Privatizáció: ideológia és valóság


A privatizáció a kelet-európai társadalmi-gazdasági átalakulás kulcskérdése. és egyben leggyakoribb vitatémája is. A kérdés súlyára kellôképpen rávilágít az a tény, hogy az 1990-es pártstruktúra egyik legfontosabb alakítója is a privatizációhoz való viszony volt; az egyes jelentôsebb pártokkal kapcsolatban többé-kevésbé egyértelmûen kimutatható volt, hogy mely társadalmi csoportot részesítik elônyben a társadalmi tulajdon felosztása során. Az MDF-hez leginkább a hazai vállalkozók kapcsolódtak (ezt jelezte Palotás, Zwack és Széles jelenléte az MDF köreiben), az MSZP-hez a volt nomenklatúra tulajdonosi ambíciókkal rendelkezô tagjai; míg a kisgazdák az 1948 elôtti tulajdonosokat, a kereszténydemokraták a tulajdonuktól egykor megfosztott egyházakat képviselték, és az SZDSZ volt az a párt, amelyik leghatározottabban tette le a garast a külföldi tôke bevonása mellett. A parlamenten kívülrekedt MSZMP (késôbb Munkáspárt) állt ki leghatározottabban az állami tulajdon, az Agrárszövetség pedig - egy ideig - a szövetkezetek mellett. A Baloldali Alternatíva Egyesülés volt az egyetlen politikai szervezôdés, amely követ kezetesen képviselte a dolgozói tulajdon programját.

Visszatekintve elmondható. hogy a privatizáció bírálói már a kezdet kezdetén - és mindvégig - jogos fenntartásokat fogalmaztak meg, ám bírálatuk sok esetben számos tekintetben hiányos vagy egyoldalú maradt. A Napnál világosabb, hogy azok az irányzatok, amelyek a privatizációtól általában véve a gazdasági teljesítmény megjavulását várták, sem elméleti, sem gyakorlati alátámasztással nem rendelkeztek. Gazdasági szakkifejezések jelmezébe öltöztetett politikai érvek csaptak és csapnak össze; nincs olyan elmélet vagy közgazdasági technika, amelyik meg tudná mutatni, hogyan kell jól csinálni a privatizációt, illetve hogy van-e egyáltalán jó privatizáció.

Nemzetközi tapasztalatok

A privatizátorok - bár a 90-es évek elején már számos kiérlelt és megbízható elemzés rendelkezésre állt - a nemzetközi tapasztalatok meghamisítását is felhasználták az általuk javasolt tulajdonváltás hazai elfogadtatására. A klaszszikus esetnek számító brit privatizációt úgy állították be, mint amely szigorú, de igazságos intézkedéseken keresztül - megalapozta a szigetország gazdasági újjászületését. A fejlôdô országok állami vagyonának kiárusításáról pedig úgy beszéltek; mint amily hozzájárult a harmadik világ modernízációjához, gazdasági teljesítményének fellendítéséhez és adósságállományának leépítéséhez. A valóság azonban egészen másképp festett. Nagy Brítanniában az értékelések zöme a közmûvek (gáz, víllamosáram, víz) privatizációját egyértelmûen kudarcnak tartja, másokról (például telekommunikáció) ma is vita folyik, egy harmadik csoportról (acél, légiközlekedés) pedig tudható, hogy a teljesítménynövekedés a magánkézbe adás elôtt következett be, és nem utána. A fejlôdô országokban pedig lényegében az történt, hogy a külsô adósságteher nyomása alatt, a nemzetközi pénzügyi szervezetek utasításait követve kénytelenek voltak leértékelve a multinacionális társaságoknak átengedni az állami tulajdon versenyképes részét, a többit pedig - a "szerkezeti kiigazítási programok" keretében egyszerûen felszámolni. Az eredmény: egy "elveszett évtized" Latin-Amerika számára, a teljes marginalizálódás Afrikában, a tömeges városi munkanélküliség és végletes társadalmi különbségek kialakulása mindenütt.

Fontos tehát látni azt, hogy a privatizáció - mint a multinacionális tôke stratégiája - világfolyamat, a 70-es évek közepétôl kibontakozott neokonzervatív hullám része volt. Azért válhatott általánosan használt eszközzé, mert a hagyományos baloldal - az állami tulajdon talaján - nem tudott alternatív megoldást kínálni a termelés szerkezeti megújítására és további nemzetközi integrációjára.

Magyar perspektivák

Ez alól Magyarország sem volt kivétel. A neokonzervatív program végre hajtása - az elmúlt öt-hat év - során a hazai gazdaság és társadalom olyan veszteségeket szenvedett, amelyeknek nagyságrendje békeidôben példátlan. Ebben nagy szerepe volt a létezô tulajdoni struktúra ideológiai indíttatású szétverésének, de hasonlóképp az új - KGST nélküli és teljesen liberalizált világgazdasági környezethez való alkalmazkodás elmulasztásának is. (Pedig Csehország példája azt mutatja, hogy létezett pragmatikus megoldás, amely képes a veszteségek minimalizálására.) Az átmeneti idôszak egyik magyar kormányának sem volt olyan kidolgozott gazdaságpolitikája, amely a hosszú távú gazdasági fejlôdés követelményei alapján fogalmazta volna meg a követendô stratégiát, és ennek rendelte volna alá az egyes részterületekre, így a tulajdonviszonyokra vonatkozó reformjavaslatokat.

A privatizáció felgyorsítását meghirdetô MSZP-SZDSZ kormánnyal azonban a folyamat új, mondhatni sorsdöntô szakaszába jutott, hiszen a jelenlegi kormányzati ciklusra tervezik a közmûvek és a bankok privatizációját, valamint a magánfinanszírozás szerepének növelését az egészségügyi és mûvelôdési szektorokban is. Ennek során a rövid távú bevételek kedvéért a társadalom olyan károkat szenvedhet, amelyeknek helyreállí tásához egy generáció is kevés lehet. Míg ugyanis a versenyszféra esetében kellô állami szabályozás és dolgozói részvétel (ellenôrzés) ellensúlyozhatja a privatizációból fakadó veszteségeket, ugyanez nem mondható el a termelô infrastruktúráról (vasút, posta, áram-, víz-, és gázszolgáltatás), az egészségügyi és a kulturális szféráról (kórházak, iskolák, közszolgálati televízió és rádió). Itt minden közgazdasági érv és morális megfontolás a köztulajdon oldalán áll. szemben azokkal, akik az állami monopóliumokat magánmonopóliummá változtatva teljesítménynövelés nélkül jutnának kiugró és járadékszerû jövedelemhez, és akik a - legális vagy illegális - magánszférában szerzett jövedelmükbôl nem hajlándók - a közteherviselés jegyében finanszírozni a kevésbé tehetôs, vagy kifejezetten nyomorban élô polgártársaik szociális és kulturális jogainak biztosítását.

Az alternatíva megfogalmazása messze nem kórlátozódhat a fennálló helyzet és a szerzett jogok védelmére; igen sokrétû, részletekbe menô munkát igényel. Mint ahogyan a privatizáció meghirdetése önmagában nem gazdasági program, az állami, a társadalmi vagy a dolgozói tulajdon meghirdetése sem az. A gazdasági program feltételezi, hogy legyen elképzelésünk a technológiai fejlôdés kívánatos irányáról és ütemérôl, a nemzetgazdaság nemzetközi illeszkedésérôl, a termékstruktúra alakulásáról, a megélhetési esélyek szociális és regionális kiegyenlítésérôl, a termelô folyamat humán feltételeirôl és következményeirôl. A politikai baloldal azt feltételezi, hogy mindezeknek a szempontoknak a demokratikusan ellenôrizhetô társadalmi tulajdon sokkal inkább meg tud felelni, mint a magántulajdon. Ezért a feladat nem egyszerûen az, hogy védjük a társadalmi tulajdon meglevô formáit (állami és önkormányzati vállalatok és szövetkezetek), hanem az, hogy a gazdaság fejlôdési irányaira dolgozzunk ki elképzeléseket. Próbáljuk meg feltérképezni azokat az utakat, amelyeken elôrehaladva a gazdasági tevékenység egyre inkább a valóságos emberi szükségletekre irányulhat, összhangba kerülhet az ökológiai egyensúly követelményeivel, és ki tudja használni a nemzetközi együttmûködésben rejlô elônyöket.

Andor László