A hirdetés mentése sikerült

Írta: Tütő László

 

HOZZÁSZÓLÁS (S.P.)

Rendben, de hogyan képzelhető el modern viszonyok között bármiféle teljesebb körű demokrácia működése?

HOZZÁSZÓLÁS (TL)

Adalék a teljesebb körű demokrácia elvi lehetőségéről.

A képviseleti demokráciában olyan törvényeket hoznak a parlamenti képviselők, amelyek egyik részével egyetért az állampolgárok többsége, a másik részével viszont nem ért egyet. A törvényhozók eltartásának és a törvények végrehajtásának költségeit az állampolgárok fizetik. Elképzelhető-e ennél jobb és olcsóbb társadalomszabályozás?

A jelenleginél olcsóbb megoldás lenne, ha nem kényszerítenének fizetni olyan törvények meghozásáért (politikusokat) és végrehajtásáért (végrehajtásra kényszerítőket), amelyekkel nem értünk egyet.

A jelenleginél olcsóbb megoldás lenne, ha nem kényszerítenének fizetni olyan törvények meghozásáért (politikusokat, valamint általuk alkalmazott szakértőket) és végrehajtásáért (végrehajtásra kényszerítőket), amelyekkel egyetértünk. Amivel egyetértünk, arról magunk is tudunk dönteni és magunk is végrehajtjuk.

Amiben nem tudunk magunk dönteni, ott politikai képviselők közbeiktatása nélkül is megbízhatunk szakértőket döntéselőkészítő javaslatok, alternatívák kidolgozására. Ezek a szakértők – ellentétben a politikai képviselőkkel és az általuk alkalmazott szakértőkkel – mindvégig tőlünk függnek: a mi alkalmazottaink, a mi szolgálatunkban állnak.

Amelyik döntéseinket nem tudjuk magunk végrehajtani, ott politikai képviselők közbeiktatása nélkül is megbízhatunk végrehajtókat. Ezek a végrehajtók – ellentétben a politikai képviselőkkel és az általuk alkalmazott végrehajtókkal – mindvégig tőlünk függnek: a mi alkalmazottaink, a mi szolgálatunkban állnak.

A jelenleginél olcsóbb megoldás lenne, ha csak olyan szolgálatokért fizetnénk, amelyekre szükségünk van.

A jelenleginél jobb megoldás lenne, ha olyan törvények szabályoznák a társadalom működését, amelyeket el tudunk fogadni, amelyekkel egyet tudunk érteni. Szó nincs arról, hogy a jelenleg ránk kényszerített törvényeket azonnal és egyértelműen szét tudnánk válogatni elvetendőkre és megtartandókra, vagyis rosszakra és jókra. Arról sincs szó, hogy a rossznak ítélt törvényeket azonnal és egyértelműen jónak ítélt törvényekkel tudnánk felváltani. Csupán arról van szó, hogy megnövelné a jobb törvények között élés lehetőségét, ha megnövekedne azok beleszólása a törvényalkotásba, akik a rossz törvények hatásait, következményeit elszenvedik és megfizetik. Hatásaik, következményeik minősítik a törvényeket. A hatások, következmények megtapasztalása vált ki elfogadást vagy elutasítást. Ha lehetőségünk lenne arra, hogy mindaddig azonnal lecseréljük, megváltoztassunk bizonyos törvényeket, ameddig hatásuk, végrehajtásuk társadalmi elutasítást vált ki, előbb-utóbb találnánk elfogadható, vagyis a jelenleginél jobb megoldást.

A lényeg a következő. Egy a polgári képviseleti demokráciánál teljesebb körű demokráciában lehetőségünk lenne arra, hogy mindenkor magunk döntsük el: mely feladatokat oldjuk meg közvetlenül, saját hatáskörben, és melyeket próbáljuk megoldani közvetve, vagyis alkalmazott szakemberek, megbízottak, tőlünk függő képviselők stb. segítségével.

A hirdetés mentése sikerült

Írta: Tütő László

 

HOZZÁSZÓLÁS (heev)

Az írás, mely röviden jellemzi a BAL létrejöttének történeti hátterét is, két fő részből áll: az első, rövidebb rész az alapdokumentumokból kiszűrhető néhány következtetést fogalmaz meg. Ezek tartalmazzák azokat az eszméket és célokat, melyeket a BAL magáénak vall (defenzív és offenzív társadalmi önvédelem, önszerveződés és önigazgatás, közvetlen demokrácia,), illetve azokat a társadalmi képződményeket, melyeket elutasít (tőkés piacgazdaság, politikai állam, pártpolitika, parlamentarizmus). A hosszabb, második rész az alapdokumentumok szövegeivel alátámasztva fejti ki az első részben röviden megfogalmazott elveket.

Az írás gondolatmenetéhez kapcsolódva két állítás mentén igyekszem haladni:

A./ A BAL alapdokumentumaiban összefoglalt eszmék és célok távlatilag továbbra is érvényesek.

B./ A megváltozott történelmi helyzet azonban a hagyományos baloldalnál szélesebb, illetve más szerkezetű összefogást tesz szükségessé. Ez utóbbi állítást a következőkkel próbálom alátámasztani:

1. a hagyományos baloldal egy (pártpolitikai) része már nem képviseli következetesen a „baloldali” eszméket, ugyanakkor megerősödőben van egy „rendszerkritikus jobboldal”, mely kisebb-nagyobb mértékben a BAL szellemiségéhez hasonló eszméket és célokat képvisel. Tehát átrendeződőben vannak a lehetséges szövetségi viszonyok: nem biztos, hogy ott, vagy csak ott vannak a lehetséges szövetségeseink, ahol véljük őket – ezt a helyzetet elemezni és tudatosítani kellene.

2. Új helyzetet jelent, hogy „a létező szocializmus” bukásával eredeti céljainktól messzebbre kerültünk, ez is eszméink és érvrendszerünk felülvizsgálatát, valamint a címzettek megszólításának új módját igényelné.

3. Új helyzet a környezeti pusztítás veszélyes mértéke, ennek szintén felül kellene írnia a korábbi szövetségi politikánkat.

(Mindhárom pontot külön-külön is fontos vitatémának gondolom, a további vitapontokra a szövegben *-gal külön is felhívom a figyelmet.)

1. A cikkben megfogalmazott eszmeiség és célok továbbra is elfogadhatók:

A BAL alapdokumentumaiból levont következtetések legtöbbjével ma is egyetérthetünk.

Az alapvető állítások mentén haladva:

1. Én is úgy gondolom, hogy a mai helyzet talán legfontosabb feladata „egy termelő és önkormányzó közösségek együttműködéséből felépülő, önmagát megszervező társadalom lehetőségeinek elméleti és gyakorlati keresése.” Változás, hogy ilyen célkitűzések ma már nem csak a baloldalon jelentkeznek* (ld. következő pont).

Alternatív baloldal*-ként határozzuk meg magunkat – ezt a kérdést érdemes volna a megváltozott viszonyokra való tekintettel körbejárni:

- Rutinszerűen hivatkozunk a „baloldali értékekre”. Érdemes volna tisztázni, pontosan melyek ezek és miért? Nyilvánvaló ebben a történelmi eredet és a politikai hagyományok nagy szerepet játszanak, szembesülnünk kell azonban azzal a ténnyel, hogy ezek egy részét az alternatív és rendszerkritikus jobboldal is magáénak vallja. A kapitalista rendszert illető, éles kritikájuk párhuzamos a mienkével, ugyanakkor az őskereszténység eszméire hivatkozva, egyes alapértékek kapcsán (pl. az egyenlőség vagy az elnyomottakkal való szolidaritás) akár elsőségre is igényt tarthatnak*.

Kérdés, van-e értelme huzakodnunk azon, hogy mely eszme melyik oldalhoz tartozik, és féltve őrizni a „baloldali eszméket” a „kisajátítástól”. Nem inkább örülnünk kellene, ha a másik oldalon is növekszik a hasonlóan gondolkodók száma, ahelyett hogy nem egyszer nyakatekert érveket próbálunk szerkeszteni arra, hogy a hasonlóan gondolkodók valójában miért is mondanak mást, mint mi*?

Nem lenne-e produktívabb, az eredet és/vagy az ideológiai-politikai hovatartozás firtatása nélkül, a közös nézetekre és gyakorlati célokra helyezve a hangsúlyt a legkülönfélébb nézetű emberekkel és csoportokkal közös cselekvési formákat kialakítani? A politikai gondolkodásban ez, úgy néz ki, elképzelhetetlen, de a valóban „civil” megközelítés ezt tenné indokolttá*.

Nem hiszem, hogy ebben komoly akadályt kellene jelentenie annak az elővigyázatosságnak: hátha a (valamilyen részben) másként gondolkodó emberek távlati célja nem is azonos a miénkével. Ez ugyanis majd a távolabbi jövőben fog csak kiderülni. Hogy akkor majd kikkel és hogyan szövetkezhetünk, az szerintem nem a jelen, hanem a jövő feladata lesz. Addigra ők is és mi is, a közös gyakorlatban résztvevő valamennyi egyén sokat fog változni. Az akkori, valamikori felállást megjósolni előre lehetetlen, de szükségtelen is. Tehát bár egyfelől szükséges tudnunk, hogy merrefelé akarunk menni, és az irányt igyekezzünk tartani, de másfelől nagyon fontos lenne a saját ideológiai görcseinket és előítéleteinket az eddigieknél sokkal nagyobb mértékben oldani. Nem szabadna időnként erőnek erejével olyan momentumokat keresni, melyek a gyakorlati kísérletezésben való részvételt már jó előre hátráltatják vagy meghiúsítják. „A puding próbája az evés” mondják az angolok, az elméletek igazsága is a gyakorlat nyomán kap konkrét formát, és nyerhet megerősítést.

A legkülönbözőbb gondolkodású, hitű és hagyományú emberek szövetkezésére a BAL szellemisége lehetőséget biztosít, miután „az Elvi program az embert, az egyéni szabadságot, a személyiség kibontakozását tekinti központi értéknek”, és „az önszerveződés nyitott, mivel lehetővé teszi a szabad társulást, illetve kiválást, így semmilyen szempontból nem korlátozza az egyént, sőt az egyéni szabadság kiteljesedésének feltételeit biztosítja”.

A fentiek alátámasztására álljon itt egyetlen példa. Többnyire jobboldali gondolkodású, alapvetően azonban antikapitalista szellemű emberek önszerveződési kísérletei zajlanak manapság vallási és/vagy környezetvédelmi eszmeiséggel párosítva. Magukat „élőfalu”-hálózatnak nevezik. Ezek a kisközösségek, minél teljesebben kivonulva a mai társadalomból, igyekeznek önfenntartó életformát kialakítani. E közösségek a közvetlen demokrácia alapelvei szerint igyekeznek működni. Törekvéseik megvalósítása közben rengeteg szervezési és emberi (pszichikai, kommunikációs, erkölcsi stb.) probléma merül fel, melyeket igyekeznek emberségesen, az egyenlőség eszméjét tiszteletben tartva megoldani. Mindegyik formálódó közösség más és más, de máig gyakorlatilag csak a vallásos alapon működő közösségeknek sikerült nagyobb lélekszámot elérni. Vélhetőleg a mai társadalomban elszórtan számos egyéb, hasonló jellegű kísérlet is folyik, melyek a jelenlegi gazdasági és társadalmi körülmények között vegetálásra vagy pusztulásra vannak ítélve. Mégis ezeknek a kisközösségi kísérleteknek a baloldal számára is igen fontos tanulságai lehetnek.

Tehát összefoglalóan: bár mi, hagyományaink szerint, baloldaliaknak valljuk magunkat, és nem is hiszem, hogy ezen feltétlenül változtatnunk kellene, érdemes tudatosítani, hogy a mai helyzetben a baloldal nem zárkózhat csupán önmagába, mert azok az eszmék és célok, melyeket mi magunkénak vallunk, más halmazállapotú közösségeket (is) képesek létrehozni, mint amilyenek a hagyományos bal-jobb politikai és ideológiai kritériumokkal kijelölhető határok közé beleférnek. Ezek legalább olyan fontosak és tanulságosak lehetnek a jövő szempontjából, mint a tisztán sajátjainkénak nevezhetők.

Ha a fenti gondolatot elfogadjuk, akkor a gyakorlati tevékenységünk humán alapja is másként alakulhat: lényegesen nagyobb lehet a merítési bázisa, mind a defenzív, mind az offenzív körben.

2. Kétségtelen, hogy „a társadalmi élet egészét átfogó új társadalmi mechanizmus létrejöttét” kell megcéloznunk, „csupán az egyes társadalmi területek /gazdaság, politika, kultúra stb./ belső megreformálására törekedni nem jelent kiutat”.

Az önigazgató kisközösségekben ezek a szintek együtt jelentkeznek, tehát ebben is modellértékűek lehetnek. A jelenlegi túlszakosodott és túlbonyolódott társadalmi-irányítási gyakorlatban ugyanis az egyes területek külön-külön, a saját logikájuk szerint, sokszor kívülről átláthatatlanul működnek, és inkább akadályozzák, mint segítik egymás törekvéseit, nem érvényesül közöttük a „szinergia”.

Az írás további részében körvonalazódó új társadalmi mechanizmus elveivel és működési logikájával teljes mértékben egyetértek. Ez a fajta „jövő társadalma”-kép – az én értelmezésem szerint – nagyjából jelen volt abban a kommunizmus-képben, melyet „a létező szocializmus” idején az iskolákban tanítottak. Más kérdés, hogy a valóság gyakorlata mennyire mutatott ennek az irányába. Viszont az is tény, hogy egy ilyen társadalom létrejötte és működése csak akkor képzelhető el, ha a benne résztvevők közösségi elkötelezettsége és erkölcsi szilárdsága igen magas szintű. A „létező szocializmus” idején az elkötelezettek közül sokan azt gondolták, ha „a lét határozza meg a tudatot” és a lét idővel egyre inkább az ideális társadalom kialakulásán fog dolgozni, hiszen az új szellemben nevelt új meg új generációk egyre inkább elfogadják majd az új társadalom eszméit, így „a tudat anyagi erővé válik”. Tehát a távlatokat tekintve, nem tűnt reménytelennek a dolog.

Most azonban, úgy tűnik, jóval messzebb vagyunk mindettől, hiszen a mai társadalomban az egyenlőség és szolidaritás eszméi nem maguktól értetődő értékek, helyüket felváltotta az individuális önmegvalósítás és az öngondoskodás eszménye. Ezeket erősen propagálja a média, de bizonyos mértékig jelen vannak az iskolai oktatásban is. Ennek következtében az új nemzedékek tagjai számára egyre inkább elhomályosul, hogy saját jól-létük, sőt létük és a közösség egészének boldogulása között miféle összefüggések vannak, hogy nemcsak közösségi jogok, hanem kötelezettségek is léteznek.

Tehát tudati szinten sok mindent elölről kell kezdenünk. Egyre kevésbé számíthatunk „a hagyományos baloldali eszmék” evidenciájára. Ez is indokolja, hogy újra számba kell venni, pontosan meg kell fogalmazni, mit is értünk ezeken; érveinket is fel kellene frissíteni, és a mai populáció számára emészthetővé tenni.

A kapitalista értékrend újbóli terjedésével számítanunk kell arra, hogy főleg a fiatalok körében szűkül az a bázis, ahol szavaink biztosan termékeny talajra hullnak, ugyanakkor lehetnek új, eddig hozzáférhetetlen területek. Ez is a nagyobb nyitottságot indokolná.

3. Teljesen új helyzet a környezetrombolás mai foka. Mivel ez (bár nem egyformán) minden embert érint, a közös cselekvés bázisa esetenként igen széles lehet, és a hatékonyság érdekében, kell is, hogy legyen. Itt sem elsősorban az eszmei azonosságnak vagy hasonlóságnak, hanem a gyakorlati teendőnek kell előtérben állnia.

Azért szúrtam be ezt a gyengítő szócskát, mert a mai helyzet másik égető kérdése a környezetvédelem, tehát a „termelő és önkormányzó közösségek” építkezési, ill. működési lehetőségeinek keresésekor ezt hangsúlyozottan figyelembe kell venni.

* -gal jelöltem azokat a fogalmakat, melyeket külön is érdemes volna elemezni, megtárgyalni.

Ezzel olyan egyéneket és csoportokat jelölök, akik élesen szemben állnak a mai kapitalista rendszerrel, a mai politikai pártokkal vagy eleve elutasítják a mai parlamentarizmus gyakorlatát, alternatív életformákban gondolkodnak, de hagyományaik, esetleg vallásosságuk a jobboldalhoz köti őket.

Ami ugyan már egy elfajzott állapot, hiszen a „politika” eredetileg a közügyek intézését jelentette, a pártosodást a „ki intézze a közügyeket?”, vagyis a hatalom birtoklásának a kérdése váltotta ki, viszont az idők folyamán ez utóbbi elhomályosította az eredeti funkciót, és a pártok „ideológiája” valójában a hatalom elnyerésének eszközévé vált. A „politikának” eredeti funkciójához való visszaterelésére, vagyis a közügyek átlátható és igazságos intézéséről szóljon, jött létre a „civil” mozgalom. Mivel a hatalomért való versengés a cselekvő erők egymás általi gyengítését, sőt kioltását eredményezi, más technikát, a tenni vágyó emberek összefogását (kooperációját) helyezi előtérbe. Miután az „ideológiák” ma gyakorlatilag a hatalmi versengés céljait szolgálják, a civil szerveződés, ha eredményt akar elérni, nem lehet ideológia-függő. Ez nem azt jelenti, hogy ne fogalmazzuk meg az eszméinket és céljainkat, de ne használjuk ezt harci eszközként.

HOZZÁSZÓLÁS (Fogler Tibor)

A vitaindítóban is vázolt alapgondolatok egyrészt "idealistának", "korszerűtlennek" tűnnek, de mint igyekszem kifejteni - paradox módon részben ugyanazon okokból - egyúttal korszerűek és realisták is.

1. A jelenkor globalizált kapitalizmusa egy igen magasan szervezett, tagolt, strukturált organizmus. Ebben minden mindennel összefügg, az egyén millió szállal kapcsolódik, függ ettől a rendszertől. Lehetetlen ebből kilépni, leválni róla, így bármilyen önszerveződő, önálló életforma kialakítása, és - mivel a tudat a lét tükröződése - ennek megfelelő gondolkodás kialakítása is. (Például most egy e-mailt írok, ehhez használom a t-mobile multi-cég szolgáltatását, annak ezernyi alvállalkozóját, egy feltehetőleg távol-keleti éhbérérét dolgozó munkások által összeszerelt PC-t, a Microsoft szoftverét, az ESSILOR /másik multi/ szemüvegét hordom, és így tovább...) Hogy tudnék én ebből a rendszerből kilépni? Az önellátást (legalább részben) célul maguk elé tűző közösségek is millió szállal kapcsolódnak a kapitalista piachoz (nem tehetnek mást).

2. Ez a mindent magába integráló szörnyeteg (a globalizált kapitalizmus) teljes egészében bekebelezte a hagyományos értelemben vett politikai életet, és a civil mozgalmakat is. A pártok, civil szervezetek nem kis mértékben "tőkés vállalatként" működnek, vesznek-eladnak, integrált részei a kapitalizmusnak.(Esetenként politikai árut, tömegbefolyást árulnak, és általában valós anyagi javakat, illetve működési lehetőségeket vásárolnak) Ezen szervezetek működése része a globális kapitalizmus lényegéhez tartozó médiaszínjátéknak. (A „kenyeret és cirkuszt a népnek” jelszóból - úgy tűnik - mára a kenyér egyre mellékesebb, a cirkusz a lényeges). A közelmúlt politikai eseményei (2006 szeptember, október) megmutatták, hogy mégoly szervezett, és jelentős tömegeket megmozgató pártok, szervezetek sem tudnak semmilyen hatást kifejteni a globalizált tőke hatalmi szervezeteire - és ez most teljesen független attól, hogy a befolyásolási kísérlet céljaihoz hogyan viszonyulunk. Ha csak annyi volt a céljuk, hogy GY. F. mondjon le (ez persze szerintünk teljesen irreleváns, lényegtelen dolog), akkor ezt a lényegtelen dolgot sem tudták keresztülvinni. Tehát a hagyományos politikai tevékenység mára gyakorlatilag értelmét vesztette - nem több médiacirkusznál.

3. Milyen út maradt akkor? Nos, az 1. pontban felsorolt nehézségek ellenére a globális piacból legalább apró részletekben kilépő egyének és csoportok mégiscsak gyengítik a rendszert - az a kevés, amit a piacon kívül más eszközökkel oldanak meg, elveszett a tőke számára. Ilyen apró ellenállás a NET-en folyatatott "szabad szoftver" forgalom, információk, zenék, más műalkotások szabad forgalma, az önellátó kísérletek, kisközösségek, a HUTÉ-hoz hasonló "társadalmi munkán" alapuló szükségletkielégítések, sőt a hatalom által "fekete gazdaság"-nak, "szürke gazdaság"-nak nevezett jelenség is. Ezek apró, észrevehetetlen bolhacsípések a globalizált tőke testén - de minden ilyen bolhacsípés azért mégiscsak vérveszteség... Ami ennél is fontosabb: az ezekben részt vevő emberek esetleg kiegyensúlyozottabbak, megelégedettebbek, BOLDOGABBAK társaiknál. Ezt látva esetleg egyre többen keresik és választják ezeket a lehetőségeket. És itt a kapitalizmus a maga ásta verembe eshet, ugyanis működéséhez olyan jogi kereteket (ún. szabadságjogok) hozott létre, amik ezt a választást is lehetővé teszik (egyelőre?).

"heev" azon gondolataival, hogy taktikai szinten itt és most a magukat jobboldalinak aposztrofáló pártok, szervezetek soraiban is találhatunk nézeteinkkel részben közös irányzatokat - talán nagyobb számban is, mint a magukat baloldalinak aposztrofáló szervezetekben - egyetértek. Ebben a médiacirkuszban a szabályok úgy alakultak, hogy mindenkinek választani kell egy "zászlót" a jobb/bal kínálatból. (Hasonlóan a pankrációhoz, ahol jófiú/rosszfiú szerepeket játszanak a résztvevők.) A választást elsősorban az befolyásolja, hogy hol van éppen üresedés, hol lehet befurakodni az amúgy már telített színpadra. Ahogy az MSZP nem BALOLDALI, úgy a FIDESZ sem JOBBOLDALI. A mai politikai szervezetek jobb/bal címkéi (amit önmaguk is vállalnak) rendkívül esetlegesek.
Itt kívánom megjegyezni azt a szentségtörő véleményemet, hogy még a fasiszta/antifasiszta címkézés is végletes leegyszerűsítés. Ezt a viszonyrendszert is a médiaszínpadon való tülekedés pillanatnyi telítettsége, sűrűsödése-ritkulása határozza meg. Legyünk vele tisztában, hogy nem mind baloldali, aki Che képével díszített pólót hord, és nem mind fasiszta, aki nagy-magyarországos tarisznyát visel, urambocsá árpádsávos zászlót lenget.
Ezek is csak pózok, álruhák. Természetesen most nem a valódi, átgondoltan választott fasizmust védelmezem (nekem ettől többszörösen is van okom tartani), hanem a nem átgondolt, zavaros, megtévesztett, oda sodródó elégedetlen embereket - akiknek minden okuk megvan az elégedetlenségre, és az ún. baloldalon nem találnak senkit, aki jogos elégedetlenségüket megfogalmazná, mozgolódásuk élére állna!
Mindebből az következik, hogy az egyetlen - ha mégoly sziszifuszi - esély a kapitalizmus elleni CSELEKEDET: a piacnak minden lehetséges módon történő kiiktatása, megkerülése (urambocsá akár még a törvények kereteit is feszegetve). És ebben azokkal is együtt lehet és kell működni, akik magukról azt hiszik, hogy ők jobboldaliak.

A hirdetés mentése sikerült

Írta: Tütő László

 

HOZZÁSZÓLÁS (té)

Fordítsuk meg Tütő László vitaindítóját, és nézzük a történetet a történelmi hatékonyság nézőpontja helyett az egyének felől!

Mindenki, aki következetesen gondolkodik, eljuthat addig a meggyőződésig, hogy egy eszményi társadalomban nincsenek koldusok, nincs szegénység. (Pontosabban: nincs kényszerű szegénység, ami nem zárja ki az önként vállalt szegénységet.) Egy eszményi társadalom - egyebek mellett - abban is különbözik a reálisan létező társadalmaktól, hogy a valóságban nem létezik. De már régen megfigyelték (és a filozófiában, majd a pszichológiában kimutatták), hogy az egyén gyakran elrugaszkodik a realitásoktól, és a tiszta eszmények, az elméleti és elvi tisztaság stb. iránti igényekkel, szükségletekkel is rendelkezik. Ebben az eszmény-szükségletben, elv-szükségletben (a tökéletes, abszolút megoldások képzetében és vágyában) érzelmi, értelmi, illetve lelkiismereti igények egyaránt kifejeződnek.

A valóság lelki és gondolati helyesbítése, ellenpontozása, illetve kijavítása, tökéletesítése, jobbá tétele akkor is működhet célképzetként a vágyakban, ha megvalósításához hiányoznak a konkrét eszközök. Az eszközök hiánya az eszményeket - sőt a spekulatív elveket, tiszta elméleteket - nem száműzi teljesen az emberek gondolkodásából és cselekvéséből.

Ugyanakkor az egyének többnyire elsősorban a földön akarnak járni, nem pedig az eszmék, eszmények életidegen fellegeiben. Erős valóságigénnyel, realitás-szükséglettel is rendelkeznek. Eredményesség-szükséglettel, siker-szükséglettel.

Teljesen érthető lelkileg, ha egyének mindenáron ragaszkodni próbálnak az elvi álláspontjukhoz, meggyőződésükhöz és nem akarják magukat azzal büntetni, hogy eszményeik, elveik ellen cselekszenek.

Teljesen érthető lelkileg, ha egyének változtatni, hatni szeretnének és erőfeszítésük eredményét, visszaigazolódását meg is akarják tapasztalni. Ezért a nagyobb távlatú és bizonytalan kimenetelű küzdelmek helyett inkább a gyorsabb és biztosabb sikerek útját választják. Nem akarják magukat a sikerélmény elmaradásával büntetni, vagyis azzal, hogy kudarcot kudarcra halmoznak.

A vitaindító - egyebek mellett - az eszmény-szükséglet és a siker-szükséglet konfliktusára mutat rá. Arról is szól, hogy mit lehet tenni, ha a magatartásunk, viselkedésünk nem testesítheti meg egyidejűleg az eszményt és az eredményességet, mert az eszményi megoldás és konkrét lehetőség kizárja egymást, az elméleti cél és az adott eszközök kibékíthetetlenek egymással.

Ha az egyén nem elégítheti ki egyszerre két alapvető szükségletét, akkor egy „melyik ujjamat harapjam?” helyzetben kénytelen cselekedni. Választásra kényszerül a meggyőződése („jobbik énje”) és a sikerigénye (hatni akarása) között. Jobb híján megköti a maga egyéni kompromisszumát.

Kompromisszumot köt, ha nem tesz elvi engedményt, ezért visszahőköl a szerény lehetőségek között sikeres cselekvésektől.

Kompromisszumot köt, ha valamilyen elérhető eredmény vonzásában legyűri elméleti meggyőződését.

Kompromisszumot köt, ha egyszer az elvi szilárdságot, máskor a gyakorlati sikert részesíti előnyben.

És kompromisszumot köt akkor is, ha belsőleg meghasonlik, és tudatosan megkettőzi önmagát. Az elérhető, reális hatékonyság elvárásait követi, de lélekben nem adja fel meggyőződését, ezért nem tud azonosulni azzal, amit tesz (amit az eredményesség érdekében tennie kell).

Az ember lényegét meghatározták már a társadalmiságban, a gondolkodásban, a szerszámkészítésben stb. Az ember - a fenti összefüggésben - lényegileg kompromisszumot kötő lény.

HOZZÁSZÓLÁS (Fogler Tibor)

Az írás tiszta logikával veszi számba a logikailag lehetséges, belsőleg ellentmondásmentes, koherens megközelítési módokat.
Az anyag végén a szerző is "megengedi" a módszerek párhuzamos alkalmazását (bizonyos megkötésekkel).
Véleményem szerint a világ alaptulajdonsága a sokszínűség, a többszintű, egymással összefüggő, egymásnak gyakran ellentmondó folyamatok párhuzamos létezése (ha tetszik a "dialektikus jelleg"). Soha semmi nem egydimenziós, tisztán fekete vagy fehér.
Tehát az a természetes és a helyes, ha a kérdéseket egyszerre több síkon, "több fronton" próbáljuk meg kezelni, eleve elfogadva, hogy ezek a többszintű megoldási törekvések néha bizony egymással ellentétesek, egymást akadályozó hatásúak lesznek. Az élet már csak ilyen.
Durva egyszerűsítéssel: Ha bármelyik megoldási módszerből csak egyet valósítunk meg, akkor optimális esetben 100%-os sikert érhetünk el, ha néggyel próbálkozunk és mindegyik 30%-os eredményt hoz, akkor 4 x 30=120%-ost. (Azt persze ne kérdezzétek meg, hogy számszerűsítem, teszem összehasonlíthatóvá ebben az esetben az "eredményességet".)
Tehát az egyes megközelítések végén álló "elítélendő" meghatározásokkal nem értek egyet. Szerintem mindenkinek el kell fogadnia, hogy mások más úton próbálják meg a problémát kezelni. Szembehelyezkedni "harcolni" azokkal kell, akik a szegénység iránt közömbösek, a társadalom jelenlegi állapotát jónak tartják.

HOZZÁSZÓLÁS (heev)

Az alábbiakban összefoglalom, hogy miről szól szerintem TL eszmefuttatása, és milyen következtetések adódnak belőle a magam számára.

(Természetesen tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen tartalmi összefoglaló leegyszerűsíti és sarkítja a mondanivalót; a sarkítás a baráti vitában is provokál, de a provokáció nem sérteni akar, hanem továbbgondolásra késztetni. Továbbá, hogy minden szövegértelmezés annak torzítása is egyben. A torzítás azonban részben más dimenzióba helyezi a mondandót, mint amelyben a szerző gondolkodott. Ez lehet a mentsége, talán az értelme is.)

TL szövege az elvek és kompromisszumok viszonyát fejtegeti. Ezen belül azt vizsgálja, hogy az elvekhez való feltétlen ragaszkodásnak vagy pedig a bizonyos kompromisszumok vállalásának van-e nagyobb hozadéka. Mi a kisebbik rossz, illetve a nagyobbik jó?

Ennek átgondolásához korunk sok súlyos problémája közül a szegénységet választja.

I. Először a segítség nem megfelelő formáit veszi sorra. (Változatok a kisebbik rosszra, melyek ugyanakkor részleges vagy teljes megelégedettséget hozhatnak a cselekvő számára.)

Ezek mind olyanok, melyek csak időlegesen enyhítik, de nem számolják fel a szegénységet. Ezen belül három lehetőség van: a szegények koldulnak tőlünk, mi koldulunk a szegényeknek, kikényszerítjük az állami beavatkozást (politikai megoldás a jelen rendszeren belül).

II. Azok álláspontját elemzi, akik nem hisznek az adott rendszerben lehetséges megoldásban, nem csinálnak semmiféle kompromisszumot, csak rendszer megváltoztatásának elméleti-érzelmi előkészítésére koncentrálnak. Ez a nagyobbik jó választása, a belátható időn belüli siker esélye nélkül.

III. A harmadik csoport ugyanolyan rendszerellenes, mint az előző, de aktivizálni próbálja magukat a szegényeket, hogy megtalálják azokat a tevékenységi formákat, melyekkel a rendszerből kilépve a saját szegénységüket képesek felszámolni. (J. Robi idézetével: nem halat ad, hanem megtanít halászni.) Ez a nagyobbik jó választása, belátható időn belüli siker esélyével.

A gondolatmenet két implikált állítása:

1. Az elvi kompromisszumok nem vezetnek gyökeres megoldáshoz, csak időlegesen enyhítik a bajt.

2. Lehetséges olyan megoldás(oka)t találni, melyek nem teszik lehetetlenné az azonnali cselekvést, de nem járnak elvi kompromisszummal sem. Az eszmefuttatás azt sugallja, hogy ilyen megoldást kell találni. Ez a gondolatmenet szerint a harmadik út (III.), mert ez az egyetlen, amelyik a jelen körülmények között járható, de egyben nem árulja el a jövőt (vagyis a probléma gyökeres megoldásának lehetőségét) sem.

Ez lenne a tiszta gondolatmenet, amely megalkuvás nélkül vállalja önmagát. Ezt a gondolatmenetet „árnyalja” valamiféle ál-humanisztikus, sőt kicsit álszentnek tűnő „megértési” kísérletet a másfajta törekvések iránt. („Tiszteletre méltó az, ….” Engem ennek a formulának hangsúlyozott ismételgetése leginkább Sh. Julius Caesarjának híres Antonius-monológjára emlékeztet, melyben a „becsületes férfiak”-ról lassanként kiderül, hogy a beszélő szemében a legnagyobb gazemberek.)

A szöveg nem mondja ki világosan, hogy valójában a harmadik (esetleg még bizonyos fokig a második) csoportba tartozó tevékenységet tartja igazán elfogadhatónak, a többit pedig a probléma igazi megoldása szempontjából elhibázottnak vagy egyenesen károsnak véli, hanem sumákol körülötte: nem lehet egyértelműen elítélni azokat az embereket, akik ilyen törekvéseket szolgálnak, mert jószándékúak, és mert a tevékenység szubjektíve kielégülést hoz a résztvevőknek. Az is érthető, ha valaki – jobb híján - többféle csoportban vagy tevékenységben is részt vesz, bár meggyőződésével nem vág teljesen egybe a dolog. Ha ezt teszi, lényeg, hogy a csoporton belül ne agitáljon valamelyik másik elképzelés érdekében, ezzel zavart szítván ott belül, csak akadályozza a tevékenységet.

Ha a szöveg tényleg ezt állítja, ezzel nem tudok egyetérteni: az ember ugyanis ne vegyen részt olyan tevékenységben, melyet a végső cél szempontjából elhibázottnak vagy károsnak tart.

HOZZÁSZÓLÁS Tütő Lászlónak (Fekete György)

Köszönöm, hogy felhívtad figyelmemet a bal.hu honlapra. Tallóznom benne üdítő, még ha a szellemi felfrissülés meg a hazatalálás élménye nem kevés szomorú érzésemmel vegyül is. A továbbiakban a „Koldus Józsi” elnevezésű (röviden aposztrofálva) vitakeltő esszédhez fűzöm a magam egyszerűségeit. Sietek leszögezni azt is, hogy mindkét előttem volt reflektálás számomra szimpatikus: egyfelől az ember „kompromisszumlénysége” (amely mellé persze felsorakozik „konfliktuskészsége” is; ám ez legalább annyira lélektani, mint filozófiai-történeti problematika…), másfelől a vállalt személyesség.

Szegénység, faji gyűlölködés, politikai erőszak, terrorizmus, a természeti környezet pusztítása. Sok baj van a világon. Válasszuk ki most ezek közül módszertani elmélkedés tárgyának a szegénység kérdését. Az elmélkedés – szándék szerint – tisztán módszertani, gondolkodás-módszertani jellegéből adódik, hogy következtetései a többi említett problémára is alkalmazhatók.(Minden kurzívat tőled idézek.)

Pontosan ezért szólok hozzá. (No meg felbátorítottál egy némileg más konkrét tárgyú telefondisputánkkal.) Nagyon visszaköszönni érzékelem a szociáldemokrata pártok örök dilemmáját, „A végcél semmi, a mozgalom minden!” (Berstein). Segítsük-e a proletár munkaerőáru-tulajdonosként való boldogulását, ha ezzel óhatatlanul és kikerülhetetlenül a tulajdon társadalmát termeljük újra, holott célunk-eszményünk a társadalom tulajdona, illetve a tulajdon-nélküli társadalom? Ráadásul a mai itthoni körülmények között, amikor embertársaink túlnyomó zöme azonnal ellöki magától a proletárrá minősítést (legfeljebb, s ezt is csupán elenyésző kisebbségben, a bérmunkásként meghatározást fogadja el – ennyit a jelen magáért levő tudatáról). Nos, nem adnék annyira absztrakt választ, mint te. (Lásd tovább.)

A szegénység elleni következetes fellépés kizárja a szegények iránti jótékonykodás minden formáját, legyen az akár szociálpolitikai, akár magánjellegű. A szegények segélyezése valójában nem más, mint a szegénység konzerválása.

Az elvi egyetértésem nem hiányzik fenti tételed mellől. Mivel azonban írásod elején magad emeled ki, hogy szegénység-megközelítésed módszertani jellegű, ennélfogva mutatis mutandis értelmezendő, a gyakorlat fölsikolt bennem. Tudniillik, például, mi legyen azokkal a szegényemberekkel, akik már irreverzibilisen leépültek, tehát kizárólag jótékonykodással, palliatíve célozhatók meg?

A célkitűzésen nem változtat, ha hiányoznak a rendszer megdöntéséhez szükséges feltételek. Mivel az adott erőviszonyok mellett nincs esély a rendszer megdöntésére, a cselekvés a végső feladat elméleti-érzelmi tudatosítására, ezáltal gyakorlati megvalósításának előkészítésére tevődik át.

Ez, merem kocáztatni, a politikai élcsapat logikája. Attól persze lehet helytálló, ellenben nem kerülünk-e ismét ellentétbe (mi magunk is, elődeink nyomdokán haladva…) a valódi tásadalmasulás eszményével? A régi kétely tolakszik ide (Lukács 1918-ban, Jászi mindvégig, de Sinkó is stb.): Belzebubbal űzni ki Lucifert, társadalmasítással létrehozni – teremteni! – társadalmasulást?

Bármilyen kisebbik rosszra való hivatkozás elvtelen kompromisszum, amely valójában a legnagyobb rossz, mert eltereli a figyelmet a tényleges megoldás feladatáról.

Bármilyen kompromisszum a rendszerrel való együttműködés, ami az egész rendszer igazolásának látszatát kelti és a fennálló rendszer gyakorlati elfogadását jelenti. A fennálló rendszer részleges elfogadása magának a rendszer elfogadásának üzenetét hordozza.

Vannak, akiknek az a meggyőződése, hogy a szegénység felszámolása csak a fennálló rendszeren kívül valósítható meg. Ezért elutasítják a rendszer működtetésében, illetve az aktuálpolitikai csatározásokban való részvételt. De úgy ítélik meg, hogy a rendszer működtetéséből részlegesen kilépni már a fennálló rendszer keretei között is lehet. (Sőt, a fennálló rendszerből teljesen kilépni csak ilyen módon lehet!) … Akik így gondolkodnak, a szegényeken akarnak segíteni, de nem bármilyen áron. Akik így gondolkodnak, a szegénységet létrehozó rendszert akarják felszámolni, de a szegények aktuális gondjainak enyhítése révén. Szegényeknek és nem szegényeknek a rendszerből való fokozatos kiszervezése révén.

Csodaszép, kollektív anarchista gondolatok. Legfőképpen az idézett rész utolsó mondata: Szegényeknek és nem szegényeknek a rendszerből való fokozatos kiszervezése révén. A számomra – itt és most – alapprobléma viszont nyitva marad: miként dönthető/dől el, hogy valamely tett a rendszer elfogadásának üzenetét hordozza, avagy sem?

Mindazonáltal a részedről ösztönzött elmélkedés szükséges. Megnyugtató – és egyben alternatívaértékű – feleletem nekem nincs/sincs rá.

HOZZÁSZÓLÁS (Krausz)

Ott van a dologban az utópisztikus mozzanat, hogy egy bérmunkás két gyerekkel semmiképpen sem tud a rendszerből kiszakadni sem életmódbeli, sem szociális-politikai értelemben. Neki nap mint nap azonnal kell cselekednie, hogy a munkáját el ne veszítse! A marginális és radikális értelmiség pozícióját nem lehet társadalmi(-politikai) modellként a társadalom elé állítani, sokféle "közvetítésre" és "átmenetre" van szüksége. Ezért a következőre van szükség: a harc mindenfajta aspektusát egyesíteni kell az elméleti-érzelmi síktól a pártpolitikai harci formákig, de olyan szervezeti formát adni neki, amelyben van bizonyos "kulturális" egység. Tudomásul kell venni, hogy a társadalomból kivonulni remeteként nem vonzó az emberek számára, nem tudod őket átalakítani Krisztus, Marx vagy Lenin példájával. Azt kell kitalálni, hogyan lehet úgy részt venni a kapitalista politikában, hogy az alternatív hangod meghallják! Az anarchisták erőszakot produkálnak, de az kontraproduktív stb. Ez nincs kitalálva. Ahogy szokták mondani: „de addig mi lesz?". Tudomásul kell venni az elemzésben, hogy a rendszer integrál részben vagy egészben, objektíve. A krisnásokat is, a balosokat is, a magányos hősöket is, meg a világ szociális fórumát. Ugyanis a tőkés rendszeren belül nem létezik életképes szocialista csíra! Bonyolultabb a dolog, mint ahogyan a megjelölt verziók alapján tűnik.

HOZZÁSZÓLÁS Krausznak (TL)

A szöveg nem formációelméleti igényű, hanem részleges, de konkrét (Nem szól a kétgyerekes bérmunkásokról). Arra a kérdésre ad öt gyakorlatban létező választ, hogy "Mi legyen Koldus Józsival?" Nem említ 2 további választ. A klasszikus liberális válasz: pusztuljon. Egy másik klassszikus válasz: csináljon proletárforradalmat (ami esetleg jó válasz valahol Latin-Amerikában, de a mai Magyarországon nem életszerű). A kérdés az, hogy van-e 8., 9. konkrét válasz, ami kimaradt.

HOZZÁSZÓLÁS (Krausz)

Van. 1. A remete pozícióját kivéve a rendszer minden magatartásformát lényegében - a munkapiac és az árupiac létezése következtében - integrál. /A krisnás is kéreget és üzletel./ 2. Ezért a rendszert minden lehetséges fronton meg kell támadni úgy, hogy a szegénység támogatását, illetve megszüntetését elősegítsd.

A. Politikai síkon olyan pártot kell támogatni a parlamenti választásokon (nem forradalmi helyzetről van szó), amely a szervezkedés számára kedvezőbb feltételeket nyújt.

B. Szociális síkon az adományoktól, a koldusok utcai megsegítéséig sokféle forma ismert.

C. Elméletileg-ideológiailag olyan kiadványok, eszmék terjesztése, amelyek a tőkés rendszer strukturális átalakítását, megszüntetését célozza a tudomány és a propaganda korszerű eszközeivel. Leleplezni a rendszert nap mint nap.

D. Szervezetileg olyan egyesületek létrehozása, amelyek célja a közösségi társadalom létrehozása nemzetközileg és lokálisan, számba véve, hogy a mindenkori politikai erőviszonyok között gonosz és még gonoszabb alternatívák léteznek, az emberek száz- és százmillióira gondolva, akiknek nap mint nap el kell tartaniok a gyerekeiket, általában nem szabad elfogadni a minél rosszabb, annál jobb logikát. Az emberi élet egyszeri, ezért a kevésbé gonoszt előnyben kell részesíteni a gonoszabbal szemben, melynek választása során is mindig le kell leplezni a tőkés rendszert. A gyakorlati-politikai szervezkedés síkján mindenfajta ideológiai szektásság és dogmatikus szűkkeblűség csak tetézi a rendszert elutasító baloldal szervezeti szétesettségét.

HOZZÁSZÓLÁS a Tütő – Krausz disputához (Fekete György)

Óriási jelentőségét látom annak, hogy – ismét – legyen a bérmunkásság érdekeit kifejező/védő politikai szerveződéseknek (amelyek magától értetődően baloldaliak) saját, a tömegeket megcélzó oktatási-ismeretterjesztő rendszerük. Ezzel, követve a valamikori szociáldemokrata hagyományokat („A tudás hatalom!”), olyan műveltséget közvetítenének – már gyerekeknek, fiataloknak is! –, amely egyfajta, az anyagi javak mindenhatóságát, a fogyasztás istenítését tagadó életmód, életértékek, életethosz elültetését jelentené. Amelyben, például, méltatlannak számít a plázatekergés előnybe részesítése a kirándulással szemben, az akciófilm választása a könyvolvasás rovására, és sajnálatosnak a kóros informatikafüggés a célorientált és önkontroll alá helyezett számítógép-használat helyett. Vagyis: a kapitalizmus folyamatos leleplezése ne csupán direkt politikai jellegű legyen…

HOZZÁSZÓLÁS (A. France)

Bergeret úr így szólt leányához:

- Rossz cselekedetet követtem el: alamizsnát adtam. Amikor két sout adtam Bicegőnek, élveztem azt a szégyenletes gyönyörű­séget, hogy megalázom embertársamat, belenyugodtam abba a gyűlöletes egyezménybe, amely biztosítja az erősnek a maga hatalmát s a gyöngének a maga gyöngeségét; megpecsételtem az ősi méltatlanságot, hozzájárultam ahhoz, hogy ennek az embernek csak fél lelke legyen.

- Ennyi mindent követtél el, papa? - kérdezte hitetlenül.

- Majdnem - felelte Bergeret úr. - Hamisan mért testvéri­séget adtam el Bicegő testvéremnek. Megaláztam önmagamat is, amikor őt megaláztam. Mert az alamizsna egyaránt lealjasítja azt, aki kapja, és azt, aki adja. Rosszul cselekedtem.

- Nem hiszem - mondta Pauline.

- Nem hiszed - felelte Bergeret úr - mert nincs benned filozófia, és nem tudod egy ártatlannak látszó cselekvésből levonni azokat a végtelen következtetéseket, amiket magában hordoz. Ez a Bicegő alamizsna-adásra csábított engem. Nem tudtam ellenállni kellemetlen, panaszos hangjának. Megsajnáltam meztelen, sovány nyakát, a térdét, amit a végsőkig koptatott nadrág szomorúan ha­sonlatossá tesz a teve térdéhez, s lába hegyét, amely kibukkan kacsacsőr módjára kinyílt cipőjéből. Csábító! Ó, veszedelmes Bicegő! Gyönyörűséges Bicegő! Filléreim a te segítségeddel egy kis aljas­ságot, egy kis szégyent hoznak létre. A te segítségeddel egy-két fillér árán megteremtettem egy darab rosszaságot és rútságot. Ami­kor kezedbe adtam a gazdagságnak és a hatalomnak ezt a kis jel­képét, ironikusan kapitalistává tettelek s becstelenül meginvitál­talak a társadalom lakomájára, a civilizáció ünnepélyeire. És tüs­tént úgy éreztem, hogy hozzád képest a világ hatalmasai közé tar­tozom, gazdag vagyok melletted, szelíd Bicegő, nagyszerű koldus, hízelkedő! Örvendeztem, büszkélkedtem, tetszelegtem jólétemben és nagyságomban. Isten éltessen, ó Bicegő! A vagyon dicshimnusza az örök szegénység. Aljas szokás az alamizsnaosztogatás! Az alamizsnálkodás barbár könyörületesség! Ősi tévedése a polgárnak, aki odaad egy fillért, s azt hiszi, hogy jót cselekszik, meg­tette kötelességét minden testvérével szemben - a legnyomorul­tabb, legesetlenebb, legnevetségesebb, legostobább, legszegénye­sebb cselekedettel, amit csak végre lehet hajtani a javak helyesebb elosztása érdekében. Az alamizsnaosztogatás szokása ellenté­tes a jótékonysággal, s a könyörületesség elborzad tőle.

- Igaz ez? - kérdezte jóhiszeműen Pauline.

- Az alamizsna - folytatta Bergeret úr - éppoly kevéssé ha­sonlít a jótékonysághoz, mint egy majom fintorgása a Gioconda mosolyához. A jótékonyság éppoly leleményes, amily együgyű az alamizsna. A jótékonyság éber, és erőfeszítését a szükséghez méri. Éppen ez az, amit én elmulasztottam Bicegő testvéremmel szem­ben. A jótékonyság puszta neve is a legédesebb gondolatokat tá­masztotta az érzékeny lelkekben, a filozófusok századában... Megvallom, a jóté­konyság szóban nem tudom feltalálni eredeti szépségét; elrontották számomra a farizeusok, akik túlságos gyakran használták. Sok jótékony intézmény van társadalmunkban, zálogházak, közjóléti és kölcsönös biztosító intézetek... Némelyik hasznos és jó szolgála­tokat tesz. Közös bűnük, hogy abból a társadalmi méltatlanságból származnak, amelyet hivatva vannak megjavítani, s hogy megfer­tőzött orvosságok. Az általános jótékonyság az, hogy mindenki a maga munkájából éljen és ne a máséból. A cserén és a szolidaritáson kívül minden aljas, szégyenletes és terméketlen. Az emberi könyörületesség mindnyájunk közreműködése a termelésben s a termelés gyümölcseinek szétosztása. A könyörület: igazságosság és szeretet, s a szegények jobban értenek hozzá, mint a gazdagok. Melyik gazdag gyakorolta valaha is oly tökéletesen a könyörüle­tességet az emberi nemmel szemben, mint Epiktétos vagy Benoit Malon? Az igazi könyörület: ha mindenki munkáját odaadjuk mindenkinek. Az igazi könyörület a szép jóság, a lélek harmonikus gesztusa, amely mint egy drága balzsammal teli váza kicsordul és szétárasztja jótéteményeit; a maga boldog teljességében szétárasztott adomány, a pénz, amely a szeretettel és gondolattal összekeveredve folyik. Semmi egyéb tulajdonunk nincs, mint önmagunk. Az ember csak akkor ad igazán, ha munkáját, lelkét, szellemét adja. És egész énünknek e nagyszerű felajánlása mindenki számára éppen annyira gazda­gítja az adományozót, mint a közösséget.

- De hát - vetette közbe Pauline - mégsem adhattál szerete­tet és szépséget Bicegőnek. Azt adtad, ami legjobban kellett neki.

- Az igaz, hogy Bicegő elállatiasodott. Az embereket csábító javak közül csak az alkoholt élvezi. Azért gondolom, mert bűzlött a pálinkától, amikor odalépett hozzám. De így, ahogy van, a mi teremtményünk. Gőgünk volt az apja, igaztalanságunk az anyja. Bűneinknek romlott gyümölcse ő. Úgy kellene, hogy minden em­ber, aki a társadalomban él, adjon és kapjon. Ez bizonyára nem adott eleget, mert nem kapott eleget.

…

Azt hiszem, az erőszak uralma sokáig tart még, a népek sokáig marcan­golják még egymást léha okokból, s egyazon nemzetnek polgárai sokáig fogják dühösen kiragadni egymás kezéből az élethez szüksé­ges javakat, ahelyett, hogy méltányosan megosztoznának rajtuk. De hiszem azt is, hogy az emberek kevésbé kegyetlenek, ha kevésbé nyomorultak; hogy az ipar haladása végül is valamennyire enyhí­teni fogja az erkölcsöket - s egy botanikustól tudom, hogy a gala­gonya, ha száraz talajból televény földbe ültetik át, virággá változ­tatja a tüskéit.

…

- Bicegő, azt hiszem, nagyon szeret élni.

- Igaz, hogy vannak örömei. Nyilván gyönyörűséggel nyeli a kurtakocsmák vitriolját. Az utolsó lebujjal együtt tűnik majd el. Az én köztársaságomban nem lesznek kocsmárosok. Nem lesznek vásárlók és eladók. Nem lesz gazdag, nem lesz szegény. És min­denki élvezi majd munkájának gyümölcsét.

- Mindnyájan boldogok leszünk, apám.

- Nem. A szent szánalom, a lélek szépsége, elpusztulna a szen­vedéssel együtt. Ez nem lesz így. Az erkölcsi és fizikai bajok, amik ellen örökösen harcolunk, örökösen megosztják a földi hatalmat a boldogsággal és az örömmel, mint ahogy a napra éjszaka követke­zik. A rosszra szükség van. Mélységesen benne gyökeredzik a ter­mészetben, éppen mint a jó, s egyik nem sorvadhat el a másik nél­kül. Csak azért vagyunk boldogok, mert boldogtalanok vagyunk. A szenvedés testvére az örömnek, és iker-leheletük harmonikusan szólaltatja meg szívünk húrjait, amikor áthalad rajtuk. A puszta boldogság lehelete monoton, unalmas hangot adna, hasonlítana a némasághoz. De az elkerülhetetlen, egyszerre közönséges és felsé­ges bajokhoz, amelyek emberi mivoltunkból származnak, nem já­rulnak többé hozzá a társadalmi állapotból származó mesterséges bajok. Az embereket nem torzítja el többé a méltatlan munka, amelybe inkább belehalnak, mintsem megélnek belőle. A rabszolga kilép a taposómalomból, s a gyár nem falja fel többé milliószámra a testeket.

Ezt a felszabadítást magától a géptől várom. A gép, amely an­nyi embert zúzott össze, szelíden és nagylelkűen segítségére siet a gyönge emberi húsnak. Az egykor kegyetlen és kemény gép jó lesz, kedves és barátságos. Hogy miként változtatja meg a lelkét? Ide hallgass. A szikra, amely a leydeni palackból kipattan, az a finom kis csillag, amely a múlt században megmutatkozott a csodálkozó fizikus előtt, az hajtja végre ezt a csodát. Az Ismeretlen, amely legyőzni engedte magát, de megismerni nem, a titokzatos és foglyul ejtett erő, a kezünkkel megfogott megfoghatatlan, az engedel­mes villám, amelyet palackba zártak s legombolyítanak a meg­számlálhatatlan szállal, amelynek hálózata beborítja a földet - a villamosság elviszi erejét, segítségét mindenüvé, ahol szükség lesz rá, a házakba, a szobákba, a házi tűzhelyhez, ahol a szülőket és gyermekeket nem választják el többé egymástól. Nem álom ez. A vad gép, amely a gyárban testet-lelket összemorzsol, szelíd, meg­hitt háziállattá válik. De az mind nem számít semmit, ha a felvonó­csigák, fogaskerekek, hajtórudak, kormánykerekek, csúsztatók em­berségessé válnak is, amíg az ember vas-szíve meg nem változik.

Sóvárogva várunk és áhítunk egy még csudálatosabb változást. Elkövetkezik egy nap, amikor a munkaadó erkölcsi szépségben föl­emelkedve munkássá válik a felszabadult munkások között, s nem lesz többé munkabér, csak javak kicserélése. A nagyipar, akárcsak a régi nemesség, amelyet helyettesít és utánoz, megcsinálja a maga augusztus 4-i éjszakáját. Lemond vitatott nyereségeiről és fe­nyegetett kiváltságairól. Nagylelkű lesz, amikor megérzi, hogy itt az ideje a nagylelkűségnek. És mit mond ma a munkaadó? Hogy ő a lélek és a gondolat, s nélküle a munkások hada olyan lenne, mint az értelem nélkül szűkölködő test. Nos hát, ha ő a gondolat, érje be ezzel a tisztességgel, ezzel az örömmel. Azért, mert valaki gondolat és szellem, nem kell kincsekkel telezabálnia magát… Nem elég öröm az, ha értelmünkkel alkotni tudunk, s vajon fölmenti-e ez az előny a mestermunkást az alól, hogy a nyereséget megossza szerény mun­katársaival? De az én köztársaságomban nem lesz se nyereség, se munkabér, minden mindenkié lesz.

- Ez kollektivizmus, papa - mondta nyugodtan Pauline.

- A legértékesebb javak - válaszolta Bergeret úr - minden emberrel közösek, s azok voltak mindig. A levegő és a fény közös tulajdona mindenkinek és mindennek, aki és ami lélegzik és látja a napvilágot. Az önzés és fösvénység évszázados munkája után - noha az egyén erőszakos eszközökkel igyekezett a kincseket elkaparintani és megőrizni - az egyéni javak, amelyeket a leggazdagabbak élveznek, még mindig semmiségek azokhoz képest, amelyek minden ember osztatlan tulajdonai…

A pozitivisták, akik Auguste Comte házában hódolattal gyűlnek össze Pierre Laffitte körül, nem sietnek beállni szocialistának. De közülük származik valakitől az a kitűnő megjegyzés, hogy a tulaj­don társadalmi eredetű. Nagy igazság ez, hiszen minden tulajdon, amit egyéni erőfeszítéssel szereztek meg, csak az egész közösség együttműködésével születhetett és állhat fenn. Minthogy pedig a magántulajdon társadalmi eredetű, sem forrását nem ismerjük félre, sem lényegét nem hamisítjuk meg, ha kiterjesztjük a közös­ségre s rábízzuk az államra, amelytől szükségképpen függenie kell. És mi az állam?

Bergeret kisasszony sietve válaszolt erre a kérdésre:

- Az állam, apám, egy szánalmas és kellemetlen képű bácsi, aki egy rácsos pénztárablak mögött ül. Megérted, hogy az ember nem óhajtja kiforgatni a zsebét a kedvéért?

- Megértem - felelte mosolyogva Bergeret úr. - Mindig haj­lamos voltam a megértésre s értékes erőket vesztegettem rá. Ké­sőre fedeztem föl, milyen nagy erő az, ha az ember nem ért meg semmit. Néha a világot lehet így meghódítani. Ha Napóleon olyan értelmes lett volna, mint Spinoza, négy kötetet ír egy padlás­szobában. Megértem, amit mondtál. De arra a kellemetlen képű szánalmas bácsira, aki a pénztárablak mögött ül, rábízod a leveleidet, Pauline, amiket nem bíznál rá a Tricoche ügynökségre. Gaz­dálkodik a javaid egy részével, nem is a legkisebb, legkevésbé értékes részével. Úgy látod, hogy morcos a képe. De mihelyt min­den lesz, nem lesz már semmi. Vagyis inkább mi leszünk - ő. Annyira általános lesz, hogy megsemmisül, s nem fogjuk már úgy látni, hogy zaklat bennünket. Kislányom, az ember nem rossz többé, amikor, senki és semmi. Ma, az a kellemetlen benne, hogy lefarag az egyéni tulajdonból, kapar és reszel, keveset szed el a kövérektől és sokat a soványaktól. Ez elviselhetetlenné teszi. Kapzsi. Szükségletei vannak, Az én köztársaságomban vágytalan lesz, mint az istenek. Mindene meglesz és nem lesz semmije. Nem érezzük, mert egy lesz velünk, nem válik külön tőlünk. Olyan lesz, mintha nem is lenne. És ha azt hiszed, hogy én föláldozom a ma­gánembert az államnak, az életet egy elvont fogalomnak: ellenke­zőleg, éppen az elvont fogalmat rendelem alá a valóságnak, az ál­lamot, amit megszüntetek, amikor az egész társadalmi tevékenység­gel azonosítom…

Ki merné állítani, hogy a mai társadalomban a szervek meg­felelnek a funkcióknak, s hogy minden tagját az elvégzett hasznos munka arányában táplálják? Ki merné állítani, hogy a vagyon elosztása igazságos? És végül: ki hisz abban, hogy ez az igazságtalan­ság tartós lehet?

A hirdetés mentése sikerült

Írta: Tütő László

Egy pragmatikus álláspont szerint minden rendszert az legitimál, hogy működik. Az legitimál, hogy működőképes, hogy el tudja látni a társadalom tagjait integráló feladatot.

A hirdetés mentése sikerült

Írta: Tütő László

Elméletileg előrelátható volt, és a későbbiekben megtapasztalhatóvá vált: sokak létbizonytalansága a rendszer működésének bizonytalanságához vezet: olyan cselekedetek elszaporodásához, amelyek az anyagi biztonságban élők létbiztonságát is veszélyeztetik.

A hirdetés mentése sikerült

Írta: Tütő László

Az alábbi visszatekintésnek nem csak az a célja, hogy dokumentáljon egy nem szokványos elméleti és történeti kísérletet. Az is a célja, hogy a mai válaszkeresők számára hozzáférhetővé tegyen bizonyos – esetleg hasznosítható – elméleti és gyakorlati tanulságokat.