Válságok és baloldalak
(Tézisek)


1. Többféle baloldaliság

Hagyományosan baloldalinak nevezik magukat azok az elméletek, ideológiák, politikai törekvések, amelyek az éppen létezô hatalomnál humánusabb viszonyokat kívánnak megvalósítani. Ezen elképzelések, törekvések ún. reálpolitikai típusa a legális lehetôségek között maradva próbál meg szociális illetve politikai erdményeket elérni, vagy - defenzív változatban - a fennálló kereteket védelmezi valamilyen még nagyobb rossz lehetôségével szemben. Ez a baloldal annyiban kritikai, amennyiben elméletileg-ideológiailag távolságot tart a fennállóval szemben, transzcendálja azt. Ugyanakkor e baloldal gyakorlata objektíve apologetikus, rendszerpárti, amennyiben (részben az adott erôviszonyokra hivatkozva) nem vállalja a fennálló tényleges tagadását, gyakorlati meghaladásának - bármily részleges - kísérletét.

A politikai baloldal másik, nem reálpolitikai típusa két döntô kérdésben is alapvetóen eltér az elôzôtôl.

1. Álláspontja elvi: nem az éppen adott erôviszonyokból, hanem a fennálló rendszer megdöntésének és egy humánusabb társadalom létrehozásának történelmi szükségletébôl indul ki. E rendszerváltás célja ha tározza meg tevékenységét; e végsô célhoz igazítja mindenkori taktikáját. Vallja: minden körülmények között lehet cselekedni a végsô célhoz való közeledés érdekében, ezért valamennyi pusztán reálpolitikai (tehát nem a végsô célnak alárendelt) tett elhomályosítja a célt, eltereli róla a figyelmet, ennyiben a fennállót erôsíti.

2. Ez a baloldal nemcsak céljaiban, hanem eszközeiben is forradalmi: nem utasítja el a radikális eljárásokat.

A baloldal egy további meghatározására Fejtô Ferenc hívta fel a figyelmet: "A baloldal mindig a szabad egyéniség mellett száll síkra, a jobboldal viszont valamilyen közösséget, közösségiséget helyez az egyének fölé." Nem érdektelen belegondolni ebbe a mai szóhasználat számára szokatlan meghatározásba. Melyek azok a közösségek és intézmények, amelyek az embert, az egyéniség szabadságát korlátozzák?

1. E felosztás szerint jobboldali, ha az etnikai közösségre (a kulturális értelemben vett nemzetre) hivatkozva elvárásokat fogalmaznak meg a közösség tagjai számára. Az így felfogott nemzet kifelé zárt, kirekesztô, befelé pedig hierarchikus, parancsoló.

2. Jobboldalinak minôsül, amikor az államhatalom (a nemzeti állam), mint egy ország egységének politikai képviselôje fölébe helyezi magát a képviselt állampolgároknak: utasításokat osztogat, adókat vet ki - vagyis az egyének nevében, de helyettük cselekszik. Az állami elôírások, beavatkozások sértik a személyiség, egyéniség szabadságát.

3. Jobboldali a szociáldemokrácia is a maga szolgáltató államával (illetve ennek elképzelésével), amennyiben hierarchikus struktúrák között jóléti politikájának, szociális juttatásainak és kiterjedt bürokratikus apparátusának költségeit az adófizetô állampolgároktól kényszeríti ki. Teszi ezt magas adókkal, magas állami kiadásokkal, hatalmas bürokratikus apparátus eltartásával stb.

4. Jobboldali minden vallás, amely valamilyen túlvilági vagy evilági közösség (egyház, szekta) nevében áldozatot, önfeláldozást követel az egyénektôl.

5. Jobboldali minden olyan ideológia és törekvés, amely az emberiség fejlôdésére hivatkozva akarja korlátozni az egyének szabad feljôdését.

6 Jobboldalinak minôsül az ún. létezô szocializmusok állama - mind klasszikus sztálini, mind hruscsovi-kádári-gorbacsovi változataiban.

7. Jobboldalinak tekintendô az az elmélet és gyakorlat, amely a piac (nemzeti piac, világpiac) intézményének, a piac embertôl független törvényeinek veti alá az egyes individuum személyiségét, egyéniségét.

Mindezek után mi kezelendô baloldali (vagyis egyéniségközpontú) törekvésként? Az adott logikában baloldalinak csupán az egyének szabad együttmûködései, önkéntes társadalmi önszervezôdései, önként létrehozott és mûködtetett intézményei számítanak.

 

2. Válságtünetek

A XX. század utolsó harmadára-negyedére beértek olyan korábban is észlelt tendenciák, amelyek új feszültségforrásokká váltak. Az ezredforduló körül várhatóan kiteljesedik több - már jelenleg is súlyos - feszültség, illetve új konfliktusok keletkeznek - ami az egész emberiség fennmaradását veszélyezteti. A környezeti pusztítások nemcsak a természeti egyensúly fokozatos megbomlásával fenyegetik a biológiai életfel tételeket, hanem (pl. az ózonpajzs elvékonyításával) már a ma élóket is közvetlen életveszélynek teszik ki. A nemzetek eladósodási folyamatának spontaneitása, az adósságprobléma stratégiai megoldására vonatkozó elképzelések és törekvések hiánya egyrészt a nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlásával, másrészt Európát elárasztó menekülthullám létrejöttével fenyeget. Ez pedig beláthatatlan méretû erôszakot vált ki mind a nincstelen menekülôk, mind az ellenük védekezô államok részérôl. Ennél is nyomasztóbb távlat a harmadik világ több régiójának nukleáris hatalommá válása, amelyek nem az európai logika szerint fogják felhasználni emberiségpusztító fegyvereiket.
Sem az állami kapitalizmus, sem az állami szocializmus nem vállalta az érdemi szembenézést az új feszültségforrásokkal. Ez nem tekinthetô véletlennek, hiszen saját értékrendje mentén egyikük sem képes választ adni erre a kihívásra. Mindezek alapján megállapítható: végsô elemzésben nem az állami szocializmus vagy az állami kapitalizmus válságáról, hanem az egész modern (azaz etatista) ipari civilizáció mint világrendszer válságáról kell beszélni.


3. Az ipari civilizáció világtörténelmileg progresszív és világtörténelmileg hanyatló szakasza

Az ipari civilizáció világtörténelmileg progresszív szakasza hozzávetôlegesen a gyári nagyipar megteremtéséig és a szabadversenyes kapitalizmus mûködéséig tart. Ez a korszak - bár áldozatok árán és ellentmondásos formában, de - a korábbi társadalmakhoz képest jelentôsen gyarapítja a leendô iparosodott országokban az emberiségnek mind ob jektív, mind szubjektív erôit. Ezáltal növeli az emberi szabadság lehetôségét - és egyes területeken konkrét gyakorlati valóságát. A termelésben alkalmazott tudomány (az ipari és mezôgazdasági technológia) alapvetôen megkönnyíti a hagyományos szükségleti cikkek elôállítását.

A versengés gazdasági kényszere - bármiféle idealizálás nélkül - hozzájárul mind a termelés gazdaságosságához, mind világtörténelmileg új egyéni képességek (munkafegyelem, koncentrált figyelem, precizitás, idôvel való gazdálkodás stb.) társadalmi méretekben való kifejlôdéséhez. A megszerzett képességek azután a személyes szabadság eszközeiként is alkalmazhatók. Mindez - a kapitalizmus elôtti társadalmakkal szemben - megteremti az autonóm egyéniségek társadalmának történel mi lehetôségét.

Melyek a fôbb okai annak, hogy az emberiség mind ez ideig nem élt ezzel a - néhány országban már a múlt század utolsó harmadára-negyedére kialakult - lehetôséggel?

1. A szabadversenyes korszak lezárulása, gazdasági monopolhelyzetek létrejötte aláásta a gazdaságosság, termelékenységnövelés, termelôerô fejlesztés korábbi kényszerét és a tôke elkényelmesedéséhez vezetett.

2. A bérmunkások és tôkések közötti feszültségek gazdasági és politikai kiélezôdése következtében a nagytôke kénytelen volt erôs bürokratikus államhatalmat létrehozni és gazdaságilag improduktív (bár politikailag produktív) kiadásként eltartani.

3. A túltermelési válságok elkerülése érdekében - állami segédlettel célszerü (mert mind a gazdasági, mind a politikai konfliktusokat csökkenti) volt megteremteni a tömegfogyasztás rendszerét, végsô fokon az ún. fogyasztói társadalom gazdagabb vagy szegényebb formáját.

Ennek negatív hatása egyrészt az emberek szükségleteinek, életformájának (végeredményében egész személyiségének) uniformizálása, másrészt olyan környezetromboló technikák uralkodóvá válása, amelyek az emberi élet természeti feltételeit pusztítják - ennyiben szabadságkorlátozóak és emberellenesek: Az egyén, az egyéniség olyan szabadságkorlátozó erôkbe ütközik mind a tulajdon monopóliumában, mind az államhatalomban (még akkor is, amikor ennek megnyilvánulása karitatív, gondoskodó), mind a profitorientált környezetpusztftó technikákban, mind az egyének uniformizálására irányuló mechanizmusokban, amely erôk az adott rendszer keretein belül illetve a hagyományos gazdasági és politikai eszközökkel nem felszámolhatók.

4. Egyéniség, emberiség, rendszerváltás

Nem nehéz észrevenni, hogy az említett válságtünetek és az egyéni szabadság intézményes korlátozása szoros összefüggésben van egymással. A válságtünetek és a szabadságkorlátozás megszüntetésére is csupán együttesen van esély. A válságjelenségeket kiváltó okok ugyanis csak az egyéni szabadságszükséglet elfojtása esetén érvényesülhetnek. Az (autonóm és felelôs) személyiség, egyéniség szabadságának társadalmi méretekben való biztosítása nagyban hozzájárulhat a felsorolt válságjelenségek felszámolásához. Az egyéniség megvalósulása azonban nem jöhet létre az adott viszonyok között - feltétele a fennálló viszonyok meghaladása. Csupán az ôt alávetô gazdasági és politikai hatalom transztendálása esetén van esélye az egyéniségeknek tényleges szabadságra. Miképpen képzelhetô el a fennálló viszonyok transztendálása? Elvileg két módon: az uralkodó rendszer megdöntésével vagy fennhatósága alól történô növekvô kibújással. Eltérô mértékben, de mindkét esetben arra nyílik lehetôség, hogy az egyének szuverén módon mûködjenek együtt, azaz szabadon létesítsenek gazdasági, politikai stb. jellegû kapcsolatokat egymással, a hivatásos bürokraták helyébe lépve önmagukat igazgassák, kormányozzák - gyakorlatilag megszervezve ezáltal a társadalmat (a civil társadalmat).

Ez a lehetôség szorosan összefügg az említett válságjelenségek emberiség-léptékû felszámolásának esélyével. Ugyanis a korábban vázolt civilizációs válságtünetekkel kapcsolatban megállapítható: az emberiség globális kihívásával állunk szemben, ami helyi szinten nem megoldható. Sôt: mind a jelenlegi világgazdasági rendszer, mind a nemzetállami politikai struktúrák és mechanizmusok alkalmatlanok az érdemi válaszkeresésre, pláne önmaguk tartalmi megváltoztatására. Ezért az emberiség pusztulásának elkerülésére egyetlen mód mutatkozik: valamennyi népnek olyan rendszerváltoztatásra kell törekedni, amely a döntési jogokat a jelenlegi gazdasági és politikai hatalmaktól átadja azoknak (a magu kat szervezô civil társadalmaknak), akik a döntések következményeit közvetlenül elszenvedik. A globális rendszerváltoztatásért eleinte helyi szinten, nemzeti keretek között kell cselekedni.

A jelenlegi körülmények között mind az emberiség fennmaradása, mind az egyéniség megköveteli aktív társadalmi önvédelem kialakulását. Szükséges a civil társadalom meghatározott struktúráinak erôteljes szerepvállalása, alternatív hatalommá, társadalmi ellenhatalommá való ki építése. Ha ez politikai ellenállásba ütközik, lehetséges eszköz az állampolgári engedetlenség, az adómegtagadás, a felmerülô ügyeknek az állami akaratot figyelmen kívül hagyó - megoldása lakossági fórumokon, az államtól megvont pénzeszközök saját közösségi döntések szerinti felhasználása stb. (- amennyiben ez nem újraintegrációba vagy önkizsákmányolásba fullad). Melyek azok a már jelenleg létezô társadalmi erôk, amelyek részben vagy egészében hasonló törekvésekkel rendelkeznek, így a következô évtizedekben szövetségesként jöhetnek szóba egy alternatív hatalom kiépítése, kettôs hatalom mûködtetése, illetve egy környezetkímélô és emberbarát (a szabad egyéniségnek teret engedô) rendszerváltás kísérlete során? Melyek azok a csoportok, mozgalmak, amelyek érdekeltek egy önkormányzó rendszer létrehozásában? A teljesség igénye nélkül: környezetvédôk, békemozgalmak, feministák, anarchisták, plebejus demokraták, radikális szocialisták.