Tütő László: 1956 - mint nyelvi probléma

 

A magyarországi 1956-ról a kortársaknak első emlékképként nem feltétlenül ugyanaz jut az eszébe. Egyeseknek a Kossuth téri sortűz, másoknak a Köztársaság téri akasztás volt a meghatározó élmény. Egyesek az égő tankokra, mások a könyvégetésre emlékeznek. Az a tanár, akit megbuktatott diákja 1956 októberének végén fegyverrel keresett, nem ugyanúgy élte meg ezeket a napokat, mint akit a fegyveres felkelők ekkor szabadítottak ki a börtönből.

Az élmények, benyomások, emlékek igen részlegesek, jelentős mértékben véletlenszerűek, esetlegesek, az egyes egyének véleményalkotását azonban alapvetően befolyásolják. Attól függően, hogy ki hol volt, ki mit tapasztalt, továbbá kinek milyen volt az értékrendje, az ideológiai világképe, érthető módon másra és másként emlékezik.

1956-ban 7 éves voltam. Nálunk lakott ápolónő rokonom, aki október 23-tól kezdve eljárt tüntetni és ávósokat hajkurászni. Elmesélte, hogy a közéjük vegyülő, civilbe öltözött ávósokat felismerik a lábbelijükről és meglincselik. Lincs, löncs - ezeket a magyartalan szavakat nem értettem. Láttam viszont, hogy mi történik a szomszéd házban. A Széna tér mellett laktunk, és a Vérmező utcai ház tetejére a felkelők géppuskafészket telepítettek. A bácsik a meredek tetőn olyan ügyesen egyensúlyoztak, hogy nem volt kétséges: én a felkelőknek szurkolok.

Akik emlékeznek Stendhal „Pármai kolostor” című regényére, könnyen beláthatják, hogy a kortársaknak, „nagy idők tanúinak” milyen nehéz ismerni, érteni és az objektivitás esélyével értékelni a saját korukat, vagyis adott esetben a „nagy időket”. És nem teljesen kizárt, hogy az események résztvevői - ott és akkor - minőségileg (hangsúlyozom: minőségileg) nem sokkal többet tudnak a történelmi események lényegéről, mint a „Pármai kolostor” Fabriziója a waterlooi csatáról, vagy az 1956 októberében a pincéből felszökő 7 éves a magyarországi 56-ról.

 

Felmerül a kérdés: Ha az egyes egyének ennyire különböző módon élték meg 1956-ot, elképzelhető-e, elvárható-e hogy 1956 megítélésében, értelmezésében közöttük egyetértés jöjjön létre? Remélhető-e, hogy 1956 elnevezésében konszenzus alakuljon ki?

 

Jelen elmélkedésem célja megvizsgálni a következőt. Hogyan hangozhatnék az 1956-ot jelölő nemzeti nyelvi minimum? Másként fogalmazva: Milyen esély van a magyarországi 1956 elnevezésére nemzeti nyelvi minimumot találni? Hogy érthetőbb legyen: Feloldható-e valamilyen konkrét tartalom megadásával egy olyasféle nyelvi tétovázás és gondolati dadogás, mint az 1956-os hogyishívják? Mert jelenleg hogy is hívják? Hívják forradalomnak és ellenforradalomnak, népfelkelésnek és eseményeknek, nemzeti tragédiának és szabadságharcnak - hogy csak néhány példát említsek.

Előre bocsátva az elemzés végkövetkeztetését: rövidebb távon alig-alig van remény közös nyelvi nevezőt találni. Ameddig a beszélők személyes emlékei, személyes élményei határozzák meg a szóhasználatot, a megfogalmazásokat, addig kevés esély van tudományos vagy akár publicisztikai konszenzus kialakítására.

Van azonban olyan megoldás, ami a közös szóhasználat elmaradásánál is rosszabb lehet: bizonyos közös szóhasználat erőltetése. Nevezetesen: ha mesterségesen (mondhatni hivatalosan, állami hatáskörben) kialakítanak egy nyelvi, szóhasználatbeli konszenzust, de a megszólalók a közösen használt megnevezésen egészen különböző tartalmakat értenek. A tartalmi egyetnemértést - politikai megfontolásból - a nyelvi egyetértés látszatával próbálják elfedni. Heller Ágnes és Fehér Ferenc írása már 1989-ben figyelmeztetett: „Minden magyar politikai erő, amely komolyan veszi saját demokratikus arculatát és politikai esélyeit, 1956-ra fog hivatkozni, és mindegyik mást fog érteni ezen a hivatkozáson.” És akkor még nem is történt utalás azokra a magyarországi erőkre, amelyek nem hisznek a képviseleti demokráciában, ezért eszükben sincs saját demokratikus arculatuk kialakításán munkálkodni. Valamint azokra sem történt utalás, akiknek nincsenek politikai ambíciói, és ezért nem kényszerülnek taktikai alakoskodásra.

Amikor a beszélő olyan kifejezéseket használ, amelyek jelentésében nincs egyetértés, fölöslegesen beszél, mert a közlési feladatra alkalmatlan szavakkal semmit sem közöl. Sőt, ennél is rosszabb a helyzet: a bizonytalan jelentésű szavak használatával félrevezeti, dezorientálja a hallgatóságot. Az ilyen szavak közlési értéke a mínusz tartományban található. Érthetőbben fogalmazva: használatuk szükségképpen félreérthető, ezért félrevezető. A szavak nem tiltakoznak. De minden félreérthető fogalmazást megbosszulnak. (Persze más a megítélés, ha a beszédnek nem a közlés, hanem valami más, például éppen az elért ködösítés a feladata. Esetleg hatalmi megfontolásból nyelvi látszategység erőltetése a tartalmi ködösítés révén. Ám a gyakorlatban az ilyen nyelvi látszategységek éppúgy nem működnek tökéletesen, ahogy semmilyen nemzeti ködösítés nem tudja láthatatlanná tenni például a nem-termelő vagyonosok osztályát.)

 

Elmélkedésemben három kérdéskörre szeretnék kitérni: az 1956-os forradalom, az 1956-os szabadságharc és az 1956-os munkástanácsok kérdésére.

A magyarországi 1956-ot egyesek forradalomnak, mások ellenforradalomnak nevezik. Állami rangra emelt megnevezése először az ellenforradalom volt, azután a forradalom lett. Ám az elnevezések harcát a hivatalos határozat nem dönti el. Az éppen érvényben levő állami elnevezést, szóhasználatot figyelmen kívül hagyva ki-ki a maga szavajárásához kötődik.

A felkelők – korabeli dokumentumok szerint - többnyire forradalmároknak nevezték magukat. Joggal. Forradalmat csináltak, forradalmat próbáltak végrehajtani. Forradalmat - abban az értelemben, hogy a fennállót, a fennálló sztálinista rendszert meg akarták változtatni, és radikális eszközökkel akarták megváltoztatni.

 

A tüntetők, felkelők stb. egyetértettek a fennálló tagadásában. Egyetértettek a változtatás szükségességében és a változtatás forradalmi formájában. Amiben nem volt közöttük egyetértés, az a forradalmi változtatások iránya, irányultsága, vagyis a forradalmi forma mögötti tartalom.

1956 forradalomként való hivatalos állami megnevezése tudatosan vonatkoztat el a forradalmi forma tartalmától, a forradalmi törekvések konkrét tartalmaitól. Egy - bármily részleges - nyelvi konszenzus meghonosítása érdekében tudatosan eltekint a tartalmi konszenzus megtalálásának esélyétől. (Lemond bármiféle tartalmi egyetértés reményéről. Bürokratikus módon, hatalmi szóval dönti el a mérlegelés lehetőségét.)

Mert miként fogalmaznak azok, akik a forradalmi forma mögötti tartalomra is utalni kívánnak? A tényekhez ragaszkodva - de attól függően, hogy mely tényekre hivatkozva - egyesek 1956-os szocialista forradalomról, mások 1956-os polgári forradalomról kénytelenek szólni. Hiszen 1956 októberében egyesek valamiféle demokratikus szocializmus eszményei nevében, mások viszont egyfajta polgári demokrácia eszményei nevében fordultak szembe a fennálló rendszerrel.

Szocialista demokráciát követelt a Petőfi Kör október 23-án. „Munkás-paraszt hatalmat!” - ez volt a tüntető egyetemistáknál az egyik jelszó. A Veszprém Megyei Forradalmi Tanács követelte Rákosi és Gerő kizárását a pártból. A DIMÁVAG röplapja szerint a munkások csak azokkal szolidárisak, akik elismerik a párt és a munkásosztály vezető szerepét. A Központi Munkástanács nyilatkozata csak a szocializmus alapján álló pártok működését tudta elfogadni. A forradalmi szervezetek egy része mindvégig hangsúlyozta: a társadalmi tulajdon talaján áll, elutasít minden reprivatizációt: „Gyárat, földet vissza nem adunk”. A gyárak, bányák legyenek valóban a munkásoké. Sőt, a tervgazdaság hibáinak kijavítását a tervgazdálkodás megőrzése mellett akarták.

 

Más a helyzet a másik irányzat képviselőivel. Náluk magától értetődő a többpártrendszer követelése (néhány nap alatt mintegy másfél tucat pártot hoztak létre), a magántulajdon visszaállítása, a magánvállalkozás szabadságának biztosítása.

A polgári tartalom és a szocialisztikus tartalom válaszútja a „forradalom” leegyszerűsítő megnevezésben összemosódik. Mivel formailag tekintve ez is forradalom, meg az is forradalom, ebben a lecsupaszított, elvont megnevezésben a kettő közötti alapvető tartalmi különbségek nem derülhetnek ki. (Persze nincs kizárva, hogy éppen ez a hivatalos „szóalkotó” célja!)

Tovább bonyolítja a kérdést a forradalmi forma ellenforradalmi tartalomként való minősítése.

A XX. századi magyarországi nyelvi hagyományban az ellenforradalom kifejezés elsősorban a szocialisztikus társadalmi kísérletek (Pl. a magyarországi Tanácsköztársaság) felszámolását és a korábbi rendszer visszaállítását, a kapitalizmus, a kapitalista orientáció visszaállítását jelenti. Nem meglepő, hogy a nyugati emigráció azon részénél, amely a Horthy-korszak nyelvezetén és értékrendjén nevelkedett, megjelenik 1956 ellenforradalomként való megnevezése. Világképükből fakadóan teljesen következetesen pozitív értelemben vett ellenforradalomnak minősítik 1956-ot, mivel az szembefordult a Rákosi-éra általuk kommunistának tekintett társadalmával. Az ellenforradalom elnevezés tehát ebben a körben dicséretet jelent, a forradalom pedig elmarasztalást.

A Kádár-korszak hivatalos szóhasználata szintén ellenforradalomnak nevezi 1956-ot - de éppen ellenkezőleg, negatív értéktartalmat tulajdonítva a szónak. Vagyis a konszenzus esélyei tovább romlanak.

Tehát egyesek forradalomnak nevezik 1956-ot, mások viszont - mind a mai napig - ellenforradalomnak. Ez egyáltalán nem logikátlan, hiszen 1956-ban Magyarországon kétféle törekvés volt megtalálható: mind a kapitalista orientáció, mind a szocialista orientáció jelen volt. Kézenfekvő lenne 1956 megnevezésében is - az elvárható tudományos nyelvi igényességgel - mindkét orientációt engedni érvényesülni.

Mi lenne ebben az esetben a legkisebb közös nyelvi többszörös? Hogyan hangozhatnék az 1956-ot jelölő nemzeti nyelvi minimum?

Megfelelne ennek a célnak az 1956-os forradalom és ellenforradalom kifejezés. Mindkét tábor megtalálja benne a maga meggyőződését. És - tudományon kívüli okok miatt - valószínűleg mégsem elégedett. Pedig a forradalom szó vonatkozásában ennél kevesebbet - tartalmát tekintve - nem tartalmazhat a nemzeti nyelvi minimum. A két felfogás számára nincs közös nevező, és nincs más közös többszörös. Vagy a tudományos kategóriahasználatról kell lemondani, vagy a forradalom, illetve az ellenforradalom kifejezés önálló, elkülönített használatáról.

Miután megbukott a forradalom kifejezés, áttérek az 1956-os szabadságharc kérdéskörére.

Szokás arra hivatkozni, hogy Nagy Imre a reformkommunisták vezére és a nemzeti kommunizmus híve. Ez a célkitűzés sem a Petőfi körösöktől, sem a szervezkedő egyetemistáktól nem idegen. Már a fegyveres összecsapások előtt megfogalmazódtak, később pedig csaknem általánossá váltak a követelések: „Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből!” „Ruszkik haza!”

Sokan szabadságharcnak nevezik 1956-ot. 1956-ban a szabadságharcosok ellenezték, hogy Magyarország katonai szervezet tagja legyen. Az ország gazdasági függetlenségét és katonai semlegességét akarták.

Akik komolyan veszik az 1956-os szabadságharcot, azoknak el kell gondolkodniuk az alábbi kérdéseken.

Miként cselekednének az 1956-os szabadságharcosok, ha történetesen - a katonai szervezeti tagságból következően - magyar katonákat vezényelnének Csehszlovákiába (Magyarország internacionalista kötelességét teljesítendő)?

Miként cselekednének az 1956-os szabadságharcosok, ha ne adj’ Isten - a katonai szervezeti tagságból következően - Magyarország demokratikus kötelességét teljesítve magyar katonákat küldenének Afganisztánba? Vagy például Irakba?

1956 szabadságharcosai mit tettek volna Taszáron Magyarország semlegessége érdekében? Lehet, hogy legalább úgy tiltakoztak volna az idegen katonai jelenlét ellen, mint néhány katolikus, környezetvédő, humanista és alternatív baloldali szervezet tette Taszáron és környékén?

Hogyan cselekednének 1956 szabadságharcosai Magyarország függetlensége érdekében, ha külföldi haderő használná Magyarország légterét - mondjuk - Jugoszlávia bombázására?

Akik komolyan veszik 1956-ot, el kell gondolkodniuk azon, hogy mit tennének ma 1956 szabadságharcosai? Mit tennének ma az 1956-os szabadságharcosok örökösei?

Lehetséges, hogy azokat kell az 1956-os szabadságharcos hagyomány folytatóinak, örököseinek tekinteni, akik ellenzik Magyarországnak katonai szervezethez való tartozását?

Lehetséges, hogy azokat kell az 1956-os szabadságharcos hagyomány folytatóinak, örököseinek tekinteni, akik ellenezték külföldi katonák Magyarországon való tartózkodását?

Lehetséges, hogy a Magyarország önrendelkezéséért aggódó, gazdasági függetlenségét és katonai semlegességét akaró 56-osok ma azt követelnék: „Újruszkik haza!”?

1956-ban Magyarországon a tulajdon magánosításának hívei és a privatizáció ellenfelei egyaránt színre léptek. Vita lehet tehát abban, hogy melyik tábor 1956 valódi örököse. A semlegesség kérdésében sokkal egyértelműbb a helyzet: Magyarország semlegességének hívei joggal tekintik magukat az 1956-os szabadságharc örököseinek.

 

Visszakanyarodva az alapkérdéshez: Létrejöhet-e nemzeti egyetértés 1956 szabadságharcként való megnevezésében? A szabadságharc kifejezés lehetővé teszi a nemzeti kommunista és a nemzeti kapitalista törekvések összeolvasztását, egybemosását. Ennyiben kedvez a nyelvi konszenzusnak - bár tartalmi konszenzust nem teremt, mivel ki-ki mást érthet az elnevezésen. De még így is kilátástalannak tűnik nemzeti méretű egyetértést várni a szabadságharc elnevezésben. Magyarországon ma is számosan élnek olyanok, akik – a nemzeti kommunizmus, valamint a nemzeti kapitalizmus híveitől eltérően - az idegen katonaság jelenlétében voltak érdekeltek. Ettől remélték, illetve ennek köszönhetik az életüket. Vagy az általuk képviselt álláspont hatalmát. De nem csak a politikailag exponáltak között voltak ellenlábasai a nemzeti szabadságharcnak. A hivatkozott fizika tanár is örült, hogy a megszállók megszabadították az őt fegyverrel kereső szabadságharcos diákjától.

 

Néhány szó az 56-os munkástanácsok kérdéséről.

A Petőfi Kör egyik október 23-i jelszava így hangzott: „Munkásigazgatást az üzemekben!” A Magyar Írók október 23-i Kiáltványának egyik követelése: „Az üzemeket a munkások és a szakemberek vezessék!” Október utolsó napjaiban sorra alakultak a vállalatoknál a munkástanácsok. Október 31-én a Munkástanácsok Parlamentje meghatározta a munkástanácsok jogainak és működésének Alapelveit. Az Alapelvek leszögezi – egyebek mellett – a következőket. „Az üzem a munkásoké.” Az államnak adót és nyereségrészesedést kell fizetni. A vállalatot választott munkástanács irányítja. A munkástanács a gazdálkodás, a bérügyek és a szociális ügyek intézője, illetve felügyelője. A pályázat útján kiválasztott igazgató és szakemberek a munkástanács alkalmazottai, neki felelősek.

A munkástanácsok Alapelveiben kifejeződik, hogy két okból indokoltak ezek a változtatások. Egyrészt a dolgozók érdekeltségének biztosítása, másrészt a közös tulajdon hatékonyabb működtetése céljából kell megtörténniük. Azért, hogy a munkások sajátjukénak érezhessék a termelési feladatokat, illetve azért, hogy szakszerűtlen politikai beavatkozás ne okozhasson gazdaságtalanságot.

Ezekben a napokban akár sztrájkoltak egy üzemben, akár termeltek, a munkástanácsok két dologról gondoskodtak: a gépek, berendezések, nyersanyagok védelméről, illetve a folyamatos működést előíró technológiáknál magáról a termelésről. A munkások sajátjukénak tekintették és megvédték a vállalatukat a károsodástól és a pusztítástól. Politikai útmutatást nem várva, saját elhatározásukból védték meg, mert tudták: a munkahelyük, a megélhetésük biztosítéka a gyár, az üzem, a vállalat egyben tartása. Megvédték, mert ekkor még tudták: Ha egy nép nem védi meg a javait és eredményeit, a politikusai nem fogják megvédeni helyette.

Történelmi tapasztalatok szerint az elkényelmesedett, önálló gondolkodásra és önvédelemre képtelennek mutatkozó népeket, társadalmakat utoléri a sorsuk: számukra idegen hatalmak (gazdasági hatalmak, illetve külföldi erők) uralkodnak fölöttük.

Elmélkedésem végkövetkeztetése a következő. Valószínűleg az 56-os vállalati munkástanácsok megítélésében van leginkább valamiféle nemzeti egyetértés, illetve az általuk képviselt gazdasági demokrácia, közvetlen demokrácia megítélésében. A félreértések elkerülése érdekében hozzá kell tennem: a helyi munkástanácsokról, vagyis a munkahelyi célokat megfogalmazó munkástanácsokról van szó, és nem a munkástanácsok különböző integrációiról, szövetségeiről (országos, nagy-budapesti, kerületi stb.), ahol már nem termelési, hanem politikai-hatalmi kérdések kerültek előtérbe. Ez utóbbiak megítélésében szintén kibékíthetetlenek az ellentétek.