avagy hogyan (ne) értsük meg egymást
Bevezető
Régi korok írásos megnyilvánulásait tanulmányozva, világosan látszik, hogy minden kor szilárdan meg van győződve arról, hogy a tudása igazi, érvényes tudás. Valószínűleg nem is lehet ez másként, mert a tudás fontos szerepet játszik az emberi cselekvés irányításában. Ugyanígy az egyes ember is azt a tudást, amely alapján cselekszik, igaznak és a gyakorlatban működőnek érzékeli.
A jelenben az adott kor tudása tehát mindig megfelelőnek látszik, és mindig elenyésző azok száma, akik azt problematikusnak látják. A korok változásával azonban a sokáig bevált tudások átalakulnak, kiszorulnak, elfelejtődnek, s jönnek helyére mások. A tudomány fejlődésével egyes gondolatok hosszú ideig érvényesként funkcionálnak, de időnként még a megdönthetetlennek hitt tételek is megváltoznak egy-egy új felfedezés révén. Az sem ritka, hogy egyes rég letűnt gondolatok időnként új életre kelnek.
Egészében azonban minden jelen túlhaladottnak és nagyrészt alkalmazhatatlannak tartja az előző korok tudását. Bizonyos, hogy a mi korunkkal ugyanez fog történni, ha majd már múlttá vált.
A jelen gondolkodásának paradoxonja tehát mindig fennáll: megkérdőjelezhetetlenül hiszi, hogy tudása, igazságai örökérvényűek, de ugyanilyen megkérdőjelezhetetlenül biztos, hogy ennek a tudásnak egy része (valószínűleg a nagyobb része) később érvénytelenné válik.
Ez nem jelenti a valóság elvi megismerhetetlenségét, de azt feltétlenül jelenti, hogy minden kor tudása részleges, továbbá nem úgy és nem olyan mértékben ismerjük a dolgokat, mint ahogyan azt a mindenkori jelenben hisszük. Sőt lényegében abban sem lehetünk biztosak, hogy amit hiszünk, az igazság-e vagy hiedelem.
Ha az emberi cselekvés előtt vannak választási lehetőségek (márpedig e hit nélkül céltudatosan cselekedni nemigen lehet), akkor a jó választások megtételéhez valószínűleg a gondolkodás és cselekvés kapcsolatának radikális átértékelését sem lehet elkerülni. A saját és mások tudásához való viszonyunk megváltoztatása is egy lépés lehet ahhoz, hogy az emberi történelemben eddig állandóan újra ismétlődött kialakulás- fejlődés-virágkor-hanyatlás-katasztrófa sémából a most előttünk álló utolsó fázist elkerülhessük.
Tudás és hit
Amikor az ember mások gondolataival kapcsolatba kerül, azonnal felmerül a kérdés, elhiggye-e, „igaz”-e az, amit a másik közöl vele. Az „elhivést” rendszerint két dolog határozza meg: a./ olyan valaki mondja, akiben megbízom, b./ a közlés többé-kevésbé egyezik a saját tapasztalatommal. Miután a világ jelenségeinek száma az egyén befogadó kapacitásához képest végtelen, az egyéni saját tapasztalat ehhez képest még egy leélt élet végén is csekélynek mondható. Ekképpen tudásunk döntő többsége másoktól szerzett tudás, mely elsősorban a többiek tudása és erkölcsi minősége iránti bizalmon alapszik: elhisszük, hogy a másik „jól tudja”, továbbá hogy „nem akar becsapni”.
Azonban éppen azért, mert a tudás elfogadása bizalmi ügy, a tudást átadó személyek (illetve a személyeket összefogó csoportok, intézmények) ki- vagy mibenlététől nem tudunk elvonatkoztatni. Általában annak hiszünk, akinek tudás dolgában tekintélye van előttünk (egy intézmény - iskola, akadémia, egyház, párt, a média - szentesíti a hozzáértését), vagy annak, akiről tapasztaltuk, hogy az illető bölcs ember és igazat mond.
Ezért olyan tudáshoz, ami számunkra nem megfelelő forrásból származik, ahhoz vagy el sem jutunk (nem hallgatjuk meg) vagy az igazságtartalma kétséges lesz számunkra. Ha azonban az általunk elfogadott „hiteles” tudás ennyire forráshoz kötött, hogyan áll a helyzet az igazságával? Hiszen az igazság elvben valami objektív dolog, nem függhet attól, hogy ki mondja ki.
Az igazság
A klasszikus megfogalmazás szerint az igazság a gondolat megegyezése tárgyával. Ez csak metaforikus értelemben fogadható el: a gondolat (az agyban lejátszódó folyamat eredménye) és a számtalan tulajdonsággal és összefüggéssel rendelkező tárgy (a gondolat „referenciája”) egymással nem azonos. A gondolat teljesebben vagy vázlatosabban leképezheti tárgyát, de ez a leképzett dolog sohasem azonos az eredetijével. A legteljesebb leképzés is egyszerűsítés az eredetihez képest: a gondolkodó a jellemzők tömegéből kiválasztja a „lényeges” vonásokat, melyből a gondolati kép felépül.
De mi a „lényeges”? Erre különféle válaszok adhatók, aszerint, hogy mi a gondolkodás célja. Ha a tárgy „érdek nélküli”, önmagáért való megismerése a cél, akkor minél több részletet és összefüggést tudunk, annál közelebb kerülünk az „igazsághoz” (melyet azonban sohasem érhetünk el). Mivel a tárgy tulajdonságai gyakorlatilag kimeríthetetlenek, a róla alkotott individuális képek mind hozadékot jelenthetnek a tárgyról kialakított összemberi tudás számára. Ennek az (önmagában sem teljes) tudásnak az egészét azonban az egyes egyedek fizikai korlátjaik miatt külön-külön nem birtokolhatják.
A gondolat tárgyra irányulása azonban legtöbbször nem „érdek nélküli”. Azért gondolok rá, mert csinálni akarok vele valamit (szükségletemet elégíti ki: élelmem, ruhám, házam vagy ezekké akarom formálni, cselekvésre késztet, mert szeretetem vagy gyűlöletem tárgya stb.) Ilyenkor a „lényeget” a cél fogja meghatározni. (Más tulajdonsága lesz „lényeges” pl. egy gyümölcsnek, ha a fáról leszakítva azonnal elfogyasztom, mintha két hét múlva akarom eladni egy hipermarketben. Más lesz a „lényege” egy körtefának számomra, ha gyümölcstermőnek növesztem, mintha a fájából szobrot akarok készíteni stb. Ezek függetlenek lesznek attól a „magánvaló”„lényegtől”, ami a fa léte szempontjából fontos: hiszen a számomra fontos cél érdekében metszéssel csonkítom, fáját faragom stb.) Tehát az igazság célorientált cselekvésem függvényében „számomra valót” fog tartalmazni, olyanokat, amelyek céljaim elérése szempontjából lényegesek.
Kinek van igaza?
Az ember az élet apró, változatos jelenségeiről szerzett benyomásait nagy rendezőelvek (világnézet, hit) szerint osztályozza és raktározza el a tudatában, bár ez nagyrészt nem tudatosan irányított folyamat. A nagy rendezőelvek elsajátítása valószínűleg környezeti hatásra többnyire gyermekkorban vagy kora ifjúkorban megtörténik. Bár módosulások, sőt fordulatok még később is bekövetkezhetnek.
A nagy rendezőelvek többé-kevésbé abszolútnak gondolt igazságok, olyan alapkövek, melyekre az ember gondolkodása épül. Minden ilyen „igazság”-nak van racionális (a gondolat tárgyában meglévő tulajdonságokon alapuló) és érzelmi (genetikailag örökölt vonzódás, illetve a neveltetés, társak, csoportok, összességében a „környezet” hatását mutató preferenciák) magva. Mivel mind a racionális, mind az érzelmi összetevő egyénenként változik, ezért két különböző individuum „abszolút igazsága” nem lehet teljesen egyforma.
Ha elfogadjuk, hogy az egyedek gondolkodását és tevékenységét meghatározó genetikailag örökölt, illetve a környezetüktől megszerzett fizikai és pszichikai adottságai eltérőek, akkor ebből szükségszerűen az következik, hogy még a gondolkodás legmagasabb szintjének tartott tudományos gondolkodás területén sem érhetők el egyforma igazságok, s így nem léteznek „tiszta” elméletek sem, amennyiben azokat több ember osztja. Egy elmélet csak egyetlen individuum számára tiszta: annak számára, aki megalkotta. A tisztaság valójában még az elméletalkotó részéről is csak viszonylagos, mert a/ legtöbbször már a saját művében sem alkot következetesen azonos gondolati képet a saját tárgyáról (ez a legtöbb elmélettel szemben felmerülő kritikai pont), b/ gondolkodása idők folyamán tovább alakul. A hívek, követők és továbbgondolók gondolati képei az adott elméletről még kevésbé fognak akár az eredetivel, sem egymáséival tökéletesen megegyezni, bár nyilván lesznek kapcsolódási pontok, sőt kisebb-nagyobb fokú hasonlóságok is.
Összességében elmondható, hogy az ember látószögébe került és a gondolkodás tárgyává tett dolgokról kialakított kép igazságtartalmát tekintve nem abszolút, állandó mozgásban10 van és mindig több egyed (embercsoportok) közös gondja és alkotása.
Annak ellenére, hogy tudásunk és így igazságaink is alapvetően részlegesek, a bennük való hit által abszolútként működnek. Az egyént abszolútnak vélt hitében megerősíti, hogy általában nincs egyedül. Tagja egy csoportnak, mely az övéhez hasonló tudás alapján áll.
Ami abszolút, az kizárólagosságra törekszik. Még ha megtűri is a másikat, feltételezi annak alacsonyabb rendűségét. Miután ez a feltételezés minden oldalon működik, az egymás eszméi iránti nyílt vagy rejtett gyanakvás általános. Nyilvánvalóvá azonban elsősorban az eszmeileg szembenálló csoportok között válik. Ha az eszmei ellentét tétje hatalmi vagy anyagi jellegű - akkor az akár élet-halál harccá fajulhat. Ha nincs ilyen tét, akkor megmarad a csendes megvetés, elzárkózás, esetleg a gúny keretei között.
Mi történik akkor, ha a különböző tudásban hívőknek mindannyiuk életét érintő közös cselekvésben kellene részt venniük?
Hogyan győzzük meg egymást?
Miután igazunkban (de legalábbis az igazunk alapját adó fő alapelvekben) abszolút biztosak vagyunk, természetes számunkra, hogy a lehetséges közös akcióhoz megnyerendő partnereket meg kell győznünk. Hiszen ha nem ezt tesszük, az egész akció eredménye a meggyőződésünket sértő irányba futhat el, tehát a vezető szerepet – „szellemi fölényünk okán” is - nekünk kell ellátnunk. Tehát a közös akció tartalma helyett a vezető szerep kérdése kerül az előtérbe. Szellemi fölényünk bizonyítására (és ennek jogos folyományaként a vezető szerepe megszerzésére) - potenciálisan hasonló helyzetű felek között - a racionális érvelésre építő vita látszik a legalkalmasabbnak. Ugyanakkor a tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen viták hatásfoka rendkívül csekély. Hiszen - mint láttuk - a meggyőződés (a saját igazunk tudata) kialakulásának csak egyik, valószínűleg nem a legfontosabb eleme a racionalitás.
A nem kívánatos eredményt szolgálja magának a vitának a technikája is. Mivel a vita nem az igazság megismerésének, hanem a másik meg-, ill. legyőzésének eszköze, lényegében mindig versengéssé válik. A versengésben az a célszerű, ha álláspontom semmiképpen sem hasonlít az ellenféléhez, tehát gondolataimat sarkítom: azokra az elemeire teszek nagyobb hangsúlyt, amelyek a különbözést támasztják alá. Ugyanezt teszi az ellenfelem is. Másik nézeteiből viszont azokat az elemeket válogatom ki, amelyek alapján leginkább támadhatóknak tűnnek - ezeket is sarkítva értelmezem, hogy képtelenségük minél jobban világossá váljék, hiszen csak így lehet esélyem a győzelemre. Összességében tehát álláspontjaink nem hogy közelednének, egyre messzebb kerülnek egymástól.
A vita eredményeként jobbik esetben a résztvevők békés és udvarias elválása következik. Rosszabb esetben az egyik félben a sikertelen meggyőzési kísérlet nyomán neheztelés, a másik félben - a hátsó szándék megorrontása miatt - gyanakvás alakul ki, tehát a kapcsolat nyíltan vagy burkoltan romlik. Az elhidegülés teljes elzárkózásig vezethet. Mindkét fél rögzül a másikkal szemben táplált előítéleteiben.
A kívánatos cél - a közös akció - lekerül a napirendről.
Lehetséges-e közös cselekvés?
A fentiek alapján, úgy tűnik, a közös cselekvés nem képzelhető el a másik tudásának, hitének megváltoztatására tett kísérlet alapján. Tehát vagy az egyikről vagy a másikról le kell mondanunk (kérdés, mi a fontosabb?).
A különféle tudás-, illetve hitalapokon álló emberek közös cselekvéséhez módszertani alapot a tudásunkról (hitünkről) való vélekedésünk teljes átalakítása adhat. Ha képes vagyok elfogadni a saját tudásom részlegességéről és bizonyára hiányos igazságtartalmáról való elképzelést, még akkor is, ha az objektíve és szubjektíve is jól megalapozottnak tűnik a számomra, akkor elhárul az akadály az elől, hogy az ellenfél pozícióját betöltő személyek (csoportok) nézeteit a magaméval egyenlőként tudjam kezelni. A vélt nagyobb tudás büszkeséggel, sőt gőggel tölt el, elválaszt a nálamnál „kevesebb tudású”-aktól. Olyan modell kialakítására késztet, melyben a tudás átadása egy irányú: a nagyobb tudású átadja tudását a kisebb tudásúnak. Ezzel szemben a nemtudás érzése, tudásunk részleges és véges voltának tudata szerénnyé tesz, s odafordít a másik felé: amit én nem tudok, azt tudhatja a másik, s hozzáadhat valamit a harmadik stb.. Eredményes és tartós közös cselekvés csak a felek teljes egyenrangúságán képzelhető csak el, olyan tudáskincs alapján, amely egy közösség közös alkotása. Nem mozgósít az olyan eszme, amely nem válik belsővé, s nehezen válik belsővé, aminek megalkotásában nem vettem részt magam is, ahol csak kaptam, de nem adhattam semmit.
Azért képesek - többek között - az új hitek és új mozgalmak igazán nagy tömegeket vonzani, mert eszmerendszerük még kialakulóban van, mert az még mindenki közös ügye, még nem sajátította ki és merevítette meg a „tudók” egy csoportja, hogy ez által a saját kiemelt pozícióját biztosítsa.
Ugyanakkor az erős hit vagy meggyőződés szükséges a cselekvéshez. Nem abban kell azonban hinnem, hogy az a legjobb, amit én akarok, hanem abban, hogy valamilyen változásra szükség van. Minél többen hisznek ebben, annál valószínűbb, hogy a változás bekövetkezik. Ha a változást nem feltüzelt ösztönű, fanatizált tömeg, hanem közösen gondolkodó emberek tömege hajtja végre, az eredmény valószínűleg megfelelő(bb) lesz. Persze ez is csak hit, de a nagy népi mozgalmak kezdeti szakaszai ezt látszanak alátámasztani. Talán közeledik az idő, amikor újra többet fogunk megtudni erről.
Az Isten, a sors, a vastörvények, vagy a véletlenek szerencsés összejátszása és/vagy a ninivei hatalmak legyenek hozzánk irgalmasak! Ámen.
Készült 2002-ben