Egyéniség feletti diktatúra - vagy önkormányzás

(Bevezetés helyett)


A tõkés rendszer kialakulásának elemzõi rámutatnak, hogy a polgárosodási folyamat együtt jár az egyéni szabadság világtörténelmi jelentõségû gyarapodásával. Az egyéni szabadság növekedése legalább két területen nyilvánvaló.

1. Megszûnik a különbözõ vérségi-etnikai-vallási közösségek kényszerû gyámkodása az egyén felett. Ezáltal kitágul az egyén mozgástere, sokszorosára nõnek lehetõségei, aki így - elvben - sorsának szuverén alakítójává válhat. A polgári szabadságjogok biztosítják számára, hogy önállóan, saját kockázatára gazdálkodjon, ízlésének és képességeinek megfelelõ foglalkozást válasszon, magánéletét mentesítse a társadalmi beavatkozásoktól, véleményét, meggyõzõdését, hitét önmaga válassza meg és formálja stb.

2. Az egyéni szabadság gyarapodását a gyáripar, az ipari civilizáció kialakulása is elõsegíti.
A természettudományos kutatások elvezettek újabb és újabb természeti törvények felfedezéséhez, korábban ismeretlen természeti erõk megértéséhez. A tudományos felfedezések gyakorlati alkalmazása a gépi technológiákban elõsegítette, hogy mind a mezõgazdasági, mind az ipari termelés összehasonlíthatatlanul hatékonyabbá vált minden korábbinál. Ily módon az egyén számára lehetõség nyílt arra, hogy a fogyasztási javakat, szükségleti tárgyakat kevesebb munkával állítsa elõ, illetve szerezze meg magának.

A történettudományi, társadalomtudományi elemzések azonban a kapitalizmusnak nemcsak szabadságnövelõ következményeit emelik ki. Számos olyan teoretikus is akad, aki az egyén erkölcsi visszafejlõdésére, gazdasági és társadalmi biztonságérzetének megszûnésére, identitásproblémáinak keletkezésére, pszichikai betegségek létrejöttére és további civilizációs ártalmakra hívja fel a figyelmet. Napjainkban e negatívumok közül különösen kettõrõl esik sok szó: az emberi élet természeti feltételeinek romlásáról, illetve a modern kor emberének egyéniségnélküli, személytelen tömegemberré válásáról. Mind a természet, mind az ember a piacgazdaság ún. környezetgazdaságát képezi: e két területrõl veszi fel a mûködéséhez szükséges anyagokat és energiákat, illetve e két területre hárítja át a mûködése során keletkezõ romboló mellékhatásokat.

A polgári eszmerendszer az egyéniség szabadságának, az egyéni képességek kibontakoztatásának, a személyiségek sokféleségének nevében lázad a feudalizmus ellen. Ugyanakkor már az új polgári rend keletkezésétõl felfigyelnek a korszak különbözõ gondolkodói arra, hogy a kialakult társadalmi gyakorlat korlátozza az egyének sokféleségét, nem engedi érvényre jutni a szabad egyéniséget. A XX. században újabb gyakorlati támadás éri azt a liberális embereszményt, amelynek alapértéke a szabad, autonóm egyéniség. Mûvészek, pszichológusok, filozófusok, szociológusok a kor központi problémájaként érzékelik az egyéniségvesztés, egyformává válás, elszemélytelenedés, uniformizálódás tendenciáját.

Melyek az egyéni szabadságnak azok a fõbb korlátai, amelyek társadalomkritikai fejtegetésekre ösztönzik a kor gondolkodóit? Inkább eszmetörténeti mint fontossági sorrendben a következõk:

- a "többség zsarnoksága";
-
a "közvélemény zsarnoksága";
- a piacgazdaság "zsarnoksága";
- a politikai állam "zsarnoksága";
- a "szakértõk uralma", vagyis a személyiség feldarabolása.

1. A "többség zsarnoksága"

A megszilárduló kapitalizmus kortárs elemzõi hangsúlyozzák, hogy a polgári demokrácia - mind közvetlen, részvételi, mind közvetett, képviseleti formájában - többségi demokrácia, azaz a kisebbségbe kerülõkre rákényszeríti a többség akaratát. A polgári demokrácia rendszerében már néhány XIX. századi gondolkodó is az egyéniség elleni támadást lát, ami ellen a liberalizmus értékrendjének nevében tiltakozik. Alexis Tocqueville - a politika területén - elutasítja azt a gyakorlatot, amely erõszakosan elvonatkoztatva a személyes minõségtõl, pusztán matematikailag összemérhetõ és kicserélhetõ mennyiségekként kezeli az egyéneket. Tocqueville a minõségi megközelítés magasabbrendûségét hangsúlyozza a pusztán mennyiségi felett, és tiltakozik az ellen, hogy az egyéni minõségek egyenrangúságának, egyenértékûségének minõségi elve feloldódjon az "egy egyén = egy szavazat" mennyiségi elvében. (Korai liberális gondolkodók - pl. John Locke1 - még lehetõséget kívánnak biztosítani azok számára, akik úgy ítélik meg, hogy nincs szükségük az állami szabályozásra. Magától értetõdõnek tartják, hogy az állampolgári kötelességek nem mindenkire vonatkoznak, aki az ország területén él. Csak aki tulajdonnal rendelkezik, az érdekelt - tulajdona védelmének ellenében - kötelezettségeket is vállalni. A tulajdon nélküliek mindaddig, amíg nem alkalmaznak erõszakot az állam polgáraival szemben, békében élhetnek az országban a saját törvényeik szerint. Az állam nem korlátozza az õ szabadságukat, semmire nem kényszerítheti õket.)

A demokráciában minden hatalmat - úgymond - a népet képviselõ többségnek adnak. Ez - Tocqueville kifejezésével - a többség zsarnokságát jelenti, és a rabszolgaság egy formája. De valójában mit jelent a többség? És mit a zsarnokság? Tocqueville a többség és a kisebbség viszonyát az erõsebb és a gyengébb egyén viszonyához hasonlítja. "Kollektív értelemben véve mi más a többség - fogalmaz -, mint olyan egyén, akinek nézetei és legtöbbször az érdekei is ellentétesek egy másik - kisebbségnek nevezett - egyénével"? Ugyanakkor az egyéniséget, illetve a személyes minõség szempontját értékesebbnek tartja a többségi szemlélet pusztán mennyiségi szempontjánál.

Tocqueville szerint zsarnoksághoz vezet, amikor egy egyént vagy intézményt teljhatalommal ruháznak fel. Elõbb-utóbb szükségképpen zsarnoksággá növi ki magát, ha megadják a korlátlan cselekvés jogát és lehetõségét valamely hatalomnak. Ezért nyilvánvaló: "ha egyik embertársamtól megtagadom a jogot, hogy bármit megtehessen, indokolatlan és veszélyes ezt a jogot egyszerre többnek megadni". Márpedig a modern demokrácia éppen így mûködik. A törvényhozó testület a többséget képviseli. A végrehajtó hatalom a többségtõl kap megbízást. A haderõ a többség passzív eszköze. Ilyen körülmények között nincs biztosíték a zsarnokság ellen.

Tocqueville kérdése: Mit tehetek a többség akaratával szemben egyéniségem védelmében? Az egész emberiség, az egyetemes társadalom igazságosságára hivatkozom, amely általánosabb érvényû, mint bármely nemzet bármely törvénye. "Amikor tehát nem vagyok hajlandó engedelmeskedni egy igazságtalan törvénynek..., a népfelség elvétõl az egész emberiség felségéhez fellebbezek." Az emberiség, az egyetemes társadalom álláspontja minden más fölé helyezi az egyéniség szabadságát.2

Tocqueville kritikai szempontjait fejleszti tovább, gazdagítja John Stuart Mill.3 Abból a mindennapi tapasztalatból indul ki, hogy a demokratikus köztársaságokban bírálatok tárgyai lettek a választott és felelõs testületek. Mill két - egymással összefüggõ - okra vezeti vissza ezt a jelenséget. 1. Az egyének nem önmagukat kormányozzák, hanem velük szemben önállósult intézmények kormányozzák õket.
Az emberek észrevették - fogalmaz -, hogy "az olyan kötelékek, mint 'önkormányzat', 'a nép hatalma önmaga felett', nem fedik a tényleges helyzetet. Az a 'nép', mely a hatalmat gyakorolja, nem mindig azonos azzal, melyen a hatalom gyakoroltatik; a sokat emlegetett önkormányzat nem azt jelenti, hogy ki-ki önmagát kormányozza". 2. A képviseleti rendszer nem képviseli a társadalom valamennyi tagjának érdekeit. Az ún. többségi akarat formálisan keletkezik: "gyakorlatilag a nép legnagyobb vagy legaktívabb részének akaratát jelenti; a többség akaratát, vagy azokét, akiknek sikerült többség gyanánt elfogadtatni magukat". Mill következtetése: a kormányzat hatalmával szemben továbbra is meg kell védeni az egyént, az egyéniséget.

2. A "közvélemény zsarnoksága"

Mill elemzései szerint az egyéneknek nemcsak a többségi akarattal és a választott képviselõk akaratával szemben kell védelmet találni. A zsarnokoskodás - írja - nem szorítkozik a politikai tisztségviselõk mûködésére, hanem kiegészül a közvélemény zsarnokságával. A közvélemény jellegzetessége, hogy intoleránssá tesz az egyéniség minden feltûnõ, kirívó megnyilvánulása iránt: nem tûr meg semmiféle eredetiséget. Ennek következtében a közvélemény mélyen behatol a magánélet részleteibe, és az emberek lelkét is leigázza. "Ezért az elöljáróság zsarnoksága elleni védelem nem elég; védekezni kell az uralkodó nézetekkel és érzelmekkel szemben is; a társadalomnak azzal a hajlamával szemben, hogy saját ideáit és viselkedési szabályait a polgári büntetésektõl eltérõ eszközökkel azokra kényszerítse, akik nem értenek vele egyet; hogy béklyóba szorítsa, s ha csak lehet, megakadályozza az olyan egyéniség kibontakozását, amely nincs összhangban vele, s arra kényszerítse a legkülönbözõbb jellemû embereket, hogy az õ mintájához igazítsák magukat."

A modern társadalom története - állapítja meg Mill - valójában változó divatok története, és ezáltal egymást felváltó egyformaságok története. Egyre kevésbé az emberek saját jelleme szabályozza az egyéni viselkedést: a hagyományok, a divatok, vagyis más emberek nézetei és szokásai határozzák meg az uralkodó szükségleteket, törekvéseket, magatartást. Ennek hatására az egyén teljesen elveszíti önállóságát. Márpedig "annak, akinek vágyai és indítékai nem a sajátjai, éppúgy nincs jelleme, mint a gõzgépnek".

A modern korban - mutat rá Mill - az emberek egyformává alakításának új eszköze is született: a közvéleményt és ennek közvetítésével az egyének gondolkodását, viselkedését elsõsorban az újságokon keresztül formálják. Ebbõl az alábbi általános következtetésre jut: a modern társadalom háborút visel az egyéniség ellen, és kiméletlenül fellép minden eredetiséggel, személyes önállósággal szemben. Mindezek alapján Mill drámai - a késõbbi társadalmi fejlemények ismeretében prófétikusnak bizonyuló - következtetéseket von le, amikor megállapítja a korabeli társadalom fejlõdésének alábbi tendenciáit.

1. A középszerûség uralma hatalmasodik el az egyéneken. Teljesen hasonlóak a gondolataink, a vágyaink, a viselkedésünk. Hamarosan mind egyformák leszünk. "Európa Kínává fog válni."

2. Egyetlen egységes, mindenki által követendõ életforma alakul ki. A tõle való bármilyen eltérést erkölcstelenségnek minõsítenek és megtorolnak.

Mill meggyõzõdése szerint a társadalmi haladás alapvetõ feltétele az egyének sokfélesége, ezért a legkülönbözõbb személyiségek számára az önálló, saját alkatuknak megfelelõ szabad fejlõdés biztosítása. Hangsúlyozza: az eretnek törekvések tiltása is korlátozza a fejlõdést, és bármely önálló tévedés a társadalomnak értékesebb az önállótlan igazságoknál. A kialakult helyzetben fokozott társadalmi jelentõségre tesz szert az egyéniség, a személyes jellem vállalása. "A zseniknek minden más embernél erõsebb egyéniségük van, s ezért kevésbé képesek rá, hogy fájdalmas sajtolás nélkül beillesszék magukat azon kevés öntõforma valamelyikébe, melyeket a társadalom azért tart készen, hogy megkímélje tagjait a saját jellemük kialakításával járó nehézségektõl." Minden társadalomban kevés a zseni, de ha a középszerûség uralma miatt kevesen mernek eredetiek lenni, teljesen megszûnik az a talaj, amelyen a zseni megteremhet. Ilyen körülmények között védeni kell az egyének különlegességeit, sõt minden nonkonformizmust (tehát pusztán azt, hogy valaki nem hajt fejet a szokásoknak) a társadalom számára hasznos szolgálatnak kell tekinteni.

3. A piacgazdaság "zsarnoksága"

A liberalizmus klasszikusaitól eltérõen a romantika, a szocializmus, illetve a XX. század második felében keletkezett alternatív közgazdaságtan irányzata nem a többségi uralomban vagy a közvéleményben látja az egyéniségre leselkedõ legnagyobb veszélyt, hanem az emberi kapcsolatok személytelenné válásában: piaci kapcsolatokká, pénzviszonyokká való átalakulásában. (Amit a mechanikus szavazási rendszer jelent a politikában, azt jelenti a személyiségek közötti pusztán árukapcsolatok keletkezése a piacgazdaságban: a mennyiségi elv uralmát a személyes jelleg, illetve az egyéniség felett.)

Az ún. romantikus irányzat elsõsorban azt kifogásolja, hogy a polgári átalakulás a tárgyakat, dolgokat (az árut és a pénzt) az emberek és közösségük fölé emeli. Az egyének közötti egyértelmû (akár hierarchikus, alá- és fölérendeltségi) személyes kapcsolatokat árukapcsolatok, pénzkapcsolatok váltják fel. Háttérbe szorul, lényegtelenné lesz az egyéni jellem, a személyiség, mert mindenki társadalmi értékét kizárólag gazdasági súlya, vagyis pénze határozza meg. A helyi és vallási közösségek nyújtotta biztonság megszûnik, és az egyén ki van szolgáltatva a piac kiszámíthatatlan szeszélyeinek. Az egyén léte, megélhetése - amit korábban a közösségi hagyomány ereje lényegében biztosított - most bizonytalanná válik.

A romantika képviselõi a harmonikus személyiség, illetve a sokoldalú egyéniség eszményének álláspontjáról kicsinyesnek és az egyént megcsonkítónak tekintik korukat. Ugyanakkor nem látnak gyakorlati társadalmi lehetõséget eszményeik megvalósítására. Így reális eszményük a zseni, aki egyéniségének megõrzését fontosabbnak tartja a társadalmi érvényesülésnél. Ezért elvi megfontolásból fölébe helyezkedik korának és gyakorlatilag kivonja magát a kisszerû, személyiséget eltorzító társadalmi folyamatokból.
A pénzkapcsolatok személytelen gazdasági logikájánál értékesebbnek tekinti a személyiséghez szervesen hozzátartozó érzelmeket, szenvedélyeket, és a lélekbe, a személyes belsõbe visszavonulva keresi a vágyott harmóniát.

A kapitalizmus ún. romantikus kritikájával részben megegyezik, ugyanakkor lényegét tekintve alapvetõen eltér tõle szocialista nézõpontú kritikája. A szocialista irányzat az egyén, a személyiség lehetõségeit történelmileg megnövelõ elemeket és tendenciákat is lát a tõkés korszakban. Felfogása szerint az egyéniség kifejlõdése és tökéletesedése nagy mértékben attól függ, hogy mennyi szabad ideje marad, miután gondoskodott létfenntartásáról (munka, pihenés). A kapitalizmus jelentõsen csökkenti az egyes fogyasztási cikk elõállításához szükséges munkaidõt - ezzel szabad idõt termel a társadalom számára. Ugyanakkor e szabad idõ birtokba vétele a tõkés rendszerben egyenlõtlen: a korai kapitalizmusban kevesek a munkától, a többség a szabad idõtõl mentesül. (A személytelen gazdasági automatizmus hatására a megtakarított szabad idõ nagy részét többletmunkára, profit termelésére fordítják).

Szocialista elemzések szerint történelmi lehetõség és cél a szabad egyéniség társadalmi méretekben történõ megvalósulása. Hogy ez bekövetkezhessen, túl kell lépni a kapitalizmuson (azaz történelmileg meghaladni: pozitívumait továbbvinni, illetve továbbfejleszteni). A tõkés korszak - úgymond - létrehozza a feltételeket a társadalom olyan szervezõdéséhez, amely egyéniségekre alapozódik és személyes képességeikbõl valamint szükségleteikbõl indul ki. Vagyis a gazdasági tevékenységet alárendeli az egyéni szükségleteknek. (Ezáltal a gazdasági racionalitást aláveti az emberi racionalitásnak, emberi mértékû gazdaságot alakítva ki.)

A szocialista gondolkodás történetében már Charles Fourier kísérletet tett arra, hogy visszaállítsa ember és dolog, személyiség és gazdaság eredeti viszonyát. Az egyéniségek sokfélesége nevében tiltakozott az ellen, hogy mechanikusan ugyanazt a módszert alkalmazzák mindenkire. Nem tartotta megengedhetõnek, hogy akár gazdasági racionalitásra, akár valamilyen társadalmi ésszerûségre hivatkozva elnyomják a személyiséget. De nemcsak a személyiség, hanem a gazdaságosság szempontjából is azt tekintette optimálisnak, ha a társadalom valamennyi tagja hajlamainak megfelelõ tevékenység végzésével járul hozzá a közösség szükségleteinek kielégítéséhez. A munkák váltogatásával illetve a szellemi és fizikai munka összekapcsolásával kívánt fellépni a kényszerû munkamegosztás ellen. Elméletének középpontjában az a törekvés áll, hogy a társadalom minden tagja számára biztosítva legyen az egyéniségének megfelelõ, vonzó munkavégzés lehetõsége.

Az egyéniség védelmében fellépõ korai szocializmus markáns képviselõje Karl Marx.4 Történelemfilozófiájának sajátossága, hogy a kapitalizmusnak - világtörténelmi pozitívumai mellett - egyrészt gazdaságtalan, másrészt emberellenes vonásaira mutat rá. Ennek megfelelõen kapitalizmuskritikája egyrészt gazdasági, másrészt humanista szempontú - de ez a két szempont szervesen egymásra vonatkozik: a gazdaságtalanság oka az emberellenesség, illetve az antihumánum oka a piacgazdaság.

A gazdasági szempontú bírálatban elsõsorban az fogalmazódik meg, hogy a tõkés piacgazdaságot két egyidejû, de ellentétes tendencia jellemzi: a gazdaságosságra törekvés és a pazarlás. A tõke - a nyereség növelése érdekében - a termelõerõk (gazdasági erõk, emberi erõk, tudományos erõk) folyamatos dinamizálására, állandó forradalmasítására törekszik. A tõke - hogy az egyes termék elõállításához szükséges munkaidõt minimumra csökkentse - igyekszik a termelés minél magasabb fokú termelékenységét és gazdaságosságát biztosítani. Ezért folyamatosan javítja a termelés tárgyi-technikai elemeit: fejleszti a szerszámokat (gépeket), az alkalmazott technológiát, a felhasznált energiaforrásokat. E folyamatban a bérmunkások a termelés és termelékenység puszta eszközei. Tehát a tõke a gazdasági haladást a dolgozó emberekkel szemben, az emberi tényezõ rovására, a humán szempontok feláldozásával viszi végbe.
("A tõkés termelés - fogalmaz Marx - ... minden más termelési módnál sokkal nagyobb mértékben tékozolja az embereket, az eleven munkát, tékozolja nemcsak a húst és a vért, hanem az idegeket és az agyvelõt is. Valóban, csak az egyéni fejlõdés legrettenetesebb elherdálásával biztosítják és valósítják meg az emberiség fejlõdését.") A tisztán piacgazdasági célok következtében a bérmunkás nem mint szubjektum, mint önállóan gondolkodó és cselekvõ lény, hanem pusztán mint felhasználható munkaerõ, csak mint valamely termelési feladat végrehatója jön számításba. Kevéssé számol ezért a tõkés piacgazdaság azokkal a fejlesztésbeli esélyekkel, amelyek az emberi szempontok, a személyes alkotóképességek figyelembevételében rejlenek. Amikor a bérmunkás egyéni fejlõdésével szemben (egészségének, mûvelõdésének stb. rovására) biztosítja a nyereséget, saját - a termelést forradalmasító - alaptendenciájának érvényesülését gátolja: érdeklõdésén kívül reked az a gazdálkodásbeli lehetõség, amelyet a személyes öntevékenység, az alkotó emberi energiák társadalmi méretekben történõ kibontakoztatása és mûködési feltételeinek garantálása kínál. A tõke - állapítja meg Marx - eleven ellentmondás: "miközben az a tendenciája, hogy a termelõerõket a mértéktelenségig fokozza, ... egyoldalúvá is teszi, korlátozza stb. a fõ termelõerõt, magát az embert". Ezen érvelés szerint tehát a holt munka szempontjának abszolutizálása a termelékenység rovására történik. A tõkés piacgazdaság tisztán gazdasági racionalitásra való törekvése ennyiben az egyéni képességekkel való nagyfokú pazarlást eredményez. Ahhoz hogy az emberi képességekkel és lehetõségekkel való pazarlás megszûnjön - úgymond - az embert kell a gazdálkodás középpontjába állítani: minden egyén szabad fejlõdését általános gazdasági célnak tekinteni.

Más kiindulópontból, de végkövetkeztetésében hasonló eredményre jut a tõkés piacgazdaság humanista szempontú kritikája. Melyek azok a fõbb jelenségek, amelyekben Marx a személyiség megcsonkítását, illetve az egyéniség elfojtását látja?

1. Az egyének megélhetésének feltétele a piaci érvényesülés. A piaci érvényesülés kényszere a személyiséget egyoldalúvá torzítja: az árutermelés, a pénzszerzés képessége elhatalmasodik a személyiség egészén - minden egyéb képességet elnyomva. Az önálló személyiséget, illetve egyéniséget társadalmi méretekben felváltja, kiszorítja az "áru-egyén", "pénz-egyén".

2. A piacgazdaság megfosztja az egyént attól, hogy a többiekhez való viszonyát, társadalmi kapcsolatait szabadon alakítsa. Ezek a viszonyok a piacgazdaság törvényeinek alávetve formálódnak, vagyis olyan feltételek mellett, ahol a tárgy, a dolog fontosabb az embernél. Így az emberek társadalmi kapcsolatai személytelen kapcsolatok lesznek.

3. A tõkés piacgazdaságban kialakuló spontán munkamegoszlás (tehát nem tudatos és nem önkéntes munkamegosztás) önállótlanná, egyoldalúvá, részlegessé teszi az egyént. Olyan feladatokat is kényszerûen leválaszt az életfolyamatáról, amelyeket el tudna végezni. Ezáltal még inkább kiszolgáltatottá teszi, függõ helyzetbe hozza a személyiséget. Marx ezzel kapcsolatban ironikusan megjegyzi: "A rendõr megtakarítja nekem azt az idõt, hogy önmagam zsandárja legyek, a katona, hogy önmagamat védelmezzem, a kormányzati férfiú, hogy önmagamat kormányozzam, a cipõtisztító, hogy önmagam tisztítsam a cipõmet".

Elmélete szerint "minden szabad [vagyis a létfenntartás után megmaradó] idõ a szabad fejlõdés számára való idõ", "az egyének szabad szellemi és társadalmi tevékenysége számára meghódított idõrész".
A szabadság ilyen felfogása lehetõvé teszi az "egyéniség teljes kifejlesztését", illetve "magasabb kifejlõdését". Tehát a pusztán gazdasági (piaci, objektumként való) érvényesüléssel szemben elõnyben részesíti a teljes személyiség, az egyéniség érvényesülését. Az alkotó munka a személyiség öntevékenysége: "a szubjektum önmegvalósítása", "a szabadság akciója".

Marx olyan társadalom történelmi lehetõségét keresi, amelyben "kiindulópont a szabad társadalmi egyén", illetve amelynek "alapelve minden egyén teljes és szabad fejlõdése". A szabad egyéniségek társadalmát autonóm egyének tudatos együttmûködéseként, önkéntes társulásaként képzeli el. A társulás struktúrája nyitott: dinamikusan igazodik az egyéni sajátosságokhoz, reagál a változó törekvésekre, s így nem képes rögzõdni, önállósulni tagjaival szemben. Szervezõdése önkormányzó módon történik, és nem ölt politikai formát. ("A közhatalom elveszti politikai jellegét"). Az önkormányzó szervezõdés következtében "a társadalmi folyamat a tudatos egyének egymásra hatásából ered". A társult egyének maguk alakítják ki együttélésüket, irányítják közösségük mozgását. Közös ügyeiket együtt intézik, így a társulás valamennyi tagja a kormányzat tagjának számít. Célszerûen alkotják meg és ellenõrzésük alatt tartják társadalmi összfolyamatukat és viszonyrendszerüket, "sorolják be maguk alá mint tudatosan közösségiek a közösséget".

Az ún. romantikus, valamint a szocialista irányzat szerint tehát a piacgazdaság támadást jelent az egyének személyes jellegû társadalmi kapcsolatai ellen, mivel lényegében piaci kapcsolatokra, árukapcsolatokra redukálja az emberek társadalmi érintkezését. Támadást indít a termelõ és cserélõ személyisége ellen, mivel gazdasági-piaci értékre, puszta mennyiségre korlátozza, amennyiben csupán árujának pénzben kifejezett értékét ismeri el az egyén társadalmi értékének. Támadást indít a sokoldalú személyiség ellen, mivel a pénzszerzés puszta eszközévé alakítja át. Ugyanakkor a piacgazdaság korai formája meghagyja a gazdaságon kívül tevékenykedõ magánember személyes jellegét, autonómiáját - nem befolyásolja közvetlenül a magánszférát. A piacgazdaság késõbbi formáját jellemzõ tömegtermelés viszont erre a magánszférára is igényt tart, és ennek a személyes, autonóm jellegét is megtámadja.

A kapitalista piacgazdaság késõi elemzõi a tõke állandó növekedési, felhalmozási kényszerébõl magyarázzák a tömegfogyasztás megszervezését, a többletfogyasztásra való állandó manipulálás gyakorlatát. A piacgazdaság a munkavégzõ mellett a fogyasztó emberre is kiterjeszti befolyását, és az egyén munkaideje mellett szabad idejét is fokozott mértékben és egyre hatásosabban megszervezi. Mivel a tömegtermelés tömeges fogyasztást igényel, a nagyüzemi árupropaganda elõállítja a vágyak, szükségletek csaknem mindenre kiterjedõ egyformaságát. Ily módon a termelés és az eladás gazdasági igénye uralma alá vonja az egyéni szükségleteket. Így végsõ soron a termelési technikák fejlõdésének lehetõségei diktálják a tempót a fogyasztási szükségletek növekedésének. A termékek gyors elhasználódása, a fogyasztói pazarlás hasznos a gazdaságnak, a piacgazdasági racionalitás fontos kelléke, mert növeli az eladható áruk mennyiségét, a közvetlen nyereséget, ezáltal gyorsítja a tõke megtérülését. Eközben az embert és a természetet kiszolgáltatja a gazdaság részleges szempontjainak, részleges - technikai-bürokratikus - racionalitásának.

A modern piacgazdaság korlátain próbál túllépni az ún. alternatív közgazdaságtan. Ez az irányzat lényegében a következõ kérdésekben marasztalja el napjaink gazdasági gyakorlatát.

1. Az embert a gazdaság (a növekedés és a tõkeprofit) puszta eszközeként kezeli mind a termelésben, mind a fogyasztásban. Kikényszeríti az emberek viselkedésének személyiségellenes kommercializálódását, vagyis az egyes egyént arra készteti, hogy áruvá tegye és bármi áron "eladja" magát. Megakadályozza a személyiség szabad kibontakozását és érvényesítését, mivel az egyéneket gazdasági kényszerpályára utalja.

2. Szabad prédának tekinti a természetet. A következményekre való tekintet nélkül kifosztja a természet nyersanyagait és energiaforrásait. Ezáltal felborítja a természet és az ember közötti egyensúlyt, megszünteti a köztük levõ szerves kapcsolatot. Profitközpontú gazdasági racionalitása belátható idõn belül az emberi élet számára alkalmatlanná teszi a Földet.

Az alternatív közgazdaságtan legismertebb képviselõje a brit közgazdász professzor, Ernst Schumacher5, részletesen elemzi a piacközpontú gazdaságtan természetét és korlátait. E gazdaságtan uralkodó hitvallása a növekedés. A termelés terjedelmét a termelési lehetõségekhez igazítja - így nincs tekintettel sem a természetre, sem az emberre gyakorolt káros következményekre. Ezt a sajátosságát Schumacher a "közgazdaságtan diktatúrájának", illetve az "ökonomizmus rabszolgaságának" nevezi.

A piacközpontú közgazdaságtan ítéletei - hangsúlyozza - részlegesek. Nem tudatosítják a piacgazdaság antropológiai elõfeltevéseit (miképpen természeti elõfeltételeit sem) - ám enélkül a tudomány nem lehet humanista.

A "közgazdaságtan vallása" a közvetlen nyereségre, vagyis - úgymond - az "ember alattira" helyezi a hangsúlyt. Ezért tekintheti gazdaságosnak például a munkanélküliséget, a pazarlást. A piac - fogalmaz Schumacher - a felelõsség nélküli viselkedés intézményesülése. (Az eladó és a vevõ nem felelõs a nemzetgazdaság egészéért, az ország fizetési mérlegéért stb., jóllehet piaci tevékenysége hatást gyakorol ezekre.)

Schumacher közgazdaságtani szemléletmódja a statisztikailag számolt életszínvonalnál (a mechanikus fogyasztási mutatóknál) fontosabbnak tartja az életminõséget, vagyis a személyiség sokoldalú és egyéni szükségleteinek kielégítését, ahol a lelki, a kulturális és a közvetlen fogyasztási szükségletek egymásra vonatkoztatva és egymással összehangolva (egyénenként eltérõ rangsor alapján) képzõdhetnek. A pusztán anyagi jólét helyébe a teljes személyiség, a sokoldalú egyéniség jólétét állítja. (A lélek sérelmeit, a teljességétõl megfosztott ember hiányait - hangsúlyozza - nem pótolhatják az anyagi javak.)

Ebben az értékrendben elsõbbséget élvez a tevékenység öröme a piaci nyereséggel szemben. Az egyén számára örömet adó, személyiségétõl nem elszakadó termelés feltételezi, hogy az egyes individuum áttekintéssel bír az alkalmazott technikáról és a teljes technológiai folyamatról. Ennek megfelelõen Schumacher elõnyben részesíti az - úgymond - emberléptékû technikákat korunknak a mechanikus gazdasági növekedést hatékonyan szolgáló, de az emberek felett úrrá váló (általa erõszakosnak nevezett) technikáival szemben. Ezért a tömegtermelés helyett a tömegek általi termelést szorgalmazza, vagyis hogy mindenki bekapcsolódhasson a társadalom termelési folyamatába. Ennek két feltételét emeli ki. 1. Olyan emberarcú, ezáltal demokratikus technikát, amelynek használatát bárki elsajátíthatja, és amely megengedi a munka élvezetét. 2. Tulajdonosi létet, vagyis mindenki által elérhetõ tulajdont. Olyan tulajdont, amely segíti a kreativitást, lehetõvé teszi az egyéni képességek alkotó alkalmazását.

4. A politikai állam "zsarnoksága"

Mill még azt tapasztalta, hogy a sajtó stb. az egyszerû polgárok szemléletének kifejezõdése, vagyis a civil társadalom nyilvánossága, a többség (illetve annak aktív része) által formált közvélemény megnyilvánulása. Késõbb (a XX. században) azonban egyértelmûen bekövetkezik a közvélemény kívülrõl, fölülrõl irányítása (államosítása) - tehát a nyilvánosság ún. funkcióváltása.6 A közvélemény, a nyilvánosság a civil társadalom eszközébõl a politikai állam (illetve hivatalos képviselõi) eszközévé válik.

A közvélemény állami megdolgozásának és irányításának kialakulása a kapitalizmus mûködési zavaraira vezethetõ vissza: e zavarokra adott válaszkísérletként is felfogható. A piacgazdaságról már a XIX. század közepe táján kiderült, hogy mûködését nem képes önmaga megalapozni, önerõbõl nem tudja létét fenntartani - így külsõ segítségre szorul.

1. A tulajdonosok és tulajdonnélküliek között egyre kirívóbb vagyoni feszültségek keletkeztek, ami súlyos társadalmi feszültségekhez és politikai konfliktusokhoz vezetett. A tõke viszont csak úgy tud gazdaságosan termelni, ha folyamatosan, vagyis biztonságos körülmények között, hosszú távú jogi garanciák mellett mûködhet. Tehát igényelte a rendet, biztonságot nyújtó politikai állam megerõsödését és a tõkés gazdaságot segítõ beavatkozását. A tulajdon biztonsága, ezért "a tulajdonnal való élés és visszaélés szabadsága" a tulajdonnélküliekkel szemben szintén erõs állam és hatalmas állami apparátus létrehozását követelte meg.

2. A nyugalom, a biztonság mellett tisztán gazdasági okai is vannak annak, hogy a piacgazdaság mûködtetése külsõ segítségre szorul. A tömegtermelés nem a fogyasztói szükségletekhez igazodik, sõt a fizetõképes keresletet is csak nagyon korlátozottan tudja figyelembe venni. Termelés és kereslet inadekvátságának elsõ látványos figyelmeztetõ megnyilvánulása a túltermelés, a hatalmas mennyiségû eladhatatlan áru keletkezése - ami a termelés folyamatosságát meghiúsító túltermelési válságokhoz vezetett. A túltermelés elkerülésének sikeres formája a fogyasztás, a pazarló fogyasztás megszervezése. Mivel erre a piac önmaga nem képes, a politika kisegíti a piacgazdaságot: állami eszközökkel támogatja azon pazarló fogyasztás által igényelt eszközök létrehozását és mûködtetését, amelyek biztosítják a fogyasztói szokások tervszerû kialakítását.

A tõkének ezek a gazdasági szükségletei elvezettek a modern állam kialakulásához. A magánpolgárok szabadságának és a civil társadalom mozgásterének korlátozása révén, ezek rovására létrehozták az állampolgári politizálás központilag bevezetett és monopolisztikusan szabályozott rendszerét: az ún. képviseleti demokrácia parlamenti szisztémáját. A képviseleti demokrácia parlamentarizmusa olyan politikai mechanizmust tesz az egyének számára kötelezõvé, amely a szabad politikacsinálás jogát megvonja az állampolgároktól és átadja a hivatásos politikusok hatáskörébe. Az egyének spontán, önálló társadalmi tevékenységét ily módon felváltja a szakpolitikusok politikai tevékenysége. Ezáltal kiteljesedik az állam intézményesült uralma polgárai felett, vagyis a politikai állam - tocqueville-i-milli értelemben vett - "zsarnoksága".

3. Minden nemzet gazdaságában vannak feladatok, amelyeket a legnagyobb tõkés csoportok sem tudnak ellátni. Más szükséges feladatok pedig azért maradnak elvégzetlenül, mert nem ígérnek elég nyereséget. Így fokozatosan kialakul az a gyakorlat, hogy a nemzetgazdaság mûködéséhez szükséges, de túl nagy tõkebefektetést megkövetelõ, vagy kevéssé nyereséges feladatok ellátása az államra hárul. Ez viszont a szabadversenyes korszakhoz képest jelentõsen megnöveli az állam gazdasági szerepét, amire hivatkozva a kormányzatok - adók, vámok, illetékek begyûjtésével - kevesebb mint 10%-ról általában 50% fölé emelik a nemzet jövedelmeinek közvetlen fennhatóságuk alá vont részét. A hatalmas - részben politikai törvényhozás útján szerzett - bevételek segítségével a XX. századra az állam a nemzet legnagyobb tõkésévé válik. Legnagyobb termelõként, legnagyobb munkáltatóként, legnagyobb megrendelõként (fogyasztóként) döntõen és monopolisztikus hatalomként befolyásolja a nemzetgazdaság fõ mozgásait. A gazdasági törvényszerûségeknek alávetett piacgazdaságot egyre inkább felváltja a politikailag meghozott törvények és állami monopolhelyzetek által irányított állami piacgazdaság.

A modern politikai állam személyiségellenes gyakorlatának egyik legjellegzetesebb elemzõje Herbert Marcuse, aki azokat a gazdasági és politikai technikákat vizsgálja, amelyek célja - mint fogalmaz - az egyéni önrendelkezés elfojtása, illetve az autonóm személyiség felszámolása.7 Elemzése szerint a gazdaság öntörvényû (az emberi szükségletektõl független) növekedése számára a képviseleti parlamentarizmus a legmegfelelõbb politikai forma. A képviseleti parlamentarizmus olyan politikai technikákat biztosít a hatalom számára, amelyek lehetõvé teszik egyrészt az emberek könnyen kezelhetõ politikai lényekként való megtermelését, azaz politikai viselkedésük megtervezését és megszervezését, másrészt lehetõvé teszi az emberek gazdasági lényekként való megtermelését, azaz termelõi és fogyasztói viselkedésük megtervezését és megszervezését. Az eredmény: az egyén feletti társadalmi-politikai uralom minden korábbinál nagyobb. A társadalom rafinált politikai szabályozottsága révén megvalósul az - úgymond - totális adminisztráció uralma a népen.

Melyek a fõ tünetei ennek az állami-politikai uralomnak? Az állam, a központi adminisztráció olyan társadalmi és fogyasztói szükségleteket alakít ki - különbözõ propagandamódszerekkel - az egyénekben, amelyek nem a személyiség, hanem a rendszer szükségletei. A szükségletek manipulálása következtében végbemegy a központi szükségletek egyéni szükségletekké való átalakítása, valamint a személyes magatartások központi vezérlése. A fogyasztóvá nevelés valójában a magánszféra megtámadását, a belsõ szabadság megnyirbálását jelenti. Az egyéni gondolkodást "felszívja a tömegek beprogramozása". Az egyén beszéde sem a sajátja, hanem azoké, akik beszéltetik: a központi manipuláció ügyvivõié. Általánosan megfogalmazva: "az elmét és a testet egyaránt a permanens mozgósítás állapotában tartják ennek az univerzumnak a védelmére".

Miként lehetséges, hogy az egyének elfogadják állampolgári és magánemberi viselkedésük központi szabályozását, a fölülrõl sugallt általános játékszabályokat? Személyes vágyaik, céljaik, magatartásuk egyénietlenné formálását, saját énjük elszemélytelenítését? Az önállótlan, adminisztrált életet - hangsúlyozza Marcuse - az egyének jelentõs része kellemesnek találja. A rendszer pedig létrehozza és "kielégíti azokat a szükségleteket, amelyek kellemessé teszik a rabságot". A javak növekvõ tömege ésszerû magatartássá teszi a szolgálatkészséget. Marcuse végkövetkeztetése: "A fejlett ipari társadalomban kényelmes, súrlódásmentes, ésszerû és demokratikus szabadságnélküliség uralkodik". Ily módon a rendszer terrorisztikus politikai szabályozás nélkül is totalitárius, amennyiben a szükségletek manipulációjával elejét veszi a rendszerrel szemben hatékony ellenzékiség létrejöttének. A tiltakozások hatástalanok a fennálló rendszer ellen, sõt annak "ünnepi részét képezik".

5. A "szakértõk uralma", vagyis a személyiség feldarabolása

A kapitalizmust megelõzõ társadalmak emberének életét - részben korlátozott mozgásterének következtében - egyértelmû és egységes értékrend szabályozta. A lényegében kötelezõ normák (amelyek származhattak a hagyományokból, a vallásból vagy a hivatalosan megkövetelt közösségi erkölcsbõl) határozottan és egységesen szabályozták az egyén egész életfolyamatát: nekik alárendelve végezte gazdálkodó és társadalmi-politikai tevékenységét, áthatották családi életét és szórakozását stb. Ezáltal az egyén számára egyértelmû (többé-kevésbé magától értetõdõ) világszemléletet, hiedelemrendszert is nyújtottak - ami egyfajta lelki biztonságot eredményezett. Mindezek alapján indokolt a kapitalizmust megelõzõ társadalmak emberének - bármily korlátozott, de - egységes személyiségérõl beszélni. A modern korban viszont - az egyéni lehetõségek megnövekedése nyomán - megbomlik mind az életfolyamat, mind a világszemlélet korábbi egysége: eltérõ célok és normák vezérlik a gazdasági, politikai, erkölcsi, jogi, tudományos, vallási viselkedést. Más magatartást, más értékrend követését és alkalmazását kívánja meg az egyéntõl a gazdasági eredményesség és a magánemberi jóság, a politikai siker és a tudományos igazság keresése stb. Az egyénnek - ha eredményeket akar elérni - többarcúnak kell lennie: hol ilyennek, hol olyannak mutatkoznia (mindig olyannak, amilyet az adott terület szabályai elvárnak). Ennek következtében a modern kor embere belsõleg meghasonlik, mintegy feldarabolódik: sajátos munkamegosztást alakít ki gazdasági, magánemberi, politikai stb. nézetei illetve tevékenységei között. Korábban egységes személyisége szétesik, részlegessé, egyoldalúvá, önállótlanná válik, egyénisége felbomlik. A személyiség ilyen feldarabolódása ahhoz vezet, hogy az egyén elbizonytalanodik, egyre kevésbé tud eligazodni és rangsorolni a különbözõ normák, mércék, követelmények között, ezért külsõ segítséget vár, amely megkíméli a személyes, egyéni, önálló mérlegeléstõl és döntéstõl, az önálló választás felelõsségének kockázatától. Az így kialakuló bizonytalanság, tétovaság, önállótlanság tömegesen jelentkezik, és ez a társadalmi méretekben tipikus lélektani helyzet, lelkiállapot a politika hivatásos csinálói, a szakpolitikusok számára - mint Erich Fromm részletesen elemzi - két olyan lehetõséget kínál, amelyeket a politikusok a XX. század folyamán ismételten kiaknáztak.

1. Az utat mutató, személyes felelõsségvállalás alól mentesítõ politikai vezetés szükséglete. Ezt az igényt kihasználva a politikai vezetés (egyén, kormány, párt) kötelezõen követendõ magatartást jelöl ki az állampolgárok számára. A vezetõ politikusok tekintélyekként való tisztelete, útmutatásuk kételyek nélkül való elfogadása leveszi az egyszerû állampolgárok válláról az önállóság és a személyes döntések terhét.

2. Az egyén félelme az eredetiségtõl, önmaga vállalásától, a többiektõl való eltéréstõl megfelelõ szociálpszichológiai alapot és hátteret ad azon hatalmi törekvések számára, amelyek jól szabályozottá, egyformává akarják formálni az állampolgároknak nemcsak jogi és erkölcsi, hanem gazdasági és politikai viselkedését is. Ezért a társadalom szervezõi, a politikai folyamatok irányítói megkönnyítik az egyének ama lelki szükségletének kielégítését, hogy eredményesen igazodjanak a többiekhez és lényegi kérdésekben ne különbözzenek tõlük. Ezt a célt szolgálja a politikai mechanizmusok állami-bürokratikus szabályozása (vagyis az ún. politikai demokrácia formalizált mûködtetése), valamint a fogyasztói igények központi manipulálása (reklám, propaganda, különbözõ idõszakos divatok megszervezése stb.)

Az egyén lemondása a társadalmi-politikai aktivitásról, önállótlansága a társadalmi folyamatokban nemcsak azt eredményezi, hogy kialakul és megszilárdul a szakpolitikusi foglalkozás és a politikai bürokrácia külön kasztja, amelyet az állampolgárok kénytelenek eltartani. Azt is eredményezi, hogy ez a folyamat - az adott körülmények között - visszafordíthatatlanná válik, mert a politikusi mesterség mûvelõi - saját hatáskörükben - úgy szervezik meg és mûködtetik a politikai mechanizmusokat (beleértve a politikai demokrácia játékszabályait), hogy az tovább növelje, sõt véglegessé tegye az állampolgárok politikai önállótlanságát, illetve a másik oldalon nélkülözhetetlenné tegye a szakpolitikusokat (ezért magától értetõdõvé állami eltartásukat), és külön szakmaként rögzítse a politika mûvelését.

De nemcsak a politika területén lesz passzívvá és veszíti el önállóságát az állampolgár, hanem az élet legkülönbözõbb területein létrejön - Isiah Berlin kifejezésével élve - a "szakértõk uralma"8. A polgári gondolkodás elsõ klasszikusai még azt hirdették, hogy minden egyén végsõ emberi lényegét egyfajta közös, objektív, egyénfölötti ésszerûség alkotja, és mindenki egyaránt képessé válhat eme általános ésszerûség szerint gondolkodni és viselkedni. A kapitalizmus politikai gyõzelmétõl, illetve gazdasági megszilárdulásától kezdve viszont hivatalos ideológiává lesz: korántsem valamennyi egyén lehetõsége az objektív ésszerûség.
A modern világban megkövetelt racionalitásra - úgymond - csak a szakemberek, a szakértõk, az elitek képesek. Ezért nekik - mint az ésszerûség megtestesüléseinek és hivatásos képviselõinek - kell az egyszerû embereket a helyes útra irányítani, illetve a racionális társadalmi viselkedésre kényszeríteni.
A törvények megalkotása és végrehajtása a jogi szakemberek monopóliumává válik.
A gazdaság területén is kiépül az a pénzügyi, kereskedelmi stb. technokrácia és szakbürokrácia, amely meghatározó szerepet játszik és döntõ befolyást gyakorol a lényegi gazdasági folyamatokra. A hivatalos ideológia gyártása és nagyüzemi módon való terjesztése, a közvélemény alakítása és segítségével az egyének gondolatainak és szükségleteinek formálása szintén specialisták felségterületévé válik. E jelenséget Fromm a következõképpen értelmezi. "Az egyéni és társadalmi lét alapvetõ kérdéseivel, illetve pszichológiai, gazdasági, politikai és morális kérdéseivel kapcsolatban kultúránknak fõként egyetlen funkciója van: a kérdések elködösítése... Azzal, hogy ezeket a kérdéseket annyira bonyolultnak tüntetik fel, hogy csak a 'szakemberek' tudnak érdemben hozzászólni, elveszik az emberek kedvét attól, hogy lényegesnek számító kérdésekben megbízzanak saját gondolkodási képességükben." Annak ellenére, hogy az élet alapvetõ kérdései valójában igen egyszerûek, és mindenki képes lenne a megválaszolásukra, kialakul a szakembereknek, illetve az ún. szakértõknek való gyakorlati alárendelõdés és egyfajta gyerekes hit mindabban, amit ezek a tekintélyek mondanak. Az egyszerû, bárki által megoldható feladatokat is átadják különbözõ szakmai eliteknek.

A személyiség feldarabolódásának és az önálló ítélõképesség felszámolásának - Fromm szerint - további politikai-hatalmi funkciója is van: a fennálló rendszerrel való szembefordulás megakadályozása. "A kritikai gondolkodás képességét bénítja a strukturált világkép minden módon való szétzúzása. Ily módon a tények elveszítik azt a sajátszerû minõségüket, amelyet csak az egész részeként hordoznak, és csak absztrakt, mennyiségi jelentésük marad meg." A korábban strukturált, egységes szemléletre törekvõ világkép szétesik, és darabjai már nem valamilyen egész részeit, hanem csak önmagukat jelentik. Az azonos rangúként, egyenértékûként felfogott tényeknek csupán mennyiségi értéket tulajdonítanak. Így az egyén elveszti tájékozódási képességét a külvilágban, ezért belsõleg közömbössé válik a világ eseményeivel kapcsolatban. "A mai ember - írja Fromm - valójában csak azt akarja, amit elvárnak tõle. A készen elénk tálalt célokat úgy fogadjuk el, mintha a sajátjaink lennének."9 Konformistákká leszünk egy olyan világban, ahol mindenki eszköz csupán. Lemondunk egyéniségünkrõl, elveszítjük énünket, amelyre a szabad ember biztonsága épülhet. Tevékenységünk nem spontánabb, mint egy színészé, aki elõre megírt darabot játszik el.

* * *

A vázolt elméleti elemzésekbõl kitûnik, hogy a modern társadalmak mûködése egyre inkább puszta objektumokká, társadalmi tárgyakká teszi az egyéneket. A politikusok olyan politikai rendszereket alakítottak ki és tartanak fenn, amelyek szabályai alapvetõen korlátozzák, szûk keretek közé szorítják az egyszerû állampolgárok (vagyis a nem politikusok) politikai mozgásterét (politizálási lehetõségeit, politikaformáló tevékenységét).

Mit engednek meg a szakpolitikusok (a politikai elitek) az állampolgároknak? Megengedik a politikusok eltartását: tisztes javadalmazását, valamint utaztatási, reprezentálási stb. költségeik fedezését. Megengedik a politikai rendszer (politikai állam, parlament, kormány, minisztériumok, államhivatalnokok, szakbürokraták, rendõrség stb.) eltartását. Megengedik továbbá:

- a fasisztoid rendszerekben a politikai elit hatalmának elfogadását;
- az egypártrendszerekben a párt jelöltjeinek idõszakos megválasztását;
-
a többpártrendszerekben a pártok jelöltjeinek idõszakos megválasztását.

Mit nem engednek meg a szakpolitikusok az állampolgároknak? Nem engedik meg a másként politizálást, azaz a hivatalos politikai hatalométól eltérõ politikai megnyilatkozásokat. Nem engedik meg az állampolgároknak, hogy az államilag elõírtnál több vagy kevesebb képviselõt tartsanak el (válasszanak maguknak). Nem engedik meg az állampolgároknak, hogy az állam, a parlament, a pártok, a képviselõk eltartására kevesebb (vagy akár több) adót fizessenek. Nem engedik meg, hogy valamelyik (vagy akár összes) bizalmat vesztett (vagy akár bizalmat nem vesztett) parlamenti képviselõt a választói (azaz végsõ fokon az eltartói) az államilag elõírt választási cikluson belül elmozdítsák (leváltsák, visszahívják).

Összegezve: A politikusok nem engedik meg, hogy az állampolgárok politikai szükségletei szabadon szervezõdjenek, önkéntes alapon legyenek finanszírozva, és valóban kielégülhessenek. Ennyiben - különbözõ mértékben, de - egyaránt politikai parancsuralomként, a politikusok diktatórikus hatalmaként mûködnek a fasizmusok, az egypártrendszerek és a többpártrendszerek.

Az elõírthoz képest másként politizálás tilalmára és megbüntetésére való utalás nem kívánja azt feltételezni, hogy valamennyi egyszerû (vagyis a politikai eliten kívüli) állampolgár másként akarna politizálni. (Azt sem kívánja állítani, hogy a politikai eliten belül ne akarnának egyesek másként politizálni, például a hatalmat maguknak bármilyen eszközzel megszerezni, illetve monopolizálni.) Természetesen vannak olyan egyének, akik az éppen fennálló politikai rendszert (akár fasizmusról, akár egypártrendszerrõl, akár többpártrendszerrõl van szó) a maguk - vagy az ország - számára jónak, sõt optimálisnak, esetleg ideálisnak ítélik. Az õ személyiségüknek, egyéniségüknek megfelel, hogy az ország politikai folyamatait hivatásos politikusok irányítsák. Szükségesnek tartják, hogy az államhatalom rendet teremtsen és megfegyelmezze a politikai másként gondolkodókat. Az ilyen felfogású egyének, csoportok esetében nem egyszerûen arról van szó, hogy pusztán tárgyai, illetve akaratnélküli segédeszközei a politikusoknak és a mûködõ politikai mechanizmusoknak. Náluk az objektum-jelleg és eszköz-jelleg kiegészül egy másik irányú mozgással: mivel õk aktív támogatói az éppen fennálló politikai rendszernek, egyidejûleg fenntartói, mûködtetõi, szubjektumai is annak. Miközben fogaskerekei, segédeszközei a politikai hatalmi mechanizmusnak, egyúttal saját alkalmazottaikként, céljaik segédeszközeikként is szemlélik az államot irányító politikusokat.

A létezõ hatalmat vagy elméleti-ideológiai vagy gyakorlati megfontolásból szokás dicsérni.

I. Elméleti-ideológiai indoklás. A politika mûvészete - úgymond - speciális szaktudást igényel, ezért nem lehet amatõrökre bízni. A politika éppúgy külön szakma mint a kõmûvesség vagy a földmûvesség.

Ezen érvelés meggyõzõ erejét legalább két tény gyengíti. l. Minden parlamentben vannak olyan "képviselõk" (például lelkész, orvos, esztergályos), akiknek nincs semmilyen szakpolitikai képzettségük. 2. Az orvos, az esztergályos stb. a piacon kínálja megvételre szakmai képességét, szolgálatát vagy termékét. A politikus feltételezett szaktudása viszont elrejtõzik a piaci megmérettetés elõl. A piacon nem igazolódik sem a politikusi szolgáltatás szükségessége, sem annak esetleges értéke. A politikusi tevékenységnek mind szükségességét, mind pénzben kifejezett értékét kizárólag az államhatalom, vagyis maguknak a politikusoknak (és fizetett alkalmazottaiknak) a döntése nyilvánítja ki. Mindezzel nem azt állítjuk, hogy a politikusi tevékenység szükségképpen fölösleges, vagyis nem elégít ki piaci szükségletet. Csupán azt állítjuk, hogy errõl a piac nem ad információt: sem a fasizmusban, sem az egypártrendszerben, sem a többpártrendszerben nem derülhet ki, hogy létezik-e (létezne-e) piaci kereslet a politikusok tevékenysége iránt. Egyik említett hatalmi rendszerben sincs mód a politikai tevékenység piaci megmérettetésére: fizetõképes szükségletet kielégítõ vagy fölösleges jellegének igazolására.

II. Gyakorlati indoklás. Egyes egyének és csoportok nem azért tartják jónak a politikai feladatok hivatásos politikusok általi ellátását, mintha e feladatok speciális szakismereteket igényelnének, hanem azért, mert ez tehermentesíti õket a személyes politikai cselekvés alól. Élethelyzetük, ambícióik, vagyoni állapotuk következtében inkább fizetnek politikusi szolgáltatásokért, mert így a maguk számára szabad idõt takarítanak meg. Inkább lemondanak arról, hogy beleszóljanak saját társadalmuk formálásába, mûködésébe, az õket közvetlenül érintõ viszonyok, folyamatok alakításába, mint hogy erre idõt és energiát fordítsanak.

Az állampolgári aktivitásról való lemondás és a magánszférába való visszahúzódás ideológiája és gyakorlata azonban nemcsak kényelmet, hanem több veszélyforrást is jelent az emberek számára. 1. Kiszolgáltatottá teszi az egyént a nélküle és tõle függetlenül kialakított, de rá nézve is kötelezõ társadalmi-politikai kényszereknek. 2. A személyiségben belenyugvó, lemondó, passzivitásra ösztönzõ szemléletmódot hoz létre, miszerint nemcsak azért kilátástalan bármiféle kísérlet a politikusok hatalmának és kiváltságainak korlátozására, mert õk az erõsebbek (õket szolgálja a törvényhozás, a bíróság, a rendõrség, a katonaság), és erõszakkal úgyis megakadályoznak minden hatalmukat csökkenteni akaró próbálkozást, hanem azért is kilátástalan, mert nélkülük az egyszerû állampolgárok - úgymond - nem is tudnák igazgatni a társadalmat. Ezért az állampolgár nemcsak gyakorlatilag, hanem lelkileg is teljesen átadja a politikai terepet a hivatásos politikusoknak. Nemcsak gyakorlatilag, hanem elvileg mond le a személyes társadalmi-politikai aktivitásról.

A politikai mechanizmusok mellett a gazdasági automatizmusok alkotják azt a másik legnagyobb területet, ahol a modern korban az egyének növekvõ mértékben puszta objektumokká, társadalmi tárgyakká válnak. A gazdasági állam és a piac szabályai döntõ korlátokat, akadályokat állítanak az emberek gazdálkodói elképzelései, gazdálkodásbeli törekvései útjába. Az állami piacgazdaság rendszere alapvetõen behatárolja, központilag meghatározott keretek közé szorítja, ezáltal a személyes szükségletektõl független kényszerpályára tereli a gazdálkodni kénytelen állampolgárokat.

Mit engednek, és mit gátolnak meg a gazdasági állam és a piac egymással összefonódó elõírásai, szabályai?

1. Az állami piacgazdaság törvényei tiltják azt, hogy a különbözõ termékek és szolgáltatások kikerüljék az áruformát. Nem engedik meg, hogy termékek, szolgáltatások közvetlenül (vagyis a nemzeti piac és az azt jelképezõ pénz közbeiktatása nélkül) cseréljenek gazdát. Ugyanakkor az állami piacgazdaság törvényei elõírják, hogy minden forgalomba kerülõ áru (termék, szolgáltatás) után külön adót kell fizetni. E külön adó megfizetésének hiányában nem állapodhat meg két személy arról, hogy például saját termesztésû gyümölcsöt ad a másik fél gyümölcsszedõ munkájáért. Egy ilyen megállapodás már sértené az állami piacgazdaság törvényeit. (Mindennek persze a nagyobb volumenû kereskedelmi ügyletek esetében van súlyosabb következménye.)

2. Az állami piacgazdaságban minden törvényes gazdasági tevékenység áruformát ölt. A bérmunkás (fizikai dolgozó, mérnök, pedagógus, rendõr stb.) áruba bocsátja képességeit a munkaerõpiacon, hogy bért kapjon. A törvények arra kényszerítik, hogy bérének, jövedelmének elõre szabályozott részét központi intézményeknek fizesse be. De nem jár jobban a munkáltatója sem. Mivel bérmunkást alkalmaz, egyebek mellett arra kötelezik az állami piacgazdaság törvényei, hogy ne csak az általa foglalkoztatott munkavállalónak, hanem minden dolgozója után központi intézményeknek is fizessen. Külön adó fizetése nélkül nem adhat alkalmazottjának bért, ebédet, jutalmat, ajándékot.

Hasonló helyzetben van az önálló kistermelõ, kisvállalkozó is. Ha nem bérmunkásokat dolgoztat, hanem maga dolgozik, akkor is arra kötelezik az állami piacgazdaság szabályai, hogy bevételének nagyobbik részét központi intézményeknek adja.

3. A nemzet javai az állam magántulajdonában, illetve csoportok vagy személyek magántulajdonában vannak. Termelõ, gazdálkodói használatuk monopóliumával a mindenkori tulajdonos (illetve annak képviselõje) rendelkezik. Sem valaki nagyobb rátermettsége, sem valaki nagyobb rászorultsága nem befolyásolhatja a tulajdonos döntését. Hiába tudnák mások a nemzet számára hatékonyabban mûködtetni a nemzet gazdasági erõit - a tulajdonosok monopolhelyzete meggátolja, hogy erre lehetõséget kapjanak.

Egy másik szempont: hiába jelentene munkalehetõséget és elemi megélhetést egyesek számára megmûveletlen földterületek vagy leállított üzemek, bezárt mûhelyek termelõ hasznosítása, ha a tulajdonos másként döntött.

Tehát mind a gazdaságosság, mind a humánum szempontja alárendelõdik a tulajdonosi elõjogoknak.

Az állami piacgazdaság törvényeit egyesek nem tekintik személyiségük korlátozójának. Nem érzik úgy, hogy ezek a szabályok, elõírások csökkentenék a szabadságukat. Hiszen könnyen elképzelhetõ, hogy például valamely vagyonos munkáltató egyén vagy csoport szívesen elfogadja kiváltságos tulajdonosi pozícióját. Miért is vágyakozna tulajdonosi monopolhelyzetének megszüntetésére? Sõt, az is lehetséges, hogy egyes tulajdonnélküli bérmunkások sem kívánnak változtatni bérmunkási helyzetükön. A bölcselet történetében többször értekeztek arról, hogy a szolga vagy a beosztott miért érzi magát jól önállótlan, alárendelt helyzetében. Az is feltételezhetõ, hogy valaki például orvosi ellátását a központi adóztatás kényszerében látja leginkább biztosítva. Sõt, lehetséges, hogy ezt a módszert tartja a legjobbnak arra, hogy öreg napjaira megélhetésérõl gondoskodjon. (Például ilyen kényszer nélkül semmilyen formában nem tartalékolna idõs korára.) Nem kizárt, hogy valaki a központi adószedést tekinti a nemzeti szolidaritás legalkalmasabb formájának.

Ugyanakkor nagy számban vannak olyanok, akik személyiségük szabadságának korlátaiként értelmezik az állami piacgazdaságból származó hierarchiákat, illetve adózási kényszereket. Ezen egyének számára nincs megengedve, hogy a hivatalostól (azaz a bíróság és a karhatalom által szentesítettõl) eltérõ módon gazdálkodjanak. Nem megengedett, hogy valamely gazdátlannak látszó (mert megmûveletlen) földterületen termelni kezdjenek. Nem megengedett, hogy olyan árukapcsolatokat, piaci viszonyokat alakítsanak ki a saját köreikben a maguk számára (tehát a többiek törekvéseit, autonómiáját nem sértve), amit az õ helyzetükre és egyéniségükre nézve megfelelõbbnek, kedvezõbbnek gondolnak. Hasonlóképpen, az is törvénytelennek minõsülne, ha kisebb vagy nagyobb csoportok nem az államnak fizetnének adót, hanem ehelyett maguk szerveznék meg a legkülönbözõbb közfeladatok ellátását.

Az utóbbi fejtegetések azt mutatják, hogy akik jól érzik magukat mind a politikai állam "zsarnokságának", mind az állami piacgazdaság "zsarnokságának" keretei között, azok számára a személyiségük és a fennálló társadalom többé-kevésbé összhangban van egymással: lényegi ambícióik, szándékaik nem mutatnak túl az adott viszonyokon, mivel megvalósulást, kielégülést találnak bennük. Ha szabadon (azaz a politikusok, jogászok, közgazdászok és más szakértõk "uralma" alól mentesülve) alkothatnák meg társadalmukat, lényegében akkor is a meglevõhöz hasonlót hoznának létre (illetve ahhoz hasonló létrehozásával bíznák meg a különbözõ társadalmi specialistákat, politikai, jogi, gazdasági stb. szakembereket). Ugyanakkor az eddigi elemzések alapján az is megállapítható, hogy a modern korban antagonisztikus viszony van a hivatalos gazdasági-társadalmi-politikai rendszer és az autonóm személyiség bizonyos - magát a gazdasági-politikai "zsarnokság" eszközének, idegen erõknek, hatalmaknak alávetett társadalmi tárgynak érzõ - formája között. A fennálló viszonyok kizárják ezen személyiség, egyéniség szabadságának megvalósulását.

Mit tehet a szóban forgó egyéniség ebben az antagonisztikus viszonyban? Megteheti, hogy igazodik a fennállóhoz: elnyomja szabadság-szükségletét, vagyis lemond egyéniségérõl. Másik lehetõsége, hogy az adott erõviszonyok ismeretében tudatosítja: semmi esélye nincs arra, hogy egyéniségének érvényt szerezzen az uralkodó gazdasági és politikai automatizmusok között; szabadság-szükségletének kielégítése feltételezi az adott viszonyok meghaladását. Egyénisége csak a fennálló rendszer tagadásával valósítható meg.

De mit jelent a fennálló rendszer tagadása? A kézenfekvõ megoldás: olyan viszonyok létrehozását, amelyek esetén nem gazdasági és politikai automatizmusok kormányozzák az egyéneket, hanem a legkülönbözõbb személyiségek önmagukat kormányozzák. Nevezetesen: olyan formákban fognak össze és mûködnek együtt egymással (a gazdálkodás, a társadalom-szervezõdés, a kultúra stb. területén), amely formák leginkább megfelelnek személyiségüknek, egyéniségük szabadságának. A gazdasági, társadalmi, kulturális stb. önkormányzás képezi azt a társadalomszervezõdési formát, társadalmi kapcsolatrendszert, amely biztosítja az eltérõ személyiségek, egyéniségek számára, hogy szabadságuk - az adott technikai szintnek megfelelõ mértékben - megvalósuljon.

Elképzelhetõ, hogy a szabad egyéniségek egy része - érdeklõdés vagy idõ hiányában - nem kíván személyesen részt venni a társadalmi-politikai ügyek irányításában. Az önkormányzó egyének egyes csoportjai ezért dönthetnek úgy, hogy szabad elhatározásukból politikai képviselõket választanak. Megbízzák õket elképzeléseik, érdekeik képviseletével, és e szolgálat fejében eltartják õket. Ebben az esetben a politikai képviselet formája sokban hasonlít a parlamentáris képviseleti rendszerére, de tartalma alapvetõen különbözik attól. 1. Az önmagukat kormányzó egyének a szubjektumok, és a politikai képviseleti forma, amelyet önállóan alakítanak ki, az objektum. Nem egy készen kapott, elõre meghatározott és egyedül megengedett, sõt kötelezõ jelleggel elõírt politikai mechanizmus karámjába terelik be uniformizáló módon az összes állampolgárt, hanem csak az arra hajló állampolgárok és csak a maguk számára hoznak létre különbözõ politikai mechanizmusokat. 2. A politikai képviselõt szabad elhatározásból választó és eltartó egyének teljesen a fennhatóságuk alatt tartják õt, és tõlük függõ alkalmazottjukként kezelik. Azért fogadják a politikai képviselõt a szolgálatukba, hogy megvalósítsa az elképzeléseiket, és csak addig tartják meg szolgálatukban, ameddig elégedettek vele, illetve ameddig végre nem hajtotta a megbízatását.

A hagyományos politikai mechanizmusok részleges formai fenntartásához hasonlóan az is elképzelhetõ, hogy az egyének közül többen vagy kevesebben egyes piaci automatizmusokat nem tekintenek a személyes szabadságuk korlátozójának. Az önkormányzó egyének bizonyos csoportjai dönthetnek úgy, hogy gazdasági jellegû ügyleteiket - részben vagy egészében - piaci keretek között kívánják lebonyolítani. De egy ilyen piacgazdaság lényegileg különbözik a modern kor állami piacgazdaságától. Itt az állami-politikai megfontolások helyett az önkormányzó egyének és csoportok megfontolásai szabályozzák, tartják a kívánt keretek között a spontán piaci mechanizmusokat. Ezáltal mód nyílik arra, hogy az emberek tudatosan befolyásolják, irányítsák a piaci mozgásokat, és saját céljaiknak vessék alá, e célok megvalósítása érdekében használják fel a piaci törvényszerûségeket. Ily módon az önkormányzó egyének közössége bizonyos piaci keretek megtartása esetén is ellenõrzése alatt tarthatja a gazdasági mozgásokat, urává válhat saját gazdálkodásbeli viszonyainak.

Felmerül a kérdés: milyen módon képzelhetõ el a fennálló rendszer tagadása és valamiféle önkormányzó rendszer létrehozása? Az elméleti elemzésekben két különbözõ lehetõség szokott megfogalmazódni: a fennálló totális illetve részleges meghaladása. A totális tagadás az adott rendszer megdöntését, a központi szabályozás, a parlamentáris uralom, az állami piacgazdaság teljes felszámolását jelenti. E felfogás szerint az önkormányzás csak teljes rendszerként lehet sikeres. Olyan rendszerként, amely semmilyen formában és mértékben nem tûr meg maga mellett más rendszert, hanem tökéletesen integrálja magába a hagyományos gazdasági, politikai, jogi stb. feladatok és területek egészét.

A fennálló rendszer részleges tagadására vonatkozó elképzelés viszont lehetségesnek tartja az adott és az önkormányzó szisztéma együttélését: a gazdasági, politikai stb. feladatoknak részben hagyományos, részben önkormányzó módszerekkel történõ ellátását. Látni kell azonban, hogy - a teoretikusok által elemzett modern rendszerekben - bármilyen részleges társadalmi önkormányzás kialakulásának gyakorlati elõfeltétele az egyének, autonóm személyiségek hatékony társadalmi önvédelme: az õket alávetõ hivatalos gazdasági és politikai uralom fennhatósága alól történõ tudatos kibújás. Elõfeltétel továbbá az egyéniségük, illetve törekvéseik megvédésére kényszerülõ egyének együttmûködése azon döntésekben és cselekedetekben, amelyek következményeit közvetlenül nekik kell elszenvedniük. Ez azonban valójában nem más, mint a fennálló gazdasági és politikai hatalmaktól független társadalmi aktivitás felerõsödése, hagyományosan piacgazdasági és állami funkciók önszervezõ, társadalmi kiváltása, helyettesítése - végsõ soron az ún. civil társadalom egy részének vagy egészének alternatív hatalommá, társadalmi ellenhatalommá való kiépítése ahhoz hasonlóan, ahogy ez az 1956-57-es munkástanácsok vagy a lengyel Szolidaritás mozgalom esetében történt. Ha ez politikai ellenállásba ütközik, a témakörrel foglalkozó elméletek szerinti lehetséges eszköz: az állampolgári engedetlenség, az adómegtagadás, a felmerülõ ügyeknek - az állami akaratot figyelmen kívül hagyó - megoldása lakossági fórumokon, az államtól megvont pénzeszközök saját közösségi döntések szerinti felhasználása stb. Melyek azok a jelenleg létezõ társadalmi erõk a modern rendszerekben, amelyek részben vagy egészében ilyen törekvésekkel rendelkeznek, így rövidebb-hosszabb távon szövetségesekként jöhetnek szóba egy emberbarát (a szabad egyéniségnek teret engedõ) szervezõdés, ezáltal alternatív hatalom kiépítése, kettõs hatalom mûködtetése során? Melyek azok a csoportok, mozgalmak, amelyek érdekeltek egy önkormányzó alternatíva megteremtésében? A teljesség igénye nélkül: környezetvédõk, békemozgalmak, feministák, anarchisták, trockisták, plebejus demokraták.

JEGYZETEK

1. John Locke: Értekezés a polgári kormányzatról. Budapest, 1986.

2. Alexis de Tocqueville: A demokrácia Amerikában (Budapest, 1983.) 218-220. o.

3. Az idézetek helye: John Stuart Mill: A szabadságról. Haszonelvûség (Budapest, 1980.) 16., 18., 119., 142., 145., 128. o.

4. Az idézetek helye: MEM 25. 88. o., MEM 46. I. 309. o., MEM 26. I. 263. o., MEM 46. II. 107. o., MEM 23. 492. o., MEM 25. 824. o., MEM 26. II. 100. o., MEM 46. II. 85-88. o., MEM 46. I. 109. o., MEM 23. 553. o., MEM 4. 460. o., MEM 46. I. 109. o., MEM 46. II. 374. o.

5. Az idézetek helye: Ernst Schumacher: A kicsi szép (Budapest, 1991.) 137. o., 146. o., 44. o., 57. o.

6. Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása. Budapest, 1971.

7. Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember.

8. Isiah Berlin: Négy elõadás a szabadságról (Budapest, 1990.) 403. o.

9. Erich Fromm: Menekülés a szabadság elõl (Budapest, 1993.) 203-205. o.