Nevem Szalai Pál, és nevem tuvudovok uvúgy beveszévélnivi, avahovogy Hevellever Ávágneves beveszévélt evezeverkivilevencszávázhavatvavankevettővőbeven; évés uvúgy sevem tuvudovok beveszévélnivi, avahovogy ava levegtövöbb mavagyavar évértevelmivisévégivi mava beveszévél; évés tevetszivik tuvudnivi, mivindevettővől navagyovon kívinlóvódovok.
Mert úgy van az, hogy itt 1962-ben az Új Írásban szexuáletikai vita volt, és utána kb. kétévenként volt egy szexuáletikai vita az Élet és Irodalomban, meg itt, meg ott; együtt mindenféle más vitákkal, hogy aszongya, milyen nadrágban járjanak a fiatalok, meg miféle táncokat járjanak. Én meg nagyon nem tudtam így beszélni, és nagyon nem szerettem ezeket a vitákat, mert azt mondtam, hogy viseljen mindenki olyan nadrágot, amilyet akar, és ha már közéleti dolgokról nem szabad vitatkozni, akkor magánéleti dolgokról ne vitatkozzunk, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezek magánéletiek, tehát úgy se lehet őket vitákban eldönteni; hanem inkább nézzük, hogy süt a nap, esik az eső, ott száll egy lepke, amott meg szalad egy cica. Ami meg a szexuáletikát illeti, szerintem az a lényeg, hogy rendes ember ezen a ponton sem akar a másiknak ártani, hanem még inkább használni. Ezért aztán a Dezséry is szamár, a Gyurkó is szamár; mert a Dezséry az parancsolgat és úgy akarja szexeltetni az embereket, ahogy azt a Társadalom Bácsi régtől fogva mondja, de nem csinálja; a Gyurkó meg azt mondja, hogy a szexualitás olyan, mint az evés, de ez nem stimmel, mert enni az ember magában is tud, a szexhez viszont kell egy másik ember, hacsak az önkielégítést nem nevezzük szexnek, de hát hol van az attól, labdába se rúg mellette. És még ráadásul mind a két szamár azt ordítja, hogy Lenin, Lenin, Lenin; jaj, de nem szép ez, nem szeretem a Lenint, és különben is, hogy jön ide.
Mindezt alighanem Heller Ágnes is így gondolja, és – miért ne hinném el – így gondolta 35 évvel ezelőtt is. De mégsem így mondta. Bár most azt mondja, hogy tulajdonképpen így is mondta, csak neki muszáj volt belerakni a szövegébe néhány mondatot, megint csak, hogy a Lenin, meg a kommunizmus, ti. hogy a kommunizmusban így lesz vagy úgy lesz. És most felveti a kérdést: „Vagy talán jobb lett volna hallgatni? Ez azonban egy olyan kérdés, melyre talán nincs is válasz.” Nos, ez nagyon posztmodernül hangzik, de én bizony adok egy választ: jobb lett volna, legalábbis jobb lett volna, mint ivígy beveszévélnivi. Mert hát ha már a kommunizmusról meg a szexről van szó, akkor először is tisztázni kellett volna: tulajdonképpen mi is az a kommunizmus? (A „mindenkinek szükségletei szerint” nem racionális definíció.) Ha már definiáltuk, nézzük meg: jó dolog-e az? Ha jó dolog: afelé mentünk-e 1962-ben? (Inkább, mint 1952-ben vagy kevésbé?) No és az egészbe hogy jön a szex? Alighanem sehogy, és ez az adott körülmények között nem is lett volna baj, mert az első három kérdést úgy se lett volna szabad megvitatni. Tehát pontosan elég lett volna azt mondani, hogy a szexuális morál tekintetében mindenki próbáljon lehetőleg emberséges lenni; a társadalom dolga pedig mindössze annyi, hogy minél jobban biztosítsa egy emberséges magatartás feltételeit – többek között ezen a ponton is (mindenekelőtt a lakáshelyzet vonatkozásában). Ha pedig a folyóirat így nem közölte volna a hozzászólást, akkor azt kellett volna mondani, hogy viszlát, elvtársak, szóljanak, ha majd az ember legalább a szexről azt írhatja, amit akar.
Ha a dolgokat Heller Ágnes és mellette annyian mások így rendezték volna el, akkor a „konszolidáció” évtizedeiben, akkor – diktatúra ide, diktatúra oda – sok fogalmat sikerült volna tisztázni, és talán valamivel tisztább, helyesebb, emberségesebb célkitűzésekkel vághattunk volna neki 1989-nek. Mert, tetszik tudni, én bizony megint nevem tuvudovok uvúgy beveszévélnivi. Sevem uvúgy, mivint ava livibeveráválivisovok, deve avaztáván uvúgy ivigavazáván nevem, mivint ava keverevesztévény nevemzevetivievek. Mévég ava szevexrővől sevem, mert tetszik tudni, nekem nem tetszik, hogy Budapest csupa bordélyház, a szexet pénzért mérik, a gazdagnak sok jut, a szegénynek kevés, és mindez Isten, haza, család állandó gurgulázása közepette történik. Mert úgy van az, tetszik tudni, hogy a szex az nem jó hidegben a padon, de még a hajléktalanszálláson sem, viszont szerintem annak is van nemi szerve, aki a padon alszik, meg a hajléktalanszálláson, nemcsak a vállalkozó uraknak. Csinálná is a szexet, de ott nem jó, és pláne ha még gyereket is csinál vele, azzal most már mi legyen? És azt mondja nekem a liberális, hogy hja, ez mindenütt így van, erre meg azt mondom, hogy azért nincs egészen így, de ha így van, akkor – ha már szexről van szó, hát az Isten bassza meg az egész világot, és a Lenin rosszul fogott a dologhoz, de valahogy bizony hozzá kellett és kell fogni, mert az nem megy, hogy vannak gazdagok és szegények; és azzal sem vagyunk kint a vízből, hogy majd száz év múlva a szegény is kicsit gazdagabb lesz, annak a szegény hajléktalannak most kell szexelni, az unokái nem érdeklik, meg aztán így nem is lesznek unokái. Ha aztán azt mondja a liberális, hogy hja, kérem, ez a szabadság ára, akkor engem furdalni kezd a lelkiismeret. Mert a szabadságot – a puszta lét után – én is a legfőbb emberi értéknek tartom, az elmúlt rendszer alatt azt kiabáltam, hogy itt nincs szabadság, később, az enyhébb szakaszban azt, hogy itt még mindig nincs elég szabadság, és a helyzet ez is volt. És a „komcsik” akkor azt mondták nekem, hogy az általam annyit dicsért polgári demokratikus szabadságjogok abból állnak, hogy ott a szegényeknek szabad a híd alatt aludni (Anatole France dixit), én meg ordítoztam, hogy az általam elképzelt világban sokkal kisebb lesz a nyomorúság, mint az övékben: és éppen azért lesz sokkal kisebb, mert ha mégis lesz, akkor a sajtóban meg lehet majd írni, a szakszervezetek kiállhatnak a szegényekért, az ő uralmuk alatt viszont mindezt nem lehet. Mire ők: a sajtó is a gazdagok kezében lesz, a szakszervezetek meg fognak egyezni a kapitalistákkal stb. Én: a sajtó nem lesz a gazdagok kezében, és különben is, még az is tűrhetőbb, mintha az állam kezében van: a szakszervezetek pedig, melyek – a diktatúrával ellentétben – egyáltalán lesznek, nem fognak megegyezni a kapitalistákkal, sőt: azok fogják irányítani az üzemeket.
Aztán jött ’89, és a szegényeknek tényleg szabad és muszáj a hidak alatt (padokon stb.) aludni (és szeretkezni), és ha én odamegyek hozzájuk, hogy Szegény Uraim és Hölgyeim, ha az állam nem is épít többé Önöknek lakásokat, azért örüljenek, mert hogy Önök itt vannak, az a szabadság ára; akkor engem fenékbe fognak rúgni, és igazuk lesz. Hagyján, ha én lelkileg megvolnék az én szabadsághitemmel. De megvallom, hogy nem vagyok. Mert bár a szabadság következménye az, hogy sok fontos és érdekes mű és dokumentum lát napvilágot; fájdalom, beletartozik az is, hogy Tőkéczki László úr egy állami egyetemen, tehát az én adómból mérgezi a magyar fiatalság lelkét, már négy állást gyűjtött össze magának és úgy ordítozza kéthetenként a Magyar Nemzetben, hogy ő micsoda liberálbolsevista terror alatt nyög; hogy Lovas István most már a Beszélőbe is bepofátlankodik TGM jóindulatú biztatásai közepette: hogy hetenként az ember orrába csap a Magyar Fórum és a Demokrata, naponként az Új Magyarország és így tovább. Rendben van, de nincs tisztességes napi és heti sajtónk, Sipulusz némi elégedettséggel nyugtázta, hogy a – persze nem magas igényű – Csakazértis című újság, melyben „Humanista Frontot” követeltem a reakciós-fasiszta söpredékkel szemben, megszűnt, hát persze, hogy megszűnt, ha senki sem hajlandó az ilyen rózsaszín dolgokat finanszírozni. No most ennek az ára a hajléktalanok szeretkezése a híd alatt, a padokon, „jobb” esetben a hajléktalanszállásokon. Hm… A legnagyobb baj kétségtelenül akkor következne be, ha a szegények Magyar Fórum okkal és MIÉP-zászlókkal indulnának rohamra a magyar liberalizmus ellen, mely 1989 óta három ostobaságot csinált: szétverte a (nem bolsevik!) baloldalt, nyomorba döntötte a tömegeket, és engedte felnőni a fasizmust. Öngyilkos magatartás és még tiszteletre méltónak sem tartom.
A „komcsik” meg mondhatják, hogy ők ezt előre megmondták. Meg, de ettől nem lesznek jobbak: pártjuk bebörtönözte Kéthly Annát, megölte Nagy Imrét, bebörtönözte Bibó Istvánt, szétverte a magyar szociáldemokráciát, a szakszervezeti mozgalmat, a munkástanácsokat, és most nem utolsó sorban ezért nézünk ki így. Nem tudok hát én már jókedvű lenni, kedves Heller Ágnes és kedves magyar értelmiség. Tudom, hogy van valami „posztmodernitás” nevű képződmény, mely szerint igazságok egyáltalán nincsenek, mindenki fújja a maga nótáját, és ne törekedjen arra, hogy mások is megértsék, mert ez úgyse megy, de hát akkor meg minek egyáltalán valamit mondani? Talán jobb elhallgatni: évén nevem tuvudovok ivígy beveszévélnivi, évén nevem tuvudovok ivígy beveszévélnivi, javaj, javaj, javaj (ha most nincs is davaj).