Tóth Eszter Zsófia: A munkástanács emlékezete munkások és munkásnők életút-elbeszéléseiben

 
            Előadásomban arról beszélek, hogyan interjúztam munkásokkal és munkásnőkkel, hogyan ábrázolták az interjúszituációban azt, hogy a szocialista állam privilegizáltként feltüntetett csoportjához, a munkássághoz tartoztak. Hogyan jelenítették meg a munkástanácsot, mint szervezetet. Hogyan ábrázolták életút-elbeszéléseikben munkástanács-tagságukat. Hogyan emlékeznek a munkásnők a munkástanácsra.

1995 óta interjúzom munkásokkal és munkásnőkkel, először egykori élmunkásokkal és sztahanovistákkal, majd a Csepel Vas- és Fémművek munkástanácsainak tagjaival, 1999-2004 között a disszertációmhoz egy Állami Díjjal kitüntetett munkásnőbrigád tagjaival.

Amikor 1995-ben egyetemistaként egy sztahanovista kutatócsoport tagjaként interjúzni kezdtem egykori élmunkásokkal és sztahanovistákkal, elsősorban olyan életútinterjúkat igyekeztünk készíteni, amelyek a bennünket foglalkoztató, társadalom- és politikatörténeti jellegű kérdésekre adtak választ.

A következő kutatásban, melynek során a Csepel Vas- és Fémművek munkástanácsainak történetét tártam fel, elsősorban korabeli periratok alapján, az egykori munkástanácstagokkal azért készítettem életútinterjúkat, hogy feltárjam munkástanácsos tevékenységüket, megismerjem életútjukat, családi hátterüket és azt, hogyan befolyásolta életútjukat 1956-os szerepvállalásuk. Azonban az interjúzás során több, akkor tévútnak tűnő eset is történt, amely befolyásolta a disszertációm témaválasztását. Amikor egy munkástanácstag özvegyével interjúztam, világossá vált, hogy tőle nem sokat fogok megtudni arról, hogy mit is csinált valójában a férje a munkástanácsban, mivel családi életüket sztereotipikusan ábrázolta, mely szerint a kenyérkereső férfiak dolga a politizálás, az asszonyoké a nyugodt, békés család megteremtése. Azonban nagyon érdekesen ábrázolta az általuk felépített világot, amelyben a fizikai munkában megfáradt férj a szabadidejében kamarazenélt a családtagjaival, vagy kerámiákat készített a feleségének. A kerékpárgyári munkástanácsosok elleni perben említésszerűen szerepelt K. Emánuel tag, akit ritka neve miatt is gyorsan megtaláltam. Valószínűleg azért is, mert emiatt kerestem meg, fontosnak ábrázolta életútjában a munkástanácsi tagságát, azonban identitását nem eköré az élmény köré szervezte. Számára ugyanolyan kulcsélmény volt a háború, vagy egy konfliktus főnökével a gyárban a hatvanas években. Ennek oka az is lehetett, hogy őt a kerékpárgyári munkástanácsosok elleni perben nem ítélték el.

Az egykori kerékpárgyári munkástanács elnökét, T. Károlyt kerestem, őt nem találtam, egy másik T. Károlyt, pontosabban a családját igen. Mikor telefonáltam nekik, váltig állították, hogy ők a munkástanácsos T. Károly családja, azonban a helyszínen egy igazolvány alapján kiderült, hogy ez a T. Károly nem a munkástanács, hanem a munkásőrség tagja volt. Azonban ők is lelkesen meséltek T. Károlyról, aki - amellett, hogy fizikai munkásként dolgozott - cikkeket írt a gyári újságba. Sok fényképet mutattak, amelynek alapján egyre érdekesebb kutatási területnek ígérkezett a mindennapi szocializmus immáron letűnt világa. Ezért is választottam disszertációm témájául egy 1970-ben Állami Díjjal kitüntetett női szocialista brigádot.

Az interjúszituációban leginkább a Csepel Vas- és Fémművek munkástanácsának tagjai jelenítették meg önmagukat úgy, mint a munkásság tagjait, a „munkásérdekek” képviselőit. Ennek alapvető oka, hogy egész életútjukat meghatározta az, hogy egy olyan szervezet tagjainak választották meg őket, amelyben ők egy pár hétig a „munkásérdekek valódi képviselőjének” tarthatták magukat. Másrészt munkástanácsi tagságuk miatt börtönbe kerültek, életútjuk kettétört. Az interjúszituációban kérdéseimmel én is afelé tereltem őket, hogy arról beszéljenek, „mi is történt velük valójában 56-ban”, hogyan befolyásolta az életútjukat a munkástanácsi tagság. K. István, a Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsának elnökhelyettese 1957. január 15-én emigrált, ezért nem ítélték el a többi munkástanácsos társával együtt. A belügyi szervek szem elől tévesztették, így az erőszakszervezetek tagjainak nem tűnt fel, amikor 1960-ben visszatért Budapestre. Nem mert újra a Csepel Vas- és Fémművekben munkát vállalni, s miután 1963-ban, 43 évesen agyvérzés érte, évtizedekig az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott gondnokként. Mégis, amikor 1999-ben életútinterjút készítettem vele, arra a kérdésre, hogy miért tartotta fontosnak, hogy a munkástanácsban szerepet vállaljon, úgy jelenítette meg a munkástanácsi tagságát, mint élete meghatározó élményét. Megfogalmazta kételyeit is, úgy ábrázolta önmagát, mint aki azóta sokat tépelődött a munkástanács szerepvállalásán. Számára azt, hogy ő fizikai munkásként egy csoporthoz tartozott, munkástanácsi tagságának funkciója szimbolizálta életútinterjújában.

Kérdező: Ön miért tartotta fontosnak, hogy részt vegyen benne?

K. I.: „Nagyon nehéz válaszolni rá. Sok fölösleges dolgot is csinált akkor a munkástanács, de alapvetően az volt a célunk, hogy a proletárszellemet képviseljük, a munkások érdekeit védjük. Szerettük volna jobbá tenni a munkások életét.”

            Az egykori élmunkás- és sztahanovista kitüntetettek ritkán használták a „munkás” kifejezést, gyakran helyettesítették a „melós”-sal. Ennek egyik oka lehet, hogy bár a visszaemlékezésekben használják a korabeli hivatalos beszédmódra jellemző jelszavakat és frázisokat, emellett a „melós” szó szimbolizálhatja távolságtartásukat ezektől. „P. Sándor kihívta az ország összes esztergályosát munkaversenyre. Ma már nehéz visszaadni ezt a hangulatot, de ez a tenni akarás jött a munkásokból. A melós felszabadultnak érezte magát, azt hitte és úgy tudta, hogy magának építi az országot.”

 

Alapvetően kétféle kontextusban jelent meg elbeszéléseikben a „munkás”, és a „munkásság” kifejezés. Egyrészt a normarendezésekkel kapcsolatos kérdésekre válaszolva a munkásokat és normásokat, mint egymással szembenálló csoportokat jelenítették meg, amelyben a normások a hatalom képviselőivel egyetértve abban érdekeltek, hogy a munkások minél kevesebbet keressenek, míg a munkások a teljesítményükért járó jogos bérért harcolnak. „Akkor vezették be az egész országban, ahol csak mód volt rá a teljesítménybért. Ott, ahol lehetett, pontosan tudtak időelemezni. Ha az időelemző rosszul időelemzett, föntről kezdték csipegetni. Ha kevés időt adott, akkor a melósok részéről volt a nyomás.” „Az időelemzésnél is emberek dolgoztak. Az egyik jobban belenyúlt a munkás zsebébe, a másik kevésbé.”

            Másrészt, arra a kérdésre válaszolva, amely azt firtatta, vajon jó szakmunkások voltak-e az élmunkások és sztahanovisták, a kitüntetetteket olyan jó szakmunkásként ábrázolták, akik kezdetben a munkásérdekeket akarták képviselni akkor, amikor pártfelkérésre vállaltak az élmunkás és sztahanovista szerepet. Azonban a munkatársaik látták, hogy teljesítményeiket nem egyedül, rendkívüli képességeik miatt, hanem egy egész brigád segítségével érték el. Ekkor már nem jó szakmunkásoknak, hanem csalóknak tartották őket.   

A munkások és munkásnők visszaemlékezései között alapvető különbség, hogy míg a férfiak gyakran használták büszkén a „szakmunkás” kifejezést önmaguk ábrázolásakor, addig a nők - elbeszéléseik során - ritkán nevezték magukat „munkásnő”-nek. Amikor az Állami Díjjal kitüntetett női betanítottmunkás-brigád tagjaival és férjeikkel interjúztam, leggyakrabban az Állami Díjukkal kapcsolatban említették, hogy a kitüntetést fizikai munkásként kapták. Volt, aki ezzel büszkélkedett, más az interjúszituációban furcsának érezte, hogy olyan kitüntetést kapott, amelyet egyébként színészeknek szoktak adni.

Manapság náluk a munkás-léthez kötött identitást elhomályosította a kulturális tartalmakat is megjelenítő, a fogyasztási cikkekhez, a gyárhoz, vagy a lakóhelyhez kötődő identitás. A kitüntetett brigád egykori vezetője nyugdíjasként közel húsz évet egy színházban dolgozott. Annak ellenére, hogy a kitüntetéssel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy „Ebben az volt a szép akkor, hogy mint fizikai munkások mi kaptuk meg legelőször ezt a kitüntetést”, mégis sokkal szívesebben mesélt történeteket a színészekről, az előadásokról. A vitrinjében is a színház egyik színészétől kapott dedikált fényképet tartott. Lakása díszei között nyoma sem volt annak, hogy egykor egy kitüntetett brigád vezetője volt.

Most röviden arról szólok, hogyan emlékeznek vissza a munkásnők a munkástanácsokra.

Az 1956-os forradalmat a „férfiak forradalmának” szokták nevezni. Ennek fő oka, hogy mind az ellenforradalom, mind a forradalom ábrázolásakor a történészek többnyire olyan kérdésekre kerestek választ, amelyek a férfiak „politikacsinálását” helyezték a középpontba.

1956 befogadás-történetében, az ötvenhatos legendákban a nők szimbolikus alakként, hagyományos szerepkörüktől idegen „harcos amazonként”, vagy a felkelőket segítő főző- és ápolószemélyzetként, esetleg szeretőként jelennek meg. Ki ne emlékezne az október 23-i tüntetés kezdetéről készült filmfelvételeken látható, ablakban álló, címeres zászlót lengető, fehér ruhás fiatal lányra? Az 1956-os fényképeket nézegetők szeme előtt esetleg még megjelenhet a géppisztolyt szorongató felkelő-lányok képe is - de arról, hogy e napokat miként élték meg a nők, sokkal kevesebbet tudunk.

A nőkkel többnyire akkor készültek interjúk a forradalom napjairól, ha a férfiak szerepvállalásaira tudtak emlékezni, vagy politikus férfi hozzátartozójaként olyan rendkívüli esemény részesei voltak, mint a snagovi fogság. Kivéve persze azokat az eseteket, ha maguk is – fegyveres csoportok tagjaiként – férfias szerepeket játszottak az eseményekben, vagy a fegyveres felkeléssel kapcsolatban teljesítettek szolgálatot orvosként, ápolónőként. Interjút készítettek azokkal is, akik valamilyen fontosnak tartott esemény, pl. sortűz, vérengzés, lincselés szemtanúi voltak.

Az elfoglalt politikusférjeknek biztos hátteret nyújtó, a bebörtönzött házastársat váró, a kivégzett férj, élettárs, testvér, apa emlékét ápoló nőket tartották arra érdemesnek, hogy megörökítsék, mint a férjjel kapcsolatos, a kollektív emlékezet számára is tanulságokat hordozó történetek hiteles közvetítőit. Persze a jól megformált történetek átadására elsősorban a vezető politikusok feleségeit és az értelmiségi foglalkozású nőket tartották alkalmasaknak. Kevésbé tűntek érdekeseknek pl. a munkástanácstagok feleségeinek 1956-os élményei.

A munkástanácsokat 1956 kapcsán a munkásság leghitelesebb szószólóinak tartották, olyan intézményeknek, amelyek kifejezik, egy irányba terelik a magukat munkásként definiálók és azok cselekedeteit, akiket munkásnak tartanak. Milyen szerep jutott a munkástanácsok megalakításában a nőknek? A Csepel Vas- és Fémművek Kerékpárgyárában a dolgozók 80%-a például nő volt, döntő többségükben segédmunkás vagy betanított munkás. A munkástanács 1956. október 30-i, alakuló jegyzőkönyvét 34-en írták alá tagként, köztük három nő - pedig a munkástanácsot kifejezetten reprezentatív szervnek szánták, és elnökéül is fizikai munkást választottak. A nőknek adminisztratív szerep jutott: a munkástanács jegyzőkönyveinek vezetése, tüzelőutalványok kiállítása stb. A munkástanács bürokratizálódásával megjelentek a szerv körül sürgölődő titkárnők is. A Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsa elnökének pl. külön titkárnője volt.

Egyáltalán nem biztos, hogy a munkástanács megalakításában tevékenyen részt vevő férfiak beszámoltak feleségeiknek a gyári, politikai ügyekről. Ebben a közegben nem a nők feladatának tekintették a gyári, ill. a politikai ügyek alakításának felelősségét. Az elsősorban vidéki, női munkaerőt nagy számban foglalkoztató munkahelyeken - pl. a háziipari szövetkezetekben - azért nőket is beválasztottak a munkástanácsokba. Munkástanácselnöknek egyetlen gyárban választottak nőt, de ő is műszaki értelmiségi volt.

Ahol visszaemlékezőim egy része dolgozott, a Budapesti Harisnyagyárban is lezajlottak azok az események, amelyek az ország összes gyárában: megalakult a munkástanács, sztrájkoltak, szétosztották a személyzeti anyagokat, leváltották az igazgatónőt. Az ezekre az eseményekre vonatkozó levéltári anyag elég szűkös, mivel a megtorlás során peres eljárást nem indítottak a vezetők ellen. A témához kapcsolódó iratok nincsenek is összegyűjtve, szórványosan bukkantam rájuk a III. kerületi pártbizottság iratanyagában és a Budapesti Harisnyagyár pártirataiban. A munkástanács vezetőit - kivétel nélkül férfiakat, műszaki értelmiségieket: H. Ödönt, D. Jánost és H. Gyulát - elbocsátották, az ún. hangadókat más munkakörbe helyezték. Az ún. hangadók között szerepeltek munkásnők is. Ezek a munkásnők csoportvezetőként dolgoztak, mindannyiukat leváltották. Ezeket az asszonyokat a levéltári források úgy jelenítették meg, mint akik „megfenyegettek egyes kommunistákat, hogy ha bejönnek dolgozni, elverik őket”, a sztrájkra szólítottak föl úgy, hogy kis csoportokat szerveztek, akikkel kimentek a vécére beszélgetni, cigarettázni, a pártiroda előtt köptek egyet.

A munkásnők elbeszéléseiben ezek az események alig-alig jelennek meg. Visszaemlékezéseikben azt hangsúlyozták, milyen fontosnak tartották, hogy bemenjenek a munkahelyükre, bár útközben fegyverropogást hallhattak, és igazoltathatták őket. Sok történetet meséltek a rendkívüli állapot szülte zűrzavarról, felfordulásról és ennek következményeiről. Egy művezető az első alkalommal arra a kérdésemre, mi történt a gyárban 56-ban, ennyit mondott: „Nem volt nálunk nagy csihi-puhi a gyárban. A munkástanácselnök ott maradt, nem rúgták ki. Mentünk be a gyárba, vidékről hozták fel a krumplit, ettük az éjszakai műszakban”.

            Egy olyan munkásnő, akit 1956 után kiemeltek meósnak a többiek közül, először akkor beszélt 56-ról, amikor arról kérdeztem, miért változtatott munkakört. Akkor is nagyon szűkszavúan, és nem nevezte meg, mi történt 56-ban.

Kérdező: Az, hogy gyártásközi ellenőr volt...

T. K.-né: „Igen, az voltam. 56-ban, mikor bementünk az izé miatt. Én akkor is bejártam egy héten egyszer, páran, forgatni az árut, mert vizes áru volt, meg utána, míg nem dolgoztunk. Mert tönkrement volna az áru. Tiszta vizes volt. Megforgattuk. Itt laktunk közel, a híd másik peremén volt jóformán. Gyalog mentünk át, mert akkor még villamosok sem jártak úgy. És akkor megforgattuk az árut”.

Kérdező: Volt munkástanács?

T. K.-né: „Volt”.

Kérdező: A brigádból ki volt benne?

T. K.-né: „Senki.”

 

Összegzés:

Tehát a visszaemlékezők mai identitásukat többféle csoporthoz is kötik. Az egykori munkástanácstagoknál alapvető identitásképző tényező, hogy ők egykoron egy munkásérdekeket képviselő szerv tagjai voltak.

            Úgy tűnik, hogy azok a visszaemlékezőim, akik 56-ban nem voltak sem fegyveres harcosok, sem munkástanácstagok, életút-elbeszéléseiket nem 56-os élményeik köré szervezik. Egykori brigádvezetőjük hangsúlyozta, hogy „most már másképpen beszélünk róla”, mi történt 56-ban, azonban a fegyveresekre használta mind a felkelők, mind az ellenforradalmárok terminológiát. Lehetséges, hogy a köztörténet szempontjából fontosnak tartott eseményekről azért hallgattak, mert nem akartak arra emlékezni, hogyan rúgták ki a munkástanács-vezetőket a gyárból 56 után. Lehet, hogy azért hallgattak, mert az interjúszituációban, amelyben úgy érezhették, hogy állást kell foglalniuk, féltek attól, hogy bajuk származhat abból, ha velem 56-ról beszélnek. Ez a kezdeti bizalmatlanság egyeseknél feloldódott, de ekkor is inkább az 56-os mindennapokkal, a rendkívüli szituációval, az ellátási nehézségekkel kapcsolatos történeteket osztottak meg velem részletesen. Egy kivétel volt ezek közül a szintén 56-hoz - a szokatlan szituációhoz - köthető lakásfoglalás, amelyet részletesen elmeséltek, mivel ez alapvetően befolyásolta későbbi életútjukat.