Bartha Eszter: Munkástudat - 1989


Az én témám nem annyira magával 1956-tal foglalkozik, hanem már ugrottunk az időben jó sok évet. Leginkább 1989-re van kihegyezve az előadás, de szó esik valamennyire a rendszerváltás utáni munkástudatról is. Érdekes megnézni, hogy élték meg 1956-ot vidéken – én Budapesttel nem foglalkoztam. A győri Rába Magyar Vagon- és Gépgyár anyagait kutattam. A források kettősek: írásos dokumentumok, illetve interjúk. Nem különösebben meglepő, hogy a levéltári forrásokban meg a pártanyagokban semmilyen utalás nincs a munkástanácsokra. Az üzemi demokráciára van, arról majd fogok néhány szót szólni. Az viszont érdekes tapasztalat, hogy az interjúalanyok emlékezetében sincs semmilyen nyoma a munkástanácsoknak, semmilyen nyoma az önigazgatásnak. Összesen harminc emberrel készítettem interjút, akik a gyár egykori munkásai. Az interjúk 2002-2003-ban készültek ötven és hatvankét év közötti emberekkel. Egy-kettő volt, aki negyvennyolc éves, de kellett, hogy a nagy többség már észrevegyen valamit 1956-ban. Mondom, ez Győr, lehet, hogy Budapesten egész más volt.  Itt 1956 emléke az, hogy „ruszkik haza”, meg az, hogy sokan emigráltak, de hogy munkás-önigazgatás vagy munkástanács - ebből semmi. 1989-ben sem merült fel, hogy lehetett volna egy másik alternatíva. Mindegy volt, hogy ezek az emberek baloldaliak, vagy jobboldaliak, ez nem játszott szerepet. Nem volt tudomásuk arról, hogy lehetne másképp. Ez mindenféleképpen egy konklúziója az interjúzásnak.

A levéltári anyagokból idéznék egy keveset. Ezek a szövegek az üzemi demokráciára vannak kihegyezve - a munkástanács nem került szóba. 1972-ben készült egy jelentés, „a munkásosztály helyzetéről szóló, megyei kb-s pártszervek határozatai végrehajtásának főbb tapasztalatai.” című hivatalos jelentés. „A munkásosztály nagyobbik része nem érzi magát vezető erőnek, tulajdonosnak, mert több esetben a munkahelyén észlelt hiányosságok, tapasztalt fogyatékosságok zavarják a tisztánlátását.

Például, ahol nem kérdezik meg, nem veszik figyelembe a véleményüket, nincs beleszólásuk az üzemi feladatok eldöntésébe, csorbát szenved az üzemi demokrácia, a vezetők és a munkások jövedelme között indokolatlanul nagyok a különbségek, stb. Sok helyen a munkások úgy érzik, hogy csak a munkához van joguk.” Hangsúlyozom, ez egy pártdokumentum, amit nyilván Pestre küldtek.

Egy érdekes, egészen más jellegű idézet 1975 márciusából egy információs jelentésből. „Az a meggyőződése dolgozóinknak, hogy ilyen magas színvonalú, jól szervezett és tényleg a problémákkal őszintén foglalkozó értekezlet megyénkben még nem is volt. Nagyon meglepő az a tény, ahogy ott egyszerű dolgozók elmondták véleményüket a saját területükről, de megyei és országos gondokról, problémákról is. Főleg meglepő volt, hogy több fizikai dolgozó mondott okos véleményt.” Azt hiszem, ezt nem kell kommentálni.

Szintén egy 1972-es jelentés párttagokkal való elbeszélgetésről. A tapasztalatok arról, hogy a tudományos-technikai forradalomban mi történik a munkásosztály vezető szerepével. „Sokan azt gondolják, hogy a tudományos-technikai forradalommal a munkásosztály egyre inkább elveszíti a vezető szerepét, és a politikai vezetést átveszi a műveltebb közgazdász, mérnök és értelmiségi réteg. Néhányan még pesszimistábban fogalmaznak a munkásosztály jövőbeni vezető szerepéről, mert azt gondolják, hogy a tudományos-technikai fejlődéssel a társadalmat egyre inkább a gazdasági és a műszaki értelmiség fogja irányítani.” A jelentés szerint sok értelmiségi osztja ezt a véleményt és lenézi a munkásosztályt. Olyan vélemények is vannak az értelmiségiek között, hogy a tanulás hiánya alkalmatlanná teszi a munkásosztályt a vezető szerepre. Ezt a véleményt párttag értelmiségiek is osztják.

Egy dokumentum az üzemi demokráciáról 1984-ből, melynek címe: „Az üzemi demokrácia fejlesztése a Rába, az MVG és a Győr Megyei Állami Építőipari vállalatnál 83-84”. „Nem csak ezen az alapon van különbség lent a kritikai elemek gyakoribb volta, és fent a kritikai elemek kevesebb volta között. Egy bizonyos szinten, emberi, munkatársi körben sokkal tartózkodóbban az emberek a véleményük kimondásában, mint ahogy az lent van. Le kell vonni a konzekvenciát. A vélemények tartalmára rányomta a bélyegét az tény, hogy a csoport értékelését nem mindenütt egyeztették közlés előtt a pártcsoportbizalmival.” Ezt írja az előterjesztés. És egy idézet a vitából. „Nem biztos az, hogy a véleményt mondó harminc embernél okosabb a pártcsoportbizalmi. Ne kényszerítsük ebbe a formába a csoportot, mert nekik kell véleményezni a gazdasági vezetőt.” Ugyanis az üzemi bizottságnak volt joga volt arra, hogy véleményezze a vezetést. „Egyetértek azzal is, hogy valóban vannak olyan pártvezetők, akik lenézik a szakszervezeti bizalmikat, nem tekintik őket partnernek.” Az üzemi demokrácia ezek után többé már nem került szóba. Legalább is ezekben a megyei anyagokban nem.

Most rátérek 1989-re. Nagyon érdekesnek tartom, hogy 1989. június 10-én a megyei pártértekezleten a Rába kongresszusi termében egy munkásküldött a következőket mondta. (Hogy ő is fogalmazta-e, azt döntsék el önök!). „Ma ebben az országban fogadatlan prókátorok a munkásosztály és a nemzet nevében agitálnak, cselekszenek és követelnek. Én munkás vagyok. Helyettem, ne nyilatkozzon, és főleg ne követeljen senki! Tessék végre tudomásul venni, hogy az elmúlt negyven évben igenis megtanultunk gondolkodni, megtanultunk tisztességesen dolgozni, és a munkapadok mellett nem robotok, hanem gondolkodó, nyitott szemmel járó emberek állnak. És még valamit. Igenis megtanultuk megbecsülni, tisztelni azokat az értelmiségieket, akik tevékenységükkel, nagyfokú tudásukkal a társadalmi haladást szolgálják, és ebben a tevékenységükben partnernek ismernek el bennünket is, munkásokat. Milyen társadalmat akarunk? Demokratikusat, szocialistát. Én azt hiszem, hogy olyat, ahol ténylegesen mindenki úgy részesül a javakból, ahogy azoknak a termeléséhez hozzájárul. Mi olyan társadalmat akarunk, amelyben a munkás a politikai hatalomban is érdemben megkapja a helyét, amit munkája, teljesítménye, eddigi tevékenysége folytán megérdemel. Számunkra a közösségi, demokratikus szellemű, és ezen értékeket következetesen érvényesítő társadalmi fejlődés jelenti a szocialista irányt. Nekem idegenül hat, amikor néhány okos, magát reformistának valló és országosan is ismert személy ki sem meri ejteni a száján a szocializmust, mint a társadalmi fejlődés lehetséges módját. Mi pedig éppen ennek a megvalósítását tartjuk igazi reformfeladatnak. Ennek a kimunkálásában is ki szeretnénk venni a részünket a magunk módján. Természetesen csak akkor, ha a párt is vállal, és nem dob el minket.” Tehát azt akarom ezzel a megszólalással bizonyítani, hogy azért voltak, azt mondtam, igaz, hogy a munkások körében, akikkel én interjúztam nem volt elismert, sem a munkástanács, sem az önigazgatás. Az önigazgatás itt se jelenik meg, de itt azért az megjelenik, hogy a szocializmusnak olyan reformját szeretnék, ami nem egy kapitalista restauráció irányába menne el. Azt gondolom, hogy az egy érdekes mondat, amit itt a végén mondott, hogy ennek kimunkálásában ki szeretnénk venni a részünk. Természetesen csak akkor, ha a párt is vállal és nem dob el minket. Mindez elhangzik 1989 júniusában az MSZMP kongresszuson.

Mielőtt áttérnék az 1989 utáni időszakra, szeretnék még két rövid idézetet hozni. A Rába gyárnak volt egy érdekessége, nevezetesen hogy az igazgatót Horváth Edének hívták, aki annak idején sztahanovista volt. Ő úgy volt sztahanovista, hogy nem a rendszer ellen fordult, hanem a rendszer mellé állt. 1970-től a Központi Bizottság tagja lett és ezt a helyét megőrizte 1989-ig. Először a Rába Motornak az igazgatója, majd miután ez egyesül a Rába MVG-vel, 1963-tól az egyesített gyárnak az igazgatója. Munkásszármazású vezető, de az ő sorsa az ellenkezője annak, mint azoké az embereké, akiknek a munkástanács miatt tönkrement a karrierje. Az ő karrierje a „kommunizmus” miatt lendül fel. A könyvében írja, hogy odáig szerette volna vinni ifjú szakmunkás korában, hogy művezető lesz belőle. Ami akkoriban nagy tisztességnek számított. 1989. június 1-én készül vele egy interjú a Térkép című lapba, ami egy ad hoc létrehozott „szólásszabadság jegyében újság”. De ő vállalja az interjút. A következőket mondja. „Egy időben azzal próbáltuk az embereket jobb munkára serkenteni, hogy ismételgettük: „Tiéd a gyár, magadnak építed”. Ez nem bizonyult igaznak. Az embereket két dolog érdekli: legyen tisztességes munkájuk és legyenek megfizetve. Ha ez megvan, magukénak érzik, ha nem is a gyárat, de legalább a munkahelyet. Ha ez megvan, jó a közérzetük is. Ezt nem tudtuk megvalósítani, az emberek közérzetét folyamatosan rontottuk el. Én már régóta mondom, hogy a legdrágább mulatság az olcsó munkaerő. Azt viszont ne rajtam kérje számon, hogy Magyarország összes gyárában rossz a munkások közérzete.” Ugyanebben az újságban jelent meg, pont ebben a számban egy olvasói körkérdés, azzal a címmel, hogy visszahívná-e a kapitalistákat. Erre az egyik levélből egy idézet. „Ha úgy gondoskodik a munkásokról, ahogy Zwack ígérte a TV-ben, akkor holnap jöhet. Sok magyar járt nyugaton, látja milyen ott az életszínvonal és a szociális biztonság, akkor is, ha van munkanélküliség. Olvastam valahol, hogy a munkásmozgalom pont a kapitalista országokban ért el igazi eredményeket. Nem hiszem, hogy ott a munkásérdekek védelme csak demagógia.” Azért olvastam fel ezt a két idézetet, mert valamennyire kifejezik, ami az interjúkból is kijött. Az interjúkból - amellett, hogy a munkás-önigazgatás fel se merült, a munkástulajdon sem merült fel, mint alternatíva - az jött ki, hogy nagyon negatív a rendszerváltozás megítélése. Az összes interjú fő témája a gyár hanyatlása, a kollektíva szétesése, a munkanélküliségtől való félelem és a csökkenő életszínvonal. A hanyatlásnak ezt a négy aspektusát nemcsak a leghosszabb ideig tárgyalták a narrátorok, hanem a legnagyobb hangsúllyal is említették. Láthatóan ezek voltak a munkások életében történt legnagyobb változások. De érdekesebb a második lényegi következtetés. Nevezetesen az, hogy a fenti negatív élmények igen kevés hatást gyakoroltak a kapitalizmus önmagában való megítélésére, amelyről a narrátorok egybehangzóan azt állították, hogy jobb a munkásoknak, mint a létező szocializmus. A munkások a Nyugattal, a jóléttel és a haladással azonosították a kapitalizmust. A saját tapasztalatuk és a várakozásaik közötti ellentmondást azzal az érvvel oldották fel, hogy valami elromlott a kapitalizmus magyarországi meghonosításában. A kérdést, hogy mi romlott el a kapitalizmussal, két szinten tárgyalták az interjúk. Gyári szinten az érvek két fő típusával találkozunk. Az első változat szerint a gyár hanyatlása a rossz vezetésnek tulajdonítható. Ezt a meglátást támogatták az egybehangzóan negatív vélemények az új menedzserekről, akiket a munkások inkompetensnek láttak és közömbösnek a gyár jövője iránt. A városhoz való kötődés hiánya is gyakori kritikára adott okot: „azok a pestiek”. A munkások tipikusan úgy látták, hogy az új menedzsmentet nem érdekli a gyár és a kollektíva fennmaradása, hanem csak a milliók, amit a gyárban megkeresnek. Különösen igazságtalannak látták az óriási bérkülönbségeket a menedzserek és a munkások között - a gyár nyilvánvaló gondjai tükrében. A narrátorok gyakran explicit módon összehasonlították Horváth Edét - aki mindig hozott munkát a gyárnak - a mostani menedzserekkel, akiket már régen páros lábbal rúgott volna ki innen. Egy másik tipikus érvelés tudatos tervezésnek tulajdonítja a gyár hanyatlását. Voltak olyan narrátorok, akik azt mondták, hogy a pestiek szándékosan tették tönkre a termelést, hogy a tulajdonosok eladhassák a gyár értékes ingatlanjait. Azok a hírek, hogy a gyár központi fekvésű telepét egy izraeli befektető társaság vásárolná meg, összesküvés-elméletek és rasszista érvek fabrikálásához vezettek a munkások körében. Néhány narrátor kapcsolatot látott az új vezérigazgató és az izraeli társaság között.

A nemzetgazdaság szintjén a legtöbb narrátor a multinacionális vállalatokat okolta a magyar ipar tönkretételéért. Többen úgy látták, hogy a multik azért vásárolták fel a magyar gyárakat, hogy később bezárják őket, kiiktatva a potenciális vetélytársakat. A multinacionális vállalatok terjeszkedéséről vallott vélemények azonban nem voltak túl konzisztensek. Sok narrátor azt állította, hogy új munkahelyeket teremtettek, ami nagy előny a munkások számára. Mindazonáltal általános volt a félelem, hogy a multik bármelyik percben odébbállhatnak, maguk mögött hagyva egy iparilag tönkretett országot, és munkanélküliek tömegeit. A munkások általában a kormánytól várnának segítséget, hogy közbeavatkozzon, és megvédje a magyar ipar érdekeit.