Feitl István: Az 1956-os önigazgatási törekvések megítéléséhez


A Valóság című folyóirat 2006. októberi számában jelent meg Kahler Frigyesnek összefoglaló értékelése a forradalom céljáról és tartalmáról, amely meglehetősen magabiztosan azt állítja, hogy 1956 októberében és novemberében polgári demokratikus forradalom zajlott Magyarországon. Érdekes módszerrel dolgozik a jogtörténész. Úgy gondolja, hogy már-már az összes forrás 1956-tal kapcsolatban a rendelkezésére áll. Ennek a hatalmas forrásanyagnak a számbavételét már el is végezték, így a végső következtetések bátra levonhatóak. Kahler ennek ismeretében azt írja, hogy a dokumentumokban megszólaló véleményeknek a többsége polgári demokratikus forradalmat akart. Hogy miképpen lehet véleménytöbbséget   megállapítani, az számomra rejtélyes. Milyen arányú ez a többség: 51-49 százalék, vagy 62-38, avagy egészen más százalékarány? Mintha a források egy népszavazás statisztikáját tartalmaznák! Viccesnek is lehetne nevezni ezt a gondolatmenetet, de azért ne menjünk el mellette ilyen egyszerűen. A forradalom jellegének kérdése ugyanis nem mellékes dolog.

Kahler persze óriásit téved, ha azt hiszi, hogy a források valamiféle megközelítő, vagy reprezentatív teljességével rendelkezünk. Ezt az 50. évforduló során megindult forrásáradat egyértelműen cáfolja. Ezekben a hónapokban mást sem lehet tapasztalni, minthogy emlékek özöne kerül elő, mintha valami felszakadt volna az emberekben, úgy írják visszaemlékezéseiket a különböző önkormányzati és más pályázatokra. Az eddig lappangó amatőrfotóknak olyan áradata került elő, amire senki nem számított. Sok település, vagy fővárosi kerület most kezdte az 56-os dokumentumok és emlékek gyűjtését.

Kahler gondolatmenete azonban nem elsősorban itt hibázik. Pillantsunk most vissza a történtekre. Az október 24-e után létrejövő különböző forradalmi szervek közül a munkástanács csak egyik volt sok közül. Közismert, hogy sok másmilyen is létezett: területi, települési, intézményi, ezeken belül is többféle, még a hadsereg alakulatai is néhány napon belül létrehozták forradalmi bizottságaikat. Ezek a szervek alig jöttek létre, alig kezdték meg tevékenységüket, csoda hát hogy nincs nyoma annak november 4-ig, sem utána, hogy meg akartak volna szűnni. Tevékenységi területük inkább növekedett, semmint csökkent volna. Hatalmat vettek át és bővítettek, semmint visszavonultak. A tisztán parlamentáris demokrácia követelése inkább csak a születő pártoknál volt érzékelhető. Az októberi napokban éppen azt a tendenciát lehet látni, -hogy először helyi, azután egy fokkal magasabb, területi szinten szerveződnek meg ezek a testületek, és ehhez - mai fogalmaink szerint - hihetetlen rövid idő, két-három nap elég volt. Gondoljunk csak a Dunántúli Nemzeti Tanácsra. A felkelés egyik rendkívül jelentős és érdekes sajátossága, hogy október 30-a körül a forradalmi szervek országos szintű szerveződésére is kísérletek történnek. Hogy ez milyen politikai struktúra irányába mutatott – egy igen fontos kérdés. Október 30-31-e környékén Nagy Imre és kormánya számára az a súlyos dilemma állt elő, hogy saját legitimitása megerősítése érdekében miképpen viszonyuljon ezekhez a szervezetekhez és egyre magasabb szintű szerveződési kísérleteikhez? Vajon ráépüljön-e a forradalmi szervek országos testületeire, avagy akadályozza meg azok létrejöttét? Nyerje tőlük legitimációt, avagy sem? A válasz nem volt egyszerű, és nem volt azonnali.

A döntést sok más ok között Nagy Imrének és szűkebb hatalmi testületének félelme motiválta a forradalmi szervektől és ezek esetleges „parlamentjétől”. Ez a félelem nem volt indokolatlan. Október 29-e és 30-a volt az a két nap, amikor Nagy Imre egyre erőteljesen kerül szembe a forradalmi és egyben nemzeti konvent és egy erre épülő ellenkormány létrejöttének veszélyével. Másfelől azzal a dilemmával, hogy - mintegy ezt megelőzve - milyen irányba alakítsa át kormányát: 1. a felkelők képviselőinek bevonásával, az ilyen irányú követeléseknek engedve, vagy 2. a volt koalíciós pártok képviselőinek bevonásával, ami az általa sem kívánatos többpártrendszer visszaállításával volt egyenértékű. Végül is a párt vezetése Tildy Zoltán javaslatát magáévá tette a többpártrendszer visszaállításáról és az 1945-ös koalíciós pártok kormányzásba való bevonásáról szóló érvelést. A szakirodalom, de különösen a tágan vett történeti irodalom elsősorban a többpártrendszer bevezetésének a jelentőségét emeli ki, mint kitűntetett lépést a parlamentáris demokrácia visszaállításának irányába. Ez kétségtelenül igaz. Tegyük fel mégis a kérdést, vajon ez az előremenekülés egyetlen lehetőségeként volt jelen a politikai vezetés előtt? Véleményem szerint nem. A másik megoldás is reáli volt, nevezetesen a helyi forradalmi szervek valamifajta országos testületének összehívása a Dunántúli Nemzeti Tanács javaslata szerint és képviselőinek beemelése a kormányba. Különösen így volt ez, miután napvilágot látott Dudás József és az általa vezetett, ismeretlen befolyású Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány felhívása október 30-án az "összes népi-nemzeti forradalmi szervek" küldötteinek november l-jén tartandó sportcsarnoki találkozójának összehívásáról. Ez egy újfajta államhatalmi struktúra kiépítése felé való lépést jelentette volna, amely a forradalomban kialakult, így-úgy létrejött hatalmi szervekre építi a maga legitimitását és befolyását. A forradalomban születő, a népmozgalom lendületére, lelkesedésére alapozódó konszolidációs kísérlet sikerességének azonban megvoltak a kockázatai. Elsősorban ezeknek a szervezeteknek a képlékenységével, törékenységével, belső instabilitásával, kiszámíthatatlanságával és mindenekelőtt radikalizmusával kellett számolni. Természetesen a döntésben a szovjet tanácsadók véleménye is sokat nyomott a latba, nem beszélve egy ilyen akció kockázatáról, vagyis hogy egy országos nagyrendezvényen nem a kormány kiegészítéséről, hanem leváltásáról is születhetett volna döntés. Nagy Imre és társai a delegációkkal való tárgyalások tapasztalatai, valamint az országban kialakult kaotikus helyzet miatt egyetlen forradalmárt sem emeltek maguk mellé. Dudás Józsefet, aki a legveszélyesebbnek tűnt, gyengeségük ellenére is igyekeztek letartóztatni. Azt elérték, hogy a küldöttek országos találkozója elmaradt. Jöttek inkább az 1945 utáni koalíciós partnerek, azok közül is a leginkább együttműködésre hajlamos személyek. Magát a döntést ennek az előadásnak nem feladata értékelni. Pusztán annyit szögeznék le, hogy ez az alkotmányos alternatívák szempontjából is lényeges változtatást jelentett a perspektívákat illetően. A kormány nemcsak a reformkommunista hegemonizmus, de a totális korporatív-önigazgató megoldás felől is elfordult de nem polgári demokratikus irányba. A történelem által nyújtott nagy lehetőség, a forradalmi állam felépítésének kísérlete ezzel azonban megállt, majd elmaradt.

A döntés következménye nyomban érezhető volt, a leginkább csalódott forradalmi szervek szembehelyezkedtek a hatalmi centrummal. A Dunántúli Nemzeti Tanács november l-i nyilatkozata nemcsak új követeléseket fogalmazott meg, de azonnali tárgyalásokat követelt annak érdekébe, hogy biztosítsák a szabadságharcosok elmaradt részvételét a kormányban. Ez azonban már nem tudott hatást gyakorolni az eseményekre, miután a kormány a tartalmi követeléseket lépésről-lépésre teljesítette.

A kormány döntése vízválasztó eleme az eseményeknek. A forradalom hatalmi intézményesülése, felépülése – mint említettem – megakad, az irány egyre inkább a többpártrendszer kiépülésének és a parlamenti választások megtartásának irányába tolódott el. A konszolidációs tendenciák erősödnek. Most már az a kérdés, hogy a november 3-ai kormány polgári demokratikusnak nevezhető? Nem, ez egy harmadikutas alakulat volt. Idézzük csak emlékezetünkben Losonczy Gézának a kormány nemzetközi sajtóértekezletén elhangzott szavait: "A kormány teljes egységben kijelenti – hangzanak Losonczy Géza ma már sokat idézett, ismert szavai – hogy az elmúlt tizenkét esztendő vívmányaiból semmit sem kíván feladni: így a földreformból, a gyárak, üzemek államosításából és a szociális vívmányokból. Ugyanúgy a legteljesebb mértékben ragaszkodik ahhoz, hogy a most lezajlott forradalom vívmányai a maguk teljes egészében fennmaradjanak. Így a nemzeti függetlenség, az egyenjogúság és a szocializmus építése nem diktatúra, hanem demokrácia alapján."

Ripp Zoltán ezt a forradalom kormányának testamentumaként értékelte a tankönyvében, és ez még akkor is megfelel az igazságnak, ha november 4-e után a koalícióban részt vett politikusok interpretációjában eltéréseket fedezhetünk fel.

November 4-ét követőn nagyon gyorsan betiltják a forradalmi szerveket, és maradnak a munkástanácsok. Ez az az időszak – november 4-e és december 8-a között –, amikor a Nagy-budapesti Központi Munkástanács politikai tényező Magyarországon. Ebben az időszakban formálódik ki a munkástanács keretein belül egy igen érdekes korporatista hatalmi elképzelés. Nevezetesen arról van szó, hogy a munkástanácsok nemcsak helyi szinten, hanem területi és országos szinten is szerveződhessenek. De nemcsak a munkástanácsok, hanem a többi forradalmi szervezet is. A mezőgazdasági üzemek területén ugyanez megfogalmazódik Rövid időre megjelenik az elképzelésekben az, ami november elején már létjogosultságát vesztette, a forradalmi talajból kinövő önigazgatás állama, és ugyancsak rövid ideig erről a Kádár kormány is tárgyal, sőt ennek egyes elemeit törvénybe iktatta egy elnöki tanácsi törvényerejű rendelet formájában. Ez a pillanat ugyanolyan egyedülálló a történelemben, mint a magyar forradalom alulról épülő intézményrendszere. Erről nem szabad megfeledkezni és bűn elfeledtetni! A lázadás, a lyukas zászló, a fegyveres harc, a vér, az önfeláldozás romantikája mellett ott volt a béke és építés vágya, a sorsunk saját kézbe vételének gyakorlata. Ez tartott ki legtovább.

A munkástanácsok fokozatosan visszavonulva, de még 1957 tavaszán is sok helyen léteztek. A legdrámaibb esemény 1956. december 8-a volt, amikor feloszlatták a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot. De folytatódott egy másik történet, a helyi munkástanácsok története. A kiüresedett, megalázott testületek agóniája 1957 őszéig tartott, amikor az üzemi bizottságokra váltották fel őket. A helyi szervek történetében lényeges momentum volt a Csepeli Vas- és Fémművek munkástanácsának 1957. januári önfeloszlatása. Kahlerre ellentétben azt kell mondanunk, hogy az utótörténet sem tárult még fel előttünk. A történészi lelkiismeret nem lehet nyugodt, és nem mondhat lezáró ítéleteket. Kevés még a forrás, voltak ugyan munkástanácsi perek, de igen sok helyen nem maradtak nyomot hagyó eljárások. Nem lehettek – szerencsére –, hiszen munkástanácsok legitim szervezetek voltak. Egy példa: decemberben, még a politikai ellenállás időszakában, az egyik üzemi gyűlésen valaki felállt és azt mondta: "Kérem szépen, engedjék meg, hogy nagy betűkkel kiírjam, hogy le a Kádár-kormánnyal, és ruszkik haza". Persze nem engedték meg neki, más azonban nem történt. Az gyár napirendre tért a dolog fölött. Azután 1957 márciusában ezt az embert feljelentették és eljárás indult ellene izgatásért. Ha az izgatási per lebonyolódott volna, akkor most lennének forrásaink egy üzem politikatörténetéről. De amikor a rendőrök kimentek az illető lakására, hogy letartóztassák, a házkutatást során véletlenül a padláson egy pisztolyt találtak. A pisztollyal a vádlott soha nem lőtt, de ennek nem volt jelentősége A rendőrök egy pillanat alatt alkalmazkodtak az új helyzethez, vagyis a fegyver megtalálásához. Nem bíbelődtek tovább az izgatás vádjával, hiszen ezt rendes eljárásban bizonyítani kellett volna. Tanúkat kellett volna kihallgatni, rengeteg jegyzőkönyv, szembesítés várt a politikai nyomozótisztekre. Számukra sokkal egyszerűbb volt, ha a statáriális eljárás szabályait alkalmazzák. A vád megváltozott fegyverrejtegetésre. Munkásunkat a letartóztatást követő hatodik napon rögtönítélő eljárásban tíz évre ítélték.

Ez csak egy példa, de jól mutatja, miért nem tudunk előrehaladni a kutatásban, miért nem maradtak források a peranyagokban a munkástanácsi emberek tevékenységéről 1956 decemberéről, vagy 1957 elejéről.

Végül is mi az, ami a munkástanács mozgalmat vezette? Erre mind a mai napig nem tudok jobb választ adni, mint amit egy korabeli felszólalás tartalmaz. Karsai Sándor a tizedik kerületi munkástanácsok elnökének szavai ezek, 1956 decemberéből. "Mi a legfőbb feladatunk mindnyájunknak? Az, hogy a munkástanácsok vegyék kezükbe a tényleges hatalmat. A gyárak, bankok és a földek csak most kerültek igazán a tulajdonunkba. Vigyázzunk rá nagyon, és a kezünkből soha többet senkinek ne adjuk ki. Erősítsük, szilárdítsuk és szervezzük meg a munkástanácsokat és az országos szövetséget. Természetesen akadnak még olyanok, akik azt remélik, hogy néhány hónap múlva a gazdasági nehézségek következtében a munkástanácsok csődöt fognak mondani. Mutassuk meg ezeknek, hogy ez nem igaz. A nehézségekkel mi jobban meg tudunk birkózni, mint az elmúlt bürokratikus adminisztratív rendszer."

Emlékezhetünk azonban Bibó István gondolataira is 1957 elejéről. A egykoron kéziratos fogalmazásban Bibó a magyar forradalom jelentőségének egy olyan vonatkozását hangsúlyozta, amit azóta szinte soha, vagy csak igen ritkán emelnek ki. Egyesek pedig igyekeznek elfeledtetni. Szerinte az október 23-át követő napokban a tömegeknek olyan egyedülálló élményanyaga született meg, amelyek "az élmény erejével világosítanak meg alapvető államelméleti igazságokat". "Ezekből az élményekből táplálkoznak a forradalom politikai eszményei. A magyar munkástanácsok nagy erkölcsi győzelmet arattak, mellyel a magyar forradalom hitelét megóvták. E harcban azonban ellenfelük nem a többpártrendszer vagy a parlamentáris demokrácia volt. Ellenfelük az volt, ami közös ellenfele mind a parlamentáris, mind szindikalista szabadságnak: a zsarnokság."

Az 1956-os események során, de különösen munkástanácsok életében a piaci gondolatot nélkülöző, az emberi szervezésben és tervezésben való hit az, ami újra és újra szemünk elé kerül. Hiszen az üzem perspektívájából józan fejjel gondolkodó munkás joggal hiheti önmagáról és a munkástársairól, hogy azt ők jobban meg tudják szervezni, mint a bürokrácia. Ez a hit motiválta azt, hogy a politikai ellenállás mellett a munkások ezrei és tízezrei az önigazgatásban is rendületlenül hittek.