TARTALOM

 

Nemzetközi Bíróság ítélete a NATO-országok vezetõinek háborús bûneirõl

- A Háborús Bûnöket Vizsgáló Bíróság megállapította az USA és a NATO bûnösségét

 - Az ügyészek

 - A vádlottak

 - A vádpontok

 - A bírók

 - Az ítélet

 - Ajánlások

Melléklet

Vétkesek közt cinkos, aki néma

 

 

A HÁBORÚS BÛNÖKET VIZSGÁLÓ BÍRÓSÁG MEGÁLLAPÍTOTTA AZ USA ÉS A NATO BÛNÖSSÉGÉT

2000 június 10-én New Yorkban a tizenegy országból érkezett tizenhat bíróból álló népi bíróság - mintegy 500 fõ jelenlétében lezajlott tárgyaláson - bûnösnek mondta ki az USA és a NATO-országok politikai és katonai vezetõit a Jugoszlávia ellen 1999. március 24. és június 10. között végrehajtott támadás idején elkövetett háborús bûnök tekintetében.

Ramsey Clark, az USA korábbi igazságügy-minisztere, az USA és a NATO Jugoszlávia elleni háborús bûneit vizsgáló Nemzetközi Bíróság fõügyésze arra szólította fel a jelenlévõket és azokat, akiknek a képviseletében huszonegy országból megjelentek, hogy hajtsák végre az ítéletet: szervezzenek kampányt a NATO katonai paktumának megszüntetésére.

A Bíróság tanúkat és szakértõket hallgatott meg, elõször a „Béke elleni bûnök”, majd a „Háborús bûnök és emberiség elleni bûnök” kérdéskörében.

A tanúvallomást tevõk köre felölelt szemtanúkat, Jugoszláviában járt kutatókat, neves politikai és gazdasági szakértõket, történészeket, fizikusokat, biológusokat, katonai szakembereket, újságírókat és nem hivatásos kutatókat.

Sokan e tanúk közül az utóbbi 15 hónapban a NATO Jugoszlávia ellen viselt háborújának a teljes képét mutatták be világszerte. A bíróság elõtt azonban mindnyájan csak saját szakterületükre korlátozott részbizonyítékokat nyújtottak be az USA és a többi NATO-ország politikai és katonai vezetõi ellen.

Az egyes részbizonyítékok egységes egésszé álltak össze, ahogy a mozaikkép épül fel az egyes építõkövekbõl, s a bírók ennek alapján kétséget kizáróan bizonyítottnak találták a vádlottak bûnösségét.

A tanúk leírták, hogy a NATO-erõk hogyan használták a médiát hazugságok terjesztésére, hogyan démonizálták a szerbeket és vezetõiket azért, hogy a közvéleményt felkészítsék a háborúra. Rávilágítottak az imperialista hatalmak, az USA és Nyugat Európa valódi gazdasági és geopolitikai érdekeire, ami nem más, mint a Balkántól az olajban gazdag Kaszpi-tengerig terjedõ terület gazdasági ellenõrzésének megszerzése.

Végül megmutatták, hogy Washington hogyan ferdítette el a ’racaki mészárlást’, hogyan használta háború provokálására az úgynevezett Rambouillet-i egyezményt, ami valójában a NATO katonai ellenõrzésének egész Jugoszláviára való kiterjesztését követelõ ultimátum volt. Mindez a béke ellen elkövetett bûnnek minõsült.

Kimutatták betiltott fegyverek használatát, polgári célpontok szándékos kiválasztását és a környezet, valamint a polgári infrastruktúra rombolását, ami mind hozzáadódik a háborús bûnökhöz. Továbbá emberek százezreinek elûzését Koszovóból és Me­to­hijából, ami emberiség elleni bûnnek minõsül.

A tanúvallomásokat több esetben dia- és videó-felvételek kísérték, amelyeket a manhattani ifjabb Martin Luther King általános iskola elõadótermének színpadán felállított nagy projektoron mutattak be. A kivetítõt jól láthatták mind a színpadon helyet foglaló bírók, mind a teremben lévõ hallgatóság százai, akiknek többsége végig, kilenc órán át kitartott.

A képek és a videók az elõadótermen kívül is láthatóak voltak, s más bizonyító erejû dokumentumok is rendelkezésre álltak könyvekben és kutatási anyagokban.

Ezt a bírósági tárgyalást a Clark által 1992-ben alapított International Action Center (Nemzetközi Akcióközpont) szervezte. Azoknak a képviselõi is jelen voltak, akik hasonló bírósági tárgyalásokat szerveztek Németországban, Olaszországban, Ausztriában, Oroszországban, Ukrajnában, Jugoszláviában és Görögországban.

A tanúvallomásokon kívül fontos elõadások hangzottak el a jugoszláv és a kubai kormány képviselõinek részérõl. Ezen felül Ismael Guadelupe, a Puerto Rico-i Viequesbõl erõteljes beszédben mutatott rá arra, hogy a hadgyakorlatok hogyan nyújtanak bázist az USA és a NATO agressziójához az egész világon.

A Nemzetközi Akcióközpont adatai szerint összesen 511-en regisztráltatták magukat, beleértve a bírókat, a tanúkat és a szervezõket. A meghívott elõadók, tanúk és bírók Haitiból, Törökországból, Koreából, Puerto Ricóból, Indiából, Németországból, az USA-ból, Kanadából, Olaszországból, Jugoszláviából, Oroszországból, Nagy-Britanniából, Belgiumból, Irakból, Görögországból, Ausztriából, Franciaországból és Portugáliából érkeztek. Az USA-hatóságok megtagadták a vízumot négy ukrán meghívottól, akiknek az üzenetét felolvasták a tárgyaláson.

A roma népnek, amelyet gyakran a gúnyos cigány jelzõvel illetnek, szintén megjelentek képviselõi. Shani Ritafi, egy roma tanú, aki Pristinában, Koszovó fõvárosában született, elmondta, hogy a NATO-megszállás hogyan vezetett 100000 roma elûzéséhez. Felhívta a figyelmet arra, hogy a romák üldözését most elsõ alkalommal ítéli el nemzetközi bíróság.

A tárgyalást öt különbözõ tévétársaság rögzítette (beleértve a szerb televíziót és egy három kamerát használó ausztrál stábot is), valamint számos alternatív médium az USA-ból, például a Peoples Video Net­work.

AZ ÜGYÉSZEK

A tárgyaláson a vádat képviselõ ügyészek csoportja:

Ramsey Clark, korábbi amerikai igazságügy-miniszter, a Nemzetközi Akcióközpont alapítója.

Pat Chin, eredetileg Jamaikából, a Nemzetközi Akcióközpont szóvivõje a Haiti és Jugoszlávia iránti szolidaritás kérdésében és más ügyekben.

Sara Flounders, a Nemzetközi Akcióközpont nemzeti társigazgatója, számos népi bírósági tárgyalás szereplõje.

Gloria La Riva, a Békét Kubának Bizottság egyik vezetõje, a „NATO-célpontok” címû videófilm készítõje.

Mindnyájan jártak Jugoszláviában a háború idején, vagy a háború utáni tanácskozásokon, illetve szemináriumokon vettek részt.

A VÁDLOTTAK

William J. Clinton elnök, Madeleine Albright külügyminiszter, William Cohen hadügyminiszter, valamint azok az USA fõparancsnokok, tábornokok és katonai szakértõk, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, az amerikai bombázógépek és támadógépek repülõszemélyzetének kiválasztásában, az USA azon katonai szakértõi, akik tevõleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták elõkészítésében és elindításában Jugoszlávia ellen, az Egyesült Államok kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás elõtt és alatt.

Az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Tony Blair, külügyminisztere, védelmi minisztere és fõparancsnokai, admirálisai, az Egyesült Királyság-beli azon szakértõk, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, az angol bombázógépek és támadógépek repülõszemélyzetének kiválasztásában, az Egyesült Királyság azon szakértõi, akik tevõleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták elõkészítésében és elindításában Jugoszlávia ellen, az Egyesült Királyság kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás elõtt és alatt.

A Német Szövetségi Köztársaság kancellárja, Gerhard Schröder, a külügyminiszter, a védelmi miniszter és a fõparancsnokok, admirálisok, azon német katonai szakértõk, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, a német bombázógépek és támadógépek repülõszemélyzetének kiválasztásában, a Német Szövetségi Köztársaság azon szakértõi, akik tevõleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták elõkészítésében és elindításában Jugoszlávia ellen, a Német Szövetségi Köztársaság kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás elõtt és alatt.

Minden olyan NATO-ország kormánya, mely közvetlenül részt vett a Jugoszlávia elleni támadásban légierejével, rakétákkal vagy személyzettel és parancsnokokkal, admirálisokkal, a NATO-személyzet, mely közvetlenül részt vett a célpontok kijelölésében, a NATO bombázógépei és támadógépei repülõszemélyzetének kiválasztásában, a NATO-országok azon szakértõi, akik tevõleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták elõkészítésében és elindításában Jugoszlávia ellen, a NATO-országok kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás elõtt és alatt.

Törökország, Magyarország, Olaszország és más országok kormányai, melyek engedélyezték az Egyesült Államok vagy más országok katonai repülõgépeinek, rakétáinak, hogy a területükön lévõ légi bázisokról közvetlen támadást indítsanak Jugoszlávia ellen.

Az Észak-Atlanti Szerzõdés Szervezete (NATO), a szervezet fõtitkára, Javier Solana, a fõparancsnok, Wesley K. Clark tábornok.

Minden NATO-tagállam, mely megszavazta a Jugoszlávia elleni katonai támadást.

A VÁDPONTOK

1. Jugoszlávia felbomlasztásának, szétszakításának és elszegényí-tésének kitervelése és végrehajtása.

2. A muzulmánok és szlávok közötti erõszak kiváltása, fokozása és elmélyítése.

3. A jugoszláv egység, a béke és a stabilitás fenntartására tett erõfeszítések megakadályozása és szétzüllesztése.

4. Az ENSZ béketeremtõ szerepének megakadályozása.

5. A NATO-nak katonai agresszióra és a behódolni nem akaró, szegény országok megszállására való használata az USA által.

6. Védtelen lakosság megölése és megsebesítése Jugoszlávia területén.

7. A kormányfõ, más kormányzati vezetõk és kiszemelt polgárok meggyilkolására irányuló, kitervelt, bejelentett és kivitelezett támadások.

8. Gazdasági, szociális, kulturális, egészségügyi, diplomáciai és vallási források, javak és felszerelések szándékos lerombolása és megsemmisítése Jugoszlávia egész területén.

9. Olyan célpontok ellen intézett támadás, melyek nélkülözhe-tetlenek Jugoszlávia lakosságának létfenntartásához.

10. Olyan célpontok ellen intézett támadás, melyek veszélyes anyagokat, illetve veszélyes energiát tartalmaznak.

11. Gyengített uránium, kazettás bomba és más tiltott fegyverek használata.

12. Hadüzenet a környezetnek.

13. Az ENSZ közremûködésével a népirtás bûntettét kimerítõ szankciók életbe léptetése, melyek Jugoszlávia lakosságának elszegényítésére és ellehetetlenítésére irányultak.

14. Illegitim büntetõbíróság felállítása a szerb vezetés tönkretétele és démonizálása érdekében.

15. Az Egyesült Államok törekvése arra, hogy az általa befolyásolt nemzetközi média révén a közvélemény támogatását megnyerje az amerikai támadásoknak, és ezzel egyidejûleg mint népirtókat démonizálja Jugoszláviát, a szlávokat, a szerbeket, a muzulmánokat.

16. Jugoszlávia stratégiai fontosságú területeinek hosszú távú katonai megszállása a NATO erõivel.

17. Az Egyesült Államok részérõl kísérlet arra, hogy megsemmisítse a jugoszláviai szlávok, muzulmánok, keresztények és más népek szuverenitását, önrendelkezési jogát, demokráciáját és kultúráját.

18. Az Egyesült Államok katonai akcióinak célja, hogy uralja, ellenõrizze és kizsákmányolja Jugoszláviát, lakosságát és természeti kincseit.

19. Az Egyesült Államok részérõl katonai erõ és gazdasági kényszer eszközeinek alkalmazása.

A BÍRÓK

1. Ben Dupuy, Haiti volt nagykövete Jean-Bertrand Aristide elsõ kormánya idején, jelenleg a haiti Népi Nemzeti Párt (PPN) fõtitkára.

2. Angeles Maestro Martin, spanyol parlamenti képviselõ, az Irak elleni szankciók megszüntetését követelõ mozgalom egyik vezetõje.

3. Cimile Cakir (Törökország), a kurd közösség egyik lapjának újságírója, a törökországi Emberi Jogok Egyesületének tagja. Négy évet töltött törökországi börtönökben emberjogi tevékenységéért.

4. Ki Yul Chung tisztelendõ, a Koreai Egyesítés Kongresszusa Végrehajtó Bizottságának elnöke Észak-Amerikában.

5. John Nickels, a Nemzetközi Roma Unió képviselõje, az USA-beli roma közösség egyik szakértõje.

6. Jorge Farinacci, a Puerto Rico-i Szocialista Front vezetõje, a Puerto Rico-i függetlenségi mozgalom régi vezetõje.

7. Ray Laforest (Haiti), szakszervezeti aktivista az Állami, Megyei és Önkormányzati Alkalmazottak Amerikai Szövetségénél, a Haiti Igazság Egyesülés egyik vezetõje, amely szervezet a rendõri brutalitás ellen lép fel New Yorkban.

8. Uma Kutwal (eredetileg Indiából), szakszervezeti vezetõ az Állami, Megyei és Önkormányzati Alkalmazottak Amerikai Szövetségénél.

9. dr. Christa Anders (Németország), orvos, a Háborús Bûnöket Vizsgáló Bíróság egyik európai szervezõje.

10. Raniero La Valle, korábbi szenátor, aki 14 évet töltött az olasz parlamentben, katolikus körök egyik háborúellenes vezetõje, a Háborús Bûnöket Vizsgáló Bíróság mozgalmának olaszországi szóvivõje.

11. dr. Wolfgang Richter, a Polgári Jogokat és Emberi Méltóságot Védelmezõ Szövetség elnöke, a Háborús Bûnöket Vizsgáló Bíróság mozgalmának egyik németországi vezetõje.

12. Martha Grevatt (USA), az AFL-CIO szakszervezeti szövetség ’Büszkeség a munkában’ nevû munkásszövetség nemzeti titkára, az Egyesült Autóipari Munkások szervezetének aktivistája.

13. Michael Ratner (USA), polgárjogi ügyvéd az Alkotmányos Jogok Központjának Nemzeti Tanácsánál, õ perelte be az USA kormányát a Háborús Törvények megsértéséért, amikor az hadüzenet nélkül megtámadta Jugoszláviát.

14. Yole Stanesic, Oroszországban élõ montenegrói költõ és író, a jaroszlavi, kijevi és belgrádi tárgyalásokon bíróként vett részt.

15. John Black (USA), a pennsylvániai Egészségügyi és Kórházi Dolgozók Szakszervezetének nyugalmazott elnöke. Tizenévesként Németországban a náciellenes földalatti mozgalom aktív tagja volt.

16. dr. Berta Joubert (Puerto Rico), a közszolgálatban dolgozó pszichiáter, Philadelphiában Puerto Rico-i és afro-amerikai antirasszisták mozgalmát szervezi.

AZ ÍTÉLET

A Háborús Bûnöket Vizsgáló Bíróság tagjai megvizsgálták az USA és a NATO-országok Jugoszlávia népe ellen elkövetett háborús bûneit tartalmazó vádpontokat, melyekben tizenkilenc különbözõ, béke elleni, háborús és emberiség elleni bûnökkel, az ENSZ alapokmányának valamint az 1949-es Genfi Konvenció és más nemzetközi egyezmények, továbbá a szokásos nemzetközi jog megsértésével vádolják a vádlottakat.

Mint a világ polgárai élünk jogunkkal és kötelességünkkel, hogy a nemzetközi és humanitárius jogok megsértésérõl ítéletet hozzunk.

Tudomásul vettük az elmúlt évben a tanúk országaiban felállított Vizsgálóbizottság és Bíróság elõtt tett tanúvallomásokat és megkaptuk számos más bizottsági meghallgatás jelentéseit, amelyek felsorakoztatták az összegyûjtött bizonyítékokat.

Átvettük a dokumentáló bizonyítékokat, szemtanúk nyilatkozatait, fotókat, videó-felvételeket, különleges jelentéseket, szakértõi vizsgálatokat és a Bizottság rendelkezésére álló tényanyagok összefoglalásait.

Hozzájutottunk minden, a Bizottság anyagaiban rendelkezésre álló, illetve a Bizottság munkatársai által hozzáférhetõ bizonyítékhoz, ismerethez és szakértõi véleményhez.

A Bizottságtól vagy más módon átvettük a Jugoszláviára és a Balkán más országaira, a katonai és fegyveres érdekcsoportok helyzetére és a lezajlott eseményekre vonatkozó különféle könyveket, cikkeket és egyéb írott anyagokat.

Áttanulmányoztuk a témával foglalkozó újságokat, folyóiratokat és idõszaki kiadványokat, speciális publikációkat, a televízió, a rádió és más média anyagait, a vádlottak és más hivatalos személyek nyilatkozatait és további nyilvános anyagokat.

Meghallgattuk a Vizsgálóbizottság 2000. június 10-én a nyilvánosság elõtt tett jelentését és az általa bemutatott tanúvallomásokat, bizonyítékokat és összegzéseket.

Összeültünk, mérlegeltünk, tanácskoztunk egymással és a Bizottság munkatársaival, tekintetbe vettünk minden, a vádiratban szereplõ tizenkilenc bûncselekményi vádpont szempontjából fontos tényt, és a következõket állapítottuk meg.

A Háborús Bûnöket Vizsgáló Bíróság tagjai a bizonyítékok alapján a vádirat mind a tizenkilenc vádpontjában kétséget kizáróan bizonyítottnak találták a vádlottak bûnösségét a következõkben.

1. Jugoszlávia feldarabolásának, elszigetelésének és megnyomorítá-sának kitervelése és végrehajtása.

2. Erõszak szítása, fokozása és erõszakra való felbujtás a muzulmánok, a szlávok és azok egyes csoportjai között.

3. Jugoszláviában az egység, a béke és a stabilitás fenntartására szervezett erõk szétzüllesztése.

4. Az ENSZ béketeremtõ szerepének lerombolása.

5. A NATO katonai agresszióra és megszállásra való felhasználása engedetlen szegény országok ellen.

6. A védtelen lakosság lemészárlása és megsebesítése Jugoszlávia minden részében.

7. Orgyilkos támadások kitervelése, bejelentése és végrehajtása Jugoszláviában a kormányfõ, más kormánytisztviselõk és kiválasztott civilek ellen.

8. Gazdasági, társadalmi, kulturális, orvosi, diplomáciai (beleértve a Kínai Népköztársaság és más országok követségeit) és vallási létesítmények, épületek és eszközök lerombolása és megrongálása Jugoszlávia minden részében.

9. Jugoszlávia lakossága létfenntartásához nélkülözhetetlen objektumok megtámadása.

10. Veszélyes anyagokat és energiákat tartalmazó létesítmények megtámadása.

11. Gyengített uránium, kazettás bombák és más betiltott fegyverek használata.

12. A környezet ellen indított háború.

13. Az ENSZ felhasználásával olyan szankciók alkalmazása, amelyek az emberiség ellen elkövetett népirtással érnek fel.

14. Jogalap nélküli, ötletszerû bíróság felállítása a szerb vezetõség démonizálására és megsemmisítésére. Ezen bíróság illegiti­mitását az is bizonyítja, hogy egyetlen esetet sem említett a roma nép elnyomására, holott a térség népei közül náluk a legmagasabb arányú az emberveszteség.

15. A nemzetközi média ellenõrzött felhasználása, hogy támogatást nyújtson az Egyesült Államoknak a Jugoszlávia elleni támadáshoz, valamint Jugoszlávia, a szlávok, a szerbek és a muzulmánok népirtóként való démonizálásához.

16. Jugoszlávia stratégiai részeinek hosszú távú katonai megszállása a NATO-erõk által.

17. Kísérlet arra, hogy lerombolják Jugoszlávia szláv, muzulmán, roma és más népeinek szuverenitását, jogát az önrendelkezésre, demokráciáját és kultúráját.

18. Törekvés arra, hogy az USA dominanciáját és ellenõrzését megteremtsék Jugoszlávia fölött, népének és erõforrásainak kizsákmányolása céljából.

19. Katonai erõ és gazdasági kényszer alkalmazása az USA dominanciájának eléréséhez.

A Bíróság a NATO-t, a NATO-országokat és vezetõiket az általuk elkövetett bûnök tekintetében felelõsségre vonhatónak találta és a lehetõ legnagyobb mértékben elítéli. A Bíróság elítéli a bombázásokat, leleplezi a nemzetközi bûnöket és a nemzetközi humanitárius jogok fegyveres támadás általi vagy más módon (például gazdasági szankciók által) elkövetett megsértését. Megállapítja, hogy a NATO törvénytelenül cselekedett és megpróbálta a nemzetközi jogot kiiktatni.

AJÁNLÁSOK

A Bíróság sürgeti a Jugoszláviával kapcsolatos valamennyi embargó, szankció és büntetés azonnali visszavonását, mivel ezek az emberiség ellen elkövetett folyamatos bûnnek minõsülnek. A Bíróság felszólít a jugoszláv területek NATO-megszállásának azonnali befejezésére, a NATO és az USA bázisainak és erõinek visszavonására a Balkán térségébõl, a nyílt és titkos akciók beszüntetésére, beleértve a hágai székhelyû, a volt Jugoszlávia számára felállított nemzetközi büntetõbíróságot, amelynek célja a jugoszláv kormány megdöntése.

A Bíróság jóvátétel fizetésére szólít fel a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság javára a NATO-bombázások, gazdasági szankciók és a blokád során bekövetkezett halálesetekért, sebesülésekért, gazdasági és környezeti károkért. Jóvátétel fizetendõ továbbá más, a régióban lévõ államoknak is, amelyek gazdasági és környezeti károkat szenvedtek a NATO-bombázások és a Jugoszlávia ellen bevezetett gazdasági szankciók miatt. A Bíróság elítéli a haditechnika civilek és katonák élete elleni alkalmazását, illetve az azzal való fenyegetést, ahogy azt a NATO-hatalmak alkalmazták Jugoszlávia népe ellen.

A Bíróság ösztönzi az arra irányuló nyilvános akciókat és mozgósítást, hogy megakadályozzák az USA és más NATO-erõk új szankcióit, illetve a régiek folytatását Irak, Kuba, Észak-Korea, Kelet-Európa és a volt Szovjetunió, Puerto Rico, Ázsia, Szudán, Kolumbia és más országok ellen. Felszólít az USA és a NATO nyílt és titkos akcióinak azonnali beszüntetésére ezekben az országokban.

A Bíróság úgy véli, hogy a béke, az igazságosság és az emberi fejlõdés érdekei megkövetelik a NATO megszüntetését, amely szervezet minden kétséget kizáróan az agresszió eszközének bizonyult az uralkodó, gyarmatosító hatalmak kezében, különös tekintettel az USA-ra. A Pentagont - mint a NATO központi és kulcselemét, és a világ népei számára önmagában is a legnagyobb fenyegetést - fel kell oszlatni.

A Bíróság szorgalmazza, hogy a Bizottság oldja meg a jelentések, bizonyítékok és összegyûjtött anyagok megõrzését és tegye azt hozzáférhetõvé mások számára, továbbá törekedjen arra, hogy az igazság az USA és a NATO Jugoszlávia elleni háborújáról a lehetõ legszélesebb körben ismertté váljon.

A Bíróság arra kér mindenkit, hogy a Bizottság ajánlásai szerint cselekedjék annak érdekében, hogy a hatalom elszámoltatható legyen, és hogy biztosítani lehessen a társadalmi igazságosságot, amin a tartós béke alapszik.

New York, 2000. június 10.

 

 

MELLÉKLET

VÉTKESEK KÖZT CINKOS, AKI NÉMA

 

„Vétkesek közt cinkos, aki néma” címmel rendezett a NATO-ról konferenciát 1999. április 10-én az Alba Kör és a Baloldali Alternatíva Egyesülés. Az alábbiakban az érdekesebb felszólalásokat ismertetjük.

Szalai Erzsébet szociológus:

A magam részérõl éppúgy szemben állok a NATO agressziójával, mint Milosevics agressziójával. Szeretném saját eszmei álláspontomat leszögezni: úgy gondolom, hogy ebben a háborúban mindkét fél azonos mértékben felelõs. Úgy gondolom, hogy ez a háború a nyers erõnek már a látszatra sem adó diadaláról és a racionalitásra épülõ társadalomszervezõdési elvek kudarcáról, válságáról szól. A mi világunk részleteiben egyre racionálisabbá válik, az egész mégis egyre irracionálisabb irányba visz bennünket. A racionalitás eluralkodása azt jelenti, hogy egy piaci logika, a nemzetközi nagytõke logikája uralkodik el a világon, és minden más logikát igyekszik maga alá gyûrni. A multinacionális nagytõke agresszív elõrenyomulásának a következtében az emberek élete üressé és céltalanná válik. Ezt jelzi a nagy átfogó ideológiák válsága, a liberalizmus, a szociáldemokrácia és a konzervativizmus válsága egyaránt. De inognak a liberális demokráciák alapvetõ intézményei is. A nemzetállamok, a piac „láthatatlan kezébe” vetett hit, a polgári demokráciák intézményei szintén inognak, mert a multinacionális tõke elõrenyomulása következtében a parlamenti szavazáson leadott voksok teljes mértékben elvesztik az értéküket. A világ uralkodó erõi úgy viselkednek, mint Bibó István hamis realistái, akiknek taktikailag minden lépése igazolható, de lépéseik egésze csõdbe visz. Ez a háború megmutatta, hogy a világkapitalizmus csak azokat a társadalmi csoportokat hajlandó magába integrálni, amelyek hajlandók és képesek az ô logikájának megfelelni. Azokat a társadalmi csoportokat, amelyek képtelenek ennek a kihívásnak megfelelni, egyszerûen elpusztítják. Tehát azok a társadalmi csoportok, illetve azok a nemzetek, amelyek nem kívánnak, vagy nem tudnak ennek a logikának megfelelni, a tõke agresszív elõrenyomulásának áldozataivá válnak. Hogyha egyetlen mondatban akarnám a háború lényegét kifejezni, akkor azt mondanám, hogy a háború kitörésének pillanatában a tõzsdeindexek meredeken emelkedni kezdtek. Ennek a háborúnak a lényegét ezzel az egy mondattal is le lehet írni. Ez a háború válasz a kialakult világgazdasági krízisre, és megmutatja, hogy a világkapitalizmus ezt a válságot ugyanúgy csak háborúval tudja megoldani, ahogy az elsõ és a második világháborúban tette.

Más megközelítésben ez a háború bizonyos értelemben Amerika és Európa vetélkedéseként is leírható. Beszéltem néhány olyan emberrel, aki katonailag és geopolitikailag ért ehhez a kérdéshez. Úgy értékelték - bár ezt empirikusan nem tudom alátámasztani -, hogy itt Amerikának Európával szembeni agressziójáról is szó van. Ugyanis Amerika egyetlen komoly vetélytársa ma a világpiacon a feltörekvõ Európa. Ha figyeljük az eseményeket, akkor azt látjuk, hogy Milosevics egyre többet enged. Megtette az elsõ gesztusokat, és ha a másik fél meg akarna egyezni, akkor viszontgesztusokat tenne. Ezzel szemben a NATO tovább fokozza, erõsíti a térséggel szembeni agresszióját. A cél valójában ennek a térségnek a destabilizálása, ezáltal Európának a destabilizálása. Olyan értelemben, hogy legyen Európában egy olyan góc, amely állandó feszültséget termel a számára. Részben a menekülthullámon keresztül, részben pedig – és ez már ma is látható - azzal, hogy a NATO-ban résztvevõ európai baloldali kormányokban komoly feszültséget okoz a háború. Én, mint a társadalomért felelõsséget érzõ értelmiségi, felemelem a szavamat ez ellen a háború ellen. Felemelem a szavamat a NATO agressziója ellen, és Milosevics ellen egyaránt.

Annak idején, amikor a NATO-tagság kérdése Magyarországon felmerült, én különbözõ okok miatt ennek a kérdésnek nem tulajdonítottam akkora jelentõséget, mint amilyen jelentõsége ennek a kérdésnek valójában van. Bár megtehettem volna, nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy errõl a kérdésrõl többet megtudjak. Ezért megkövetem azokat, akik mellé akkor oda kellett volna állnom.

Hajdú Tibor történész:

Szomorú dolog, ami miatt mi itt összegyûltünk. Szomorú, hogy kevesen vagyunk, de a mai körülmények között érthetõ, hogy az emberek többsége sok mindentõl jobban fél, mint a saját lelkiismeretétõl. Sok ember félti az egzisztenciáját, ilyen-olyan támogatásait stb. Vonatkozik ez a pártatlan magyar sajtóra is. De mindez nem fontos, az a fontos, hogy itt vagyunk. A mai újságban olvashatták, hogy egy belga szenátor agyában már fölmerült az a gondolat, hogy miután a bombázás nem segít, Magyarországról kiinduló szárazföldi csapással kellene a Milosevics-rendszert elsöpörni. Ha ezt az ötletet a NATO-tábornokok a magukévá tennék - nyugodtak lehetünk -, a magyar miniszterelnök nem követné Teleki Pál példáját. De ennek kipróbálására - reméljük - nem kerül sor. Csatlakozva az elõttem szólóhoz, úgy gondolom, hogy fölösleges, félrevezetõ most arról nagy vitákat indítani, hogy kinek hosszabb a felelõssége három centivel, ki kezdte, ki a rosszabb. A lényeg: követelni kell, hogy most hagyják abba a bombázást, legalább egy hétre, vagy két hétre, amíg az érdekelteknek módjuk, idejük nyílik arra, hogy gondolkozzanak. Ha volt értelme ennek a bombázásnak, az az volt, hogy a szerbeket és a Milosevics-rezsimet észre térítsék. Lássák, hogy nem ússzák meg koszovói dolgot simán. Ez megtörtént. Ennél jobban észre téríteni nem lehet õket. Most már csak megölni lehet õket, attól nem fognak észre térni. Milosevics megbuktatása, amit hirdetnek, nem komoly cél. Ez nem egy afrikai marionett-állam. Milosevics lehet ilyen, vagy olyan, de mindenki tudja, aki Szerbiáról tud valamit, hogy Milosevicsbõl Szerbiában sok van. Az ô eltávolításával semmi nem változik meg, mint ahogy az albánok, a horvátok és más balkáni népek között is mindig lesznek, akik hajlandók gyilkolni, amíg van mivel. Milosevics megbuktatása ürügy egy olyan térségben, ahol a törvénynél a mai napig erõsebb a vérbosszú elve. Ha esetleg sikerülne most megtörni a szerbek ellenállását, az nem jelent semmit, mert majd öt év múlva, tíz év múlva, amikor a világ figyelme másra terelõdik, akkor fogják legyilkolni az albánokat, és viszont, vagy esetleg a mit sem sejtõ amerikai turistákat.

Van egy valódi célja ennek a bombázásnak, de ez már teljesült: kipróbálták, hogy milyen a „lopakodó” és a többi modern fegyver. Sajnálatos, hogy ezeket a modern fegyvereket se egereken, se patkányokon nem lehet kipróbálni, csak élõ embereken. Ez megtörtént. Sõt, most már az oroszok is kaptak egy példány „lopakodót”. Õk is tanulmányozhatják. Most már ennek a bombázásnak semmi értelme nincs. Több felelõsségre van szükség a magyar politikusok részérõl. Ezt nemcsak a kormánynak kell mondanom, hanem minden befolyásos magyar párt politikusának. Felelõtlenség a lebombázott Duna-hidak látványa mellett, a környezetszennyezés látványa mellett stb. azt ismételgetni, hogy Magyarországnak ebbõl a háborúból nem lehet baja. Már lett, és még lesz is. Ki tudja azt megmondani, hogy Baján és Szegeden az idén hány hisztérikus, idegbeteg gyerek fog születni, aki még 70 év múlva is az idegeiben hordozza azokat a hangokat, amelyek között megszületett. Jugoszláviának két NATO-szomszédja van: Görögország és Magyarország. Noha Görögországnak sincs döntõ szava a NATO-ban, a görög politikusok sokkal felelõsségteljesebben viselkedtek, mint a magyar politikusok. Ezt meg kell állapítani.

Végül, mint történész egy megjegyzéssel szeretném zárni. Én az amerikaiakon nem csodálkozom, én az európai politikusokon csodálkozom. Az európai NATO-politikusokon, akik tanulták egy kicsit Európa történelmét az iskolában, és nem tévesztik össze Budapestet Bukaresttel. Tudniuk kell, hogy itt nem egyszerûen két nemzet etnikai ellentétérõl van szó. Itt sokkal többrõl van szó. Arról van szó, hogy a szerbek - más balkáni keresztény népekkel együtt - 500 évig éltek oszmán, mohamedán elnyomás alatt, amelyben az albánok nagy része a másik oldalon állt. A gyûlölet ilyen régi. Amikor a törököket végre sikerült kiszorítani a Balkánról, azzal a feltétellel tûrték el Szerbiában az albánok, Bulgáriában a töröknek nevezett nép, Görögországban ugyancsak az albánok jelenlétét, hogy csöndben maradnak, nem kérnek politikai jogokat maguknak. Szomorú állapot, de 100 éven keresztül így volt. A legtöbb politikai joguk a mohamedánoknak még Jugoszláviában volt, ha Bulgáriához vagy Görögországhoz hasonlítjuk a helyzetet. Akik most a tûzzel játszanak, nem gondoltak arra, hogy ez a tûz más országokra is kiterjedhet, és nem csak katonai konfliktus formájában. Aki járt Bulgáriában, az tisztában van azzal, hogy ott a lakosság tizedét kitevõ török kisebbség tökéletes jogfosztottságban él. Ezt félve és szótlanul tûrik. Mi történik, ha megjön ott a törökök hangja, és õk is fegyvert fognak? Még igazuk is lesz. A nyugati világ nyilván helyes politikát követett azzal, hogy támogatta Rugovát, és támogatta a szerb demokratikus ellenzéket Milosevicsékkel és Seseljékkel szemben. Amikor azonban ejtették a szerb demokratikus ellenzéket és Rugovát, és az albán fejvadászok oldalára álltak, végzetes hibát követtek el. Ha ennek a folyamatnak nem vetnek véget, akkor a Balkánon évtizedeken át az albán, a szerb, a horvát, a bolgár, a macedón és nem tudom milyen fejvadászok háborúja fog folyni. Mindenki háborúja mindenki ellen. És ezt a háborút szerzõdésekkel nagyon nehéz lesz megállítani. Mert hiszen a helyzet ismerõi azt sem gondolhatják komolyan, hogy egy albán vagy egy szerb fegyveres nagyon komolyan fogja venni a politikai vezetõk által aláírt szerzõdéseket.

Bárdos Féltoronyi Miklós geopolitológus (Leuweni Katolikus Egyetem):

Én nem Budapesten élek, hanem Brüsszelben. Ez nem érdektelen. Nem Magyarországról, hanem Brüsszelbõl, a NATO látszólagos központjából szagolom az ügyeket. Néhány pontot érintenék. Az elsõ pont, hogy az egész balkáni térségben - de másutt is - az a nagyon furcsa történelmi és földrajzi helyzet, hogy több népnek van igénye ugyanarra a területre. Ezt lehet látni Baszkföldön, Kurdisztánban, Észak-Írországban stb. Az Oroszország és az Európai Unió közötti térségben, ebben a Köztes-Európában ez nagyon gyakori volt a század elején. Most már kevésbé gyakori, de még mindig van egy csomó ilyen terület: Erdély, Bulgáriában az összes török vidék, a volt Nagy-Jugoszlávia területén, Görögországban, Törökországban lehet találni ilyen területeket. Ebbõl a szempontból nyilvánvaló, hogy a koszovói helyzet miért tragikus.

Áttérek a második pontra. Nem tudom, hogy Csapody jelen van-e, én csak hírbõl ismerem, személyesen nem találkoztunk. Csapodynak igaza lett. A NATO-elleneseknek tragikus módon igazuk lett. Miért? Mert tizenegy nappal az után, hogy Magyarország belépett a NATO-ba, Magyarország frontországgá vált. Ezt próbálják többen tagadni. Figyelem, hogy milyen szorgalommal próbálják ezt Magyarországon tagadni. Frontország lett, háborús viszonyban van Magyarország. Ezt nem sikerült elkerülni, de talán ez is volt, amit akartak. Miért van ez? Kifejezetten amerikai szempontok alapján beszélek, nagyon kevéssé helyi, magyarországi szempontok alapján, mert azok kevésbé érthetõk. Amerikai szempontból ebben az elmúlt tíz évben, és különösen az elmúlt hetekben voltak egyrészt taktikai célok, másrészt stratégiai célok. A taktikai célok jól láthatóak. Az elmúlt tíz évben többféleképpen próbált az amerikai vezetés (elõször Bush, azután Clinton) az említett köztes-európai térségben támaszpontokhoz jutni. A támaszpontoknak háromféle megszerzése volt. 1. Megállapodtak a légi, illetve tengeri kikötõk szabad használatában. Ez vonatkozott Magyarországra rögtön kilencvenegyben, vonatkozott Albániára, az óriási albán kikötõhasználatra stb. 2. Kiterjesztették a NATO-t. Ezt ismerik. 3. Taktikai módon próbálták meg a támaszpontrendszert kiépíteni, amit szintén ismernek Magyarországon, Taszár formájában. De Taszárt megelõzte a nagy légitámaszpont Észak-Albániában. Aztán jött a boszniai Tuzla, azután jött három macedón támaszpont. Tegnap kisült, hogy Albániában szárazföldi támaszpontok is vannak. Ha végignézi az ember a köztes-európai térséget, a balti államokat leszámítva (habár ott is vannak amerikai tanácsadók kilencvenkettõtõl kezdve) az egész térségben megvan az összes szükséges támaszpont, amit egy amerikai hadsereg el tud képzelni magának. Kivéve egyet, és ez elég nagy hiány: a pristinai támaszpontot. Koszovóról tudni kell, hogy ott vannak bányák, gazdasági érdekek stb. De a repülõtere az igazán érdekes Pristinának, amit nem bombáztak az amerikaiak az elmúlt napokban. A várost bombázták, de a repülõteret nem bombázták. Mert a repülõtér, tudomásom szerint, a Balkán legnagyobb katonai repülõtere. Ez egy nagyon értékes valami, és ez még hiányzik a támaszpontok sorából. Szerintem ez a repülõtér az egész balkáni háborúnak az elsõdleges célja.

A NATO-ban nagyon mélyremenõ viták, tárgyalások folynak két kérdésrõl. Egyrészt arról, hogy a NATO különbözõ európai országai elfogadják-e vagy sem, hogy a NATO a saját területén kívül mûködjön. A másik pedig az, hogy a NATO ne védelmi szervezet legyen, hanem az érdekeit védõ szervezet. Ez egy pici különbség a szóhasználatban, de a kettõ között óriási hadászati különbség van. Mert a védelmi szervezet azt jelenti, hogy egy esetleges támadás esetén a NATO-országok gyorsított tárgyalásba kezdenek, hogy megvédjék a saját területüket. Természetesen semmiféle garancia nem létezik ennek a sikerére. Csak a magyar kormány számára van „NATO-garancia”, a valóságban nem létezik semmi ilyesmi. De ez egy nagyon fontos dolog volt, mert végsõ soron a területi védelmet biztosította. Most a területvédelembõl ki akarnak lépni. Kilépnek a területrõl, ha nincs is támadás, hanem egészen egyszerûen a NATO-érdekek képezik a játszmát. Mindez létrejött anélkül, hogy tárgyaltak volna a diplomaták. Ez az elsõ ausztriai összejövetelen ENSZ fölhatalmazással történt, azt még valahogy ki lehet magyarázni. De most a koszovói esetben a NATO európai országai egyértelmûen és egyhangúlag elfogadták az amerikai javaslatot, hogy nem védelmi szerv a NATO, és hogy NATO-érdeket védenek Koszovóban. Ez egy borzasztó, nagyon súlyos dolog, mert azt jelenti, hogy a NATO alaptermészete megváltozott. Bizonyos mértékig önkényesen fölfogható NATO-érdekek függvényeképpen bármikor és bármilyen háborús kezdeményezés történhet. A NATO és a Varsói Szerzõdés védelmi szervezetek voltak. Most viszont új szervezettel állunk szemben: a NATO természete alapvetõen megváltozott. Ez egyértelmû a koszovói helyzetben, és ez taktikailag nagyon fontos volt.

További taktikai meggondolás volt az elmúlt tíz évben a jugoszláv hadsereg fölmorzsolása. Ez tovább folyik, még nem nagy sikerrel, de folytatódik. Ez a hadsereg gyengül, és egyre gyengébb lesz.

Vegyük szemügyre a stratégiai meggondolásokat. Szerintem három stratégiai meggondolás van a balkáni háború mögött. A legfontosabb: megmutatni Nyugat-Európának, hogy neki nincs önálló külpolitikája, nincs önálló biztonságpolitikája. Teljesen függ az Amerikai Egyesült Államoktól. Valószínûleg ez a legfontosabb célja az elmúlt tíz év háborújának. Brüsszelben nyilvánvalóan látjuk, hogy a XXI. századra az Egyesült Államok szempontjából nézve a tényleges ellenfél, amely nyomást gyakorolhat az Egyesült Államokra, egyrészt az Európai Unió, ami már ma is majdnem kétszerese gazdaságilag az Egyesült Államoknak, másrészt természetesen Kína.

A második stratégiai kérdés: Oroszország. Nevezetesen: Oroszországnak megmutatni, megmondani, hogy maradj ott, ahol vagy, Onnan ne lépj ki. Ez éktelen sikerrel történik. Ha követjük az elmúlt tíz év történelmében, hogy Oroszországnak mi a helyzete Köztes-Európában, akkor rádöbbenünk, hogy az amerikai diplomácia és az amerikai katonai terjeszkedés óriási sikerrel mûködik.

A harmadik stratégiai cél abból fakad, hogy Kína is jelen van. Kína számára is lecke az egész balkáni amerikai politika. Azt hivatott bizonyítani - aláhúzva és sikerrel -, hogy bár az amerikai diplomáciának nagyon balek fogásai vannak Európán kívül (ezt jól be lehet mutatni Afrikában, Latin-Amerikában, Délkelet-Ázsiában stb.), de Európában, sõt az eurázsiai kontinensen az úr Amerika, és ezt Kínának is tudnia kell.

Nézzük a következményeket.

Volt egy pici álomkép, remény - amiben én is éltem a kilencvenes évek elején -, hogy az ENSZ mûködõképessé fog válni. Ez a remény hiú reménnyé vált, és ez nagyon szomorú dolog a világ összes demokráciái és demokratái számára.

A második következmény, hogy az amerikai stratégia Köztes-Európa tizenkilenc országában - Oroszország és Európai Unió között - a belsõ demokrácia gyengülését is elõsegíti. Egy olyan folyamat elõtt állunk, amely jól ismert Latin-Amerikából, ahol a XIX. század végén és a XX. század elején a demokrácia fölmorzsolódott formálisan. Ennek már sok jele van Köztes-Európában. A különbözõ kormányok, Lengyelországtól Bulgáriáig, állandóan megerõsítik a rendõrségi és katonai hatalmat. Bizonyos értelemben még demokrácia van, még vannak szabad választások. Ezt igyekszünk elfelejteni - a magyar lapokat olvasva, hasonlóan a nyugati lapokhoz - Miloseviccsel kapcsolatban. Meg kell lepõdni, de Milosevics egy demokratikusan megválasztott államelnök. Habár csak 41 százalékot kapott a választáson, de Clinton sem kapott többet soha az életében. Úgyhogy õ nem tudom mennyivel demokratikusabb. Hogy mind a kettõ háborús bûnös nemzetközi jogilag, abban is hasonlítanak egymásra.

Az amerikai stratégia harmadik következménye valószínûleg a legsúlyosabb. A Külügyi Intézetben fölhívták arra a figyelmet, hogy felejtsük el az ENSZ-et, tételezzük fel, hogy a NATO humanitárius okok miatt lépett közbe a Balkánon. Ettõl még marad az a súlyos tény - mint II. János Pál pápa mondta -, hogy egy agresszív, imperialista jellegû misszióról van szó, ahol egy ország elhatározza, minden látható jog nélkül, hogy a másikat elkezd bombázni. Anélkül, hogy a másiknak nagy védekezési lehetõségei volnának, ami persze erkölcsi szempontból is fölvet kérdéseket. De ha a Külügyi Intézet szellemében nézzük a bombázás száraz tényét (vagyis nem nagyon gondolkodunk arról, hogy jogos vagy nem jogos), akkor is nyilvánvaló, hogy a nemzetközi kapcsolatokban a precedensek a fontosak. Mit tehetünk, ha holnap Oroszország elhatározza, hogy az orosz kisebbségért Ukrajnában közbelép, Észtországban közbelép, vagy azt mondja, hogy a török kisebbséget Bulgáriában elnyomják, és ezért az orosz csapatok oda bevonulnak? Nem egészen tudom, hogy milyen érvünk lenne azt mondani, hogy az oroszok csúnya emberek. Elfogadtuk, Magyarország elfogadta, egy demokratikus kormány elfogadta, hogy hadi viszonyban álljon a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal. Számomra ez a legsúlyosabb.

Harsányi Iván történész:

Az elmúlt két hét eseményeinek a legfontosabb tanulsága valószínûleg az, hogy napjainkra a háború tökéletesen alkalmatlanná vált bármilyen politikai cél sikeres elérésére. Ezért nem halaszthatjuk tovább, hogy állást foglaljunk ebben a kérdésben. Egyrészt követeljük a jelenlegi háború azonnali abbahagyását, és napirenden tartjuk a háború teljes kitörölését az emberiség életébõl. Természetesen tudom, hogy a közelebbi cél elérése is fényévnyi távolságra van a gyakorlati sikertõl. De ahogy Umberto Eco még az öböl-háború kapcsán megfogalmazta Carlo Collodinak Pinokkió, a fából faragott kisfiú történetével kapcsolatban: Pinokkió mellett mindig ott volt Grillo Parlante, a Szóló Tücsök, aki tulajdonképpen a saját lelkiismerete volt. És igaz, hogy Pinokkió nem mindig hallgatott rá, de Szóló Tücsök azért nem spórolhatja el, hogy megszólaljon. Egészen egyszerû volt a kérdésfeltevés a mostani ostromlók részérõl: azt mondták, hogy meg kell akadályozni a koszovói etnikai tisztogatást. Ehhez légitámadásokat kell intézni, és ezzel az eszközzel elérhetõ ez a cél. Ezzel kapcsolatban két lehetõségünk van. Az egyik lehetõségünk, hogy komolyan vesszük: ez volt az akció célja. Ha komolyan vesszük, azt kell mondanunk, hogy azoknak, akik ezt komolyan gondolták, a leghalványabb fogalmuk sincs általában a társadalmak és ezen belül a délkelet-európai társadalmak reagálásának a mechanizmusairól. Ennélfogva roppant veszélyes a világra nézve, hogy ilyen horderejû döntéseknek a lehetõsége van a kezükben. A másik lehetõségünk, hogy élünk a gyanúperrel: más céljai vannak a bombázásnak. Már elhangzott egy utalás az amerikai-európai kapcsolatra, nevezetesen, hogy Amerika Európa megtörése céljából csinálja ezt az egészet.

Rá szeretném terelni a figyelmet egy-két olyan momentumra, ami talán ilyen hangsúllyal még nem szerepelt. Itt van mindjárt a Milosevics-kormányzat megdöntésének a kérdése. Clinton elnök a saját szavaival elmondta. hogy ez is egy cél. Milosevics személyéhez persze szörnyûségek köthetõk, éppúgy, mint más délszláv államok egyes személyiségeinek a személyéhez, akikrõl valamilyen okból most kevesebb szó esik, korábban is kevesebb szó esett. Akármi legyen a véleményünk Milosevicsrõl, itt tulajdonképpen a korlátozott szuverenitás doktrína újólagos bevezetésérõl van szó a nemzetközi életbe. Clintonyev doktrína született, és ez a Clintonyev doktrína semmiben sem különbözik korábbi változataitól.

Egy második mozzanat, amire szeretnék rámutatni, hogy a háborúban az Egyesült Államok önhatalmúlag és félreérthetetlenül megkezdte az 1945-ben San Franciscóban kialakult nemzetközi rendszer fölszámolását. Egyoldalúan megkezdte, és senki sem tagadja, hogy ez az akció ellentétes a Biztonsági Tanács jogköreivel. Legfeljebb mentegetik ezt az akciót. Az ENSZ reformjáról diplomáciai csatornákon évek óta konstruktív vita folyt. Most ezt a vitát a rakéták folytatják, és a spirituális becsapódási körzetük elsõsorban New York, a világszervezet központja.

A harmadik szempont, amire szeretnék utalni: az egyik fontos cél, hogy végleg megtörjék Oroszország amúgy is csak omladékaiban létezõ világstratégiai pozícióját és politikai befolyását. Mindenesetre demonstrálták teljes tehetetlenségét az érdekeit sértõ nemzetközi eljárásokkal szemben. Ebben csak a tényleges erõviszonyok manifesztálódnak. De annak szerintem határa van - és ez nagyjából független Oroszország potenciáljától -, hogy meddig lesz hajlandó lenyelni a békát ebben az ügyben. Ha ez interkontinentálisan nem sok port kavar is fel, itt a térségben sokféle problémát okozhat. Abban a békés hadjáratban, ami nálunk a népszavazás elõtt a NATO-ra adott igen érdekében folyt, fontos érv volt, hogy a NATO még soha senkit nem támadott meg. Ez tényleg így volt. Még azok az atlanti intervenciók is, amelyekben NATO-országok voltak érdekeltek - Kongó, Panama, Grenada, Falkland-szigetek -, nem a NATO-tól indultak ki. Tehát ez igaz volt. Attól tartok, hogy még mindig igaz. Tudniillik annak ellenére, hogy most ugyan a NATO kollektíve, 19 tagállammal foglalt állást a háború mellett, kérdés, hogy megtört-e ez a hagyomány. Igazából - kisebb-nagyobb expedíciós erõktõl és logisztikai segítségtõl eltekintve - egyetlen nagyhatalom lép színre a NATO kulisszái mögött. Tehát ez a szempont is felvethetõ a kérdésben.

Ezen az összejövetelen az azonnali állásfoglalás szükséglete háttérbe szorítja a háború alaposabb történeti elemzésének a szempontját. De a történtek fényében már sokáig ez sem halogatható. Ebben a pillanatban azonban az a feladatunk, hogy minden handabandázás nélkül tartsunk tükröt a háború mindenhatóságában vakon hívõ, rakétázó erõk szeme elé. Pinokkió persze ma megteheti, és nem titkolt presztízsszempontjai is azt diktálják, hogy nem hallgat a Szóló Tücsökre. De emlékeztessük rá, hogy Collodi meséjében, amikor ezt tette, hosszú szamárfülei nõttek.

Jemnitz János történész:

Törtészként csak pár szóval nyúlnék vissza a múltba, mert jelen pillanatban nem ez áll jelen találkozó és az egész közvélemény érdeklõdésének a középpontjában. A történeti hátrapillantásnál elsõsorban azt hangsúlyoznám, hogy azok a népek, akik most érintve vannak, hosszú ideig békén éltek együtt. Mélyebbre vissza lehetne és kellene nyúlni, ahol a pozitív és a negatív tendenciák egymás mellett kimutathatók. Ennek a történetiségnek érdemes lenne egy külön konferenciát a közeljövõben szentelni. Ez egy másik kérdés, most vegyük le a napirendrõl. De szükséges lenne, mert nagyon el van tájékoztatva ebben a kérdésben a közvélemény.

A második kérdés, amire azonban mégiscsak rá kell világítani, az a külön magyar felelõsség. Itt megint van pozitív hagyomány. Aláhúznám, mert volt 1914-ben, volt nemcsak Teleki, hanem egy szélesebb mozgás az ellen, hogy Magyarország úgy kerüljön be a II. világháborúba, ahogy belekerült. Ezeket érdemes lenne pozitív és negatív tanúságként szintén felidézni. De a magyar felelõsség természetesen óriási, és ilyen vonatkozásban a jelen valóság rendkívül szomorú.

Rendkívül fontos a sajtó szerepe és felelõssége, amelyik a közvéleményre erõsen hatott, ami azután visszahatott a kormányokra. Ez vonatkozik az amerikaira, de az európaira is nagyon keményen, és ugyancsak ez érvényesült a magyar térfélen is. Ismeretes, hogy a sajtó hogyan reagált annak idején Napóleon partraszállására, ami azzal kezdõdött, hogy az emberevõ partra lépett, és azzal végzõdött, hogy a császári felség bevonult Párizsba. Ugyanez kíséri végig jelen pillanatban a rádió, a televízió és a nyomtatott sajtó nagy többségének reagálását. Egy idõben mint albán szélsõségesekrõl írtak azokról, akik ma már zömében mint felszabadító hadsereg jelennek meg. Hol van ennek az ellensúlya? Milyen lehetõségeink vannak? Nyugaton erõsebb ennek a propagandának az ellenszele, Nyugat-Európára, és nem annyira az Egyesült Államokra gondolok. Mert mondjuk az angol parlamentben sokan szólaltak fel, aminek itt a magyar sajtóban és közvéleményben nemigen lehetett meg a tükörképe. Errõl nem adnak képet. De például Tony Benn, aki többszörös angol miniszter volt, és jelenleg az angol munkáspárti balszárny vezetõje - még mielõtt beindult volna az egész szörnyûség - elmondta, hogy ez nemcsak a szerb népnek lesz tragédia, hanem az albán kisebbségnek is tragédia lesz. Persze nem sikerült feltartóztatni az eszkalációt. De a figyelmeztetõ szavak elhangzottak. Nagyon szomorú, hogy itt nálunk nem adtak ennek visszhangot. Ugyanõ felvette azt is, hogy ha - mint mondják - Szerbiában humanitárius támadás folyik, akkor a Vöröskeresztnek cirkálókat és bombázókat kellene adni, hogy ezek után a Vöröskereszt is a NATO mintájára tevékenykedhessen.

És itt kezdõdne a mi felelõsségünk. Én értem azt a megközelítést, hogy pillanatnyilag a NATO félretolta az ENSZ-et, de ezt nem kell tudomásul venni. Még akkor sem, ha kevés a pillanatnyi realitása, hogy mi megváltoztathatnánk a valóságot. De nem szabad hallgatni és a túlerõvel szemben is kell valamit tenni. Az összes lehetõségeket meg kell tudni lépnünk.

Krausz Tamás történész:

Sok írás jelent meg ennek a háborúnak a természetérõl, jellegérõl, okairól, de nagyon keveset olvashattunk olyat, amelyik vállalta volna annak az ódiumát - mert ez nem kockázat nélküli -, hogy nyíltan tiltakozási pozícióból fogalmazódik meg. Csak egy-két írótól, értelmiségitõl, és nem szakértõi pozícióból születtek olyan írások, amelyek emlékeztetnek Babits gondolatára. Tehát egyfajta erkölcsi elkötelezettség vezetett el oda, hogy emberek rájöttek: rosszul tették, amikor Magyarország NATO-tagsága mellett érveltek, szavaztak. Vagy nem számították ki a következményeket. Van néhány ember, aki képes volt bizonyos önkritikáig eljutni.

A magyar hatalmi elit történelmi tradíciója olyan, amilyen: évszázadok óta szervilissé verték a magyar hatalmi elitet. Ma ez a szolgalelkûség ismételten megnyilatkozik. Ki tudja, már hányadszor éljük meg, hogy a magyar hatalmi elit a legszolgalelkûbb Közép-Kelet-Európában. Akár a csehekkel, akár a lengyelekkel vetjük össze, mindig túlteljesít. És mindig csak utólag jut eszébe, hogy valami történelmi szörnyûséget követett el. Majd tíz vagy húsz év múlva fogja megbecsülni azokat az embereket, akiknek volt bátorságuk rámutatni, hogy itt egy perverz háborút támogatnak. Mert a probléma az, hogy ez egy perverz háború. Ez nem arról szól, amirõl a sajtóban beszélnek.

És ezzel rátérek a második problémára. A magyar társadalom miért hallgat? Mert el van hülyítve, szét van zilálva, morálisan le van rombolva a közvélemény és a magyar társadalom. Teljesen individualizált. Ezért nem ismerik föl, nem hajlandók fölismerni, hogy az egész világ Koszovó. Nem szerb-albán ellentétrõl szól ez a háború. Nem is szerb-amerikai ellentétrõl. És nem szerb-NATO ellentétrõl szól. Ez a háború egészen másról szól. Hiszen ez a háború bárhol kirobbanhat, és véletlen, hogy itt robbant ki. Ennél nagyobb etnikai konfliktusok léteznek a világban. A koszovói szerb-albán ellentét sok évszázados múltra megy ugyan vissza, de azért ez egy apróság a kurd-kérdéshez képest. Önmagában a kurd lakosság száma több mint a teljes szerb populáció. Miért nem ott avatkoztak be? Ott is beavatkozik a NATO, de a kurd nép ellenében.

Szisztematikusan lett ez a háború fölépítve. Tudatosan megkreálták nagyon komoly szakemberek, hogy hogyan lehet ezt a perverz háborút eladni. Ezt a háborút az Amerikai Egyesült Államok 1993 óta tervezi. Nem most döntötték el. Ez egy jól elõkészített, sokszorosan megfontolt, tipikusan az amerikai civilizációban rejlõ háború. Hadd utaljak David Halloway amerikai politológusra, aki a japán atomcsapás idõszakában azt mondta, hogy az atombomba az amerikai civilizáció terméke, és minden más kultúrától idegen. A XXI. század küszöbére érve egy új típusú háború köszöntött az emberiségre. Akár tetszik, akár nem, ez egy világháború. Sokan mondják, hogy jön a III. világháború. A III. világháború itt van. Nem tudjuk, hogy fog befejezõdni, de ami itt most elkezdõdött, az nem fékezhetõ meg. Ez a világ Koszovóról szól: arról, hogy az USA az új erõviszonyoknak megfelelõen most építi fel az új világrendszert. Ez nem megy vér nélkül. Itt a nemzetközi jogot félre kell tennie, ha a világhatalmi dominanciáját biztosítani akarja. Mást nem is tehet. Ezért van az egész képmutatás.

Ami itt zajlik, azért is megdöbbentõ, mert komolyan vettük 1989-nek egyfajta morális üzenetét. Mára látjuk, hogy ez kiürül. Szakértõk, kollégáim állnak oda a televízióba hazudozni reggeltõl estig, estétõl reggelig. Mintha tényleg õk is elhinnék, amit mondanak. Feladatuk az igazolása ennek a beteges, perverz háborúnak.

Az egész háború egy televíziós játékhoz hasonlít: a világ leggazdagabb országai elkezdenek lövöldözni kitalált célpontokra, védtelen lakosságra. Semmi nem múlik ezeken a célpontokon. Ráadásul le is telefonálnak a szerbekhez, hogy most ne menjetek ahhoz a hídhoz, mert az következik. Eljátsszák az egészet. Ez egy szimbolikus háború. Pár ezer ember belehal egy ilyen szimbolikus háborúba. Ez a háború arról szól, hogy a világ leggazdagabb és legagresszívabb országai hogyan tudják az új világrendet a saját dominanciájuk alatt megvalósítani. Ha ezt nem akarjuk így kimondani, akkor kezdünk össze-vissza hablatyolni az etnikai ellentétekrõl.  Ezek az ellentétek évszázadok óta léteznek, és most ezeket szisztematikusan kiélezik, fölhasználják. Aki azt mondja, hogy itt humanitárius katasztrófától mentik meg az emberiséget, azt is bíróság elé kellene állítani. Mert ez a legfõbb érv, hogy a lakosság értelmét és erkölcsi érzékét elaltassák. Jönnek bombával megoldani azt, amit ötszáz év óta nem sikerült bomba nélkül. A kérdést így teszem föl: oldottak már meg etnikai konfliktust valamikor bombákkal az emberiség történetében?

Kurd meghívott:

Ami Koszovóban jelenleg folyik, annak a célja nem egy etnikai probléma megoldása, hanem a nem az Egyesült Államok mellett álló politikai vezetés eltávolítása és az amerikai befolyásnak Jugoszláviára való kiterjesztése.

A világ különbözõ részein a koszovóinál sokkal nagyobb méretekben létezik etnikai konfliktus. Koszovóval összehasonlítva Kurdisztánban sokszorosan több ember él. És ott nem hogy autonómiát nem adnak, de a kulturális és a legalapvetõbb emberi jogokat sem adják meg a kurd lakosságnak. Ha összehasonlítjuk a két konfliktust, a kurdisztáni háborúban eddig mintegy ötvenezer ember halt meg. A kurd menekültek száma több millió. Miért nem foglalkozik a NATO a közel negyven millió kurd problémájával ugyanúgy, mint a koszóvói albánok problémájával? Miért nem tesz semmit az Egyesült Államok az embertelen körülmények között élõ kurdok érdekében? Miért nem támadja az USA a kurdokat megsemmisítõ török államot? Nagyon pontos választ adott ezekre a kérdésekre az Egyesült Államok Külügyminisztériuma. Azoknak a köröknek, amelyek össze akarják hasonlítani a koszovói és a kurd problémát, az Egyesült Államok hivatalos válasza a következõ. A két problémát nem lehet összehasonlítani, mert teljesen különbözõ dolgokról van szó. Jugoszláviától eltérõen Törökország demokratikus ország, a török állam demokratikus állam. Törökország NATO-tagállam.

Tisztán látható: ahol az érdekei úgy kívánják, az Egyesült Államok fellép, és az emberi jogokra hivatkozik. Ahol az emberi jogokat ténylegesen megsemmisítik, de az érdekei úgy kívánják, ott az Egyesült Államok a támadókat támogatja.

Jakócs Dániel irodalomtörténész:

Meg kell nézni, hogy a NATO, illetve a mögötte álló Egyesült Államok számára mi a probléma Jugoszláviával. Van egy Milosevics, tökéletesen mindegy, hogy hogy hívják. Mert ha nem õ van, akkor az õ helyébe ugyanolyan fog kerülni. A szerbek többsége ezt az embert fogja megválasztani, mindegy, hogy mi a neve. Ezt az embert és ezt a politikát a szerb nép többsége választotta meg. És ez a szerb politikus nem tetszett az Egyesült Államok vezetésének. Nem tetszett, mert nem úgy politizált, ahogy neki az amerikaiak parancsolták volna, hanem úgy, ahogy szerb választói akarták. Ezért elhatározták, hogy eltávolítják. Elõször megpróbálták eltávolítani békés eszközökkel, megpróbálták tömegtüntetésekkel, politika nyomással. Nem sikerült nekik. Ezért bevetették a katonai eszközöket.

Mi a NATO Jugoszlávia elleni támadásának az üzenete Magyarország számára? Számunkra az az üzenete ennek a támadásnak, hogy ha Magyarországon egy kormány nem olyan politikát folytatna, amilyet az Egyesült Államok elvár, akkor Magyarországgal ugyanúgy fognak elbánni, mint most Jugoszláviával. Nem a kormánnyal, hanem a magyar néppel. Ez azt jelenti, hogy a NATO politikája valamennyi közép-európai országban lehetetlenné teszi a belsõ demokráciát. A kialakult világpolitikai helyzetben nem lehet Magyarországon demokrácia, mert mihelyt egy kormány a magyar népnek a külsõ hatalométól eltérõ akaratát próbálná megvalósítani, elõször bekövetkezne a burkolt, majd a nyílt beavatkozás és erõszak. Jugoszlávia bombázásának ez az üzenete számunkra és egész Európa számára. Minél hamarább megértjük ezt, annál jobb. Gyakorlati jelentõsége persze pillanatnyilag nincs annak, hogy mi most ezt megértjük és kimondjuk. De ha majd megérti Európa, akkor annak lesz jelentõsége.

És még valami. Ne legyünk naivak. Ha a magyar Parlament azt szavazná meg, hogy a NATO nem használhatja a magyar légteret, a NATO akkor is fogja használni.

Forgács Iván esztéta:

Hallottuk, hogy a NATO természete alapvetõen megváltozott: a továbbiakban nem védelmi szervezet akar lenni, hanem az érdekeit védõ szervezetté terjeszti ki magát. Ebbõl az következik, hogy a hatalmi egyensúly és a békés egymás mellett élés korszaka után a háború törvényszerûen, megint teljesen elfogadható eszközzé válik bármilyen politikai konfliktus megoldására. Ha tényleg arról van szó, hogy a legerõsebb világhatalom és a legerõsebb világhatalom katonai szövetsége a világrend újrafogalmazására tesz kísérletet, akkor a mi pacifista „reálpolitikai” próbálkozásunk, hogy kérjük a bombázásokat leállítani, nem fog messzire vezetni. Ha a probléma ilyen globális szinten merül föl, akkor ne legyünk annyira naivak, hogy majd valahogy kisírjuk a humánus megoldást, mert addig sírunk, amíg belátják.

A magyar kormánynak az a stratégiai célja, hogy Magyarország a centrum államaihoz tartozzon. Ezen a szinten a magyar kormány nem követ el hibát, amikor belép a NATO-ba. Lehet, hogy ebben a globális politizálásban a centrum még kétszáz évig nyertes lesz, és gazdagodik. De totális demagógia az, hogy egyben humánus is lesz a nem-centrum államokkal szemben; az hogy nem lesznek véres háborúk a jövõben; az, hogy nem fog erõszakot alkalmazni, és demokratikus eszközökkel fogja a különbözõ konfliktusait rendezni. Nem tudjuk már ezt a demagógiát eladni a jövõben.

Az egyszerû magyar állampolgár a politikusok és a médiák mindennapos hazudozásai között próbál tájékozódni. Ennek a régen tartó hazugságfolyamatnak az egyik újabb megnyilvánulása a bombázások humanista tálalása. Kétségbeesetten igyekezhetünk kimutatni, hogy ez a két dolog összeegyeztethetõ. De ezt a két dolgot nem lehet összeegyeztetni, és dönteni kell, hogy elfogadjuk-e nagyon nagy távlati célban progresszív törekvésnek, hogy ehhez a hatalmi csoportosuláshoz tartozzunk, vagy valamilyen módon nem akarunk oda tartozni, és föl akarjuk venni vele a harcot. Ebben a helyzetben nem tartom helyesnek a kompromisszumos megközelítést. Valamilyen küzdelem valamilyen formában - úgy tûnik - morálisan nem elkerülhetõ.