AZ 1957-BEN ÉS 1990-BEN LEVERT ’56

- Előszó helyett -

 

1956. október 23-ára egyetemisták felvonulást szerveztek. Október 24-én az Egyesült Izzóban – majd sorra más üzemekben is – munkástanács alakult. Folyamatosan jöttek létre különböző forradalmi bizottságok. Folyamatosan szerveződtek, illetve újraszerveződtek a pártok. Az MDP leginkább kompromittálódott vezetői a Szovjetunióba menekültek.

Kialakulóban volt a népi szervek és a politikai pártok kettőssége: a társadalom kettős szerveződésének, egyfajta kettős hatalomnak a csírája. Nagy Imre a pártok mellett döntött, és a pártok javára foglalt állást. Október 30-án bejelentette a többpártrendszert, és koalíciós kormányt alakított.

A november 4-i szovjet katonai fellépés leverte a többpártrendszer 1956-os kísérletét.

A munkástanácsok 1956-os kísérletét hivatalosan egy 1957. novemberi rendelet számolta fel.

 

Október 23-a megünnepléséről az alábbi állásfoglalást tette közzé egy 1988 tavaszán keletkezett alternatív szervezet, a „Baloldali Alternatíva” Egyesülés Munkásbizottsága 1989. szeptember 13-án. „Miközben a magyarországi 1956 értékelése körül ellentétes nézetek csapnak össze, minden demokratikus gondolkodású ember pozitívan vélekedik a munkástanácsokról, amelyek megalakítása már 1956. október 24-én elkezdődött. Miközben október 23-ának nemzeti ünneppé nyilvánítása azzal a kockázattal jár, hogy szélsőséges indulatokat szabadít el, addig október 23-ának a munkástanácsok napjaként való megünneplése széleskörű nemzeti egyetértéssel találkozna. Ez a megoldás 1956 történelmileg legprogresszívebb jelenségére tenné a fő hangsúlyt. A munkástanácsok, mint valóban népi kezdeményezésre létrejött, a közvetlen részvételi demokráciát a gazdálkodás területén megvalósító szervezetek, a mai Magyarország számára is irányt mutatnak. Ezért javasoljuk, hogy október 23-a mint a munkástanácsok napja váljon nemzeti ünneppé, ami természetesen nem zárja ki ezen évforduló szélesebb tartalmú ünneplését sem.”

Október 23-a nem a munkástanácsok napjaként lett nemzeti ünnep. Korábban is sejteni lehetett, de a rendszerváltáskor sikerült közvetlenül is megtapasztalni, hogy a politikai pártok ellenségüknek tekintik, és mindenáron megakadályozzák bármiféle gazdasági demokrácia és társadalmi demokrácia kialakulását.

 

1989-ben az ún. Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain a „Baloldali Alternatíva” hosszú viták során, nehéz küzdelemben el tudta érni, hogy az új Alkotmányba - a magántulajdon és az állami tulajdon mellett - a dolgozói közösségek tulajdonhoz való joga is bekerüljön. Az Alkotmány 12/2 paragrafusa szerint „Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzás tulajdonának létrejöttét és működését”. Ezzel a jogi háttérrel bontakozott ki 1989-ben és 1990-ben Magyarországon a tulajdonosi munkástanácsok mozgalma. Ezen a jogi alapzaton jött létre 1990. február 24-én Munkástanácsok Országos Szövetsége elnevezéssel a tulajdonosi munkástanácsok tömörülése.

 

1990. április 29-én megállapodott az MDF és az SZDSZ arról, hogy módosítják az új Alkotmányt, és kiveszik belőle a dolgozói közösségek tulajdonának jogi lehetőségét, amivel kihúzzák az alkotmányos alapot a termelői önigazgatás tulajdonformáját képviselő munkástanácsok alól. Hiába voltak a társadalmi tiltakozások, hiába voltak az aláírásgyűjtések, a pártok keresztülvitték az alkotmánymódosítást. Ezzel a jogi eljárással párhuzamosan egy másik folyamat is elindult. Az MDF - megtapasztalva a terebélyesedő munkástanács-mozgalom jelentőségét - elkezdett olyan munkástanácsokat szervezni, amelyek nem tulajdonosi, hanem pusztán szakszervezeti céllal alakulnak. Bem rakparti, valamint lakihegyi feladóval folyt a levelezés. Végül sikerült kikényszeríteni egy újabb, most már nem tulajdonosi célokkal rendelkező, hanem szakszervezetként működő „Munkástanácsok Országos Szövetsége” megalakítását és a tulajdonosi munkástanácsok beolvasztását. (Ebben a folyamatban a pártfüggetlen munkástanácsoktól való félelem mellett az is szerepet játszott, hogy a munkástanácsok szakszervezetté való átöltöztetésével lehetett egy jelentős részt kihasítani a felosztásra kerülő szakszervezeti vagyonból, a SZOT-vagyonból.)

 

A magyarországi ’56 egyik kétségtelenül pozitív öröksége a munkástanács-mozgalom. 1990-ben a többpártrendszer, a többpárti Parlament ellehetetlenítette a munkástanácsokat. Ezzel másodszor is leverte az ’56-os gyökerű szabadságtörekvéseket, a gazdasági demokráciára való törekvés hagyományát. A pártok - saját érdekeik szempontjából helyesen - felismerték, hogy meg kell szabadulniuk 1956 örököseitől, pozitív örökségétől. Ezért 1990-ben a magyarországi Parlament leverte ’56-ot - immár másodszor.

 

Az ’56-os munkástanácsok első leverése 1957-ben ment végbe. Az egypártrendszer vezetői 1956. november 22-én törvényesítették a munkástanácsokban megtestesült termelői önigazgatást. (Lehet persze azt mondani, hogy ezt csupán politikai kényszerből, pusztán taktikai megfontolásból tették.) Azután 1957. november 17-én rendeletileg feloszlatták a munkástanácsokat. (Erre is lehet azt mondani, hogy „politikai kényszerűségből” tették.) Ténykérdés azonban, hogy amikor a politikai helyzet konszolidálódott, tehát amikor a közvetlen „politikai kényszerűség” megszűnt, akkor sem a termelői önigazgatásban megjelenő gazdasági demokratizálás, hanem helyette a gazdasági liberalizálás jutott az eszükbe.

„A Kádár-rendszer a társadalom demokratizálódásának alternatívája ellen liberalizálással védekezett.

A hatvanas években - a politikai konszolidációt követően - a Kádár-vezetésnek lehetősége lett volna olyan demokratizálódási folyamat kezdeményezésére és elindítására, amely - egy hosszabb átmenet során - az államhatalom rovására fokozatosan növeli a lakosság és a munkavállalók hatáskörét a helyi, lakóhelyi és munkahelyi ügyek intézésében. Az egyes állami feladatok átadása nemcsak döntési jogok, hanem a felelősség átadását is jelenti. Az átfogó társadalmi demokratizálódás azért nem felelt meg a Kádár-vezetésnek, mert egy ilyen demokratizálódás a hagyományosan állami-politikai feladatok társadalmasításával, lakossági feladatokká történő átminősítésével megkérdőjelezi az önálló politikai elit, az autonóm politikai bürokrácia szükségességét. A hagyományos (sztálini eredetű) hatalmi monopólium megőrzése csak mérsékelt gazdasági, ideológiai és kulturális liberalizálással volt biztosítható.” (Nyolc tézis a magyarországi rendszerváltás kérdéséről. = A kelet-közép-európai országokban zajló átmenet és a szociáldemokrácia. Budapest, 1992. 62-63. o.)

 

 Tehát nem véletlen, sőt teljesen logikus, hogy az egypártrendszer vezetői a politikai konszolidáció után nem rehabilitálták a munkástanácsokat és nem kezdeményezték a tanácsdemokrácia rendszerének kiépítését. Ez magával a pártrendszerrel szemben jelentett volna kihívást és társadalmi alternatívát. A hagyományos hatalmi struktúra megőrzésére, létének meghosszabbítására a liberális megoldás kínálkozott. A Kádár-rendszer pedig lassú liberalizálásba kezdett, amivel megalapozta a későbbi ún. rendszerváltást. Ennek a liberalizálási folyamatnak néhány fontos tendenciája:

- megnövekszik a magánegyének jövedelemszerzési szabadsága (gmk, fekete gazdaság);

- megnövekszik a magánegyének ideológiai szabadsága;

- csökken a magánegyének társas együttműködési hajlama és képessége, illetve önszervezési, közösségszervezési igénye;

- sikeresen zajlik az állampolgárok depolitizálása: a megnövekedett gazdasági és ideológiai szabadságért cserébe az emberek leszoknak a politikai aktivitás szükségletéről, elveszítik állampolgári érdeklődésüket és felelősségtudatukat.

A nyolcvanas évek végére beérett a rendszer liberalizálásának gyümölcse. 1989-90-ben a magyar állampolgárok többsége nem törekedett tényleges szabadságra: saját szabadsága helyett a pártokat, a pártok szabadságát választotta. 

A rendszerváltás folyamatának első lépése a munkástanács-mozgalom történelmi kiiktatása volt.

 

A munkástanácsok (vagy hogy mások is értsék: munkásszovjetek, termelői szovjetek) a munkáshatalom szervezetei, amelyek hosszabb távon fölöslegessé, sőt terhessé teszik bármiféle párt létezését, fennmaradását. Ezért a pártok vezetői - legyen szó akár egypártrendszerről, akár többpártrendszerről - következetesen a „SEMMI HATALMAT A SZOVJETEKNEK”, „MINDEN HATALMAT A PÁRTOKNAK” programját valósítják meg. 1945-46-ban a Kommunista Párt és a Kisgazda Párt együttes erővel számolta fel a népi kezdeményezésre keletkezett - és lényegében a lakossági önkormányzást megvalósító helyi szovjetek mintájára működő - népi bizottságokat, nemzeti bizottságokat. 1956-ban Nagy Imre sem a munkástanácsokra és a forradalmi bizottságokra, hanem a politikai pártokra próbált támaszkodni. 1957-ben és 1990-ben a végső soron „munkásszovjetekként” működő munkástanácsok áldozatul estek a - különböző elnevezésű, de lényegében azonos törekvésű, az állampolgárokat az érdemi döntésekből kizáró politikát folytató - pártok akaratának.

A pártok (a pártpolitikusok) mindig jobban félnek a gondolkodó állampolgároktól, az emberi önállóságtól, a közösségi önszervezéstől (civil társadalomtól), mint egymástól. Az emberi autonómiatörekvésekkel, és az ezekre épülő civiltársadalmi önszerveződésekkel (önigazgatás, önkormányzás stb.) szemben az adminisztratív, bürokratikus eljárásokban érdekeltek. Érthető, hogy ami számukra nem irányítható, nem ellenőrizhető, az gyanúsnak számít.

A politikai kirakatban veszekednek egymással a pártpolitikusok - részkérdéseken. (Azért is veszekednek egymással, hogy ezzel a politikai látványossággal lekössék az emberek fantáziáját, a fontos kérdésekről eltereljék a „mással foglalkozás”, „másról beszélés” felé az emberek figyelmét.) De - a történelmi tapasztalatok szerint - amikor társadalmi önszerveződés, népi önszerveződés veszélye dereng a láthatáron, akkor pánikba esnek és (felismerve közös osztályérdeküket) egymásra találnak: együtt tapossák el az emberek függetlenedési próbálkozását.