ELMÉLETI-POLITIKAI ALTERNATÍVÁK
ÖSSZEOMLÁS UTÁN

Tézisek a szociáldemokráciától balra álló erõk stratégiai útkereséséhez Kelet-Európában


1.

A világkapitalizmus történetének új politikai fázisához érkezett: stabilizálta, hogy megszûntek a számottevõ antikapitalista kísérletek. Ezek veresége felerõsítette a konzervatív és liberális ideológiák pozícióit, s e helyzet a politikai tagoltságban voltaképpen az I. világháború elõtti idõkhöz való visszatérést, a nemzeti-konzervatív és a liberális erõk versengését hozta magával. Két lényeges eltéréssel: egyrészt akkor a szocialista mozgalmak felemelkedõ, újat fgérõ antitézisei voltak a polgári világnak, másrészt azóta a fejlett centrumországok egy hosszú stabilitási periódust produkáltak 1948-1968/74 között, s válságperiódusaik élességét is tompítani tudták a terheknek a félperifériákra és a perifériákra kényszerítésével. Szemben a centrummal, melynek életlehetõségei épp ezekért javultak, s várhatóan felfelé ívelõ pályára tér át középtávon, a Közép-Kelet európai régióban a válság folytatódott, sõt elmélyült a rendszerváltással. A kapitalista stabilizáció a térségben legfeljebb hoszzútávon lehetséges, középtávon teljesen valószínûtlenné vált.

Ugyanakkor a centrumban is folytatódik a lakosság jelentõs részének szociális, gazdasági és emberi-kultúrális marginalizálódása. Jelentõs az újszegénység, s nem elképzelhetetlen a 2/3-os társadalom dahrendorfi próféciájának valósággá válása. Mindezek nem feltétlenül a progressziót fogják erõsíteni, viszont mutatják, hogy a kapitalizmus legfejlettebb formájában is emberellenes uralmi, szolgasági és kizsákmányolási viszonyokkal terhelt.

2.

A nemzetközi szociáldemokráciától balra álló erõknél a vereség hatására még mindig a csökkentértékûségi pszichózis teljesítményrontó hatása érvényesül. (Például: a marxizmus nem a felszabadítás eszköze, a túl vagyunk rajta szkepticizmusa; az általában vett baloldaliság taktikai kényszerûségébõl erényt akarnak kovácsolni - holott valójában súlyos identitási válság lépett fel az 1. pontban vázolt helyzet következtében.) A reorganizáció elsõ politikai jelei (Litvánia, Lengyelország, Görögország, olasz helyhatósági választások stb.) közepette az elméleti munka feladata éppen az ezideig létezõ stratégiai ûr kitöltése kell hogy legyen, remélhetõen egy új internacionalizmus perspektívájával.

3.

Alapkérdés: milyen szocializmus(ok) szenvedett történelmi vereséget? A feleletet a nemzetközi burzsoázia ideológiai apparátusai adták meg: mindenfajta szocializmus életképtelennek bizonyult, amivel a kommunisták próbálkoztak. Ezért vagyunk a "posztkommunista társadalom" állapotában. 1917-91 semmi pozitív tapasztalatot nem hagyott örökségül, csak a totalitárius diktatúrák rossz emlékét. A nyugati baloldal értékelései sem túl sok ismeretet és megértési készséget árulnak el a tör téntekbõl. (Tisztelet a csekélyszámú kivételnek.)

Valójában, a lényegtípus értelmében (nem átlag és nem ideáltípus), nem egy, hanem politikailag három, gazdasági-társadalmi alakja tekintetében kétféle kísérlet játszódott le 1917-tõl 1991-ig.

I. A Szovjetunióban a harmincas évek derekára kikristályosodott sztalini modell, amely a tervlebontásos, direkt irányításos gazdálkodási formát az egypárti hatalomgyakorlással párosította, a lehetõ legközelebb hozva egymáshoz az államhatalmi-politikai viszonyokat a gazdasá gi-társadalmi viszonyokhoz. Románia vagy Kuba még a hetvenes-nyolcvanas években is ebben a modellben, tehát az eredeti sztalini modellben egzisztált.

II. Az ötvenes évek derekától, de fõleg a hatvanas években a személyi kultusszal és a dogmatizmussal való leszámolás után, már ahol ez meg történt, mert nem mindenütt, döntõen két irányú reformfolyamat indult meg:
a gazdaságszervezés technokratikus, kibernetikus reformja, melynek prototípusát az NDK jelentette ("kibernetikus szocializmus"). Itt a pol gári jog helyére a gazdasági jog került, s ezen az úton akarták az erõ források optimális elosztásával, a tervezés tökéletesítésével a lakossági szükségleteket magasabb szinten kielégíteni, a helyi hatalomban teret engedve egyfajta mérsékelt demokratizálásnak. Ezt a reformtípust vette át Csehszlovákia és kisebb részt a brezsnyevi Szovjetunió a hetvenes évektõl. Politikai különbségei - a tömeges represszió és a személyi kultusz hiánya - ellenére ez a reformtípus gazdaságilag az eredeti módifikációjának tekintendõ, mert az érték mérésének gazdasági alapproblémáját és a társadalmi kapcsolatok mellérendeltségi - döntõen nem hierarchikus -, szervezõdését elõdjéhez hasonlóan nem oldotta meg.

III. Nemcsak kultúrális hagyományaiban és történelmi feltételeiben, hanem az eredeti sztalini köpönyegtõl való eltávolodás, a más minõség értelmében jelentett újítást a reformok másik lényegtípusa: az árugazdasági viszonyokat a köztulajdon dominanciájával (állami és szövetkezeti tulajdonformák) és makrogazdasági irányítással kombináló Jugoszláv és magyar reform, és a mai Kínai Népköztársaság. Jelentõs gazdasági sikerek, tömegfogyasztás, életszínvonalnövekedés, az egyéni ösztönzés differenciált formáinak megjelenése és szabad kultúrális légkör alakult ki, az "emberarcú szocializmus" prágai jelszavának földi valóságaként. Mindez az egypártrendszerû hatalomgyakorlást is civilizálta, (Magyarországon: "az önkorlátozó hatalom kádári eszméje" és Jugoszláviában a szocialista pluralizmus), s tompította annak az emberi jogi kritikának az erejét, amelyet a XX. század második felétõl jogosan fogalmazott meg a liberális-demokratikus eszmeáramlat. Amikor a gazdasági válság sérülékennyé tette majd aláásta a rendszer alapjait, akkor persze ez a kritika a totális szocializmus kritikába és direkt kapitalizmus apológiába ment át.

Látni kell azonban: ebben a folyamatban szükségképpen megjelenik a magántulajdon és a látens politikai pluralizmus, s az átmeneti társadalom elõbb-utóbb válaszút elé kerül: fokozatos liberalizálással felszámolja a rendszer szocialista elemeit, mint ez történt vagy pedig számot vet a viszonylagos elmaradottság talaján fogant antikapitalista kísérletek hosszú távon érvényes átmeneti jellegével, s a régi és új társadalomszervezõdésre jellemzõ elvek konfliktusos együttélésében fokozatosan az új formák tudatos kiépítésére törekszik, a néphatalom intézményein keresztül kontrollálva a nem kívánatos, ámde szükségképpen fellépõ hatásokat.

Magyarországon a "sztalinizmussal" következetesen leszámoló, de mindenféle egyéb baloldaliságot azzal teljesen tévesen azonosító kádári, aczéli politika mindezt nem tette. Ezen "rossz beállítottsága, reflexe" következtében nem akart és nem tudott a marxizmus reneszánsza felé nyitni: valóban demokratizálni s nem liberalizálni a politikai életet, szocializálni s nem privatizálni az állami tulajdont, közelebb vive a munkást tulajdonához, s felelõssé téve ezzel gazdálkodásáért. (pl: egyszemélyi felelõs vezetés helyett üzemi tanácsok, a helyesen kezdeményezett vállalati háromszög (participáció) továbbfejlesztésével, a közvetlen de mokrácia elvének kiszélesítésével].

 

***


Konklúziónk: nem egyféle nyers, politikai szocializmus volt, s nem az összes bizonyult versenyképtelennek. A III. típus a fejlettség azon szakaszán, ahova elértek ezek az országok, sokféle pozitív tapasztalatot hagyott hátra, mintahogy az iparosítás eredeti sztalini modellje (I. típus) sem a maga idejében volt inadekvát, hanem akkortól, amikortól túlélte önmagát. A Szovjetunió az utolsó másfél évtizedben, a negyedik ipari forradalomra való átállás követelményei - a posztindusztriális ágazatok fel, a hagyományosak leértékelõdése - miatt vesztette el a rendszerek harcát. Nem a "sztalini thermidorral" és nem a "hruscsovi revizionizmussal", hanem mert társadalmi és politikai rendszere nem tudott megújulni, s a megváltozott geopolitikai helyzetben már majdnem törvényszerûvé vált a kis országok kollapszusa. Nem bukott meg minden amit megneveznek, s nem az bukott meg, amit ki sem lehetett próbálni (kommunizmus), mert történelmileg nem volt s nem lehetett napirenden. A látszat az, hogy egy tétel ("szocializmusé a jövõ") megdõl, ha tapasztalatilag nem igazolódik (verifikáció), csak látszat és nem valóság, ha és amennyiben a falsifikáció elmarad (nem jobb, hanem rosszabb követte az ilyen-olyan "államszocializmust"). Ezideig nem magasabb, hanem alacsonyabb teljesítõképességû rendszerek léptek a legyõzöttek helyére. (A neopozitivista bizonyításelmélet kifinomult technikáit érdekes módon a kifinomult gyõzteseknek ebben az összefüggésben nem jutott eszükbe alkalmazniuk.)

Mindezek a különbségtevések, a reális mércék keresése nem változtat azon a történelmi tényen, hogy a "létezett politikai szocializmusok" elveszítették történelmi felhajtó erejüket a tömegek szemében, akik éppen ezért nem is védték meg azokat. A szocialistáknak, kommunistáknak és az igazságra fogékony tisztességes elméknek azonban tudniuk kell: az az ideológiai és politikai leszámolás, ami történt és történik e rendszerek értékelésekor, az egy harci tett, az uralomra jutott polgárság nem túl dicsõ harci tette, aminek vajmi kevés köze van az objektív igazsághoz, annál több az osztályérdekek dialektikájához.

 

4.

Beigazolódott - szemben von Mises, M. Weber és mások 1918 elõtti feltételezéseivel - hogy köztulajdoni alapzaton is lehetséges versenyképes gazdaságokat mûködtetni, melynek népesség eltartó képessége, foglalkoztatottsági és szociális biztonsági szintje magasabb, mint az azonos fejlettségi kategóriájú kapitalista magántulajdoné, továbbá, hogy a társadalmi egyenlõség értelmében vett igazságosságot is magasabb szinten biztosítja, mint a kapitalista árugazdaság. Lukács György famózus mondása - "a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál" - igazolódni látszik az új rendszerek alulteljesítésében. (Ha nem "felejtik el", hogy azonos adottságú országok összevetésére érvényes e mondás.)



5.

Beigazolódott: a közepes fejlettség alapjáról világtörténelmi értelemben képtelenség megelõzni az élenjárókat: a szocializmus csak az ural kodó népek tetteként egyszerre, s egyidejûleg lehetséges (teljes, kifejlett, marxi értelemben). Mindez azonban csak a még osztályalapon álló huszas, harmincas évekbeli nyugati szociáldemokrata teóretikusokat igazolja, s nem igazolja a világkapitalizmus centrumába integrálódott mai, néppárti szociáldemokráciát.

A kommunizmus, mint egykoron, ma is racionális történelemfilozófiai hipotézis, de a munka közvetlen - nem áruviszonyok közvetítette és szervezte - társadalmisága, amely a termelõi önigazgatás köztulajdoni formái mellett mûködhet, s végsõ rendezõ elve nem a verseny, hanem a szolidaritás-társadalmisága, a termelés személyi és tárgyi feltételeinek újraegyesítése a közepesen fejlett országokban és régióban nem lett és lehetett (a részmunka-összmunka ellentmondás megszûnése értelmében) kipróbálva, mert a viszonylagos elmaradottság erre objektíve nem ad lehetõséget.


6.

A "direkt irányításos tervgazdálkodás" (=szovjet típusú gazdaság és társadalomszervezõdés) nem helyettesítõje és nem út a kommunizmus marxi feltételezése felé, hanem az iparosítás és a társadalmi egyenlõség gondolatának egy olyan megvalósítása volt, amely alatta maradt az áruviszonyokat köztulajdon és makrogazdasági irányítás mellett szervezõ, nyers, politikai szocializmusok fejlettségének és amely a "szabad egyének szabad szövetsége" helyett a kollektivizmus mechanikus és sajátosan orosz képzõdményéhez vezetett. Ez volt az, ami történelmileg vereséget szenvedett.


7.

Az átmeneti társadalom nyers, politikai szocializmusának árugazdasági formája sem lehet válságmentes: nemcsak az arányossági zavaroktól, hanem az államilag, vagy akár termelõi önkormányzatok által kezelt tõkerészletek világgazdasági át- és leértékelfídésétõl sem lehet megvédeni, bár a regionális gazdasági integráció némi védelmet nyújhat a válság pusztító hatásaival szemben.



8.

Az árugazdasági viszonyokra épülõ "átmeneti" szocializmus politikai felépítménye hosszú távon nem lehet sem az önmagát lerontó, identítását és cselekvõképességét a látens pluralizmus és a gyûjtõpárttá válás következtében szükségképpen elvesztõ egypárti hatalomgyakorlás, sem a polgári demokrácia Kelet-európai utánzata, mert a makrogazdasági irányítás demokratikus legitimációja és az üzemen belüli termelõi, részvételi, önigazgatói formák kibontakoztatása nélkül a társadalomirányítási kontroll annak a menedzser, technokrata, politikai és kulturális "elit" kezébe kerül(t), amely az átmenet visszamenetté tételében érdekeltként túlhatalmat szerzett magának a munkatársadalommal szemben. Pozícióikat, a választásokon gyõztes új bürokráciákkal, gazdasági hatalommá transzformálták, hogy a privatizáció révén együttesen új tulajdonosi osztállyá emelkedhessenek. A hatalom nem az egyetlen kérdés, de elvesztése mindennemû és rangú szocialista kísérletet felszá mol.

A nemzetállami kapitalizmusok kormányzati-politikai alternatívái:

a. szociálliberális koalíciók a nemzeti-konzervatív erõkkel szemben: itt vagy ott kicsit jobb lehet, de ettõl a restauráció útja marad.

b. szociáldemokrata vezetésû baloldali kormányok (Lo), melyek a folyamatban lévõ termeléscsökkentõ privatizációt talán, a privatizációt viszont nem kívánják megállítani.

c. az elsõ kettõ kimerülése utáni helyzetre kell felkészülnie a jelenlegi szociáldemokráciától balrább álló erõknek. Stratégiai vonal: baloldali egységstratégia, ami több és más, mint a szociális piacgazdaság szocdem vezetéssel ("ellensúly" szerep). Mert:
ad.l. politikai célja a társadalom szociális többségének politikai többséggé szervezése
ad.2.
gazdasági-társadalmi célja: gazdasági demokrácia (vegyes tulajdoni árugazdaság, a még létezõ reorganizálható szövetkezetekkel és az állami vállalatok szocializálásával, makrogazdasági koordinációval és a privát szektor progresszív adóztatásával).
ad.3. Politikai formájában: a parlamentáris kormányzati váltógazdaság kötetlen képviseletének felváltása kötött mandátumos, a visszahívhatóságot érvényesítõ berendezkedéssel. A közvetlen demokrácia elvének melynek az informatikai forradalom új, kedvezõ technikai elõfeltételeket teremtett - a termelésben, a társadalmi önszervezõdésben és a helyi társadalom önigazgatásában kikísérletezendõ formái lehetnek a hatalom népi jellege fenntartásának garanciái.

C eset minimális feltételei:
- geopolitikai tér nyíljon rá
- állami tulajdonból maradjon még valami
- ifjúság többségének megnyerése a baloldal számára
- antikapitalista tömegmozgalmak újjáéledése világméretekben (a jelenlegi leszálló ágban ilyesmire semmi esély).

Szigeti Péter politológus