük, hogy vegyen részt azon a vitán, amely június 30-án 13 órakor kezdõdik a HNF V. kerületi helyiségében (Belgrád rkp. 24. fsz. Nagyterem). Részvételre a következõket kértük fel: Aggod József, Árva László, Bauer Tamás, Bilecz Endre, Bogár László, Bottyán Kis Mihály, Dávid János, Eörsi István, ifj. Fekete Gyula, Forgács Imre, Földesi József, Gidai Erzsébet, Harsányi Iván, Heiszler Vilmos, Juhász Pál, Kaszás Attila, Kökényessy József, Lengyel László, Páles György, Porosz Tibor, Rehák József, Simon Péter, Solt Ottília, Szalai Erzsébet, Szalai Pál, Szegõ Andrea, Szépkúti István, Takács András, Tálas László, Tömpe István, Varga Csaba, Vass Csaba.

Két témakör megbeszélését javasoljuk. 1. Munkahelyi önkormányzat és tulajdonreform. 2. Az önkormányzat és a pártok viszonya."

A szervezõk nevében Krausz Tamás üdvözölte a megjelenteket. Az összejövetel célját abban határozta meg, hogy az önkormányzás perspektívájában gondolkodók párbeszédet folytassanak egymással és megpróbálják a társadalmi önkormányzás lehetõségeit a jelenlegi helyzetben felkutatni.

Tütõ László felolvasta az alábbi Vitaindító tézisek a "Munkahelyi önkormányzat és tulajdonreform" témához címû dokumentumot, amelyet a felkért hozzászólók elõzetesen kézhez kaptak.

"Az utóbbi évek magyar gazdaságában a sok negatív jelenség mellett egy sikeres kísérlettel is találkozunk. A teljesítmény ugrásszerûen emelkedett olyan helyeken (autonóm munkacsoportok, belsõ vállalkozások stb.), ahol a dolgozók számára lehetõvé tették, hogy munkájuk megszervezésérõl - vállalva az ebbõl adódó kockázatokat - maguk döntsenek. A teljesítmények látványos javulásában két tényezõ játszik meghatározó szerepet: a közvetlen anyagi érdekeltség és - ami ennél is lényegesen fontosabb - az önálló akaratformálás, kezdeményezés, önszervezés lehetõsége. Az említett példa fõ tanulsága: ha dolgozói közösségek a munkahelyükön bármilyen csekély rendelkezési - és ebbõl fakadóan önszervezési - jogot kapnak, jelentõsen oldódik az a munkafeladatokkal szembeni érdektelenségük, amely a kiszolgáltatott és passzivitásra ítélt bérmunkás-léttõl lényegében elválaszthatatlan.

A bérmunkás-lét és bérmunkás tudat témaköréhez kapcsolódó fontos kérdés az állami tulajdon mûködtetésének gazdaságtalan volta. Az állami tulajdon a bérmunkásoktól elkülönült, elválasztott monopoltulajdonként, végsõ fokon egyfajta magántulajdonként létezik. Annyiban különbözik a hagyományos magántulajdontól, hogy személytelen: a használatáról rendelkezõk nem valódi tulajdonosok, ezért nem közvetlenül érdekeltek a gyarapításában. Már régen megérett az idõ a tulajdonreformra (az állami tulajdon radikális megreformálására). E reformnak biztosítania kellene a következõket.

1. A tulajdon monopolizált jellegének a megszüntetését.

2. A hosszú távú vagyonérdekeltséget (a felhalmozásban, a tulajdon gyarapításában való érdekeltséget).

3. A dolgozóknak a jövedelemérdekeltségbõl adódó teljesítményérdekeltségét.

4. A dolgozók nem pusztán bérmunkásokként való alkalmazását, vagyis a tulajdonosi érdekeltségükben (ezért a tulajdonosi tudatukban) rejlõ termelési lehetõségek hasznosítását.

Az eddig felvetett javaslatok közül egyik sem biztosítja mind a négy követelmény érvényesülését. A felmerült javaslatoknak két alaptípusa határolható el egymástól: az állami tulajdon hatékonyságának javítását, illetve valamilyen csoporttulajdonná emelõ átalakítását szorgalmazó javaslatoké. Vegyük sorra - a puszta felsorolás szintjén - a fõbb elképzeléstípusokat.

I. Csoporttulajdon

1. Az állami tulajdon (földterület és üzem) helyi tanácsi tulajdonba adása. Az adott területen található vállalatok hasznosításáról - figyelembe véve a környezetvédelmi szempontokat - a helyi lakosság dönt.

2. Az állami vállalatok átadása az ott dolgozók tulajdonába.

3. A vállalati dolgozók pusztán bérmunkásokból részvénytulajdonosokká tétele.

II. Állami - nemzeti - társadalmi tulajdon

1. Az állami vállalatok bérbe adása a dolgozóknak, akik a nyereség egy részét - a hosszú távú vagyonérdekeltséget biztosítandó - személyre szóló vagyonjegy formájában kapják.

2. A vagyonkezelõi és a munkavállalói funkció szétválasztása. Külön szervezet jön létre, amely a vagyon gyarapítására szakosodik, a munkavállalók pedig továbbra is bérmunkásokként dolgoznak.

Elsõsorban az alábbi kérdéseken lenne érdemes elgondolkodni. Van-e gyakorlati lehetõség az említett négy szempont (dolgozói önszervezés, nem monopolizált tulajdon, jövedelemérdekeltség, vagyonérdekeltség) egyidejû érvényesítésére? Ahol erre nincs mód, ott melyek a dolgozók és a nemzetgazdaság eltérõ törekvéseinek együttélése számára a legoptimálisabb megoldások?"

Elsõ hozzászólóként Bottyán Kis Mihály, a Munkás c. újság szerkesztõje a következõkre hívta fel a figyelmet. Aki a tulajdon fölött rendelkezik, azé a hatalom. Az állami tulajdon mûködtetését az üzemek vezetõi határozzák meg. Ebbõl ered a társadalom szerkezetének meghatározása, az anyagi érdekek eloszlása, a munka elosztása. Minél távolabb vagyok a vezetéstõl, annál kisebb lehetõségem van ezekbe beleszólni. A mai társadalom jogilag így van megszervezve. Ezért hiába jelentkezik a munkások önrendelkezõ szándéka. Hiába szeretnék irányítani - hogy jobban mûködjön - azt az üzemet, ahol dolgoznak. A jogrendszer ezt nem teszi lehetõvé. Ebbe a problémába ütköztek pl. a balinkai bányászok, az ózdi, a herendi, a csepeli munkáscsoportok. Még az érdekvédelem is nullára csökkent. A külföldi tulajdonba került üzemeknél már nincs is szakszervezet, mert fölszámolták. Azzal kellene foglalkoznunk, hogy van-e lehetõség a mai tulajdonviszonyok megváltoztatására, a munkásemberek tulajdonossá tételére.

Tálas László felszólalása is a dolgozói tulajdon szükségességére koncentrált, és az alábbi fõ gondolatokat tartalmazta. Az állami vállalatok átadása az ott dolgozók tulajdonába a legcélravezetõbb. Milyen formában? Részvény vagy vagyon? Mind a kettõ jó, mert tulajdonosok lesznek, vagyis a lényeg megvalósul. Mi az egyiknek vagy a másiknak az elõnye és a hátránya? A részvény nagyszerû, mert mobilizálható vele a tõke. Azonnal átcsoportosítható. De a vagyonjegynél óriási húzóerõ, hogy el nem adható. Csak az ott dolgozók tulajdonában van, és mindaddig, ameddig az illetõ dolgozik. Ez a jövõnek az útja, mert ha most kiadnánk a tulajdonjogot részvény formájában, sokan azonnal elinnák. Kiknek a kezébe kerülne? Spekulánsok kezébe, akik potom pénzért fölvásárolnák. Vagy pedig idegenek kezébe, nem magyarok kezébe. És a magyar ipar nagy része el lenne kótyavetyélve.

Az állam el akarja adni a vállalatok negyedét. Ezt mindenképpen meg kell akadályozni. A munkásság folyamatosan el volt nyomva 1945 óta. Most kezdjük az igazságtételt azzal, hogy a tulajdonformát változtatjuk meg. És ezzel egy új korszakot alapozhatunk meg. Az 1848-as forradalom a jobbágyfelszabadítást csinálta meg, és ezzel megindította a polgári társadalmat. A 89-es átalakulás a munkásfelszabadítást csinálja meg a bérmunkás jelleg alól. És ezáltal beindít egy valóban szocialista, egy úgynevezett kizsákmányolástól mentes társadalmat. A munkásfelszabadítás 1956-nak a továbbfejlesztése. Ezzel a pártállami magántulajdon a magyar munkásság tulajdonába kerülne. Ez az egész országnak az érdeke.

A következõ elõadó, Kökényessy József nézeteibõl érdemes hosszabban idézni. "Az elõzõ hozzászólásban szó volt arról, hogy az önkormányzat és a szocializmus összefér-e. Én úgy gondolom, hogy a kettõ nem egymást kizáró dolog. Tisztáznunk kell persze, hogy mit jelent az önkormányzat. Én kétféle alapvetõ önkormányzatot látok a történelemben. Az egyik a magántulajdonosoknak az önkormányzata, ahol a tulajdonosi részbõl következõen valamifajta közösség jön létre, és ettõl válik az önkormányzó szervezetté. A másik, amikor a közösséghez való tartozás ténye emeli tulajdonossá az egyént. Ez a fajta önkormányzás számomra az elfogadhatóbb: itt egy közösséghez való tartozás biztosít meghatározott tulajdoni tárgyakat a közösséghez tartozó minden egyénnek. Ez az egyetlen olyan tulajdonforma, amely garantálja, hogy az emberi alapszükségletek kielégítéséhez szükséges vagyontárgyak rendelkezésre álljanak valamennyi ember számára, illetve amely kizárja annak lehetõségét, hogy örökletes különbségek alakuljanak ki az adott társadalomban. Nagyon jó megközelítés a vitaindítóban az, hogy az úgynevezett profitérdekelt szférában a termelõ területeken is keresik azokat az önkormányzó megoldásokat, amelyek a tulajdonosi létet, a tulajdonosi minõséget tudják biztosítani az eddigi bérmunkások számára.

Abban itt - azt hiszem - nincs vita közöttünk, hogy a létezõ szocializmusban mára olyan homogén állami tulajdon jött létre, amely valóságos tulajdonos nélküli, de valójában tõkés tulajdonosi forma, ahol egy adott közösség vezetõ garnitúrája, vezetõ hatalmi szervezetrendszere idegen munkát sajátít el. Az állami tulajdon ebben az értelemben magántulajdonként is mûködik. Következésképpen nem marad más lehetõség a munkás számára, mint hogy bérmunkásként viszonyuljon ehhez a tulajdonhoz. Ez a tulajdonosi forma szükségszerûen hoz létre egy végtelenül centralizált és ennek kapcsán bürokratikus államformát. Ha tehát egy demokratikusan mûködõ államszervezetet akarok létrehozni, kevés meghirdetnem valamiféle demokratizálást. Ezt a tulajdonrendszert különbözõ módokon lehet lebontani a monopolisztikus centralizált formából. Az egyik lehetõség, hogy magántulajdonba vegyék, a másik, hogy valamifajta valódi közösségi tulajdonná, társadalmi tulajdonná bontsák le. Magántulajdonná történõ lebontás esetén is létrejön egy demokratikus mûködési forma. Ez egy formális demokratikus mûködési forma lesz: a magántulajdonosok demokráciája. A másik lehetõség: nagyobb közösségi tulajdonokká történõ lebontása ennek a mítíkus állami tulajdonnak, ami lehetõséget teremthet arra, hogy ne halmozódjon föl magántulajdonként a most meglévõ centralizált állami tulajdon.

A társadalmi tulajdonná való lebontás egyik formája a területi önkormány zati tulajdon. Az önkormányzat alanya - az én megítélésem szerint - a lakosság kell legyen, és nem valamilyen tõle elkülönült szervezet. Az önkor- mányzati jogokkal közvetlenül az egyes állampolgároknak kell rendelkezniük. És ha az önkormányzat tulajdonnal rendelkezik, akkor természetesen az önkormányzati tulajdonnal is az állampolgároknak kell rendelkezni. A közvetlen rendelkezési jogot az állampolgárok számára az adott településen belül a helyi népszavazás intézményében látom.

A mostani átalakulási törvényt a parlament egy szó vita nélkül szavazta meg, biztosra véve, hogy egy termelési mód átrendezõdése kezdõdik meg ezzel a törvénnyel. De annyit legalább sikerült elérnem, hogy állami vállalat csak úgy alakulhat társasággá, hogy a földterülete tanácsi bérlet maradjon. Nem a magántulajdon ellen vagyok, de bizonyos termelõeszközök, bizonyos tulajdoni tárgyak magántulajdonban történõ felhalmozása bármilyen nemzetgazdaság számára katasztrofális."

Porosz Tibornak az önkormányzás témájáról adott hosszabb elméleti elemzését teljes egészében idézzük. "Néhány elvi kérdésre szeretném felhívni a figyelmet. Számomra komoly teoretikus problémát jelent az önkormányzás kérdése. Ha jól moggondoljuk, önkormányzás csak egységes rendszerként mûködik, hiszen máskülönben az önkormányzás külsõ beavatkozástól való mentességének elvét vagy egy központi államhatalom, vagy pedig egy a tõke törvényszerûségeit érvényesítõ rendszer megsérti. Ebben az esetben azonban teljesen illuzórikus lenne önkormányzásról beszélni. Ugyanakkor a történelem nem ismer tiszta modelleket, sõt a homogenizálás a rendszerek halálához vezet. A kérdés ezek után az, hogy létezhet-e olyan társadalmi berendezkedés, amely a tõke és az állam törvényszerûségeit maga alá rendeli, vagy az lehetséges csupán, hogy a tõke és az állam törvényszerûségeinek alárendelve mûködik az "önkormányzás". Másként fogalmazva: az állam és a tõke nem fér össze az önkormányzással, elnyomják azt, miközben egymást nem zárják ki. Mindezek alapján úgy látom, az egyik fõ probléma, hogy hogyan létezhet az önkormányzásnak alárendelve más forma.

A másik probléma az önkormányzás belsõ logikája. Megnézve, hogy milyen formái lehetnek, azt látjuk: létezhet területi önkormányzás és munkahelyi önkormányzás. Kérdés, hogy melyik alapján épüljön ki az önkormányzó rendszer. Ha a területi önkormányzás válik totális önkormányzó rendszerré, akkor gazdaság és politika egybemosódik, ami nem utolsó sorban a gazdaságosságnak is hátrányává válhat - tudniillik ekkor a területi önkormányzás tulajdona politikai döntéseknek lenne alárendelve, megsértve a munkahelyi önkormányzást is. Ha viszont a munkahelyi önkormányzás alapján épülne ki egy önkormányzó rendszer, akkor a közvetlen gazdasági részérdekek direkten politikai érdekekként jelennének meg. Ez viszont gazdaság és politika szétválasztatlanságát jelentené, megsértve a területi önkormányzást is. Ezen kívül nem kevés veszéllyel járna, éppen olyanokkal, amilyenek ellen 1848-ban a polgári demokráciák parlamentáris rendszere a politika és a gazdaság nyílt konfliktusainak elkerülése érdekében kiépült.

Tehát egyfelõl önmagában is probléma az önkormányzás gondolata, másfelõl az önkormányzás mindkét formája problematikus, mert egymásnak ellentmondanak. Kérdés ezek után, hogy feloldható-e ez az ellentmondás.

Úgy gondolom, hogy létezik egy olyan harmadik terület, amely képes összekötni a területi és a munkahelyi szervezõdés elvét: egyesíti magában a "politikát" és a "gazdaságot", ezáltal egy új szervezõdés alapjává is válhat. Ez a terület a mindennapi élet, konkrétabban a munkaerõ újratermelésének területe, még pontosabban a kommunális, szociális, egészségügyi, oktatási, kulturális igények, illetve ezek kielégítése. Úgy gondolom, hogy ez lehet az önkormányzás kulcsterülete. Szerintem csak akkor létezhet tényleges önkormányzás, ha innen indul ki, és ez rendeli maga alá az önkormányzás egyéb formáit - elérve azt is, hogy az önkormányzás legyen az uralkodó mozzanat a tõke és az állam (a politika) törvényszerûségei felett. Például a mindennapi életben mindenki egész konkrétan naponta érzi, hogy milyen az egészségügyi, a szociális stb. ellátás. Felmerülhet az a lakossági igény, hogy ezek anyagi fedezetét ne a lakossági jövedelmek elõzetes központi elvonásával biztosítsák, hanem közvetlenül a lakosok, a dolgozók döntése alapján kerüljön sor ezeknek a területeknek a támogatására. Ez egyfelõl a munkahelyi önkormányzás igényét váltja ki, hiszen a munkahelyi önkormányzás dönthet a nyereség felhasználásáról. Másfelõl a területi önkormányzás nem jelentene mást, mint az egészségügyi, szociális stb. igényeket kielégíthetõknek és a különbözõ egyéb lakossági érdekcsoportoknak az összejövetelét, együttlétét, megbeszéléseit, döntéseit. Ezzel a területi önkormányzás nem egy korábbi értelemben vett hatalmi szervezet lenne, így azt is el lehetne kerülni, hogy a területi önkormányzás - mint a közügyek, a politika intézménye - maga alá rendelje a munkahelyi önkormányzást, illetve a gazdálkodást.

Itt azután tovább lehet gondolkodni, hogyan alakulhat a helyzet országos szinten, a törvényhozásban. Legyen-e önkormányzói alsóház a parlamentben stb. A pártoknak csak a parlamentben látom szerepét, a helyi érdekképviseletben nem. Ahogy a munkahelyeken csak szakszervezeti érdekképviseletre van szükség, úgy a területi önkormányzásban is csak a lakossági érdekszervezetek és -csoportok részvétele lehet szerencsés.

A következõ kérdés, hogy mindaz amit elmondtam, mennyiben valósítható meg akár Keleten, akár Nyugaton. Itt is, ott is körülnézve azt látjuk, hogy a tõke is és az állam is éppen a már említett területet, tehát a munkaerõ újratermelésének területét igyekszik elhanyagolni, ha teheti, hiszen az nem kifizetõdõ a számára. Ezzel azonban egy hatalmi ûr keletkezik, ami lehetõséget kínál az önkormányzó szervezõdésre. Itt lehetne megtanulni az önkormányzó tevékenységet és egyúttal innen indulna ki az önkormányzó rendszer.

Újabb problémát jelent az, hogy Kelet-Európának, így Magyarországnak is a modernizáció végrehajtása a feladata. Kérdés, hogy megvalósítható-e ez önkormányzással, vagy nem. Én úgy látom, hogy a modernizációnak az egyik legfõbb kérdése (illetve hosszú távon mindenféle gazdasági növekedésnek a legfõbb biztosítéka) a munkaerõ újratermelésének területén történõ beruházások mennyisége és milyensége. Tehát ez a terület a modernizáció kulcsterülete. Figyelemre méltó, hogy az önkormányzás stratégiai pontja, kulcsterülete és a modernizáció stratégiai pontja, kulcsterülete egybeesik, azonos. Ezek alapján úgy gondolom, hogy meg lehetne kísérelni a kettõ összekapcsolását.

Takács András az alábbiakat hangsúlyozta. Amikor munkásönkormányzatról beszélünk, akkor elsõsorban emeljük ki az ellenõrzési jogot. Óriási jelentõségû kérdés, hogy a vállalatvezetõ kinek számol be a vállalat eredményességérõl. Ha a felsõbb hatóságoknak számol be, akkor óhatatlanul a felsõbb hatóságok szája íze szerint fogja elmondani, és azok vajmi keveset fognak tudni a valóságról. Viszont amikor egy vállalati vezetõ az általa irányított munkásoknak kénytelen beszámolni az éves vagy bármilyen eredményekrõl, a munkások nagyon is fogják tudni, hogy a vállalat jól mûködik vagy nem.

Milyen formát tudnánk elképzelni a munkásönkormányzatnak? El tudjuk képzelni például 56-os mintára a munkástanácsokat, amelyek valójában irányítók voltak. De el tudjuk képzelni az üzemi bizottságot is, melyben többféle, a gyár területén lévõ, társadalmi szervezet is képviseltetné magát. Az volna a leglényegesebb, hogy - akár munkástanács, akár üzemi bizottság - egyedül a vállalati kollektíva dönthessen abban, hogy kik lesznek azok a menedzserek, akik az üzemet vezetni fogják. Hogy meghatározhassa a vállalati kollektíva: a vállalat vezetése milyen jogosítványokkal fog rendelkezni, és milyen beszámolási kötelezettsége lesz.

Az állami tulajdonformában a munkástanácsnak és az üzemi bizottságnak van létjogosultsága. A szövetkezeteknél más a helyzet. A részvénytársaságoknál is teljesen más. El kellene végre felejteni azt, hogy itt egyféle struktúrát próbáljunk kigondolni. De minden tulajdonosi formában a munkásoknak az érdekképviselete legyen az elsõdleges.

Földesi József hozzászólása nagy súlyt helyezett a történelmi tapasztalatokra. "Nem kell úgy tennünk, mintha az önigazgatás most kezdõdne Magyarországon. Nemrég japán közgazdászoktól ismertetést olvastam a gazdasági csodákról. Többek között Magyarországot is említik 1945 és 1948 között. Fölsorolják az ismert dolgokat: kifizettük a megítélt jóvátételt, megkezdõdött az újjáépítés, elértük a háború elõtti színvonalat. Ez az önigazgatás körülményei és a többpártrendszer körülményei között jött létre. Szeretném felhívni a figyelmet az üzemi bizottságokra. Soha a magyar történelemben olyan jó viszony a munkásság és az értelmiség között nem volt, mint 1945-tõl 1947-ig és 1956-ban. Nagyon érdekes, hogy a tõkés vállalatoknál is. Ahol nem menekültek el a tõkés tulajdonosok és ott maradtak a gyárban, a legtöbb helyen ügyvezetõ igazgatók lettek. Csak egy példával érzékeltetem, hogy mekkora hatalma volt ezeknek az üzemi bizottságoknak. Csepelen 1948-ban Korbuly Jánost Rákosi Mátyás kivezettette az üzembõl, és az üzemi bizottság visszavezettette, mondván, hogy nekik tökéletesen megfelel, mert jó szakembernek és jó vezetõnek tartják. Nem azt nézték, hogy 1945 elõtt Weiss Mandfrédnek volt a fõmérnöke. Példák sokaságát hozhatnám, hogy a munkás mennyire tud dönteni arról, hogy ki a jó mérnök, ki a jó vezetõ. Az elsõ, amin változtatni kellene: elküldeni azokat a vezetõket, akik felelõsek abban, hogy a magyar üzemek ide jutottak. Bizalmi szavazás elé kellene állítani az összes vezetõt az üzemekben. Ennek két következménye lehet. Az egyik, hogy leváltják az alkalmatlan vezetõket, és helyettük megfelelõeket választanak. De el tudom képzelni, hogy kiváló mérnököket, akár MSZMP-tagokat is megválasztanak. Mint ahogy 1945 után sem azt nézték, hogy milyen pártnak a tagja, hanem hogy milyen szakember, és az 56-os munkástanácsokban esetenként több volt a párttag, mint a mai vállalati tanácsokban.

Szerintem nem kötõdik egyik vagy másik tulajdonosi formához, hogy a dolgozónak beleszólása legyen a gyári ügyekbe. 1945-ben az állami és a tõkés vállalatoknál ugyanúgy mûködtek az üzemi bizottságok. Az Európai Gazdasági Közösség egy szabályzata a következõ ajánlást teszi: a tanácsoknak 50%-a legyen a dolgozók által közvetlenül választott ember, 25%-a menedzser, és 25%-a részvényes. Ezzel nem azt mondom, hogy másolni kellene meglevõ formákat."

A Szegedrõl érkezett Szépkúti István abból indult ki, hogy a munkásmozgalom kétszáz éves történetében a tõkés magántulajdon melletti alternatívaként mindig létezett a munkásszövetkezeti tulajdon. Jelenleg Amerikában is nyolc millió olyan ember dolgozik, akik munkásrészvényesként birtokolják az amerikai tulajdon jelentõs hányadát. Tehát nem egy álomképrõl, hanem ma is létezõ valóságról van szó. Létezik a magyar társadalomban is: kétszázötvenezer ember ipari szövetkezetekben dolgozik. Itt volt a legnehezebb - még a legvadabb sztálini idõkben is - csorbítani a demokratikus jogokat. A szövetkezetekben a dolgozók viszonylag eredményesen tudtak védekezni. Nem tudtak a nyakukba ültetni olyan embereket, akik az õ számukra nem voltak megfelelõk.

Ahhoz, hogy anyagi bázisa legyen a munkástulajdonosi létnek az államigazgatási tulajdon megszûnése után, valamennyi állami vállalatnál a dolgozó kollektíváknak létre kellene hozni a saját felhalmozásukból eredõ saját vagyonrészt. Ezt egy nagyon egyszerû példával lehet megvilágítani. A vállalati vagyont valamennyi vállalati kollektíva naponta termeli újra a saját munkájával. Ezáltal tulajdonképpen jogot szerez a vállalati tulajdon meghatározott hányadára. Nem a vállalati tulajdon teljes nagyságára, mivel igen eltérõ tõkeösszetételû vállalatok mûködnek. Nem lehet elképzelni azt, hogy egy dolgozóra a paksi atomerõmûnél meg egy könnyûipari vállalatnál (ahol nyilvánvalóan kisebb a tõke összetétele) azonos tulajdonhányad jut. A tõke technikai összetételébõl eredõ egyenlõtlenségek folytán nem lehet teljesen szétosztani a dolgozók között a vagyont. De a kollektíva a munkájával jogot szerez a vállalati vagyon meghatározott hányadára. Ez adja meg a kollektívának a szuverenitását, a jogát arra, hogy tulajdonosként lépjen fel az államigazgatással szemben, és akár a tõkés magántulajdonossal szemben is. Mert amíg a kollektívának nincs valóságos tulajdonrésze, addig minden demokratikus vívmányt bármelyik pillanatban vissza lehet vonni. Tehát csak akkor tudja megvédeni magát a dolgozói kollektíva, ha valóságos tulajdonosi résszel rendelkezik, ha deklarálja, hogy a tulajdonosi funkciókat átveszi.

Milyen alapon adják el most a vállalatokat? Az ott dolgozók halmozták föl azt a gazdagságot. Az övék. Például egy illetõt elbocsátottak a porcelángyárból. Húsz évig ott dolgozott, és elbocsátották. Mi történik, ha erre úgy reagál, hogy követeli a gyárból a vagyonrészét? "Kérem, én elmegyek, adják ki a részem! Húsz évig gyarapítottam ennek a vállalatnak a vagyonát. Adják ki a részem!"

A modern vállalatoknál három tulajdonos képzelhetõ el. Az egyik egy állami vagyonkezelõ szervezet. Befektetõtársaság, ha úgy tetszik. Ez bocsátja a kollektíva rendelkezésére az alapító vagyont. A másik tulajdonosi csoport a dolgozó kollektíva, amely a felhalmozott vagyon meghatározott hányadával korlátlanul rendelkezne. Tehát a kollektíva átvihetné a csoport vagyonát más vállalkozásba, ha akarja, vagy meghagyhatja a saját vállalkozásában. És lehet az ott dolgozóknak vagy akármilyen más magánszemélyeknek személyi tulajdonú részvénytulajdona is - amit a saját jövedelmébõl vásárolhat, ha akar. De a legerõsebb tulajdonosi hányad a dolgozó kollektívának a csoporttulajdona kell legyen, amely a kollektív fölhalmozásból képzõdik. Ezt el kell ismernie bármilyen más kollektívának is, mint saját munkából, saját felhalmozásból eredõ vagyonrészt. Ilyen egyenlõtlenségeket el kell fogadni. De ennél szélsõségesebb egyenlõtlenségre nincs szükség.

Krausz Tamás hozzászólásából az alábbiakat idézzük. "Három dolog keveredik már a vita eddigi fokán is. Az egyik: az elméleti problémák és a merõben filozófiai problémák összekavarodnak a gyakorlati politikai összefüggésekkel. A másik zavar: az abszolút filozófiai, elméleti problémák összekeverednek szakproblémákkal, tehát közgazdasági, jogi, üzemszervezési problémákkal. De a legnagyobb gond, amikor a napi taktikai dolgok az önkormányzás általános elméleti problémáival keverednek össze. A magam részérõl ennek az egész kérdésnek a politikai oldalához szeretnék hozzászólni.

Az elsõ kérdés: mi az, hogy önkormányzás? Beszéltek itt üzemi önkormányzatról, a bürokrácia önkormányzatáról, a tõke önkormányzatáról, és már szó volt munkásönkormányzatról, sõt, szó esett termelõi önkormányzatról is. Tehát ilyen sok értelemben használatos ez a fogalom. A magam részérõl, itt két értelemben szeretném használni. Az egyik, amikor az önkormányzat mint társadalom- és gazdaságszervezõdés, mint rendszer mûködik. Ezt le kell tudni írni elméletileg, de ez húsz éven belül megyei vagy nemzeti keretek között valószínûleg nem fog létrejönni. Mondjuk így: egy középtávú elméleti kutatásban ennek nagyon nagy taktikai vagy politikai jelentõsége lehet, de csak középtávon. Valójában egy ilyen rendszer kialakításához sok-sok lépcsõfok kell. De szükséges egy elméleti alap ahhoz, hogy különbözõ világnézetû vagy különbözõ hagyományú emberek egyetértsenek abban, hogy mi a végsõ cél.

Sokkal bonyolultabb probléma, hogy a mai Magyarországon milyen lépcsõfokokat lehet elképzelni egy ilyen szisztéma kialakítása felé. Nem kell a mai helyzetet részletesen elemezni - mindenki látja, hogy az összeomlás szélén van az ország. Kiderült a vita elsõ felében is, hogy az alapprobléma a tulajdon kérdése. Azért jöttünk össze, hogy az önkormányzati problematikát összefüggésbe hozzuk a tulajdon kérdésével. A magam részérõl, elsõ nekifutásból egyetlen olyan politikai jelszót tudok megfogalmazni, amit tartalommal is meg tudok tölteni. Amit felelõsségteljesen bármilyen fórumon az MSZMP KB-tól az SZDSZ KB-ig lehet vállalni és meg lehet védeni: termelõi demokrácia, munkásellenõrzés. Hogy ez a szakszervetekbõl jön-e létre, vagy a munkások maguk hozzák létre a mérnökökkel a termelési vagy üzemi bizottságokat vagy munkástanácsokat, azt senki nem tudja megmondani. Lehet, hogy a néhány százezres munkanélküliség fogja meglökni a munkásokat, hogy "önszervezõdjenek". Ekkor lesz érdekes probléma, hogy "fölülrõl" milyen irányban ösztönzik a munkásságot. Olyan szituációról beszélek, ami robbanás elõtti, amikor a munkáscsoportok azt mondják: lépnünk kell.

Holdingok? Ezt a munkás nem valószínû, hogy érti. Részvénytársaságok? Ezt már jobban érti. És még jobban érti, amikor azt mondják, hogy az üzem egyenlõ Angyal Ádámmal. Egy óbudai beszélgetésbõl kiderült, hogy a munkások és a mérnökök is nagyon pontosan értik, hogy aki eddig pártbürokrata volt, most tulajdonos is kíván lenni, és ellenõrizetlen módon (tehát a termelõk ellenõrzésétõl függetlenül) el kívánja adni azt az üzemet, ami eddig jogilag - ha nem is ténylegesen - a termelõké volt. Ezzel szemben egyetlen lehetõség van - de félnek ettõl a lehetõségtõl. Ez a lehetõség az lenne, hogy kiáll a munkás vagy a szakszervezet titkára, és azt mondja: az Alkotmányra hivatkozva deklaráljuk, hogy az üzemet átvesszük. Erre az Alkotmány szerint neki joga van. Az Alkotmány nyolcadik paragrafusának lényege: "Az állami tulajdon az egész nép vagyona". A kilencedik paragrafus szerint pedig: "Az állami vállalatok és gazdálkodó szervek a társadalom általános érdekeinek szolgálatában, a törvényben meghatározott módon és felelõsséggel önállóan gazdálkodnak a rájuk bízott vagyonnal". Vagyis kezelõi és haszonélvezeti részjoguk van.

A munkásellenõrzés nem több, mint hogy a szakszervezetek vagy mindegy hogy kik létrehoznak üzemenként olyan testületeket, amelyek deklarálják, hogy a tulajdonosi funkciókat - amelyeket most át akarnak adni az Angyal Ádámoknak - a termelõk magunk veszik át. Ez még nem önkormányzás, ne keverjük össze az elméletet a gyakorlati taktikai politikával. Az önkormányzás - mint társadalom- és gazdaságszervezõdés - egy teljes mûködõ rendszer, de itt nem errõl van szó. Itt arról van szó, hogy az adott szituációban egy bizonyos ponton el kell tudni indulni valamilyen irányba. Ha a mi nézõpontunkból az önkormányzás itt és most munkásellenõrzést, termelõi ellenõrzést jelent, akkor létre kellene hozni olyan üzemi tanácsokat, amelyek a tulajdonosi funkciókat átveszik, deklaráltan átveszik. A munkás szeretné ellenõrizni, hogy mi lesz az üzemmel. Ha a munkástanács vagy az üzemi bizottság úgy dönt, hogy az üzemet el kell adni, még mindig jobb, ha õ adja el. Ha be kell csukni az üzemet, akkor maga csukja be. Rosszabb nem jöhet, mint ami most van. Mert például Berend T. Iván szerint ötszázezres vagy még nagyobb munkanélküliség is elképzelhetõ. Szóval a munkásság erre a szituációra kell, hogy készüljön."

Reich József annak a véleményének adott hangot, hogy nem lehet addig várni, amíg a munkások maguktól elkezdik az önszervezõdést. Ha mindent alulról várunk, akkor közben bármi megtörténhet. Abban a versenyfutásban, amit fölülrõl privatizálással indítanak el, fölülrõl kell versenyt futni azzal, hogy megkeressük, sõt kikényszerítjük a jogi kereteket, lehetõségeket.

Mokri Pál Tatabányáról az elméleti tisztázás és a gyakorlati politizálás összefüggésérõl beszélt. Kifejtette, hogy az elméleti tisztaságra való törekvésrõl nem szabad lemondani. Elméleti igényesség és folyamatos vita nélkül a politikai gyakorlat olyan lesz, mint eddig: zavaros és kacskaringós. Évtizedeken keresztül megszoktuk, hogy a gyakorlat más, mint az elmélet. Ezért is kell, hogy legyen egy világos elméleti gondolkodásmód és vele adekvát gyakorlati magatartás.

Ugyanakkor az élet egyelõre nem engedi meg, hogy olyan erõvel végigvigyük az eredeti célkitûzést, a társadalmi önkormányzást, ahogy jó lenne. Most olyan politikai helyzet állt elõ, hogy keddrõl szerdára lényeges dolgot kell tudni mondani, és állást kell foglalni. Így szükséges rövidebb távra szóló megnyilatkozásokat is kiadni. Tehát kénytelenek vagyunk napi politikai kérdésekre reagálni.

Érdemes odafigyelni a legkülönbözõbb új szervezõdésekre. A pénzviszonyok sem úgy keletkeztek, hogy valaki kitalálta, hanem ezer és ezer gyakorlati mozgásból. Az önkormányzás meg a pénzkapcsolatokat meghaladó közvetlen közösségi viszonyok is számtalan ilyen gyakorlati próbálkozásból fognak kialakulni a mi életünkben, és már a tõkés világban is létrejönnek. Tehát erre a gyakorlatra ügyelni kell. Ezt a rengeteg most alakuló szövetséget, csoportosulást ne hagyjuk figyelmen kívül. Mindegyikben van az embert önmagát megvalósító elem, ha úgy tetszik, egy önszervezõdési tényezõ. Mindegyiknek van egy általános, a mi törekvéseinkkel egy irányba menõ mozzanata. Ezért ezzel a sokszínû tevékenységgel, sokféle egyesülettel érdemes - amennyire lehet - kapcsolatot tartani, munkájuknak a pozitív eredményeit beépíteni.

Szász Gábor arra hívta fel a figyelmet, hogy az önkormányzás nem csak totális rendszerként képzelhetõ el. Az önkormányzó társadalom alapjainak a fennálló rendszerekben, ellenséges viszonyok között kell kialakulniuk. Tehát nem elegendõ csak az elosztás területén szövetkezni és önigazgatni, ténylegesen a termelés területére kell menni. Éppen azért, hogy kialakuljanak azok az önkormányzó csírák, amik nyugaton is alakulnak, tõkés viszonyok mellett. Jöjjenek létre itt is, hogy megkezdõdhessen az, amirõl azt mondják, hogy lehetetlen, mert a kapitalizmusban nem tudott kiteljesedni. Arra kell törekedni, hogy a jelen a következõ társadalomnak a formáit megszülje a saját életében. Rá lehet bírni ezt a rendszert arra, még ilyen kevert, rossz szituációban is, hogy elkezdje szõni a következõ társadalom formáit. Ezért sem szabad lemondani a stratégiai célokról. Azokon a területeken, ahol sem az állami tulajdon sem a tõkés tulajdon nem képes a piaci viszonyoknak megfelelõen mûködni, ott könnyen gyökeret tud ereszteni ez az új forma. És nálunk a legnagyobb fellendítõje a gazdaságnak éppen ez lehetne.

A Kecskemétrõl érkezett Prikkel József több - korábban felmerült - javaslatot konkretizált. Eszerint szorgalmazni kell, hogy a vállalati tanácsokat közvetlenül és titkosan válasszák. Tehát ne legyenek manipulálhatók a vállalati tanácsok. Rámutatott, hogy a manipuláció veszélye a vállalati vezetõk bizalmi szavazáson való megerõsítését is fenyegeti. Mert például hogyha egy tizenötezres vállalatnál a vezérigazgatót kell bizalmi szavazással megerõsíteni, akkor azt manipulálni fogják. Ezért elsõ lépcsõben azokat a vezetõket kell bizalmi szavazás elé állítani, akik száz fõnél kevesebb beosztottat irányítanak, tehát a dolgozók be tudják látni, hogy az illetõ jó vagy nem jó vezetõ. Elkerülendõnek tartotta továbbá, hogy a lakóterületi önkormányzat a bürokrácia önkormányzata legyen. Ezt megakadályozandó, a lakóterületi vagyon, a pénzeszközök egy részét decentralizálni kell. Például Kecskemét tanácstagonként mintegy tizenöt millió forinttal gazdálkodik. Ha ennek a tíz százalékát odaadnák a tanácstagnak, aki egy kis önkormányzati közösségben ezzel gazdálkodhat, akkor ebbõl a másfél millió forintból nagyon sok mindent tudnak csinálni úgy, tényleg a lakosságra fordítják. Tehát a lakossági önkormányzásnak nem szabad megállni a tanácsi önkormányzatnál, hanem le kell menni a tanácstagi szintre, és ott is létre kell hozni az önkormányzatot.

Csillik Péter és Páles György, a Magyar Hitel Bank munkatársai azt hangsúlyozták, hogy õk a tulajdonreform reálpolitikai útját keresik, vagyis azt, hogy a társadalom milyen tulajdonreformot tud elfogadni. Megítélésük szerint az egyelõre hallgatag munkásság egy szélsõséges privatizálást nem tud elfogadni. Amikor az Óbudai Hajógyáréhoz hasonló eseményeknek el kell viselni a következményeit, akkor föl fog lázadni. Egy közvélemény- kutatatás szerint egy ilyen privatizálást nem fogad el a lakosság hetven százaléka. Ez eleve egy korlát, egyszerû reálpolitikai tény. Ugyanakkor azt sem lehet megoldani, hogy egyenletesen vagy valamilyen elv szerint kiosztjuk a társadalmi tulajdont a nép között. Nincs olyan vagyonelosztási elv, amit elfogadna a társadalom. Teljesen szétszórt az elosztási értékrendünk. Nem tudunk egy új konszenzust teremteni. Például sokan nem tudják elfogadni, hogy az elit a politikai hatalmát átmentse gazdasági hatalomba. Ebbõl az következik, hogy a társadalom csak ellenõrzött tulajdonosokat tud elfogadni.

Az elõadók szerint az állami tulajdon számára valóságos tulajdonost a következõ eljárással lehet találni. A vállalatok végsõ tulajdonosa az ország valamennyi helyi önkormányzata legyen. Két okból azonban a vállalatok és a helyi önkormányzatok közé vagyonkezelõ részvénytársaságokat kell iktatni. 1. A vállalatok országosan arányos tulajdonmegoszlása érdekében. 2. A vállalatok gazdaságilag szakszerû mûködtetése érdekében. Az ország valamennyi vállalatát besorolják a körülbelül egyforma nagyságú vagyonkezelõi részvénytársaságokhoz. A helyi önkormányzatok a vagyonkezelõ részvénytársaságok részvényeibõl országosan arányosan részesednek, és a kapott osztalékokból tartják fenn magukat - így az állami támogatásuk megszûnhet. Az önkormányzatok gazdálkodnak a részvényeikkel. A helyi lakosság akarata szerint az önkormányzatok "megtehetik, hogy megszabadulnak a vagyonkezelõ részvényektõl, eladják, új vállalatot alapítanak vagy fölélik a rájuk bízott vagyont. Értékpapírt vesznek vagy uszodát építenek aszerint, ahogy a helyi önkormányzat dönt. Ugyanígy a vagyonkezelõ részvénytársaságok is adják-veszik a részvényeket, és azt tesznek vele, amit akarnak. Egyetlen dolgot várnak el tõle a tanácsok: minél több osztalékot fizessenek nekik." Ebben az elképzelésben a tényleges gazdasági hatalmat a helyi önkormányzatok összlakossága képviseli.

A bankszakemberek javaslata nagy vitát kavart. Egyesek úgy ítélték meg, hogy az az állami vagyonnak csupán egyfajta decentralizálását eredményezné, de ugyanolyan bürokratikus maradna, mint eddig. Mások azt kifogásolták, hogy a gazdasági racionalitást abszolutizálja, és hiányzik belõle az ember mint szubjektum. A végszót Nagy Béla, fizikai munkás fogalmazta meg. "Itt úgy néz ki, hogy arra megy ki a játék, hogy létre szeretnének hozni egy vagyonkezelõi bankot, ami a dolgozó népnek a vagyonát kezelné. Én azt mondom: legyen a nép a vagyonkezelõ - a munkás réteg, a kollektíva. A közvetlen tulajdonos, a nép, aki dolgozik vele, az döntse el, hogy mibe fektetik be, hogyan kamatoztatják a vagyont. Lesz annyi esze, hogy nem fogja felélni!"