Krausz Tamás: Az 56-os munkástanácsok történelmi perspektívában


Ha megnézzük, hogy mikor keletkeztek munkástanácsok a modern történelemben (elsősorban persze a 20. századról van szó), s mikor, milyen feltételrendszerben, akkor egy-két érdekes következtetésre lehet jutni. A hagyomány - nemcsak a marxisták, hanem az anarchisták számára is, meg mások számára is, akik ebben a dologban involválódtak valamilyen módon - ugyebár 1871-gyel kezdődik, a Párizsi Kommünnel. 1905 a következő nagy állomás, a szovjetek születése. Ez a forradalom is háborúhoz, az orosz-japán háborúhoz kapcsolódik. Ekkor jöttek létre a forradalom folyamatában az első olyan munkástanácsok, amelyek tudatosan a munkahelyek, az üzemek, gyárak elfoglalására törekedtek Pétervártól Ivanovo-Voznyeszenszkig - noha a politikai hatalom koncentrálódása a szovjetben, Péterváron történt meg klasszikus módon. A többi helyen általában a szovjet vette át a hatalmat a munkahelyen.
Ha megyünk tovább az időben előre, az I. világháborúhoz kapcsolódik a munkások újabb kezdeményezése, de most már európai kiterjedésben. 1917-21 a következő nagy fázis. Mindenütt nagy szerepe van a spontán önvédelemnek. A munkahelyek elfoglalása szempontjából Olaszország nagyon fontos, mert a tőkés termelés időleges összeomlása következtében sokfelé maguk a munkások és parasztok foglalják el a tőkések és menedzserek helyét. A történet szintén ismert, leveretés, s jön a fasiszta diktatúra, Mussolini. A következő nagy hullám, amikor munkástanácsok jönnek létre Spanyolországban figyelhető meg az 1936-tó 1938-ig terjedő időszakban). Szintén egy (polgár)háborús helyzethez kapcsolódik a jelenség. A munkások itt sem ütköznek jelentős ellenállásba mindaddig, amíg a forradalom fellendülő szakasza zajlik.
Felmerül a kérdés: gondoltak-e arra a munkások, hogy ha esetleg a munkahelyek elfoglalásával, a munkástanácsok szervezésével nem sikerül a dolog, milyen következményekkel számolhatnak, vagyis hogy mennyire perspektivikusan fogták fel a saját helyzetüket? Az orosz tapasztalatok azt mutatják, hogy ott nem volt ilyesfajta latolgatás. Abban a helyzetben mindenre el voltak szánva a forradalmi munkások, életük feláldozására is. De más volt a felkészültségük, mint másutt, mert 1905 bizonyos értelemben tényleg 1917 főpróbája volt. Sokan önként beállnak a Vörös Hadseregbe. Spanyolországban sincs veszteni valójuk. A politikai osztályharc és a termelési feladatok között akkor keletkeznek ellentétek, amikor a politikai hatalom integrálni kívánja a munkástanácsokat: Spanyolországban is, és 1918 Oroszországában is a gyári üzemi-bizottságokat stb. Az a fontos kérdés, hogy amikor a munkások valóban elkezdenek „szerveződni”, akkor milyen motivációkkal, milyen kitartással, milyen távlatosabb célokkal rendelkeznek, vagy rendelkeznek-e ilyenekkel egyáltalán.
1945 újabb fordulat. A Vörös Hadsereg megjelenése Kelet-Európába involválja a munkástanácsok, vagy ahhoz hasonló népi öntevékeny társadalmi szervezetek létrejöttét - részben magával a tőkével, részben a fasizmussal szemben is. Magyarországon nemzeti bizottságok jöttek létre lakossági önszerveződésekként, Jugoszláviában a Jugoszláv Vörös Hadsereg győzelme nyomán a munkásszervezetek önigazgatói típusa jön létre, amelyeket szintén munkástanácsoknak hívnak. Az új demokratikus hatalom tulajdonképpen támogatja is ezeket. Hangsúlyozom, alapjában és lényegében spontán szervezkedések, nem a pártok „munkája”.
Meglepő, hogy 1956-ban milyen gyors visszatérés történik a munkástanácsi gondolathoz, hagyományhoz. 1946 és 56 között nincs tíz év. Tíz év nagyon rövid történeti szakasz. Kvázi újra kitalálják a munkások a munkástanácsokat. Nem sok kutatás folyik arra vonatkozóan, hogy miért ismétlődnek, miért buknak el és miért söpörhetők ki oly gyorsan a történelemből. Ez is elgondolkodtató. Mindig csak azt a banális liberális érvet veszik elő, hogy a munkástanácsok működésképtelenek. Mert maga a feladat, a „küldetés” „utópisztikus”.
1968-ban Európában nem egy helyen újabb kísérletek folynak. Nyugat-Európában ehhez a hagyományhoz nyúlnak. Amerikában is egyre népszerűbb lesz a munkástulajdon. Nem véletlen, hogy Liska Tibor is 1968 után kezd ezeken a problémákon gondolkodni. Illetve akkor keletkezik Lukács Györgynek a „Demokratisierung Heute und Morgen”-je, mint a magyar gazdasági reform piaci egyoldalúságára adott válasz. (Logikus, hogy csak 1988-ban publikálják magyarul.) 
1956 egy szempontból mindenképpen új. Nem háborúhoz kapcsolódott, hanem először nyilvánult meg munkástanácsi kísérlet az államszocializmussal szemben. S ez más, mint az anarchista kötődésű ellenállás az orosz forradalom bolsevik „konszolidálásával” szemben. 1956 a munkástanácsi tekintetben (és csak abban!) azt tükrözi, hogy a szocializmusnak már világos képzete van a munkások tudatában: a társadalmi önigazgatást és a munkás-önigazgatást tekintik szocializmusnak. El kell gondolkodni azon, hogy Bibó Istvánnak is az volt a meggyőződése, amit november 6-án leírt, és 14-én a nagy-budapesti központi munkástanács ülésén elfogadtak dokumentumként. A magántőkés kizsákmányolástól és az állami kizsákmányolástól mentes szocializmus mellett tett hitet. Tegnap valamilyen politikai pártgyűlésen, ahol 1956-ról emlékeztek meg, felolvastam ezt a Bibó idézetet. Gondoltam, jó lesz az alkalomra. Láttam a döbbenetet a politikusok arcán. Mondtam, hogy ne ijedjenek meg, ma nem ez a helyzet. Mindjárt megnyugodtak, kisimultak a vonások. De azt érezték, hogy ez a szocializmus-ügy megemésztetlen maradt mind a mai napig. Nem képesek becsületesen ma sem hozzányúlni e problémához. Még azt sem értik, hogy 1956-ra meggyökeresedik ez a gondolat a munkásság körében - teljesen függetlenül attól, hogy ki, hogyan viszonyult a kommunista párthoz.
Nem nagyon szokták hangsúlyozni, hogy van egy másik szocialista összefüggés, ami hatott 1956-ra. Ez a jugoszláv munkástanácsok. A történeti kontextushoz ez is hozzátartozik. A munkások egy része tudott arról, hogy Jugoszláviában kísérleteznek valamiféle munkástanácsokkal. A jugoszláviai tapasztalat is hatott a magyar eseményekre, aminek nem mond ellent, hogy erősebb hagyomány volt az 1945 utáni magyar önszerveződési kísérletek tapasztalata. Itt a történeti kontinuitás érdekes.
1980-81 a következő etap: Lengyelország. Volt szerencsém találkozni a Szolidaritás azon szárnyával, egy-két vezetőjével 1989-91-ben, akik 80-81-ben kifejezetten a Szolidaritás munkás-önigazgató szárnyához tartoztak. Például Jozef Pinor nagyon határozottan azt mondta, hogy ők 1956 magyarországi hagyományait jól ismerték, ez az ő gondolkodásukban jelen volt. Nem is volt könnyű Lengyelországban szétzúzni ezt a szárnyat. Csak a rendszerváltás után sikerült Walesa segítségével, aki a kapitalizmus oldalára állt. Tehát kellett megfélemlítés stb.
Az utolsó elem 1989. Nem véletlenül „találták ki” 1989-ben újra a munkástanácsokat. Noha nem volt háborús helyzet, de volt egy általános megroggyanás politikai és gazdasági síkon. És ekkor ismét feltámadt - korlátozottan, csak a munkásság kisebb körében - ez a közösségi szocialista hagyomány. Más kérdés, hogy mi lett belőle. Jött az MDF-SZDSZ paktum, amely felmorzsolta az ilyen kísérleteket - az „exkommunisták” közreműködésével. 1990-ben kivették az új alkotmányba bekerült paragrafust, hogy Magyarországon a munkásoknak joguk van közösségi termelést folytatni az üzemekben. Ezt azonnal, már 1990-ben kivették.
A forradalom-ellenforradalom vitában érdekes tapasztalat. Itt lehet, hogy Lacival vitám van. Már az orosz forradalom történetében felmerült Lenin és a bolsevikok „ellenforradalmisága”, főként az anarchisták részéről, hogy ott Lenin utasítására államosították a gyári-üzemi bizottságokat. Akkor ezt az államhatalmi koncentrációt Lenin a katonai védelem érdekeivel fogadtatta el, amely a tőkés-földesúri ellenforradalom megakadályozásának kétségtelen elkerülhetetlen előfeltétele volt. Ott azt mondja Lenin, hogy az a szocializmus, amit csinálnak, nem szó szerint idézem, nem folytatható, mert polgárháború van és az erőket összpontosítani kell, különben megvernek bennünket a fronton. Azután majd jönnek a szövetkezetek, sőt folytatólagosan falun a közösségi tulajdonlás és életmód kísérletei szépen kiterjedtek, főleg az éhínség elől a városokból menekültek körében. 1956. november 4-ig biztosan nincsen olyan kommunista utasítás, amely a munkástanácsok felszámolására irányult volna. Még hetekkel később is komolyan fontolgatják a rendszerbe való beépítésüket. November 4-e után a szovjetek - nem csak ellenőrzés miatt, hanem érdekli őket, hogy mi is ez - részt vesznek egy darabig Csepelen a munkástanácsok ülésein egy katonatiszt „formájában”. Nem véletlen, hogy milyen sokára születik döntés arról a Kádár-kormány részéről, hogy a munkástanácsokat végleg likvidálják. Van tárgyalás, van egyezkedés, de az egész történet azt mutatja számomra, hogy végül a hatalmi, pártpolitikai érdek zúzza szét tulajdonképpen a munkástanácsokat a konkrét történeti feltételek között. Tehát nem lehet külön elemezni a gazdaságot meg a politikát, mert magunkat csapnánk be, meg az embereket. Ez összefügg. Ne feledjük, forradalom-ellenforradalom mindig kéz a kézben jár. Maguk a vezetők se tudják eldönteni, hogy mi is zajlik…Vita volt 1917 februárjában is, hogy vajon megkezdődött-e már a forradalom az asszonyok tüntetésével…De a szovjet dokumentumok alátámasztják, hogy 1956-ban sem tudták a szovjet vezetők az eseményeket kezdetben pontosan értékelni, ezért húzódoztak a bevonulástól, mert egyszerre láttak benne prokapitalista ellenforradalmat és demokratikus, antisztálinista munkásszerveződést. Miként maguk Kádárék is. Végül is, hogy katonailag eldöntötték az események fő irányát, arra két érvük volt. Az egyik a káosz, hogy a kommunista párt elveszti a hatalmat, s akkor polgárháború közvetlen veszélye merül föl. A másik érv egy világhatalmi érv: nevezetesen, hogy Ausztria után Magyarország is kicsúszik a szovjet érdekszférából. De azt tudták, hogy a bevonulás túl sokba kerül anyagilag is meg erkölcsileg is, mivel a lakosság nagyobb része utálni fogja őket… Ezek az érvek felmerülnek, és egy állandóan változó vitában a nemzetközi feltételrendszer határozta meg, hogy mégis be fognak jönni. Tárgyalnak a jugoszlávokkal, a kínaiakkal. A történet ismert. Végül minden ún. szocialista ország vezetősége a szovjet bevonulás mellé áll. Csak azért megyek bele ebbe a kérdésbe, hogy jelezzem: itt a politika spontán erői és a munkástanácsok gazdasági funkciói ütköztek össze egymással. A Kádár-rendszer azért verte le a munkástanácsokat, mert politikai alternatívát látott bennük. Egy hatalmi alternatívát - és ez az adott szituációban már nem volt a részükről tolerálható. Utódaik 1989-ben nagyrészt megint a munkástanácsok ellenében foglaltak állást. De most azért, hogy saját privilegizált helyzetüket átmentsék az új kapitalista rendszerbe - egyebek mellett a munkás-önigazgatás kísérleteinek feláldozásával.