"Milyen kormányzat lenne a legjobb?
Az, amelyik megtanít bennünket arra,
hogy miként kormányozzuk önmagunkat."

J. W. Goethe

 

 

A BALOLDALI ALTERNATÍVA EGYESÜLÉS TÖRTÉNELMI HELYZETÉRTÉKELÉSE 1996

 

Előszó

A közép-kelet európai államszocialista kísérletek 1989-91-es veresége után új szakasz kezdődött a magyar és a nemzetközi baloldal történetében. A baloldali szellemi irányzatok, mozgalmak, szervezetek, pártok - a történelmi sokk után - kezdenek újjászerveződni, s keresik helyüket az új társadalmi-politikai szituációban. Szükségképpen felvetődik a kérdés: mit tehet és mit kell tennie az antikapitalista baloldalnak azért, hogy a tőkések uralta társadalom két évszázados megoldásaival szemben reális és igazságos alternatívákat mutathasson fel .

A világkapitalizmus története új politikai fázishoz érkezett: stabilizálta, hogy megszűntek a számottevő antikapitalista kísérletek. E kísérletek veresége felerősítette a konzervatív és liberális ideológiák pozícióit. A helyzet a politikai tagoltságban voltaképpen az első világháború előtti időkhöz való visszatérést, a nemzeti-konzervatív és a liberális erők versengését hozta magával, két lényeges eltéréssel: egyrészt akkor a szocialista mozgalmak felemelkedő, újat ígérő antitézisei voltak a polgári világnak, másrészt azóta a fejlett centrumországok egy hosszú stabilitási periódust produkáltak 1948-1968/74 között. A centrum válságperiódusai élességét is tompítani tudta a gazdasági szabályozás keynesiánus formáival, s a terheknek a félperifériákra és a perifériákra kényszerítésével. Szemben a centrummal, melynek ma az életlehetőségei javulnak, s középtávon várhatóan felfelé ívelő pályára tér át, a Közép-Kelet európai régióban a válság folytatódott, sőt elmélyült a rendszerváltással. A kapitalista gazdasági stabilizáció a térségben legfeljebb hosszútávon lehetséges, középtávon teljesen valószínűtlenné vált.

A centrumban is folytatódik a jóléti állam visszaszorításával a lakosság jelentős részének szociális, anyagi és emberi-kulturális marginalizálódása. Jelentős az újszegénység, s valóságossá vált a kétharmados társadalom dahrendorfi próféciája: immáron a népesség harmadát marginalizálja a létminimumon vagy az alatti szinten a rendszer annak érdekében, hogy fenn tudja tartani a középosztályoknak nevezett rétegek változatlan tömegfogyasztását, a fogyasztói társadalmat a közép és nagyburzsoázia növekvő luxusfogyasztása mellett. Mindezek nem feltétlenül a progressziót fogják erősíteni. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy az OECD 24 országában (legfejlettebb ipari országok csoportosulása) a baloldal immáron fél évszázada alig-alig került a hatalom közelébe, a világrendszerben betöltött hegemón pozíció következményeként. Azt viszont a centrum országok belső fejleményei mutatják, hogy a kapitalizmus legfejlettebb formája is emberellenes uralmi, szolgasági és kizsákmányolási viszonyokkal terhelt.

A kései kapitalizmus - Thomas Manntól, a frankfurtiaktól és Lukácstól is tudhatjuk - sok tekintetben elvesztette progresszivitását, a világ a centrum országok dominanciája következtében egy már elért fejlettebb kulturális, szociális és civilizációs fokról egy korábbi, meghaladott szintre lépett vissza vagy azon stagnál. A technikai fejlődés és az ipari forradalmak nyújtotta termelékenység teremtette lehetőségeket nem az éhínség, szegénység, a kulturális elmaradottság és a növekvő egyenlőtlenségek leküzdésére, a népek közötti kapcsolatok békés viszonyokká alakítására, hanem a centrum kapitalizmus uralmi érdekeinek fenntartására fordítja. Fegyverzetbeli fölényének megtartására-növelésére mindig talál erőforrásokat, az alultápláltság és éhínség, az adósságválság vagy a globális problémák kezelésére csak akkor hoz komolyabb áldozatot, ha szükséghelyzetben kényszerül cselekedni (pl.: Mexikó pénzügyi rendszerének amerikai tőkés csoportokat is veszélyeztető 1995-ös összeomlásakor).

A magyarországi és a kelet-európai krízis a világrendszer válságának is a terméke. E válság különböző módon és mélységben hat a legfejlettebb, a közepesen fejlett, félperiférikus és az elmaradott, periférikus nemzetek társadalmaira. Az egyenlőtlen és hierarchikus tőkés világgazdaság elmélyíti a nemzetek és régiók közötti történelmi szakadékokat, újjászüli a gazdasági, szociális és nemzeti konfliktusokat, a kölcsönös, de aszimmetrikus függés világrendjében. Kelet-Európa nemzeti, konzervatív forradalmai nagy tetszésre találtak a centrum hatalmi központjaiban és az átalakulások közvetlen haszonélvezőjénél, az újburzsoáziánál és szolgáló elitjénél. Az itt élő népek a kezdeti várakozások után - több mint 400 millió ember - rezignáltan tapasztalják, hogy a rendszerváltó országok összteljesítménye alul múlja a régit, s a munkaerejéből élő népesség reálbérszínvonala hivatalosan is 20-30 százalékkal esett vissza 1989-hez képest. Az elvesztett szociális és kulturális pozíciók a politikai szkepticizmust, a realizmus negatív formáját erősítették fel, s ez vezetett el Litvániától Lengyelországig, Magyarországig és Bulgáriáig, a politikai inga balközép, szociáldemokrata, szociálliberális visszalengéséig. Az objektív erőviszonyok közegében ez nem változtatja meg az alapvető rekapitalizálódási tendenciákat. Ahhoz, hogy az elégedetlenség valóságos változásokhoz, s ne csak a kormányzati elitek cseréjéhez vezessen, a geopolitikai függési kényszerek enyhülése mellett alapos elemzésre, friss szellemre, kezdeményezésekre, új elméletekre és baloldali tömegmozgalmakra lesz szükség.

Ez azonban még nem napi valóság. A baloldalnak mindig van aktuális cselekvési feladata - a dolgozók, a munkatársadalom érdekeinek védelme és az elnyomottakkal, elesettekkel való gyakorlati és erkölcsi szolidaritás. A lehetséges elvi programok és stratégiák kidolgozásának feladata azonban akkor is kötelességünk, ha mint társadalmi szervezet nem vagyunk hatalomra törő párt és nincs közvetlen aktualitása a szocialista orientációnak. Az elvi programnak a perspektíva adás a funkciója - s ezt komolyan csak a átfogó jellemzése után lehet megtenni. A mellény újragombolására szüksége van az antikapitalista erőknek. Különben a jobboldali radikalizmus oldja meg a problémákat - a történelemből jól ismert módon.

 

I.

A világrendszer átalakulása és a baloldal

Az a neoliberalizmusnak nevezett újkonzervatív fordulat, mely a 70-es évek elejétől fokozatosan elterjedt az egész világon, gyökeres átalakulást eredményezett. A centrumhoz tartozó országokban e fordulat a szervezett kapitalizmus jóléti államától a "szabadpiaci", "vállalkozói kapitalizmushoz", a pénztőke csaknem korlátlan uralmához vezetett. A harmincas években megerősödött állammonopolista kapitalizmus - a monopóliumok és a nemzetállam egységes mechanizmusban történő egyesítése - multinacionális kapitalizmussá alakult át, ami a világrendszer egészében és a régiók egymáshoz való viszonyában is alapvető változásokat hozott. A nemzeti létfeltételeket fenntartó és a centrumban érvényesülő szervezett kapitalizmus - a szabályozás keynesiánus formáit megvalósító jóléti államával - megszűnt, s helyére lépett a multinacionális tőke által uralt olyan világrendszer, amely a polgári nemzetállamot a történelmi múltjára és kulturális tényezőre degradálta. Nemcsak a reálfolyamatokban, ahol a monopolizálódás évszázados folyamat, hanem a szabályozási technikákban is: a nemzetközi pénzügyi rendszer és intézmények (IMF, Világbank), a valutaárfolyamok, a 'terms of trade' befolyásolása a világgazdaság szintjén határozzák meg a multinacionális tőkének kedvező termelési és értékesítési feltételeket. A munkatársadalom viszont nemcsak hogy bennrekedt a nemzeti feltételekben, hanem szervezettsége és érdekérvényesítő képessége - a kulturális imperializmus befolyása és saját gyengeségei következtében - jelentősen alatta marad az 1945-75 között már elért színvonalnak. A tőke nemzetköziesedése mindenütt a reálbérszínvonal lenyomásához, a szegmentált munkaerőpiac (lásd: BAL 1995. Május 1. kiadvány 5-7. o. és Eszmélet 24.) amerikai formáinak európai elterjesztéséhez, a munkavállalói és szakszervezeti jogok devalválódásához, helyi konfliktusokhoz és a szomszédos népek közötti viszonyok kiéleződéséhez vezetett.

Az átrendeződés a világrendszer egészében, a periférián és a félperiférián, azaz a Föld lakosságának óriási többsége számára katasztrofális szociális és gazdasági következményekkel járt. A világ hetedik ipari államában, Brazíliában a népesség több mint fele marginális létre kényszerül. A centrum-országok uralmi és tulajdonosi pozíciói világgazdasági méretekben erősödtek meg, a Kelet-Nyugat ellentéte helyét az Észak-Dél ellentét vette át.

A fejlődő és félperifériális országokban nagy ütemben folyt az állami vagyon kiárusítása, piacaik egyoldalú megnyitása a fejlettebb országok előtt. Sokan ezt a folyamatot "modernizációnak" nevezik. Valójában ez a folyamat a külső adósságteher nyomása alatt a nemzetközi pénzügyi szervezetek útmutatásai szerint e régiók munkaerejének és termékeinek leértékelését jelentette. Kénytelenek voltak átengedni az állami tulajdon versenyképes részét a multinacionális társaságoknak. Ez a sors várt Kelet-Európára is.

Miközben csaknem mindenütt létrejöttek a politikai váltógazdaságra emlékeztető többpártrendszerű struktúrák, Afrikától Kelet-Európáig a tőke mindenütt megszabadult a hagyományos gazdasági és termelési feltételektől, mindent alárendelt az új tőkefelhalmozási stratégiának, amelyet a rendszer ideológusai a "alkotó pusztításnak" neveznek. Ez a folyamat döbbenetes méretű rombolást okozott, minden alkotás nélkül: a tőke - ledöntve a nemzeti korlátokat - tendenciáját tekintve a szegény régiókból a gazdagabb régiókba áramlik.

A kelet-európai régió az 1929-33-as összeomláshoz képest is mély és tartós válságba került. A nyolcvanas évek recesszióját sikerült elmélyíteni, részben regionális belső piacainak politikai okokból történt lebontásával, részben a transzformációs válságnak szépített rendszerváltás költségtényezőivel: a mindent maga alá gyűrő privatizációval, a nemzeti valuta permanens leértékelésével, a belső fogyasztás csökkentésével, a tömeges munkanélküliség elterjedésével, a gazdaság makroökonómiai irányítási képességének gyors elvesztésével.

Az ipartalanítással és részben a hagyományos iparnak a perifériákra való kiszorításával a tőke szétszórta az ipari munkásság jelentős tömegeit, milliókat tett munkanélkülivé vagy mindenétől, minimális szociális biztonságától is megfosztott "szabad vállalkozóvá". Az utóbbi gyakran csak a munkanélküliség vagy a részfoglalkoztatás egy formája. A világ gazdag és szegény régiói között a megnövekedett különbségek kifejeződtek a világgazdaság és a világtársadalom átstrukturálódásában is. Tíz és tízmilliókat fosztottak meg az évtizedek alatt kiharcolt szociális vívmányok jelentős részétől. E folyamat részeként még a fejlett centrum országaiban is dezorganizálódtak, szétszóródtak és "liberalizálódtak" a baloldal erői. A szakszervezetek mindenütt hanyatlásnak indultak, befolyásuk csökkent. A legendás francia szakszervezeti mozgalom szervezettsége jó, ha a munkavállalók 10 %-ára kiterjed... ismét Latin-Amerika, Afrika és Kelet-Európa a világgazdasági átrendeződés fő vesztese.

A gazdasági erőforrások fölötti rendelkezés végső soron mindenütt a multinacionális tőke, a bankok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek és hatalmi központok ellenőrzése alá került. A multik helyi komprádorai, az őket kiszolgáló újgazdag rétegek és politikai képviselőik, a privatizációt az eredeti tőkefelhalmozásnak megfelelően magánvagyon-felhalmozássá transzformálták Oroszországtól Szlovéniáig, Indiától Magyarországig. Ez a tény is hozzájárult ahhoz, hogy a világon megnövekedtek a gazdasági és kulturális egyenlőtlenségek. [Így például a legszegényebb és a leggazdagabb országcsoportok közötti arány 1948-ban 1:10-hez, 1960-ban 1:30-hoz volt, addig 1989-ben 1:60-ra romlott.].

Tíz- és tízmilliók nem tudtak mit kezdeni a politikai demokrácia kiszélesedésével sem, mert az anyagi és kulturális elszegényedés éppen az apátiát erősíti és a jobboldali populizmusnak kedvez, a demokratikus intézmények iránt pedig csak csalódást kelt. A régió lakossága a rendszerváltás folyamatában képes volt a demokratikus intézményrendszeren keresztül a szélsőjobboldali előretörés megakadályozására - ez sem kevés - ám a hatalomra jutott szocialista-szociáldemokrata pártok szociáldemokrata program megvalósítására sem képesek. A politikai demokráciának a gazdasági és szociális demokráciától való liberális elválasztása a munkavállalók kiszolgáltatottságát, a rendszerkritikai új baloldal periférizálódását mozdította elő, ami természetesen a tőke pozícióinak erősödéséhez vezetett.

Míg a nemzetközi propagandaközpontok a kapitalizmus új forradalmáról, az informatikai társadalomról beszélnek - mintha az információ nem lenne árutulajdon - a Föld lakosságának több mint fele egyáltalán nem jut hozzá még a telefon használatához sem. A "nagy" átalakulás részeként az állam hagyományos szociális és gazdasági funkciói meggyengültek, helyükbe mindenütt a nemzetközi pénztőke korlátlan uralma lépett, az erőforrások jelentős részét az adósság-csapdában való vergődés emészti fel. Mindenfajta közösséget piaci-, illetve pénzviszonnyá alakító privatizációt a baloldal nemhogy nem tudta megakadályozni, hanem sok helyen maga emelte fel a magánkisajátítás zászlaját a hatékonyság védelmében. A valóságban azonban a privatizáció sehol a világon nem járt együtt a lakosság életszínvonalának emelésével, a tömegkultúra kiterjedésével. Ellenkezőleg.

A baloldal máig nem volt képes stratégiáját megváltoztatni. Nem vette időben észre, hogy kapitalista alapon a jóléti állam - egészében véve - az érdekeit védte, s csak az újraelosztást végző bürokratikus különérdekek, a jóléti állam diszkfunkciója ellen kellett volna harcolnia e funkciók társadalmasítása és ellenőrzése érdekében. Az önigazgatás jegyében kellet volna fellépnie, nem pedig a Welfare State paternalizmuskénti kritikáját átvéve objektíve elősegítenie a liberális ("ultra-minimális állam") államfilozófiák földi győzelmét. A szabályozás egy korszakon át a gyengék némi önvédelme volt az erősebbekkel szemben, a dereguláció, dezetatizáció, privatizáció és a monetarizmus pedig nem az emancipációt és az önigazgatást hozta közelebb - ellenkezőleg, a szociáldemokrata 'Partnerschaft-ot és a 'Mitbestimmung' értékeket és jogokat is csonkította -, hanem az erősebb multik győzelmét a munkatársadalom és a nemzeti burzsoázia felett.

Kérdés, hogy mi tette lehetővé a keynesiánus jóléti állam sikerét 1945-75 között (Svédországban már 1932-től), s az akkori feltételek közül mi az ami történelmileg vissza nem térő körülmény , s mi az ami a politikai és geopolitikai tényezők kedvező mozgásának az eredménye volt ?

A tőkefelhalmozás megváltozott folyamatában az a helyzet, amelyik a Nagy Válságban a krónikus tőkefeleslegek és kihasználatlan termelőkapacitások következtében lehetővé tette a keresletösztönző, élénkítő gazdaságpolitika osztálykompromisszumát a nagytőke, a kis és középtőke és a dolgozó osztályok között. Nem pusztán a tőkeértékesülés folyamatának egy speciális szakasza, majd az azt követő növekedéskorszak ökonómiai feltételein múlt a szervezett kapitalizmus ezen viszonylagosan kedvező periódusának létrejötte, hanem belső és külső politikai tényezők és harcok mozgásában állt elő. Ahhoz, hogy a mai változások fő irányát megérthessük, látnunk kell, hogy a szabad politikai szervezkedés csak az általános választójogra épülő hatalommegosztó jogállamban, a pluralista demokrácia időszakában vált lehetővé, amikor az ellenzéki tevékenységet - fő szabály szerint - már nem lehetett többé államhatalmi eszközökkel üldözni, mint 1945 előtt. A dolgozó tömegek és a demokratikus polgári erők együttes erőfeszítéseinek eredménye volt a politikai hatalom formaváltozása, az ellenzéki tevékenység legalitásának elismertetése. Az általános választójog pedig az az eszköz, amellyel a népképviseleti törvényhozásban a bérmunkásosztályok és a nagytőke fojtogató konkurencia nyomásával szemben állami védelmet kereső kispolgári demokratikus erők, a progresszív adórendszeren és állami újraelosztáson keresztül hozzá tudtak nyúlni a nagytőke és a birtokos osztályok pénztárcájához - vagyis szellemi és fizikai munkájuk többletértéke egy részének visszaszerzéséhez. Az erős munkásmozgalom, a szakszervezetek és a kispolgári demokrata nivelláló törekvés kényszerítették ki a jóléti állami reformokat, a konzervatív polgári erők ellenállásával szemben.

A kapitalista növekedés határfeltételeit, a magántulajdoniságra alapozott allokációs döntéseket ezek a törekvések nem helyezték hatályon kívül, csak annak legkirívóbb érdességeit nyesegették. Az elosztás bizonyos mértékű szocializálása a termelés uralmi szervezetét csak kevéssé érinthette és érintette. Mindezt kívülről a létező szocializmus jó szociális, oktatási és egészségügyi rendszerei a bipoláris világrendben hathatós kihívásnak tették ki. Az ellenérdekelt nyugati erők is okkal-joggal félhettek a közömbösítő közép nélküli gazdasági és társadalmi polarizációtól, az osztályok leplezetlen harcától. A kommunizmus kihívása és a liberális kapitalizmus utóvédharcai közepette alakult ki a szociáldemokrácia harmadik erő szerepe, amely gyógyírral szolgált a nagybeteg kapitalizmus megreformálásához. Ezeket a fejleményeket nevezte a kórusvezető liberális szociológus Ralf Dahrendorf - némi eufémizmussal - szociáldemokrata évszázadnak, hogy aztán ma - nem alaptalanul - örömmel konstatálhassa annak végét.

A centrum országok a modern világgazdaság 16. századi születésétől napjainkig meglévő objektív erőfölényüket a negyedik ipari forradalom számukra kedvező következményeinek kiaknázására offenzív stratégiával használták ki. A Szovjetunió megalapozatlan, ultra vires törekvései az alulfejlett térségek, a harmadik világbeli szocialisztikus erők támogatására - a fegyverkezési verseny közepette - aláásta belső fejlesztési tartalékait, s végzetes stratégiai hibát követtek el a felek a szovjet-kínai szakítással is. A "nemzeti kommunizmusok" összeugrasztásának Brzezinski-féle elgondolása adekvátnak bizonyult a nyugat újbóli térhódítása szempontjából. A tőke internacionalizálódásával párhuzamosan ment végbe a volt szocialista országok és a munka partikularizálódása. Teret vesztettek a jóléti állami osztálykompromisszum erői, s a hagyományos konzervatív polgári erők belül és kívül visszaszerezték majdnem mindazt, amit 1917-től 1991-ig elveszítettek. R. Aron halála után tudott győzni Sartre-on, Weber Lukácson. Liberalizálódik a harmadik erő pozíciójából kiesett szociáldemokrácia, elszigetelődtek a még megmaradt szocialista orientációjú államok, majdnem eltűntek a fejlődő országok antiimperialista mozgalmai és a nem kapitalista út.

Ma a tőke a jóléti állam felmorzsolásából fakadó társadalmi költségeket is a lakossággal fizetteti meg, ami az elszegényedéssel párhuzamosan a létbiztonság csökkenésével, a bűnözés és a környezetszennyezés, a prostitúció, az analfabétizmus és Kelet-Európában évtizedek óta példátlan módon a halálozási ráta drámai növekedésével jár. Amerikában ma már a munkavállalók 2.6%-a - a degradálódó közhatalom mellett - a vagyon és a tulajdon védelmével foglalkozik. A gazdagok megvédik magukat az új helyzetben is, a szegények nagy tömegei magukra vannak utalva. Tragikus tény, de be kell látni: a nemzetközi baloldal egyetlen irányzata sem értette meg időben a bekövetkezett átalakulások irányát és tétjét. Erői felőrlődtek a napi problémák megoldására irányuló küzdelmekben, önvédelmi harcaik távlatot vesztettek vagy olyan célokat fogalmaztak meg, amelyeket maguk sem vettek komolyan. Ezért nem csoda, ha a hagyományos kommunista és szociáldemokrata irányzatok teret vesztettek, periferizálódtak vagy mint az utóbbiak liberalizálódtak. Az új szocialista baloldal pedig legfeljebb a keletkezés stádiumában van.

Az egyes történelmi régiókon, sőt a nemzeti határokon belül is sajátos következményei vannak a neokonzervatív átrendeződésnek. Ma már - a kezdeti eufória elmúltával - az elszegényedő és lesüllyedő milliók nyomására a baloldali szervezetek kezdik megérteni vereségük mélységét és intenzitását. A nemzetközi baloldal legnagyobb veresége egyben az újrakezdés esélye. A világrendszer ugyanis nem találta meg ez ideig azt az egyensúlyi állapotot, amivel túlkerült volna a tőkés világgazdaság szülte fejlettség és alulfejlettség egyidejűségének régikeletű ellentmondásán.

II.

Az államszocializmus bukásának okai és tanulságai

 

1. A szocializmusnak a világrendszeren belül izolálódott történelmi formája, amely az állami tulajdon, az állami kényszer és az állami újraelosztás eszközeivel kívánta megvalósítani a társadalmi esélyegyenlőséget, a közösségi társadalmat, elbukott. A rendszer bukása elválaszthatatlan attól, hogy a Szovjetunió a világhatalmi, katonai vetélkedés költségeit tovább nem tudta állni. Az Egyesült Államok is meggyengült ebben a versenyben. A bipoláris világ megszűnt, és egy új korszak kezdődött. A megváltozott erőviszonyokhoz és a világgazdasági átalakuláshoz az államszocialista rendszer nem tudott alkalmazkodni. Az a kísérlet, amely a szocializmust a fejlett nyugati, ún. centrum-országok utolérésére, termelési és munkamegosztási rendszerének másolására koncentrálta, szembekerült mindazokkal az értékekkel, amelyek egész generációkat állítottak a világ sok országában a szocializmus eszméje és humanista célkitűzései mellé. Az államszocializmus végső soron mint modernizációs stratégia ugyan előrelépést jelentett e népek történetében, de a szocializmusnak a termelői önkormányzásra, a közvetlen demokráciára épülő új, emberközpontú civilizációs küldetését nem tudta realizálni.

2. Alapkérdés: milyen szocializmus(ok) szenvedtek történelmi vereséget? A feleletet a nemzetközi burzsoázia ideológiai apparátusai adták meg: mindenfajta szocializmus életképtelennek bizonyult, amivel a kommunisták próbálkoztak. Ezért vagyunk a "posztkommunista társadalom" állapotában. 1917-91 semmi pozitív tapasztalatot nem hagyott örökségül, csak a totalitárius diktatúrák rossz emlékét.

Ezzel szemben a forradalom és polgárháború utáni Szovjet-Oroszország széles népi tömegek alkotó kezdeményezéseivel, értelmiségiek megnyerésével és a kultúra forradalmának beindításával olyan pozitív tapasztalatot hagyott hátra, amelyet el kell választanunk az 1928-29 utáni, Sztálin nevéhez fűződő államszocialista fordulattól. Az új, közösségi típusú társadalom megteremtésének eszmei felhajtóerői, a közvetlen demokratikus részvétel politikai kultúrájának terjedése, az elmaradottság felszámolásának útkeresése és a régi bolsevik gárda elméleti nyitottságának, marxista iskolázottságának kreatív szerepe a gazdaság és a társadalom életét progresszív, emancipatórikus irányokba vitte. Képes volt a húszas évekbeli társadalom a saját jövőjét befolyásoló politikai alternatívák megfogalmazására, tudatosítására. A lenini gárda sztálini háttérbeszorításával majd felszámolásával párhuzamosan jöttek létre a diktatórikus hatalomgyakorlás önerősítő és a társadalmi kontrollt kizáró, elfajult mechanizmusai.

A húszas évek után, valójában nem egy, hanem politikailag három, gazdasági-társadalmi alakja tekintetében kétféle kísérlet játszódott le 1991-ig.

I. Az 1917-es orosz forradalom a kapitalista modernizáció kelet-európai összeomlása végpontjának tűnt. Egy történelmileg új társadalmi formáció első konkrét megjelenésének, amely a tőke és a társadalomtól elkülönült bürokrácia uralma helyett az önigazgatói szocializmus perspektíváját ígérte. Ám a szovjethatalom izolálódása a világrendszer centrumától megrögzítette az államhatalom sajátosan orosz, paternalista és bürokratikus tradícióit. Az adott feltételek között a munkásdemokrácia, közösségi önkormányzás kísérlete hamarosan elenyészett. Nem volt összeegyeztethető az "eredeti szocialista felhalmozás", az utolérő iparosítás gazdasági és politikai szükségleteivel. Az önigazgatói szocialista kezdemények a magántulajdon megsemmisítésének folyamatában szintén felszámolódtak.

A Szovjetunióban a harmincas évek derekára kikristályosodott a represszió alkalmazására tömegesen építő sztálini modell, amely a tervlebontásos, direkt irányításos gazdálkodási formát az egypárti hatalomgyakorlással párosította, a lehető legközelebb hozva egymáshoz az államhatalmi-politikai viszonyokat a gazdasági-társadalmi viszonyokhoz. Románia vagy Kuba még a hetvenes-nyolcvanas években is ebben a modellben, tehát az államigazgatásos szocializmus eredeti, sztálini modelljében egzisztált, melynek szomorúan szánalmas főszereplője a káder volt.

II. A ötvenes évek derekától, de főleg a hatvanas években a személyi kultusszal és a dogmatizmussal való leszámolás után - már ahol ez megtörtént, mert nem mindenütt - döntően két irányú reformfolyamat indult meg:

a gazdaságszervezés technokratikus, kibernetikus reformja, melynek prototípusát az NDK jelentette ("kibernetikus szocializmus"). Itt a polgári jog helyére a gazdasági jog került, s ezen az úton akarták az erőforrások optimálisabb elosztásával, a tervezés tökéletesítésével a lakossági szükségleteket magasabb szinten kielégíteni, a helyi hatalomban teret engedve egyfajta mérsékelt demokratizálásnak. Ezt a reformtípust vette át Csehszlovákia és kisebb részben a brezsnyevi Szovjetunió a hetvenes évektől. Politikai különbségei - a tömeges represszió és a személyi kultusz hiánya - ellenére ez a reformtípus gazdaságilag az eredeti modifikációjának tekintendő, mert az érték mérésének gazdasági alapproblémáját és a társadalmi kapcsolatok mellérendeltségi - döntően nem hierarchikus - szerveződését elődjéhez hasonlóan nem oldotta meg.

II. Nemcsak kulturális hagyományaiban és történelmi feltételeiben, hanem az eredeti sztálini köpönyegtől való eltávolodás, a más minőség értelmében jelentett újítást a reformok másik lényegtípusa: az árugazdasági viszonyokat a köztulajdon dominanciájával (állami és szövetkezeti tulajdonformák) és makrogazdasági irányítással kombináló Jugoszláv és magyar reform, s a mai Kínai Népköztársaság. Jelentős gazdasági sikerek, tömegfogyasztás, életszínvonal-növekedés, az egyéni ösztönzés differenciált formáinak megjelenése és szabad kulturális légkör alakult ki, az "emberarcú szocializmus" prágai jelszavának földi valóságaként. Mindez az egypártrendszerű hatalomgyakorlást is civilizálta, (Magyarországon "az önkorlátozó hatalom kádári eszméje", Jugoszláviában pedig a szocialista pluralizmus), s tompította annak az emberi jogi kritikának az erejét, amelyet a 20. század második felétől jogosan fogalmazott meg a liberális-demokratikus eszmeáramlat. Amikor a gazdasági válság sérülékennyé tette majd aláásta a rendszer alapjait, akkor persze ez a kritika totális szocializmus kritikába és direkt kapitalizmus apológiába ment át.

Látni kell azonban: ebben a folyamatban szükségképpen megjelenik a magántulajdon és a látens politikai pluralizmus, s a rendszer előbb-utóbb válaszút elé kerül: fokozatos liberalizálással felszámolja a rendszer szocialisztikus elemeit, mint ez történt vagy pedig számot vet a viszonylagos elmaradottság talaján fogant antikapitalista kísérletek hosszú távon érvényes átmeneti jellegével. A régi és új társadalomszerveződésre jellemző elvek konfliktusos együttélésében fokozatosan a szocializálás új formáinak tudatos kiépítésére törekszik, a néphatalom intézményein keresztül kontrollálva a nem kívánatos, ámde szükségképpen fellépő hatásokat.

Magyarországon a "sztálinizmussal" többé-kevésbé leszámoló, de bármilyen egyéb baloldaliságot azzal teljesen tévesen azonosító kádári, aczéli politika mindezt nem tette. Ezen "rossz beállítottsága, reflexe" következtében nem akart és tudott a marxizmus reneszánsza felé nyitni: valóban demokratizálni s nem liberalizálni a politikai életet, szocializálni s nem privatizálni az állami tulajdont, közelebb vive a munkást tulajdonához, s felelőssé téve ezzel gazdálkodásáért. [például: egyszemélyi felelős vezetés helyett üzemi tanácsok kiépítése, a helyesen kezdeményezett vállalati háromszög (participáció) továbbfejlesztésével, a közvetlen demokrácia elvének kiszélesítésével].

Konklúziónk: nem egyféle nyers, politikai szocializmus volt, s nem az összes bizonyult versenyképtelennek. A III. típus a fejlettség azon szakaszán, ameddig elértek ezek az országok, sokféle pozitív tapasztalatot hagyott hátra, mint ahogy az iparosítás eredeti sztálini modellje (I. típus) sem a maga idejében volt inadekvát, hanem attól a pillanattól, amikor túlélte önmagát. A Szovjetunió az utolsó másfél évtizedben, a negyedik ipari forradalomra való átállás követelményei - a posztindusztriális ágazatok fel-, a hagyományosak leértékelődése, - miatt vesztette el a rendszerek harcát. Nem a "sztálini thermidorral" és nem a "hruscsovi revizionizmussal", hanem mert társadalmi és politikai rendszere nem tudott megújulni, s a megváltozott geopolitikai helyzetben már majdnem törvényszerűvé vált a kis országok kollapszusa. Nem bukott meg minden amit megneveznek, s nem az bukott meg, amit ki sem lehetett próbálni (kommunizmus), mert történelmileg nem volt s nem lehetett napirenden. A látszat az, hogy egy tétel (a "szocializmusé a jövő") megdől, ha tapasztalatilag nem igazolódik (verifikáció), csak látszat és nem valóság, ha és amennyiben a falszifikáció elmarad (nem jobb, hanem rosszabb követte az ilyen-olyan ^államszocializmust^). Ez ideig nem magasabb, hanem alacsonyabb teljesítőképességű rendszerek léptek a legyőzöttek helyére. (A neopozitivista bizonyításelmélet kifinomult technikáit érdekes módon a kifinomult győzteseknek ebben az összefüggésben nem jutott eszükbe alkalmazni).

A különbségek hangsúlyozása, a reális mércék keresése nem változtat azon a történelmi tényen, hogy a "létezett politikai szocializmusok" elveszítették történelmi felhajtó erejüket a tömegek szemében, akik épp ezért nem is védték meg azokat. A szocialistáknak, kommunistáknak és az igazságra fogékony tisztességes elméknek azonban tudniuk kell: az az ideológiai és politikai leszámolás, ami történt és történik e rendszerek értékelésekor, egy harci tett, az uralomra jutott polgárság nem túl dicső harci tette, aminek vajmi kevés köze van az objektív igazsághoz, annál több az osztályérdekek dialektikájához.

2. A peresztrojka mint az államszocializmus és a kapitalista restauráció közötti történelmi útkeresés kísérlete, mint szocialista reformkísérlet a 80-as évek végén megbukott. Gorbacsov és az SZKP vezetése nem vállalta a dolgozói kollektívák, a társadalmi és termelési szervezetek tulajdonosi ellenőrzésének megvalósítását, az állami tulajdon társadalmasítását. Egy ilyen szocialista fordulat a tiltakozási tömegmozgalmakkal való összefogást tételezte volna föl a bürokrácia "átmentő" politikájával szemben. 1988 végén Gorbacsov az állami tulajdon társadalmasításának koncepciója helyett a Nemzetközi Valutaalap nyomására a privatizáció polgári koncepcióját fogadta el. Mindennek következtében a bürokrácia és a régi rendszer privilegizált rétegei, amelyek eddig az állami tulajdon fölött rendelkeztek, most a privatizáció segítségével az állami tulajdont örökletes tulajdonukká teszik. Az államszocialista rendszerek hatalmi elitjeinek meghatározó csoportjai saját túlélésük érdekében kiegyeztek a rendszer "lebontásában" a nemzetközi hatalmi központok, mindenekelőtt az Egyesült Államok vezető köreivel a "békés átmenet" feltételeit tekintve. A társadalom felső, rendkívül szűk, újgazdag rétege megszilárdulni látszik, s sorsát a nemzetközi burzsoáziához köti. Ezzel Kelet-Európában az alapvető történelmi alternatívát hosszabb periódusra eldöntötték (de nem örökre).

3. Bár az államszocialista rendszerek kezdettől szembekerültek saját hivatalos (legitimációs) ideológiáikkal, a nyolcvanas évek közepétől már nem tudták tovább finanszírozni a jóléti állam addig meghonosodott vívmányait sem, amelyekkel a bürokratikus hatalmi elitek saját létüket igazolták. Ezzel társadalmi támogatottságuk végzetesen megcsappant. A hiánygazdaság alapvető problémáira, illetve ezek szabályozására nem született válasz, a rendszer az állami tulajdon, a bürokratikus kollektivizmus társadalmasítása helyett a magántulajdon uralmát készítette elő. Az Alkotmány hiába hangsúlyozta évtizedeken át, hogy az állami tulajdon a dolgozókat illeti meg, a valóságban a bürokrácia rendelkezett az állami tulajdon felett. A gyűjtőpárttá vált kommunista pártok vezető elitjei által magára hagyott munkásság nem védte meg az állami tulajdont, amit évtizedek óta nem is tekintett a magáénak. Más kérdés, hogy ezzel a kelet-európai munkásság saját elsüllyedéséhez járult hozzá, annak ellenére, hogy ennek nem volt tudatában.

A politikai és gazdasági demokrácia korlátai, az állam túlhatalma, a termelők anyagi érdekeltségének megoldatlansága, a bürokrácia, az egypártrendszer és az autoritatív államhatalomnak a termelőktől elkülönült érdekei és privilégiumai a lakosság többségét szembefordította a kommunista ideológiára hivatkozó hatalmi elitekkel.

4. A tisztán utolérő fejlődés utópiája, a kapitalista termelési formák mechanikus másolása, minden eredeti, nem-kapitalista útkeresés elfojtása, mindenfajta szocialista tömegmozgalmi hagyománnyal való szakítás a reformokat elkerülhetetlenül a tőke uralmának visszaállítása irányába terelte. Ez az "elmélet" a centrum (gazdag nyugati országok) és periféria (szegény, "fejlődő" országok) viszonyának teljes félreértésén alapszik. Míg azonban a 19. században a szocialista mozgalmak illúzióit a tudományos fejlődés kezdeti fokával némiképp magyarázni lehetett, a Szovjetunió összeomlásával bekövetkezett korszakváltás egyértelművé tette: a világot a burzsoázia ugyan saját képmására formálja, de anélkül, hogy a régiók és nemzetek közötti szakadékokat felszámolná, sőt, azokat elmélyíti.

Az állami és magántulajdon mellett meg-megjelenő önigazgatói, közösségi termelés kísérleteinek, puszta lehetőségének végletes korlátozása, olykor erőszakos felszámolása végső soron kiiktatta az államszocializmussal szembeni szocialista alternatívát egész térségünkben.

5. A szovjet katonai és külpolitikai terjeszkedés gazdasági megalapozatlansága és morális konzekvenciája, a nemzetközi hatalmi és pénzcentrumokkal való vetélkedés feltételeinek radikális rosszabbodása, és általában a tőkefelhalmozás új nemzetközi trendjei folytathatatlanná tették a szocialista kísérletet az egész régióban. Az adósság felvételének feltételeiben már benne rejlett, hogy az államszocializmus döntő hatalmi tényezői a nyolcvanas években a világgazdaságtól való elkülönülés olyan típusú felszámolását készítették elő, amely végül is a tőkés viszonyok kelet-európai kiterjesztését eredményezi.

6. Az összeomlás magyarázatánál el kell vetnünk a talányos és szubjektivista megoldásokat. Kezdve attól, hogy a demokratikus ellenzéki csoportocskák döntötték meg a kelet-európai rendszereket, egészen odáig, hogy Gorbacsov és Jelcin politikai és morális hibái, bűnei, vagy valamiféle árulás okozta az államszocialista rendszerek összeomlását. Az okot nem szabad felcserélni az okozattal. A rendszer bukását a belső strukturális ellentmondások, illetve a világrendszerben bekövetkezett kedvezőtlen változások, a kiszolgáltatott, ún. félperifériális függőség helyzetébe való lecsúszás együttesen idézték elő. Mindez természetesen nem fedheti el azt a tényt, hogy a régi hatalmi elit és nómenklatúra jó része saját érdekeit előbbre valónak tartotta a társadalom érdekeinél, és az individualizmus, a magántulajdon álláspontjára tért át. Így tudta privilégiumait új formában átmenteni és a tőkés vállalkozói osztály soraiba emelkedni. A régi rendszer visszaállítása objektíve kizárt, mivel megszűnt az a nemzetközi feltételrendszer, amelyben az államszocializmus megszületett és létezett. Önmagában ez a tény is egy új, demokratikus szocialista kísérlet intellektuális, politikai és morális előkészítésének távlatos feladatait állítja a magyar és általában a kelet-európai baloldal elé.

 

III.

A rendszerváltás és következményei hazánkban

Az 1989-1991-es kelet-európai rendszerváltás Magyarországon is a nemzetközi hatalmi és pénzügyi központok támogatásával és útmutatásával ment végbe egy olyan illúziókat keltő ideológia jegyében, amely napjainkban lepleződik le igazán. Az új hatalmi és gazdasági elit érdekei (vagyis a régi nómenklatúra, az MSZMP-MSZP meghatározott csoportjai, a potenciális újtulajdonosok politikai érdekeit képviselő értelmiségi és pénzcsoportok, a volt horthysta uralkodó osztályok utódai valamint a menedzserbürokrácia felső körei) s a nemzetközi feltételek, a multinacionális tőke nyomása egy olyan rendszerváltást kényszerített ki, amelyet sem az MSZMP-MSZP tagsága, sem a magyar lakosság óriási többsége nem kívánt. Igaz, sokan tudatában voltak annak, hogy a nagyon is konzervatív újkapitalista rendszer jelentős mértékben a régi államszocialista rendszer méhében fogant. Mégis nem kevesen vélték úgy, hogy elég a régi rendszert lerombolni, s helyén egy jobb jelenik meg. Nem így történt. Az illúziókért a magyar társadalom többségének is fizetnie kell.

Az új elitek a többpártrendszeres választások útján legitimálták hatalmukat a parlamentáris polgári demokrácia keretei között Magyarországon is. Ez a felülről bevezetett parlamentarizmus azzal a sajátossággal is rendelkezik, hogy itt a felülről létrehozott pártok mindenekelőtt a különböző tulajdonosi csoportok érdekeit képviselték a privatizációs folyamatban. Az MDF-hez leginkább a hazai vállalkozók és a régi dzsentri osztály leszármazottai kapcsolódtak, a kereszténydemokraták a tulajdonuktól egykor megfosztott egyházak érdekeit képviselték, az MSZP az első generációs értelmiség és részben a volt nómenklatúra tulajdonosi ambíciókkal rendelkező tagjait, a kisgazdák pedig reprivatizációs törekvéseikkel elsősorban az 1948 előtti tulajdonosok érdekeit jelenítették meg, végül az SZDSZ vállalta a leghatározottabban és a legkoncepciózusabban a pénztőke és a kereskedelmi tőke városi értelmiségnél koncentrálódó hatalmának valamint a külföldi tőke bevonásának és érdekeinek képviseletét. Az MSZMP, később Munkáspárt elsősorban az állami és szövetkezeti tulajdon védelmét vállalta. Az MSZP Baloldali Tömörülése a vegyesgazdaság, a szövetkezeti és munkavállalói tulajdon programját képviselte, míg a Baloldali Alternatíva Egyesülés a vegyes gazdaságot a társadalmi tulajdon formáinak dominanciája mellett képzelte el. Ezek a baloldali erők helyesen látták, hogy az alapvető társadalmi viszony a tulajdonviszony, s ennek az elosztáson keresztül a társadalom tagozódására gyakorolt hatása jelöli ki a rendszer kereteit, burzsoá jellegét. Azt azonban ők sem gondolták, hogy a magántulajdon erőszakolt bevezetése a termelési struktúráknak és vertikumoknak olyan mérvű lepusztulásával, a szövetkezetek gazdaságpolitikai ellehetetlenítésével jár, mint ami bekövetkezett. Az össz-kelet-európai szinten 1989-et bázisévnek véve 1993-ra előállt 28,7%-os átlagú GNP visszaesés (a Bécsi Nemzetközi Gazdasági és együttműködési Intézet adata) azt mutatja, hogy a köztulajdon népesség eltartó képessége magasabb fokú volt, mint a magántulajdoné (akkor is, ha az üzemen belüli szervezettségben, mikro szintű termelékenységben esetenként fordított a helyzet).

Az új burzsoázia születése azonban még a polgári jogrend szerint is bűnben fogant. Aligha lehet legitimnek tekinteni azt a privatizációt, amely a tőke eredeti felhalmozásának államhatalmi kényszerrel végigvitt folyamatát kíséri. Jellemző kuriózum, hogy ez a privatizáció "A Magyar Népköztársaság Alkotmánya" alapján indult el. Bizonyos ellentmondásokat még az Állami Vagyonügynökség vezető hivatalnokai, sőt, a liberális belügyminiszter is elismertek. Az állami tulajdon magánosítási története során alig ismert olyan privatizációs akció, amelyben vagy a jogrendet, a hatályos törvényeket vagy a társadalom, a munkavállalók érdekeit, erkölcsi érzékét ne sértették volna meg.

A kárpótlási törvényhozás volt az az eszköz, amely szélesebb társadalmi csoportokat érintve a magánosítási folyamat legitimálására volt hivatott. Bürokratizmusa és főleg óriási spekulációt elindító, szándékos vagy nem szándékos hatásai miatt - egyre megy - a népességben inkább elégedetlenséget váltott ki. "Becsaptak", maradt a tömeges, kis kárpótoltak életérzése, miközben a vagyonkezelő társaságok, spekulációs hiénák kezében hatalmas vagyonok koncentrálódtak.

A tőkés osztályok mesterséges megteremtésének gazdaságpolitikai eszköze az államilag kibocsátott értékpapírok hozamának mesterségesen magas szinten tartása. A folyamat Kupa úrral kezdődött, Békesi és Bokros pénzügyminiszterek pedig folytatták. Azzal, hogy a burzsoázia az értékpapírokon keresztül felvásárolja az eladósodott államot, nemcsak saját kezében tartja azt, hanem biztos haszonra tehet szert. Olyanra, amit a magánbankok nem tudnak elérni, és nem tudnak kockázatmentesen elérni. Az állampapírok fedezetéül azonban ott a munkatársadalom bére, melyet a bérszínvonal szabályozása mellett, ha netán túl magasra emelkedne, az inflációval is vissza lehet venni, s ily módon előállítani a kibocsátott értékpapírok fedezetét. Hasonlóan a termelő tőkét és a banktőkét egyaránt érintő adóskonszolidációhoz, amelynek terhét ugyancsak a társadalom fizette meg. Anélkül, hogy beleszólása lett volna az indokolt és indokolatlan konszolidációk - "csődre játszók" - minősítésébe. Ha pedig egyszer a kamatlábak esni fognak és az infláció mérséklődik, biztos jele lesz ez annak, hogy az eredeti felhalmozás lezárult, s a kifejlett tőkés mozgásforma állapota diktálja majd a gazdaságpolitikát.

1990-es kialakulása utána pártrendszer igen-igen zártnak és féloldalasnak bizonyult az 1994-es felemelt parlamenti küszöbű (5 %) választások során is. Új tényezők - jelentős erőfeszítéseik ellenére sem - tudtak betörni a régiek közé. Hogy a rendszer kevéssé elasztikus, sőt, rigid, nagymértékben a médiahatalomnak köszönhető, amely egyre inkább az őt felvásárló gazdasági hatalomhoz kötődik. E folyamat liberális erők hegemóniájához vezetett az elmúlt 6 évben. Szellemi függetlenségre elvileg bárki szert tehet otthoni dolgozószobájában, de a mérvadó fórumok, az írott és elektronikus sajtó dominálóan az establisment-hez közel álló nézeteknek ad helyet, azokat erősíti fel és jeleníti meg vonzó összefüggésekben - a rendszerkritikai potenciálokat vagy eljelentékteleníti, vagy nevetségessé teszi. A realisztikusan feltárt és bemutatott tényeket - ilyen is van szerencsére - viszont mindenkor az uralkodó ideológia ösvényeire tereli vissza: kommentárjaival, képileg, vagy kontextuálisan. A legegyszerűbb megoldás azonban a leggyakoribb: a nemkívánatos tények, összefüggések, teljesítmények elhallgatása. Ebben a közegben pedig nehéz új pártoknak betörniük, társadalmi mozgalmaknak megszerveződniük. Ezekkel és hasonló manipulációs technikák átvételével - melyek esetében a rendszerváltó értelmiségi elit jó tanulóként adaptálta a nyugaton meglévő technikákat - sikerült kiiktatniuk a kritikai gondolkodást a mérvadó fórumokról. A társadalmi tudat teljes átalakításához azonban, tekintettel arra, hogy a világmagyarázatok csak a mindennapi tapasztalat által igazoltan válhatnának elfogadottá, még sokat kell fáradozniuk.

A kulturált és kiegyenlítetten sokszínű közszolgálati televíziózás egyre kevésbé valószínű fenntartása a demokratikus, humanista tendenciák túlélésének egyetlen biztosítéka, a kereskedelmi és kommersz csatornák mindent elárasztó ízlésterrorjával szemben. Egy olyan társadalomban azonban, ahol a kultúrát elpiacosították, eszközeit privatizálják, nem sok jó várható a tömegkommunikációtól.

Politikai rendszerünket a kialakult pártok tulajdonhoz és médiaszellemiséghez való döntő fontosságú viszonya mellett polgári demokratikus intézményesedés jellemzi: alkotmánybírósággal, számvevőszékkel, helyi önkormányzatokkal. A törvényhozás s a vele politikai arculatában egynemű végrehajtó hatalom többször került konfliktusba az Alkotmánybírósággal, az átmenet nehézségei és a szerkezetében és normatív tartalmában közel sem tökéletes alkotmány következtében is. Mint ahogy a központi kormányzati hatalom és a helyi önkormányzatok között is ismétlődőek a feszültségek. Az új alkotmánnyal a szociálliberális koalíció túl akar kerülni ezeken a nehézségeken, és alkotmányosan kívánja rögzíteni a rendszerváltás eddigi eredményeit.

Az ún. keresztény-nemzeti kurzus négyéves országlásának legnagyobb hibája a magyar szövetkezeti mezőgazdaság tönkretétele és az adósságterhek enyhítésének-elengedésének kedvező történelmi helyzet bornírt kiaknázatlanul hagyása. Az ideológiai okok összetalálkoztak a nyugati modell másolásának teljesen szervetlen módjával (például a szabadpiaci dogmákat készpénznek vevő importliberalizációval), amelynek eredményeképpen minden védelem nélkül megnyitották Magyarországot a világpiac hatásai előtt. A mezőgazdaságból élők óriási többsége nem akart farmergazdaságot, mert tudta, hogy a nehezen megszerzett létbiztonságot a kistulajdon nem biztosítja ebben a térségben. Ehhez sem elegendő tőke, sem megfelelő piaci feltételek nem adottak. A 90-es években kitenni az új földtulajdonosokat, 70-80 éves embereket az ún. szabadpiacnak, a szervezetlenségnek, a tőkehiánynak, az irreális banki követelményeknek - történelmileg megbocsáthatatlan bűn. Ehhez képest még a nemzeti vagyon nagyobb részének mindenféle elszámolást nélkülöző elherdálása is csak a második helyen áll az Antall-Boross kurzus negatívumainak hosszú listáján.

A Magyar Szocialista Párt a polgári rendszer kiépítésének legsajátosabb politikai szervezete, amennyiben benne megtalálhatók a magyar társadalom szinte minden csoportjának politikai képviselői, s ez a régi MSZMP-hez teszi hasonlatossá. A banktőke, a szakszervezetek, a munkásság, a vállalkozók, értelmiségiek, nyugdíjasok mind sajátos pozíciókkal rendelkeznek a pártban. Ideológiai jellemzője, hogy 1990 májusi kongresszusán elhagyta a kommunista értékeket és hagyományt. Ettől kezdve az MSZP nem folytatója a munkásmozgalom egységének. Összhatásában e pártban a túlsúlyos szerepet a polgári erők játsszák, ami megnyilvánul abban, hogy a párt hivatalos dokumentumaiban 1992 után már nem a magántulajdon uralmának puszta elismerése fogalmazódik meg, hanem feltételeződik, hogy a magántulajdon magasabb rendű az állami és minden más közösségi tulajdonnál. Mindez bizonyításra sem szoruló dogmává vált. A szociáldemokratizálás pedig nem a hagyományos, bérmunkát védő orientációt, hanem a párt nemzetközi irányultságát fejezi ki.

Épp ezért kellemetlen meglepetést keltett, hogy a polgári demokráciáért valóban mindenütt következetesen kiálló nemzetközi szociáldemokrata gyakorlatot megsértve, az 54,5 százalékos MSZP többségű parlament hogyan járatta le magát a Köztársaság népszavazási törvényének nyílt és durva megsértésével. A jogszabállyal és az alkotmánnyal ellentétes, contra legem jogértelmezést előadva lehetetlenné tették a népakarat közvetlen formájának kinyilvánítását. A BAL elítéli a magyar parlamentnek a politika elsőbbsége jegyében a jogállam felett aratott kiütéses győzelmét.

A politikai kurzusváltás (1994) ellenére az alapkérdésben folytonosság van. A szociálliberális kormányhatalom folytatta a rendszerváltás nemzeti-konzervatív elődei által elindított folyamatát. Ezt akkor is hangsúlyozni érdemes, ha az ország kulturális és politikai klímájában pozitív változások történtek. A választói tömegek illúziójának bizonyult, hogy a szociális biztonság az MSZP-vel menthető lesz. A tömeges munkanélküliséget, azaz a szabad vállalkozáshoz szükséges munkaerőpiacot - 1,4 millió munkahely megszűnését az egykori 4,8 millióból - már az Antall rezsim előállította. Hasonlóan a kollektív alapra épülő, a parasztkérdést az agrárkérdéssel együtt kezelő mezőgazdaság uralmi okokból történt szétverésével. A Bokros csomag pedig befejezi a rendszerváltást a köz-szférának és a szociális intézményeknek a periferikus kapitalizmus színvonalára való züllesztésével. Az export vezérelte "növekedés" gazdaságpolitikája a bérből élő közalkalmazotti, értelmiségi középrétegek és a munkások további elszegényítésével csoportosít át erőforrásokat(az infláció segítségével is) főleg a nagyburzsoázia javára. A privatizációs bevételek felhasználhatóságáról 1996 januárjában folytatott vita újra megmutatta, hogy az ország gazdaságpolitikai függősége olyan mérvű, ami nem teszi lehetővé az erőforrások belső, termelési vagy infrastrukturális fejlesztési felhasználását sem. A nemzetközi monetarista érdekek képviselete ki tudja kényszeríteni, hogy a pótlólagos erőforrások zöme is a pénztőke spekulatív érdekszférájában maradjon.

Az érvelést, hogy ezt az áldozatot a jövőért, a modernizációért kell vállalnunk, még sokáig fogjuk hallgatni. Valójában hazánk egyre jobban leszakad, miközben belül a nagyon gazdagok még gazdagabbak lesznek (5-10 százaléka az össznépességnek), a közép karcsúsodik, a marginalizáltak száma 3 millió fölé emelkedik.

Nem csoda, ha ilyen körülmények között a deviáns társadalmi jelenségek sokszorozott hatóerővel terjednek. A szociális és biológiai egészségromlás következtében csökkenő népszaporulat, mentális betegségek, a bűnözés és szervezett formáinak terjedése döntően a fenti folyamatok következménye.

Legújabbkori politikatörténetünk közkeletű dogmája Magyarország "euro-atlanti elkötelezettsége" is. A NATO-hoz való csatlakozás erőltetését súlyos politikai tévedésnek tekintjük. A rendszerváltás egyik pozitív törekvése éppen az volt, hogy számoljuk fel Európa katonai és gazdasági megosztottságát, s ebből számunkra csakis egy összeurópai, kollektív biztonsági rendszer megteremtése következhet, amelyhez minden európai állam csatlakozhat. Új árkokat ásni és új falakat építeni - mindez ellenkezik a demokratikus baloldal történelmi hagyományával, a szomszéd országokban élő népekkel és a magyar nemzeti kisebbségekkel való szolidáris viszony ápolásának igényével, a közös sors, az egymásra utaltság szolidaritásával. A nemzeti érdekek képviselete, a magyar kisebbségek helyzetének jobbítása csak azon a felismerésen alapulhat, hogy Magyarország a nagyhatalmak számára másodrendű partnernek sem számít, ezért olyan védelmi rendszer kiépítése áll érdekünkben, amely Európa minden országát magában foglalja.

IV.

A Baloldali Alternatíva Egyesülés helyzete, identitása
és elméleti-stratégiai útkeresése

1. Rövid történet és tevékenységi formáink

A BAL 1988 szeptemberében a régi állampárt baloldali ellenzékeként született egy olyan radikális program alapján, amely az államszocializmust antietatista és antikapitalista irányba kívánta meghaladni. Az alapító dokumentumok széles platform szervezet lehetőségét vázolták fel, különböző baloldali nézetek számára.

A BAL 1989-ben részt vett a magyarországi politikai rendszerváltást előkészítő politikai egyeztető tárgyalásokon (nemzeti kerekasztal) az ún. "harmadik oldal" (a civil társadalmi szervezetek) keretében, ahol a termelői-önigazgatói tulajdon és a közvetlen demokrácia elveit képviselte. De alapvető célkitűzése helyett - a demokratikus szocialista társadalmi önigazgatás irányába való fejlődés - mindenütt a polgári rend visszaállítása köszöntött be Kelet-Európában, különböző nemzeti-konzervatív, vagy szociálliberális arculatú politikai rezsimek irányításával.

Törekvéseinket reménytelenné tette az 1989 őszi-téli kelet-európai összeomlás. A hatalmi-politikai átrendeződés folyamatában a BAL találkozási lehetőséget kínált a baloldali tájékozódási pontokat kereső, relatíve igen széles értelmiségi rétegeknek, és néhány fogékony helyi munkáskollektívának (Tatán, Tatabányán, Zalaegerszegen). Erőfeszítéseket tett a társadalmi demokrácia elemeinek létrehozása és elterjesztése érdekében.

* Rendszeres vitafórumokat szervez társadalmi és politikai kérdésekről. Felhasználva az értelmiségi körökhöz fűződő kapcsolatait, cikkekkel, kiadványokkal, rendezvényekkel igyekszik fenntartani a marxista és materialista igényű társadalomtudományi gondolkodást.

* Saját tagjain keresztül igyekszik részt venni jelentős társadalmi szervezetek munkájában, vezetésében és megpróbált a közvetlen demokrácia elvet vállaló új társadalmi szervezeteket létrehozni.

Erőfeszítései során már komoly kudarcokkal is szembesült. A BAL és a Független Szociáldemokrata Párt kezdeményezésére 1989 végén Budapesten megalakult Munkástanácsok Országos Szövetségéből például néhány hónapos sikeres munka után az akkori vezető kormánypárt, az MDF jobboldali nacionalista vezetése, különféle politikai manőverekkel 1990 nyarán kiszorította a baloldalt.

Be kellett látnunk, hogy sem a gazdasági-társadalmi feltételek, sem pedig csekély politikai erőnk nem elegendő a közvetlen demokrácia meghonosításának. Ugyanakkor a szakszervezetek alapszintjein baloldali hangulat uralkodik, s képviselőink változó sikerrel és befolyással vannak jelen a szakszervezetekben.

Sikeres és fontos politikai szervezőmunkánk eredménye volt, amikor más baloldali társadalmi szervezetekkel együtt létrehoztuk a Társadalmi Érdekegyeztető Tanácsot (TÉT), amely számos baloldali civil társadalmi szervezet szövetsége. Szakembereink támogatják törekvéseiket.

Eredményeink vannak a baloldali pártok közötti háttér koordináció szervezésében, s a hosszabb távú antikapitalista elméleti alternatíva keresésében.

2. Identitásunk gyökerei: a Bakunyintól Proudhonig, Marxtól, Engelstől Rosa Luxemburgig, Gramsciig és Leninig, a munkásellenzékig és Lev Trockij-ig terjedő antietatista, radikális-anarchista, kommunista eszmeiség, újbaloldali, feminista és környezetvédő törekvések, a történelmi realista, marxista hagyományok, elméleti módszerek és pozíciók együttélése a BAL. Mivel nem párt alapon szerveződik - nem tör hatalomra és nem célja a hatalom közvetlen befolyásolása sem - e sokféleség nem zavaró, s nincs az egész szervezet számára kötelező ideológia, program. A sokféleség egységét az az eszmeközösség adja, aminek a társadalmi önvédelmi és önigazgatási tevékenység kibontakoztatása az alapvető és aktuális célja.

3. Az eszmei gyökerek, nézőpontok, mondanivaló konkretizálására mindig az adott korszakra reflektáltan kerül sor, s az antikapitalista mozgalmak apálya idején mi sem természetesebb, mint a belső helyzetérzékelő és értékelő viták. Most is ez folyik, de némiképp kikristályosodni látszó álláspontokkal. A fokozatos tisztázódás intellektuális és politikai tanulási folyamat, s nem lévén párt, nem az itt és most cselekvés, hanem a perspektívatalálás a tét. Nem futottunk ki a történelmi időből, csak az idő jelenleg nem nekünk dolgozik. Ennek pszichológiai terheit nem könnyű elviselni, de az emancipatórikus társadalmi mozgalmak tudásának és erkölcsiségének fenntartása - s amikor majd lehet, bővített reprodukálása - folyamatos erőfeszítéseket igényel. Ez az Alternatíva létezésének értelme, s ezért nem szabad feladni a kísérletezést. A tömegmozgalmak váratlanul is jöhetnek, s azok a baloldali szerveződések, melyek készületlenek, objektíve a jobboldali radikalizmust hozzák helyzetbe a polgári világnézet és centrumpártok meggyengülése idején.

Ezek a szándékok és a baloldali erőknek azon korábban már említett mindenkori kötelessége, hogy a munkatársadalom és az elnyomottak érdekeit védelmezze, önmagukban is hathatós okai az Alternatíva működésének. Vannak azonban a magyar politikai tagoltságban rejlő olyan felhajtó erők is, melyek további motivációt jelentenek. Arról van szó, hogy a parlamentbe bekerült pártok egytől-egyig ugyanazon alapzaton, a polgári társadalom alapzatán állnak. Akár nemzeti-konzervatív, akár keresztény demokrata, akár liberális, akár szociáldemokrata, akár kombinált változataikban. Politikai tagoltságunk három pólusú, de egy dimenziójú. A rendszer határfeltételeit és meghaladását sem a konzervatív, sem a liberális, sem a szociáldemokrata pártok nem fogják elgondolni. Akik azonos alapon állnak, azoktól radikális kritikai attitűd sem várható. Ezt a feladatot csak a különböző antikapitalista szerveződések végezhetik el. Hogy mikor, hogyan és milyen mértékben, ez a történelmi körülményeken és az azokat befolyásoló szubjektív tényezőkön is múlik. Egy ilyen kritikai mozgalom fenntartása és alkalmas időpontban politikai tömegpárttá szervezése az Alternatíva potenciális feladata. Ha lesz befogadó képesség a népességben az újjászülető baloldali eszmék iránt, amelyek a polgári rendszer álláspontjáról nézve szélsőségek - de minden ami adott alapon szélsőség, középpé válhat egészen megváltozott feltételek között -, akkor lesz igazi értelme a megalapozott rendszerkritikának. Amíg nincsenek jelen az ellentársadalom valóságos és potenciális erői, s ez a polgári társadalomhoz való visszamenet elején nem is lehet másként, addig nincs értelme pártban gondolkozni. Jelenleg előkészítő, reorganizációs munkákra van szükség, a perspektivikusabb, potenciális célok szem előtt tartásával.

Melyek azok a szocialista gondolatkörben fogant elméleti pillérek és az a tapasztalati valóság, amikre ennek az előkészületnek épülnie lehet és kell, ahhoz, hogy a további erőfeszítések ne fulladhassanak bele korai, kísérleti mivoltukba ?

A világtörténelmileg érvényes összefüggések oldaláról három lehetőséget látunk:

1. a világrendszer ellentmondásai és ennek következtében a gazdasági és politikai egyenlőtlen fejlődés a félperiférián újra (vagy akár újra és újra) napirendre tűzi a nyers, politikai szocializmusok vagy államszocializmusok megjelenését, partikuláris kitörési kísérleteit. Ez esetben kevéssé valószínűsíthető, hogy a múlt hibáiból okulva olyan színvonalú újrakezdésre legyenek képesek, amely elégséges lesz a centrum nyomása ellenére a fennmaradáshoz és megerősödéshez. Mindez nem vigasztaló, de elképzelhető mozgás.

2. A tőkés világgazdaság egységének és a nemzeti és regionális fejlettség szempontjából hierarchikus világrendszernek csak az együttes meghaladása lehetséges. A gazdaságilag és politikailag egyenlőtlen fejlődés a világrendszer ellentmondásai következtében a félperifériákon ismét előállíthatja a nyers, politikai szocializmusok újabb kiadásait, kísérleteit, de amennyiben azok nem tanulnak elődeik hibáiból, továbbá elszigeteltek maradnának a fejlett világ antikapitalista mozgalmaitól - ha tetszik, az egyenlő fejlődéstől -, akkor valószínűleg újfent képtelenek lennének civilizációs értelemben áttörést hozni. A későkapitalizmus megszüntetve-megőrzéséhez, tehát meghaladásához az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés vektorának egyirányba kell hatnia. Ennek bekövetkezése a pozitív, viszont a ma álláspontjáról csekélyebb valószínűséggel rendelkező verzió.

3. A világkapitalizmushoz tartozó országok lakossága jelentős - egyes esetekben döntő - részének megélhetési forrása (részben vagy egészében) az államilag nem ellenőrzött un. informális gazdaság. Emberek százmilliói arra kényszerülnek, hogy ebben a formában szervezzék meg a civil társadalom önvédelmét, és gazdasági ellenhatalmat alakítsanak ki a hivatalos hatalommal, a politikai állam uralmi szervezetével szemben. A spontán társadalmi önszerveződésnek ezt a formáját kevés tudatosság, ugyanakkor nagy rugalmasság és életrevalóság jellemzi.

A történelemből tudjuk, hogy egy rendszer meghaladása csak akkor lehetséges, ha önmagán belül kitermeli a nála fejlettebb termelési módok és formák elemeit. Mivel a világkapitalizmus meghaladásának is előfeltétele ilyen jövőbe mutató bomlástermékek, alternatívák megjelenése, nem lehet eleve kizárni, hogy a társadalmi önvédelemnek, önszerveződésnek, gazdasági ellenhatalomnak ez a korai változata - fejlettebb formában - kiinduló pontjává válhat egy posztkapitalista rendszerváltásnak.

Ha egyik sem következik be, akkor mi a teendőnk?

A célok lefokozódása ebben az esetben sem jár tehetetlenséggel. Nem mindegy, hogy milyen kapitalizmusban élünk, és nem mindegy, hogy milyen annak politikai szerkezete.

A jóléti állam teljesítményeinek az extrém egyenlőtlenségeket mérséklő hatása, a politikai szabadságjogok mellett a gazdasági, szociális és kulturális emberi jogok követelése értelmes tevékenységek.

Az alternatív társadalom kibontakoztatása érdekében a BAL preferálja azoknak az energiatakarékos és környezetbarát termékeket és technológiákat, melyek nem a fogyasztói társadalom haszonelvű reprodukcióját, hanem az emberi szükségletek kielégítését szolgálják. Kezdeményezéseket tesz a munkásellenőrzés és önigazgatás formáinak terjesztéséért. A dolgozói tulajdonlás részvényprogramjainak szélesítése az üzemen belüli irányítás tapasztalataival, a döntéshozatal demokratikus formáival gazdagíthatja a munkásokat és alkalmazottakat - akkor is, ha a tőke-bérmunka viszony felszámolása ettől önmagában nem várható.

A politikai hatalom szerkezetének nyitottságával a baloldal esélyeinek megőrzésén, a valóságos pluralizmus kritériumainak érvényesülésén túl a baloldal követelése nem a hatalommegosztás, a hatalmi ágak egymást kölcsönösen ellensúlyozó helyzetének fenntartása, hanem a hatalom társadalmi ellenőrzésének programja. Ne csak a hatalmi szervek ellenőrizzék egymást, hanem a társadalom a politikai és állami hatalmat.

A társadalmi ellenőrzés fontos eszköze a vezetők választása mellett a döntéshozatali folyamatok egészére kiterjedő nyilvánosság biztosítása. A számítástechnika és a telekommunikáció fejlettségi szintje ehhez és a közvetlen demokrácia új módszereinek kikísérletezéséhez megteremtette a technikai lehetőségeket. Funkcióihoz kötött, büró öncélok nélküli olcsó állam csak így egzisztálhat. Ehhez a képviseleti demokrácia, a közvetett demokrácia és a közvetlen hatalomgyakorlás együttese és a képviselők visszahívhatóság útján történő választópolgári ellenőrzése is szükséges. Akárcsak a helyi önkormányzatok autonómiájának és megfelelő vagyonnal való ellátásának garantálása - a feudális kiskirályok saját szemétdombjukon való kukorékolásának kizárásával.

Amennyire csak lehetséges, követelni kell tehát a teljeskörű demokratizálást a döntéshozatali folyamatokban, s a részlegeset a gazdaságban és a szociális esélyegyenlőségek megteremtésében. Szocializálás és demokratizálás egymást előfeltételezi és erősíti, s a népesség demokratikus politikai kultúrájának készség szintjén történő kialakulása nélkül nincs ugrás a szocializmusba. Tevékeny szubjektumok, szabad emberek szabad szövetsége nélkül a köz sem lehet szabad.