Mocsáry József: Munkástanácsok a rendszerváltás után


Az én leckém az 1989 utáni munkástanács. Hadd kezdjem azzal, hogy a munkástanács egy nagy összefoglaló elnevezés, amelyben sok minden egybemosódik. Több minden van benne, egészen a munkástanácsnak nevezett jelenlegi jobboldali szakszervezetig. Ettől most elvonatkoztatva, lényegileg két különböző dolog jelenik meg munkástanácsként, és mivel a kettő keveredik, ez zavart okoz. A munkástanács egyrészt a munkások törekvése a munkástulajdonért az üzemen belül. Másrészt, amikor valamilyen politikai mozgolódás van, a munkástanács annak a képviselőjévé, megjelenésévé is válhat. Például 1956-ban a munkástanácsoknak a legnagyobb kiterjedtsége és szerepe az év végén, a visszavonulás politikai szervezeteként volt. Tömegesen voltak forradalmi bizottságok hétfőn, és szerdára munkástanácsoknak nevezték magukat, munkástanáccsá alakultak. Ez a két fő áramlat létezett 1956-ban, de 1989-ben is. A munkástanács mint politikai szervezet és a munkástanács mint a munkások spontán vagy nem spontán módon szerveződő mozgalma a tulajdonossá válásért. Számomra az a munkástanács, amelyik a munkások tulajdonossá válásáért, üzemi tulajdonáért küzd.

Miután 1989 a kapitalizmusra való áttérés rendszerváltása, fölmerülhet, hogy egyáltalán hogy gondoltunk arra, hogy itt munkástulajdon kiépítése történhet. Mondhatjátok, hogy naivak voltak azok, akik akkor közülünk ilyesmire gondoltak. Én nem úgy fogalmazok, hogy naivak, hanem hogy idealisták. Másfelől a rendszerváltáskor az SZDSZ azt állította, hogy az állami tulajdon leépítése egyik útjának a munkástulajdonba adást tekinti. Az MDF-nek és a kereszténydemokratáknak is volt ilyen programnyilatkozata. Ne tévedjetek, ez méz volt a madzagra. De volt. Tulajdonképpen, ezt fordítottuk vissza. Megpróbáltuk szavukon fogni őket.

Ha az 1989 utáni mozgalmat szélesebben fogjuk fel, ahogy ez ténylegesen történt, akkor három fölvonása volt. Az első fölvonás, hogy létrejött egy munkavállalói résztulajdonosi programbizottság, az MRP-bizottság, amelynek feladata az amerikai ESOP magyarországi meghonosítása. Amerikában 10-12 millió munkástulajdonos van, ezek egynegyede többségi tulajdonos, ellenőrző pakett tulajdonosa. Erre hivatkoztunk. Tehát még a rendszerváltás előtt létrejött egy bizottság, amelynek Bokros Lajos is a tagja volt. Később ismertté vált név. A szakszervezet engem delegált. Lukács János, egy ezzel a témával foglalkozó szociológus volt még a bizottság tagja. Az elnöke pedig Grósz Károly és Németh Miklós megbízható kádere, aki akkor még többször is a marxizmusra hivatkozott. Az érdekesség kedvéért mondom a nevét, biztosan hallottatok róla. Martonyi Jánosnak hívják.

Először ez a bizottság jött létre, és elkészített egy anyagot arról, hogy a törvényprogram-csomagba belekerüljön egy MRP rész, és a rendszerváltáskor az állami tulajdon egyik hivatalos leépítési útja legyen a munkástulajdonba adás. Magát az anyagot - Bokros Lajost idézve - elnökünk elszabotálta. Nem került bele a törvénybe.

Ezek után kezdtünk el néhányan elgondolkodni a közben spontánul megindult munkástanács-mozgalomról. Ha felülről nem megy, próbáljuk meg alulról! Persze az első munkástanácsokat ne komplett munkástanácsoknak képzeljétek. Mert például az első, amelyikkel beszéltünk - a balassagyarmatiak -, a gyáregységnek a nagyvállalatból való kiválásáért alakult. Egy másik - a budapesti Mezőgép - a vállalati csődből akart kimenekülni. Voltak, ahol az igazgatót akarták leváltani. Szóval ilyen helyi ügyekben született a munkástanács. Utána segítséget kért, jelzett fölfelé a szakszervezettől. Sípos Szabolcs jelentkezett nálam, az építők alelnöke, Hódi Zoltán a vasasok alelnöke. A Baloldali Alternatívától is érkezett jelzés, hogy segítséget kérnek. A Baloldali Alternatíva kötött össze engem Thoma Lászlóval, aki a munkástanács témájával foglalkozó kutató volt. Kimentünk Balassagyarmatra és mentünk tovább. Az első ügyek után azután indultak a továbbiak. Mikor kimentük, olyan gondjaik voltak - mivel helyi problémáikra születtek -, hogy miképpen tudnák magukat legalizálni. Mondtuk, hogy vonják magukhoz a vállalati tanács hatáskörét. Azután a vállalatkiválás ügyében Pál László - aki akkor az ipari államtitkár volt - segítségével született egy kormányrendelet, amelyik lehetővé tette, hogy a gyáregység vezetője és a munkavállalók kiléphetnek. Ha a vállalatvezetés nem járul hozzá, akkor az Ipari Minisztérium, Pál László dönt. Nem árt, ha ezekről az emberekről megemlékezünk, mert sokat tettek.

1989. december 2-án a szakszervezetek oktatási központjába a Baloldali Alternatíva összehívta a munkástanácsok első parlamentjét.  Mi adtuk neki a névsort. Ekkorra létezett az országban vagy tíz megalakult munkástanács, amelyik gyakorlatilag már átvette a hatalmat. Háromszor annyi még csak szerveződött. 1990. február 24-én összejött az első országos parlamentje a munkástanácsoknak, megalakult az első Munkástanácsok Országos Szövetsége és megválasztották az elnökséget. Somlai Lajos lett az elnök. Egyébként ezen a tanácskozáson Bokros Lajos keményen a munkástanácsok mellett szólalt fel. Tulajdonképpen három „mozgalom” is létezett ekkor. Volt egyszer az élő mozgalom, aminek volt tíz, hatalmat átvett munkástanácsa, és vagy hat szerveződő tagja. A másik volt a Rácz Sándoréké. Rácz Sándor a budapesti munkástanács 1956-os elnöke. Ez - hogy tréfáljak – inkább egy 1956-os munkástanácsok klubja volt. Hetente, kéthetente összejöttek az 56-os munkástanácsok egykori elnökei, tagjai. Megbeszélték, hogy a munkástanács-mozgalom milyen nagyszerű dolog. Meg kell mondani, hogy Rácz Sándornak ebben az időben nagyon pozitív volt a szerepe. Egyértelműen elkötelezte magát, hogy a munkástanács a munkástulajdon szerve, és amelyik nem az, az nem munkástanács. A harmadik a Palkovics-féle. Amikor az MDF rádöbbent, hogy a munkástanácsok szerveződése komoly mozgalommá vált, amelyikkel számolni kell, és gyorsan terjed, akkor megszervezte a Bem rakparton a székházban a saját munkástanács-mozgalmát, ami Palkovicsból és egy gépírónőből állt. Azután kezdeményezték, hogy egyesüljön a három mozgalom. Az én álláspontom - és hadd tegyem hozzá, hogy Rácz Sándor velem tartott -, hogy elég széles az út, elférünk rajta hárman is. Akkor érdemes egyesülni, ha már lesznek. Megpróbálták felajánlani Rácznak, hogy legyen az elnök. Mondtam, én benne vagyok, de ezt ő nem akarta. Palkovics pénzt, paripát, fegyvert ígért: lesz gépkocsi, ellátmány, iroda. Voltak más ígéretei is, miután közben megalakult az Antall-kormány: ha nem egyesültök velünk, akkor széttaposunk benneteket! Megkezdődött az alku folyamata. Thoma - a bölcs kompromisszum híve - rábeszélte az elnökséget, hogy egyezzenek meg Palkoviccsal. Azután lejátszódott Palkovics és az élő mozgalom egyesülése. A végén a dolog oda vezetett, hogy fölálltam az asztaltól, hogy ebben én nem veszek részt. Megkezdődött egy háború. A háború csúcsán eljutottunk oda, hogy Palkovics már csak két szavazattal tudta megúszni a közgyűlést. Pedig ő közben mint elnök bőven szervezte a munkástanácsokat. Ezek olyan munkástanácsok voltak, hogy az MDF-hez közel álló igazgató összeszedett tíz embert, aki megalapította és bejelentette az üzemi munkástanácsot, és kaptak egy szavazati jogot a közgyűlésen. Ennek a „háborúnak” volt egy másik oldala is. Nevezetesen, hogy a tényleges munkástanácsok elkezdtek külön összejönni, és megalakult egy másik munkástanács-mozgalom, amit úgy hívtak, hogy pártfüggetlen munkástanácsok. Engem választottak elnöknek. Palkovics megtartotta a szavát: rövidebb-hosszabb távon széttaposták a működő munkástanácsokat. Beleértve a pártfüggetleneket is. Most azt mondhatnátok, hogy hülyeség volt az egész. Minek kellett háborúzni?! Nem ilyen egyszerű. És most etikai magaslatra emelkedem: az ember inkább verekedésben bukjon el, minthogy önként félreálljon. De van egy ennél komolyabb érvem is. Mint a búvópatak, a munkások vágya az üzemi tulajdonra újra új áramlatot vett.

Közben az MRP sem tűnt el egészen - bár egy ideig a munkástanácsokat tekintettük a fő feladatnak, amivel foglalkozni kell. De azért a másik vonal is ment, és úgy voltak vele Antallék, hogy az MRP-nél szintén vigyázni kell. A szakszervezet nevében én vettem részt a parlamenti bizottság tárgyalásain MRP-ügyben. A parlamenti bizottság eredeti javaslata úgy hangzott, hogy az állami tulajdon privatizációjánál öt százalékot kell a munkásoknak adni, féláron. Hál’ Istennek, az államtitkár, aki képviselte a kormányt, nem olvasta el rendesen a javaslatot. A bizottságból úgy jöttünk ki, hogy tíz százalékot féláron, vagyis öt százalék. Ha utána elolvasta, akkor már késő volt, mert a parlamenti bizottság bezárt. Közben nem MRP alapon, hanem anélkül, a magánember privatizációjára készült törvény alapján is a tulajdonukba vettek néhány vállalatot a munkások. Székesfehérváron egy tanácsi építőipari vállalatot. A Gyulai Bútorgyárat. Az Abaúj Bútorgyárat. Meg kell mondani, hogy egy SZDSZ-es újságírótól óriási segítséget kapott az MRP mozgalom, amennyiben fölháborodott cikket írt, hogy milyen alapon lett a Gyulai Bútorgyár a munkavállalóké. Honnan volt rá pénzük? Egy közgazdász vándorgyűlésen meg is mondtam neki, hogy nagy hálára kötelezte az MRP mozgalmat. Mert ennek a cikkének a megjelenése után a Gyulai Bútorgyár telefonja elkezdett égni: Hogy csináltátok, hova forduljunk segítségért? Jelenleg úgy állunk, hogy az MRP mozgalom, mint búvópatak alaposan kibújt a földből. Kb. 200-220 cégnél van jelenleg MRP. Nyolcvanezer ember lett munkástulajdonos. És ennek a nagyobbik fele többségi tulajdonos. Nem kizárólagos, de többségi tulajdonos. Egy nagyon komoly mozgalom jött létre. Közben folyik a lefaragásuk is, most mintegy hatvanezren lehetnek az én becslésem szerint.

Annak idején az Antall-kormány hozott egy MRP- törvényt, egy csonka MRP-törvényt. Az eredetileg elkészült MRP-törvényt alaposan lerontották és alkalmassá tették visszaélésekre. 1992 augusztusában lépett életbe ez a csonka MRP-törvény. 2002-ben - Kiss Péter javaslatára - a kormány megbízást adott az MRP-törvény módosítására, ami 2003-ban került a parlamentbe, törvénybe iktatásra. Érdekes dolog, hogy összesen három SZDSZ-es és két MDF-es tartózkodott, illetve szavazott ellene. Úgy érezték, nem népszerű dolog a munkástulajdon ellen nyilvánosan szavazni. Hadd fejezzem be azzal, hogy jelenleg azért lobbizunk mint szövetség, hogy mivel a privatizáció leállásával a munkástulajdon is leáll,  egy újabb munkavállalói tulajdont támogató törvényt kellene hozni.