Közös érdek, közös harc?


A munkaerôpiac átalakulása és a baloldal politikai perspektívái

Mindazok, akik ma Magyarországon valamilyen módon baloldalinak érzik magukat, legalább egyvalamiben biztosan egyetértenek. Az üzemekben dolgozó bérbôl és fizetésbôl élô alkalmazottak helyzete a gazdasági és társadalmi rendszerváltás következtében drasztikusan romlott. A tehetetlenség érzése általános.
A hanyatlásért, amennyiben konkrét munka helyekrôl és az üzemen belüli helyzetrôl van szó, mindenekelôtt a privatizációt szokták felelôssé tenni. Abban - úgyszólván - megtestesül az átalakulás. A szociális biztonságot még mindig az állami vállalatok éppen kiárusítás alatt levô intézményével azonosítják. Es mégis: a privatizáció csak egyik eleme a bérbôl és fizetésbôl élô lakosság kisemmizésének. A baloldal számára a privatizáció, fokozatos megvalósításával egyidejûleg, egyfelôl veszít politikai jelentôségébôl, amennyiben a konkrét politikai összeütközések terepe. Másfelôl pedig a privatizációnak a szociális és munkajogi biztonság elvesztésével történô azonosítása politikai vaksághoz vezet, mert táplálja az állami vállalatnak és a régi államszocializmusnak, mint a szociális biztonság garanciáinak nosztalgikus idealizálását. A bérbôl és fizetésbôl élôknek a mindennapi élet számos területén kézzelfogható, sok kis lépésben történô kisemmizése, munkahelyüktôl való megfosztása a valóságban a nemzetgazdaság állami szektorában is zavartalanul folyik.

Egységes munkásosztály?

Így például a Munka Törvénykönyvének 1992. június 1-én hatályba lépett liberalizálása elvben minden munkavállalóra egyformán vonatkozik. A munkavállalók egyéni és kollektív jogainak gyengítése félreérthetetlén célja volt az új szabályozásnak.

A munkahelyi jogok általános megnyirbálására tett utalással azonban csak a valóság egy szeletét mutattuk be. Legalább ilyen fontos a munkaviszony deregulációja és differenciálása, amely mindenhol érezhetô és csak részben függ össze a munkajogi reformokkal. A részmunkaidôs alkalmazás új formái, a "külsôs" vagy "szerzôdésesként" való alkalmazás, a csonkított szociális védelmet nyújtó vagy azt teljesen nélkülózô munkaszerzôdések, a csak határozott idôre szóló munkaszerzôdések, a bér helyett "ösztönd~" vagy más jellegû bérkijizetési formák, mindezek a változások a munkavállalók számára nem csak létbizonytalanságot és szociális hanyatlást jelentenek. Hanem sokkal inkább kiélezik a munkavállalók közötti konku renciát, eltérô érdekeket teremtenek, és jelerôsítik azt a tendenciát, hogy ki li a saját helyzetét individuális problémaként fogja fel, amelynek semmi köze a szomszédéhoz. Így számolják fel a hagyományos szolidaritás formáit is.

A társadalmi ellenállás lehetôségei a munka világában mindenhol szétmorzsolódnak. Így például a munkavállalók egynegyede a General Electrics újpesti Tungsram gyárában egy saját kft alkalmazottja, nem pedig közvetlenül a General Electricsé, természetesen körülbelül az egyharmadával kevesebb átlagos bérért. Ennek megfelelôen az érintettek egyik elsôdleges törekvése az, hogy egyénileg "harcoljanak" a Tungsramba való egyéni átvételért. Máshol virágzik a feketemunka vagy az "ösztöndíj" rendszer.
A pillanatnyi elôny ára a szociális biztonság rendszerébôl való kizárás, illetve az alacsonyabb összegû szolgáltatás munkanélküliség vagy nyugdíjazás esetén.

A látszat csal, amikor azt mutatja, hogy ezek a folyamatok a rendszerváltás magyar típusának termékei. Még akkor is, ha ezeknek a jelenségeknek a keletkezésében fontos szerepet játszott az "elsô" és "második" gazdaság hosszú évek óta tartó párhuzamos létezése és a magánszektor ellenôrizetlen liberalizálása. Világszerte hasonló változások zajlanak, amelyek egyre fokozottabban még a fejlett ipari társadalmakban is megfigyelhetôk. A munkabér-függô alkalmaztatás száz éven át tartó egységesülése és a munka-, illetve szociális körülmények javulása után most világszerte a munkaviszonyok deregulációja és a munkavállalók gyorsan növekvô csoportjainak szociális és jogi számkivetettsége van napirenden.

Munkajogi sokféleség és baloldali politika

A baloldali politikát mindezek a változások alapvetôen új gyakorlati feladatok és elméleti kihívások elé állítják. Az iparosítás korszakában létrejött hagyományos munkásmozgalom, politikai stratégiájának fô elemeként, egyetlen központi gondolatból indult ki. A hagyományos baloldal azt hitte, hogy a tôkés ipari fejlôdés a proletariátus egységesülését eredményezi mind munkaviszonyai, mind politikai érdekei tekintetében.

Ez a feltételezés a tôkés felhalmozás jelenlegi fázisát tekintve is tévedésnek bizonyult. A munkavállalók között meglevô különbségeket a múltban is szisztematikusan kihasználták és - táplálták. Így például a termelés egy részének kihelyezése az olcsó és jogilag védtelen bedolgozás területére a tôkés fejlôdés minden idôszakában és területén jól bevált módszer volt. A munkaerô alkalmazásának feltételei a fizetés és a munkakörülmények tekintetében regionális és nemzetközi szinten is csökkenô tendenciát mutatnak.
A munkásmozgalom, tekintet nélkül az internacionalista közhelyekre,
inkább elôsegítette ezeknek a folyamatoknak az érvényesülését ahelyett, hol szembeszállt volna velük. A férfiak és a nôk átlagjövedelmei közötti 3o-5o %-os különbség is makacsul fennmaradt mind a kapitalista, mind az államszocialista országokban, tekintet nélkül arra, hogy a fejlôdés mely szintjén álltak. Ez a tény is gúnyt ûz a bérmunkások érdekeinek egyesítését illetôen.

Mindezek ellenére, legalábbis a II. Világháborút követô évtizedekben minden térben és idôben megnyilvánuló ingadozástól függetlenül, egyszerre volt megfigyelhetô a világszerte zajló proletarizálódás és a társadalmi többség szociális biztonságának fokozása. Csak a 80-as évek óta fordult ez a trend a visszájára.

Ma minden komoly politikai erônek, amely a munkavállalók érdekeinek védelmében fellép, figyelembe kell vennie az egyre nagyobb létszámú "egyéni vállalkozó", a kisparasztok, a vendégmunkások, a "fekete bedolgozók", a munkát vállaló diákok, a családi vállalkozásokban "kisegítô" nôk, a legális és illegális piacokon, az aluljárókban tevékenykedô árusok érdekeit is. Ezek a "periferizálódó" csoportok nem a kelet-európai piacgazdasági átmenet, nem is a nyugati gazdasági válság átmeneti termékei, nem is tôkés "fejlôdési rendellenességek"; nem is korai tôkés vagy nem-tôkés zárványok, hanem a 20. század végi rnunkásosztály magjához tartoznak, nem kevésbé, mint az ipari munkásság.

Az államszocializmusból a piacgazdaságba való magyar, ill. keletközép-európai átmenet specifikus viszonyai között a baloldal komolyabb szembeszállása a munkaerôpiaci struktúrák ilyetén történô átalakításával hozzájárulhatna a lakosság széles köreiben meglevô politikai apátia meghaladásához. Egy ilyen megközelítés mutathatja meg az utat az új viszonyok ellen alulról induló ellenállás mozgósításához - ellentétben a régi rendszer patriarchális hierarchikus biztonságának bálványozásával. Eljött a társadalmi öneszmélés és önszervezôdés ideje, annak az ideje, hogy aktívan, és nem apatikusan forduljunk el az Állam Bácsi, a kormány, vagy a "szocialista, munkás, szociáldemokrata" stb. pártoktól remélt paternalista védelemtôl.

NN.